J'ai plus de souvenirs que si j'avais mille ans.

Un gros meuble à tiroirs encombré de bilans,

De vers, de billets doux, de procès, de romances,

Avec de lourds cheveux roulés dans des quittances,

Cache moins de secrets que mon triste cerveau.

C'est une pyramide, un immense caveau,

Qui contient plus de morts que la fosse commune.

— Je suis un cimetière abhorré de la lune,

Où comme des remords se traînent de longs vers

Qui s'acharnent toujours sur mes morts les plus chers.

Je suis un vieux boudoir plein de roses fanées,

Où gît tout un fouillis de modes surannées,

Où les pastels plaintifs et les pâles Boucher

Seuls, respirent l'odeur d'un flacon débouché.

Rien n'égale en longueur les boiteuses journées,

Quand sous les lourds flocons des neigeuses années

L'ennui, fruit de la morne incuriosité,

Prend les proportions de l'immortalité.

— Désormais tu n'es plus, ô matière vivante!

Qu'un granit entouré d'une vague épouvante,

Assoupi dans le fond d'un Sahara brumeux;

Un vieux sphinx ignoré du monde insoucieux,

Oublié sur la carte, et dont l'humeur farouche

Ne chante qu'aux rayons du soleil qui se couche.

Spleen 2.

(Babits Mihály fordítása)

Emlékem több, akár száz éve gyüjteném.

Fiókos ó butor, benn tarka gyüjtemény,

vers, akta, számvetés, levélke, hangjegy, ócska

nyugták közé csavart nehézkes hajcsomócska,

titkot nem őriz oly sokat, mint bús agyam.

Egy szörnyü pince ez, piramis én magam,

takarva több halált, akár a közös árok.

– Egy temető vagyok s a holdra félve várok.

mint lelkifurdalás, sok nyult féreg gyötör,

s mindég legkedvesebb halottaimra tör.

Egy vén szoba vagyok, hol minden rózsa fonnyad,

hol ósdi divatok lomja lazulva gonnyad,

hol csak halvány Boucher-k, halk pasztell-mélaság,

szíják egy félbeli üvegcse illatát.

Oly hosszu semmi sincs, miként a sánta órák,

ha súlyos pelyhüket a havas évek szórják

s gyümölcsöd, mord Közöny, a makacs Unalom,

haláltalan huzam arányaiba fon.

–  Óh, eleven tömeg! nem vagy te más ma tán itt,

mint tétlen borzadály-övezte szürke gránit,

mely Szahara-fenék ködén bóbiskol át!

Vén szfinx, kit elfeledt a gondtalan világ,

kit mappa nem mutat, s kinek vadult szeszélye

csak akkor zeng, mikor napnyugta süt föléje!

***

Spleen 2.

(Tornai József fordítása)

Emlékem több, ezer évnél is több teher.

Fiókos nagy butor, amelyben ott hever

számla édes levél, dalszöveg, peres akta

és nehéz hajcsomó, a nyugtákba csavarva,

annyi titkot nem óv, mint szomorú agyam.

Magas piramis az, melynek sírboltja van

s több halottat takar, mint néma tömegsírok.

– Nagy temető vagyok, amit hold fénye kínoz,

ahol hosszú nyüvek – önmardosásaim –

eszik legkedvesebb, szegény halottaim.

Régi szalon vagyok, ahol fonnyad a rózsa

és sok divatja-múlt kacat van összehordva

a hol csak halk pasztelek és fakuló Boucher-ék

szívják be egy nyitott üvegcse parfümét.

Ó hosszabb semmi sincs a sántító napoknál,

mikor a havazó évek nagy pelyhe hull már

s a rossz közöny-gyümölcs, a gyászos unalom

az öröklét súlyát fölfogja egy napon.

– De mától, eleven multam, nem vagy egyéb te,

mint nagy gránittömeg, az iszonyatok fészke,

szunnyadsz a Szahara vastag ködein át;

ősi szfinx, elfelejt a gondtalan világ,

térképen nincs jeled, s oly mogorva a kedved,

torkod hangot csak a lebukó napra zenget.