Ívelt válladra hull puha, gyapjas loboncod,
fekete dús hajad máris megtébolyít,
emlékeim előcsalnak pár régi álmot −
teszik ezt tincseid. Megráznám telt bozontod:
a szélben szálljanak kendőként fürtjeid.
Sóvárog Ázsia, s forró Afrika bágyad,
bús távoli világ, jóformán nem is él.
A fák illata leng, otthonra csak tenálad
lel, másnál zeneszó bontogat égi szárnyat;
az én lelkem vigaszt szépségedtől remél.
Ott élnék boldogan, hol férfi és fa nedve
bőséges, s azt a föld melege ontaná.
Lágy hajzuhatagod, mint hullám, szállva messze
sodor. Sötét folyó! Puhán álmodba rejtve
árbócát, kötelét, szűz vásznát dobja rá:
Egy harsány kikötő, ahol kortyol a lelkem
hangot s illatot és színt; hol a vén ladik
− suhanván aranyon, selymen, hogy átöleljen −
széttárja karjait, mik örök hevületben
a tiszta ég dicsét valónak hirdetik.
Elbódult fejemet mélykék habokba rejtem,
ahol a másik él, s ringatja-görgeti
a tenger, kedvesen meghintáztatja lelkem,
virágzó lustaság, dajkálgatva szelíden
ismét reám talál, nyugalommal teli.
Sűrű fekete haj, te árnyas lak a kertben,
megölelsz, mint az ég palástja, az azúr,
lágyak loknijaid, begöndörödve csendben
elbódítanak ők más illattal keverten,
a mósusz s ámbra már érző orromba szúr.
Hosszú időre! Mindörökre! Dús sörényed
közé szórok zafírt, rubint és gyöngyöket,
hogy érezd mindig azt, ha vad vágyam föléled!
Te légy oázisom, mely idézi a szépet,
s flaskám, itatva bort s a tűnt emlékeket.
2024. december 15. JJ
***
Ívelt válladra hull gyapjas, puha loboncod,
Fekete tincseid illata szédítő,
Emlékeim előhívtak pár régi álmot
hajadból éjszaka. Megráznám dús bozontod,
Hogy szálljon légen át, mint selyemkeszkenő.
Sóvárog Ázsia, s forró Afrika bágyad,
Bús távoli világ, szinte már nem is él,
Otthonra, aromás erdő, csupán tenálad
Lel! Másnál a zene bontogat égi szárnyat,
Az én lelkem vigaszt illatodtól remél.
Ott élnék boldogan, hol az összes fa, férfi
Életnedvét a föld izzó hője adja;
Féktelen fürtjeid, mint hullám, tova, messzi
Visznek. Ében folyó! Gyöngéd kezedbe rejti
Kötél, rúd, evező képét, s fogva tartja:
Egy harsány kikötő, ahol kortyol a lelkem
Hangot, illatot és színt; ahol a csónak
Suhanva aranyon, selymen át, hogy öleljen,
Széttárja karjait s az örök hevületben
A tiszta ég dicsét hirdeti valónak.
Mámoros fejemet sötét habokba rejtem,
Ahol a másik él bezárva; becézi
A tenger, görgeti és hintáztatja lelkem,
Virágzó lustaság, dajkálgatva szelíden
Megint csak rám talál, békéje idilli.
Kékes fekete haj, mint árnyas lak a kertben,
Visszaadod nekem a mennybolt azúrját,
Bodros loknijaid begöndörödve csendben
Bódítanak vegyes illatokkal keverten,
Kókusz s mósusz szagát az orromba szúrják.
Hosszú időre! Mindörökre! Dús sörényed
Közé szórok zafírt, rubint és gyöngyöket,
Hogy sose légy süket, ha vad vágyam föléled!
Te légy oázisom vagy flaskám, ami mélyet
hörpöltet velem és idéz emlékeket!
2021. 08. 04.
Ô toison, moutonnant jusque sur l'encolure!
Ô boucles! Ô parfum chargé de nonchaloir!
Extase! Pour peupler ce soir l'alcôve obscure
Des souvenirs dormant dans cette chevelure,
Je la veux agiter dans l'air comme un mouchoir!
La langoureuse Asie et la brûlante Afrique,
Tout un monde lointain, absent, presque défunt,
Vit dans tes profondeurs, forêt aromatique!
Comme d'autres esprits voguent sur la musique,
Le mien, ô mon amour! nage sur ton parfum.
J'irai là-bas où l'arbre et l'homme, pleins de sève,
Se pâment longuement sous l'ardeur des climats;
Fortes tresses, soyez la houle qui m'enlève!
Tu contiens, mer d'ébène, un éblouissant rêve
De voiles, de rameurs, de flammes et de mâts:
Un port retentissant où mon âme peut boire
À grands flots le parfum, le son et la couleur
Où les vaisseaux, glissant dans l'or et dans la moire
Ouvrent leurs vastes bras pour embrasser la gloire
D'un ciel pur où frémit l'éternelle chaleur.
Je plongerai ma tête amoureuse d'ivresse
Dans ce noir océan où l'autre est enfermé;
Et mon esprit subtil que le roulis caresse
Saura vous retrouver, ô féconde paresse,
Infinis bercements du loisir embaumé!
Cheveux bleus, pavillon de ténèbres tendues
Vous me rendez l'azur du ciel immense et rond;
Sur les bords duvetés de vos mèches tordues
Je m'enivre ardemment des senteurs confondues
De l'huile de coco, du musc et du goudron.
Longtemps! toujours! ma main dans ta crinière lourde
Sèmera le rubis, la perle et le saphir,
Afin qu'à mon désir tu ne sois jamais sourde!
N'es-tu pas l'oasis où je rêve, et la gourde
Où je hume à longs traits le vin du souvenir?
(Tóth Árpád fordítása)
Ó, gyapjú! mely buján gyűrűz a nyakra rengvén!
Ó, fürtök! illatok, rest súllyal reszketők!
Ó, mámor! E hajat, az alkóv esti enyhén,
emlékrajt kelteni, mely szunnyad benne renyhén,
im légbe lengetem, mint drága keszkenőt!
A lázas Áfrika s bús Ázsia, a lomha,
egész tűnő világ, mely messzi múl busan,
piheg mélyedben itt, ó, illatok vadonja!
s mint mások szellemét a ringó zene vonja,
enyém, én édesem, párfőmödön suhan.
S már mennék, hol telibb nedvű a lomb s az ember,
s kábúlt bőrükre az örök, hő nyár csorog, -
erős, font hajtömeg! velem habként te lengj el,
beléd fénylő csodák rejtvék, te ében-tenger,
vitorlák, evezők, fáklyák és árbocok:
egy zengő kikötő, hol bő tivornya vár rám,
szagok, lármák, szinek: csupa dús nedvü bor!
Lengő hajók alatt a víz arany meg márvány,
s nagy árbockarjukat nyújtják, ölelni tárván
a szent, dicső eget, mely reszket egyre s forr.
Részeg főm e setét haj-óceánba rejtem,
melyben bezárva él a másik óceán,
s míg hintázó habok becézik úri lelkem,
termékeny lustaság! szelíd öledre leltem,
végtelen ringatóm, balzsamos nyoszolyám!
Ó, kék haj sátora, kék éjszakából verve,
átfogsz s akkor te vagy a tág, kerek azúr, –
kígyós hullámaid pelyhes partján heverve
tömör, hő illatok kábítanak keverve:
ott kókusz, pézsma és kátrány nyers szaga szúr.
Még, még! örökre így! e nagy, nehéz sörénybe
hadd hintem gyöngy, rubin és zafir záporát,
hogy mindig úr legyen fölötted kéjem kénye!
s te légy oázisom s a bő-kortyú edény te,
melyből mohón nyelem az emlékek borát!
Nyugat 1918
***
(Tornai József fordítása)
Ó gyapjú, csapkodó hullámok a nyakadban!
Ó fürtök! gondtalan, nehéz illat-halom!
Önkívület! Hogy így ma alkóvodba csaljam
emlékeink, melyek ott szunnyadnak e hajban,
most, mint kendőt a szél, hát meglobogtatom!
A sóvár Ázsia és Afrika lángolása
mind, mind messzi világ, szinte halott neked,
de benned mélyen él az erdők aromája!
Mint mások szellemét sodorja zene árja,
az enyém, kedvesem, illatodon lebeg.
S mennék már oda, hol dúsnedvűbb a fa, ember;
és ájul napra nap, hol az ég perzselőbb;
erős, nagy hajcsiga, légy sodrás, kapj föl egyszer!
Benned káprázat ül s álom, te éji tenger;
a vitorlák, szalagok, árbocok, evezők:
harsogó kikötő, hol kortyolhat a lelkem
özönlő szagokat, hangot és színeket;
hajók suhannak ott az aranyon s a selymen,
hatalmas karjukat kitárják, hadd öleljen
dicsfényt szűz ég alatt, hol örök hő remeg.
Részegen bukok e sötét haj-óceánba,
melyben majd fölzug egy másik nagy óceán,
és kényes szellemem, míg becézi futása,
ó termő lustaság! ott újra megtalálja
balzsamos perceit végtelen ritmusán!
Kék haj, koromsötét éj-feszítette sátor;
omlik rám az egek azúr boltozata,
s a gyapjas partokon, hol tincsed bodra táncol,
tablóként üt le a kavargó, sűrü mámor:
a pézsma, kókusz és kátrány szúrós szaga.
Soká! Örökre! Hadd szórjak e vad sörényen
rubintot, gyöngyöt és zafírt szét gazdagon,
hogy vágyamra soha ne légy süket, se tétlen!
Hát nem vagy álmaim oázisa s edényem,
az emlékek borát nem belőled iszom?