Ô toison, moutonnant jusque sur l'encolure!

Ô boucles! Ô parfum chargé de nonchaloir!

Extase! Pour peupler ce soir l'alcôve obscure

Des souvenirs dormant dans cette chevelure,

Je la veux agiter dans l'air comme un mouchoir!

La langoureuse Asie et la brûlante Afrique,

Tout un monde lointain, absent, presque défunt,

Vit dans tes profondeurs, forêt aromatique!

Comme d'autres esprits voguent sur la musique,

Le mien, ô mon amour! nage sur ton parfum.

J'irai là-bas où l'arbre et l'homme, pleins de sève,

Se pâment longuement sous l'ardeur des climats;

Fortes tresses, soyez la houle qui m'enlève!

Tu contiens, mer d'ébène, un éblouissant rêve

De voiles, de rameurs, de flammes et de mâts:

Un port retentissant où mon âme peut boire

À grands flots le parfum, le son et la couleur

Où les vaisseaux, glissant dans l'or et dans la moire

Ouvrent leurs vastes bras pour embrasser la gloire

D'un ciel pur où frémit l'éternelle chaleur.

Je plongerai ma tête amoureuse d'ivresse

Dans ce noir océan où l'autre est enfermé;

Et mon esprit subtil que le roulis caresse

Saura vous retrouver, ô féconde paresse,

Infinis bercements du loisir embaumé!

Cheveux bleus, pavillon de ténèbres tendues

Vous me rendez l'azur du ciel immense et rond;

Sur les bords duvetés de vos mèches tordues

Je m'enivre ardemment des senteurs confondues

De l'huile de coco, du musc et du goudron.

Longtemps! toujours! ma main dans ta crinière lourde

Sèmera le rubis, la perle et le saphir,

Afin qu'à mon désir tu ne sois jamais sourde!

N'es-tu pas l'oasis où je rêve, et la gourde

Où je hume à longs traits le vin du souvenir?

 A haj 

(Tóth Árpád fordítása)

Ó, gyapjú! mely buján gyűrűz a nyakra rengvén!

Ó, fürtök! illatok, rest súllyal reszketők!

Ó, mámor! E hajat, az alkóv esti enyhén,

emlékrajt kelteni, mely szunnyad benne renyhén,

im légbe lengetem, mint drága keszkenőt!

A lázas Áfrika s bús Ázsia, a lomha,

egész tűnő világ, mely messzi múl busan,

piheg mélyedben itt, ó, illatok vadonja!

s mint mások szellemét a ringó zene vonja,

enyém, én édesem, párfőmödön suhan.

S már mennék, hol telibb nedvű a lomb s az ember,

s kábúlt bőrükre az örök, hő nyár csorog, -

erős, font hajtömeg! velem habként te lengj el,

beléd fénylő csodák rejtvék, te ében-tenger,

vitorlák, evezők, fáklyák és árbocok:

egy zengő kikötő, hol bő tivornya vár rám,

szagok, lármák, szinek: csupa dús nedvü bor!

Lengő hajók alatt a víz arany meg márvány,

s nagy árbockarjukat nyújtják, ölelni tárván

a szent, dicső eget, mely reszket egyre s forr.

Részeg főm e setét haj-óceánba rejtem,

melyben bezárva él a másik óceán,

s míg hintázó habok becézik úri lelkem,

termékeny lustaság! szelíd öledre leltem,

végtelen ringatóm, balzsamos nyoszolyám!

Ó, kék haj sátora, kék éjszakából verve,

átfogsz s akkor te vagy a tág, kerek azúr, –

kígyós hullámaid pelyhes partján heverve

tömör, hő illatok kábítanak keverve:

ott kókusz, pézsma és kátrány nyers szaga szúr.

Még, még! örökre így! e nagy, nehéz sörénybe

hadd hintem gyöngy, rubin és zafir záporát,

hogy mindig úr legyen fölötted kéjem kénye!

s te légy oázisom s a bő-kortyú edény te,

melyből mohón nyelem az emlékek borát!

Nyugat 1918

***

Charles Baudelaire: A haj 

(Tornai József fordítása)

Ó gyapjú, csapkodó hullámok a nyakadban!

Ó fürtök! gondtalan, nehéz illat-halom! 

Önkívület! Hogy így ma alkóvodba csaljam

emlékeink, melyek ott szunnyadnak e hajban, 

most, mint kendőt a szél, hát meglobogtatom!

A sóvár Ázsia és Afrika lángolása 

mind, mind messzi világ, szinte halott neked, 

de benned mélyen él az erdők aromája! 

Mint mások szellemét sodorja zene árja, 

az enyém, kedvesem, illatodon lebeg.

S mennék már oda, hol dúsnedvűbb a fa, ember; 

és ájul napra nap, hol az ég perzselőbb; 

erős, nagy hajcsiga, légy sodrás, kapj föl egyszer!

Benned káprázat ül s álom, te éji tenger; 

a vitorlák, szalagok, árbocok, evezők: 

harsogó kikötő, hol kortyolhat a lelkem 

özönlő szagokat, hangot és színeket; 

hajók suhannak ott az aranyon s a selymen, 

hatalmas karjukat kitárják, hadd öleljen 

dicsfényt szűz ég alatt, hol örök hő remeg. 

Részegen bukok e sötét haj-óceánba, 

melyben majd fölzug egy másik nagy óceán, 

és kényes szellemem, míg becézi futása, 

ó termő lustaság! ott újra megtalálja 

balzsamos perceit végtelen ritmusán!

Kék haj, koromsötét éj-feszítette sátor; 

omlik rám az egek azúr boltozata,

s a gyapjas partokon, hol tincsed bodra táncol, 

tablóként üt le a kavargó, sűrü mámor: 

a pézsma, kókusz és kátrány szúrós szaga.

Soká! Örökre! Hadd szórjak e vad sörényen 

rubintot, gyöngyöt és zafírt szét gazdagon, 

hogy vágyamra soha ne légy süket, se tétlen! 

Hát nem vagy álmaim oázisa s edényem, 

az emlékek borát nem belőled iszom?