Grands bois, vous m'effrayez comme des cathédrales;

Vous hurlez comme l'orgue; et dans nos coeurs maudits,

Chambres d'éternel deuil où vibrent de vieux râles,

Répondent les échos de vos De profundis.

Je te hais, Océan! tes bonds et tes tumultes,

Mon esprit les retrouve en lui; ce rire amer

De l'homme vaincu, plein de sanglots et d'insultes,

Je l'entends dans le rire énorme de la mer

Comme tu me plairais, ô nuit! sans ces étoiles

Dont la lumière parle un langage connu!

Car je cherche le vide, et le noir, et le nu!

Mais les ténèbres sont elles-mêmes des toiles

Où vivent, jaillissant de mon oeil par milliers,

Des êtres disparus aux regards familiers.

Varázs

(Babits Mihály fordítása)

Erdő! félelmetes vagy, mint nagy régi dómnak

zúgása, orgonák! s szívünkben, mely örök

gyászszoba, hol a holt árnyak még hörgve gyónnak,

De Profundis-szaid visszhangja visszanyög.

Gyülöllek, óceán! csapkodó, tarka lármád

magában leli meg szellemem! A bukott

ember lázadt, kinos nevetésének árnyát

óh tenger! óriás kacajjá kacagod.

Hogy szeretnélek, Éj! csak csillagod ne égne,

mert lángjából a fény jól ismert nyelve zeng!

- Sötétet keresek, üreset, meztelent!

De jaj! vászon gyanánt hímzek én a sötétre,

s szememből látomás buggyan rá, miriád,

milyet a megszokott tekintet sohse lát.