C'est la Mort qui console, hélas! et qui fait vivre;

C'est le but de la vie, et c'est le seul espoir

Qui, comme un élixir, nous monte et nous enivre,

Et nous donne le coeur de marcher jusqu'au soir;

À travers la tempête, et la neige, et le givre,

C'est la clarté vibrante à notre horizon noir

C'est l'auberge fameuse inscrite sur le livre,

Où l'on pourra manger, et dormir, et s'asseoir;

C'est un Ange qui tient dans ses doigts magnétiques

Le sommeil et le don des rêves extatiques,

Et qui refait le lit des gens pauvres et nus;

C'est la gloire des Dieux, c'est le grenier mystique,

C'est la bourse du pauvre et sa patrie antique,

C'est le portique ouvert sur les Cieux inconnus!

A művészek halála

(Tóth Árpád fordítása)

Ó, meddig kelletik csörgőim rázni szét,

s alacsony homlokod, Torzkép, csókolni árván?

A titkos cél felé ellankadozva szállván,

tegzem sok hullt nyila mikor lesz már elég?

Lelkünket sok finom fogás koptatja rég,

s kezünk alatt tunyán bomlik a konok állvány,

míg végre felragyog az Alkotás, a Bálvány,

melyért bennünk a vágy zokogó pokla ég!

Van köztünk hány, akik az Eszmét el sem érik:

átkos szobrász-csapat, balsorssal bélyeges,

kik, míg nagy homlokod s kebled vésik, jeges

titkú, zord Capitól! meddőn csak azt remélik,

hogy nékik a Halál új napként gyúl ki majd,

s fényében bús agyuk virága még kihajt!

* * *

A művészek halála

(Tornai József fordítása)

Hányszor kell rázni még a csörgőt, mialatt

csókolom homlokod, gyászos karikatúra?

A lét titkaiba, hogy hegyét belefúrja,

hányszor kell, tegezem, kilőnöm nyilamat?

Lelkünk megsínyli a titkos fogásokat

s hány vérző alkotást hagyunk ott összezúzva,

míg fölsugárzik a tiszta, nagy Kreatúra,

s poklos vágyaira zokogásunk szakad!

Van, akit sohase ér el bálványa fénye,

ilyen szobrász, ez a bélyeges, átkozott,

veri mellét, fejét s várja, mig fölragyogsz,

zord Capitólium, neki egyszem reménye,

a Halál, ez az új nap, jön sugárzani,

s ettől kibomlanak agya virágai!