Díszes csengőimet meddig kell rázni még,
s alacsony homlokod, Torzkép, hány csókot áhít?
Tegezem hány nyilát röpítsem ki a célig?
A rejtélyes világ int, hogyha már elég?
Hagyjuk, hogy gondjaink fáradt lelkünk egyék,
sok érző alkotás némán semmibe foszlik,
amíg végül a Mű szikrákat vetve izzik.
Szívünk égő pokol, sajgó vágy gyötri rég!
Vannak, kik soha föl nem ismerik az Eszményt.
A sértett s átkozott szobrászok viselik
a szégyent, melled és fejed vésik-verik,
zord Capitólium, várván az érkező fényt,
a megváltó halált, mely új napként vakít,
szelíden bontva szét agyuk virágait!
2024. október 23.
C'est la Mort qui console, hélas! et qui fait vivre;
C'est le but de la vie, et c'est le seul espoir
Qui, comme un élixir, nous monte et nous enivre,
Et nous donne le coeur de marcher jusqu'au soir;
À travers la tempête, et la neige, et le givre,
C'est la clarté vibrante à notre horizon noir
C'est l'auberge fameuse inscrite sur le livre,
Où l'on pourra manger, et dormir, et s'asseoir;
C'est un Ange qui tient dans ses doigts magnétiques
Le sommeil et le don des rêves extatiques,
Et qui refait le lit des gens pauvres et nus;
C'est la gloire des Dieux, c'est le grenier mystique,
C'est la bourse du pauvre et sa patrie antique,
C'est le portique ouvert sur les Cieux inconnus!
(Tóth Árpád fordítása)
Ó, meddig kelletik csörgőim rázni szét,
s alacsony homlokod, Torzkép, csókolni árván?
A titkos cél felé ellankadozva szállván,
tegzem sok hullt nyila mikor lesz már elég?
Lelkünket sok finom fogás koptatja rég,
s kezünk alatt tunyán bomlik a konok állvány,
míg végre felragyog az Alkotás, a Bálvány,
melyért bennünk a vágy zokogó pokla ég!
Van köztünk hány, akik az Eszmét el sem érik:
átkos szobrász-csapat, balsorssal bélyeges,
kik, míg nagy homlokod s kebled vésik, jeges
titkú, zord Capitól! meddőn csak azt remélik,
hogy nékik a Halál új napként gyúl ki majd,
s fényében bús agyuk virága még kihajt!
* * *
(Tornai József fordítása)
Hányszor kell rázni még a csörgőt, mialatt
csókolom homlokod, gyászos karikatúra?
A lét titkaiba, hogy hegyét belefúrja,
hányszor kell, tegezem, kilőnöm nyilamat?
Lelkünk megsínyli a titkos fogásokat
s hány vérző alkotást hagyunk ott összezúzva,
míg fölsugárzik a tiszta, nagy Kreatúra,
s poklos vágyaira zokogásunk szakad!
Van, akit sohase ér el bálványa fénye,
ilyen szobrász, ez a bélyeges, átkozott,
veri mellét, fejét s várja, mig fölragyogsz,
zord Capitólium, neki egyszem reménye,
a Halál, ez az új nap, jön sugárzani,
s ettől kibomlanak agya virágai!