À Victor Hugo

I

Dans les plis sinueux des vieilles capitales,

Où tout, même l'horreur, tourne aux enchantements,

Je guette, obéissant à mes humeurs fatales,

Des êtres singuliers, décrépits et charmants.

Ces monstres disloqués furent jadis des femmes,

Eponine ou Laïs! Monstres brisés, bossus

Ou tordus, aimons-les! ce sont encor des âmes.

Sous des jupons troués et sous de froids tissus

Ils rampent, flagellés par les bises iniques,

Frémissant au fracas roulant des omnibus,

Et serrant sur leur flanc, ainsi que des reliques,

Un petit sac brodé de fleurs ou de rébus;

Ils trottent, tout pareils à des marionnettes;

Se traînent, comme font les animaux blessés,

Ou dansent, sans vouloir danser, pauvres sonnettes

Où se pend un Démon sans pitié! Tout cassés

Qu'ils sont, ils ont des yeux perçants comme une vrille,

Luisants comme ces trous où l'eau dort dans la nuit;

Ils ont les yeux divins de la petite fille

Qui s'étonne et qui rit à tout ce qui reluit.

— Avez-vous observé que maints cercueils de vieilles

Sont presque aussi petits que celui d'un enfant?

La Mort savante met dans ces bières pareilles

Un symbole d'un goût bizarre et captivant,

Et lorsque j'entrevois un fantôme débile

Traversant de Paris le fourmillant tableau,

Il me semble toujours que cet être fragile

S'en va tout doucement vers un nouveau berceau;

À moins que, méditant sur la géométrie,

Je ne cherche, à l'aspect de ces membres discords,

Combien de fois il faut que l'ouvrier varie

La forme de la boîte où l'on met tous ces corps.

— Ces yeux sont des puits faits d'un million de larmes,

Des creusets qu'un métal refroidi pailleta...

Ces yeux mystérieux ont d'invincibles charmes

Pour celui que l'austère Infortune allaita!

II

De Frascati défunt Vestale enamourée;

Prêtresse de Thalie, hélas! dont le souffleur

Enterré sait le nom; célèbre évaporée

Que Tivoli jadis ombragea dans sa fleur,

Toutes m'enivrent; mais parmi ces êtres frêles

Il en est qui, faisant de la douleur un miel,

Ont dit au Dévouement qui leur prêtait ses ailes:

Hippogriffe puissant, mène-moi jusqu'au ciel!

L'une, par sa patrie au malheur exercée,

L'autre, que son époux surchargea de douleurs,

L'autre, par son enfant Madone transpercée,

Toutes auraient pu faire un fleuve avec leurs pleurs!

III

Ah! que j'en ai suivi de ces petites vieilles!

Une, entre autres, à l'heure où le soleil tombant

Ensanglante le ciel de blessures vermeilles,

Pensive, s'asseyait à l'écart sur un banc,

Pour entendre un de ces concerts, riches de cuivre,

Dont les soldats parfois inondent nos jardins,

Et qui, dans ces soirs d'or où l'on se sent revivre,

Versent quelque héroïsme au coeur des citadins.

Celle-là, droite encor, fière et sentant la règle,

Humait avidement ce chant vif et guerrier;

Son oeil parfois s'ouvrait comme l'oeil d'un vieil aigle;

Son front de marbre avait l'air fait pour le laurier!

IV

Telles vous cheminez, stoïques et sans plaintes,

À travers le chaos des vivantes cités,

Mères au coeur saignant, courtisanes ou saintes,

Dont autrefois les noms par tous étaient cités.

Vous qui fûtes la grâce ou qui fûtes la gloires,

Nul ne vous reconnaît! un ivrogne incivil

Vous insulte en passant d'un amour dérisoire;

Sur vos talons gambade un enfant lâche et vil.

Honteuses d'exister, ombres ratatinées,

Peureuses, le dos bas, vous côtoyez les murs;

Et nul ne vous salue, étranges destinées!

Débris d'humanité pour l'éternité mûrs!

Mais moi, moi qui de loin tendrement vous surveille,

L'oeil inquiet, fixé sur vos pas incertains,

Tout comme si j'étais votre père, ô merveille!

Je goûte à votre insu des plaisirs clandestins:

Je vois s'épanouir vos passions novices;

Sombres ou lumineux, je vis vos jours perdus;

Mon coeur multiplié jouit de tous vos vices!

Mon âme resplendit de toutes vos vertus!

Ruines! ma famille! ô cerveaux congénères!

Je vous fais chaque soir un solennel adieu!

Où serez-vous demain, Eves octogénaires,

Sur qui pèse la griffe effroyable de Dieu?

A szegény anyókák

(Szabó Lőrinc fordítása)

Victor Hugo-nak

1.

Vén metropoliszok zegzugrengetegében,

hol vonz a borzalom és bűbáj a veszély,

különös lényeket követni hajt szeszélyem,

kikben a mult varázs fáradt emléke él.

Egykor szépasszonyok voltak e furcsa szörnyek,

Epónák s Laiszok! – Sok púpos, torz alak;

de megkínzottan is lelkek: szeressük őket!

Lyukas szoknyában és hideg kendők alatt

csoszognak, a szelek ostorától remegve,

s míg zord omnibuszok zúgnak köröskörül,

mint talány- vagy virághimzésű kis ereklye,

szorong hónuk alatt a régi retikül;

tipegnek, bábszerű testük fáradtan ing el;

mint sebzett állatok, úgy másznak, betegen;

vagy táncolnak, hiszen bennük csüng és csilingel,

szegény csengők, a vad Démon! De bármilyen

megtörtek, a szemük friss, éles, mint a fúró,

és ragyog, mint az éj a pocsolyák vizén;

szemük kisgyermekek égi mosolyra gyúló

szeme: csodálkozik mindenen, ami fény.

- Megfigyeltétek? az öreg nők deszkasírja,

mint a kislányoké, sokszor oly kicsi már!

Bizarr s megragadó jelképpel így tanítja

kezdetre-végre a lelket a bölcs Halál,

s ahányszor egy ilyen gyönge árnyat kisérget

a nyüzsgő Párizson keresztül a szemem,

úgy érzem, mintha ez a törékeny kisértet

egy uj bölcső felé haladna csöndesen;

vagy pedig, nézve a sok sánta, béna torzót,

eszem a mértanon töpreng: hányféleképp

kell variálnia az ácsnak a koporsót,

hogy e sok figura mind megkapja helyét.

- Szemük kút, millió könny kútja, sose száraz;

tégely, melyben kihűlt érc csillog, árva fény…

Szemük titkaiban delejes bájt talál az,

akit a Kárhozat nevelt föl emlején!

2

A régi Frascati szerelmes vesta-lánya;

s Thália szűze (óh, nevét csak a halott

súgó ismeri már!); s a tékozló, a drága,

kit egykor Tivoli virága borított:

mind-mind megrészegít! de e halk, gyönge vázak

közt nem egy van, kinek gyönyör a gyötrelem:

felvette szárnyait az Önfeláldozásnak

és szólt: „Nagy, büszke Griff, szálllj az égbe velem!”

Ezt balsorsba saját hazája taszította;

azt férj végezte ki: túlsokat szenvedett;

a harmadik: fiát megszenvedő Madonna;

mit elsírtak, folyam vihetné könnyüket!

3.

Hányat követtem, óh, hány szegény öregasszonyt!

Egyik, a többi közt, amikor nyugaton

vérző sebeivel az égre gyúl az alkony,

elgondolkozva ült egy magányos padon,

és hallgatta a dús kürtmuzsikát, amellyel

elöntenek egy-egy parkot a katonák

a amely, mikor arany az est s éled az ember,

némi hős-lázt üt a polgársziveken át.

S a szép szál, büszke nőn a ritmus tüze átgyúlt,

még itatta ütem és harc és harsona;

szeme, mint vén sasé, néha kerekre tágúlt;

s szinte babért kívánt nagy márványhomloka!

4.

Jártok, sztoikusan, s nem nyíl panaszra szátok,

élő városaink utcáin, tétova,

vérzőszivű anyák, szentek vagy kurtizánok,

s minden száj nevetek idézte valaha.

kik a kecs voltatok s voltatok a dicsőség,

ki tud ma rólatok?! Goromba részegek

gúnyos ajánlata inzultál még időnként;

s gyáva, komisz kölyök ugrál mögöttetek.

Görnyedten, létetek röstellve óvakodtok

a fal mentén tovább, félénk árny-asszonyok,

s nincs, ki köszöntene, különös árva sorsok!

öröklétre megért bús emberi romok!

De én, ki messziről és gyöngéden vigyázok

s nyugtalan követem tétova léptetek,

egész úgy, mintha csak én volnék az apátok,

és még titkos gyönyört kapok titőletek:

látom kifesleni ujonc vágyatok; égi

volt vagy pokoli, én átélem multatok;

sokszorozott szivem minden bűnötök érzi!

minden erényetek lelkemben fölragyog!

Roncsok! testvéragyak! örök, rokoni példák!

Estéim ünnepi búcsú fejezi be!

Hol lesztek holnap, óh kilencvenéves Évák,

kiken rajt sulyosúl Isten szörnyű keze?