À Ernest Christophe

Fière, autant qu'un vivant, de sa noble stature

Avec son gros bouquet, son mouchoir et ses gants

Elle a la nonchalance et la désinvolture

D'une coquette maigre aux airs extravagants.

Vit-on jamais au bal une taille plus mince?

Sa robe exagérée, en sa royale ampleur,

S'écroule abondamment sur un pied sec que pince

Un soulier pomponné, joli comme une fleur.

La ruche qui se joue au bord des clavicules,

Comme un ruisseau lascif qui se frotte au rocher,

Défend pudiquement des lazzi ridicules

Les funèbres appas qu'elle tient à cacher.

Ses yeux profonds sont faits de vide et de ténèbres,

Et son crâne, de fleurs artistement coiffé,

Oscille mollement sur ses frêles vertèbres.

Ô charme d'un néant follement attifé.

Aucuns t'appelleront une caricature,

Qui ne comprennent pas, amants ivres de chair,

L'élégance sans nom de l'humaine armature.

Tu réponds, grand squelette, à mon goût le plus cher!

Viens-tu troubler, avec ta puissante grimace,

La fête de la Vie? ou quelque vieux désir,

Eperonnant encor ta vivante carcasse,

Te pousse-t-il, crédule, au sabbat du Plaisir?

Au chant des violons, aux flammes des bougies,

Espères-tu chasser ton cauchemar moqueur,

Et viens-tu demander au torrent des orgies

De rafraîchir l'enfer allumé dans ton coeur?

Inépuisable puits de sottise et de fautes!

De l'antique douleur éternel alambic!

À travers le treillis recourbé de tes côtes

Je vois, errant encor, l'insatiable aspic.

Pour dire vrai, je crains que ta coquetterie

Ne trouve pas un prix digne de ses efforts

Qui, de ces coeurs mortels, entend la raillerie?

Les charmes de l'horreur n'enivrent que les forts!

Le gouffre de tes yeux, plein d'horribles pensées,

Exhale le vertige, et les danseurs prudents

Ne contempleront pas sans d'amères nausées

Le sourire éternel de tes trente-deux dents.

Pourtant, qui n'a serré dans ses bras un squelette,

Et qui ne s'est nourri des choses du tombeau?

Qu'importe le parfum, l'habit ou la toilette?

Qui fait le dégoûté montre qu'il se croit beau.

Bayadère sans nez, irrésistible gouge,

Dis donc à ces danseurs qui font les offusqués:

«Fiers mignons, malgré l'art des poudres et du rouge

Vous sentez tous la mort! Ô squelettes musqués,

Antinoüs flétris, dandys à face glabre,

Cadavres vernissés, lovelaces chenus,

Le branle universel de la danse macabre

Vous entraîne en des lieux qui ne sont pas connus!

Des quais froids de la Seine aux bords brûlants du Gange,

Le troupeau mortel saute et se pâme, sans voir

Dans un trou du plafond la trompette de l'Ange

Sinistrement béante ainsi qu'un tromblon noir.

En tout climat, sous tout soleil, la Mort t'admire

En tes contorsions, risible Humanité

Et souvent, comme toi, se parfumant de myrrhe,

Mêle son ironie à ton insanité!»

Haláltánc

(Tóth Árpád fordítása)

Ernest Cristophe-nak

Büszke, mint aki él, elegáns termetére,

Zsebkendő ékíti, kesztyű és nagy csokor;

Ahogy jár, hanyagul, holmi bizarr ledérre,

Sovány kokottra vall az únt, fanyar modor.

Volt-é már, mint övé, oly karcsú test a bálban?

A túlzó, tág ruha omló, királyi, bő

Redőkkel hull köré, s alul szárazka láb van,

S hegyén sziromszerű, csinos, csokros cipő.

A rezge fodrok, a kulcscsont szélére torlón,

Mint felvert, buja hab a szirtfokok alatt,

Védik szemérmesen - ne törjenek vigyorgón

Rejtekükből elő -, a gyászos bájakat.

Szeme mélyeiben üresség és homály van,

S a koponyát, melyet ügyes füzér szorít,

Törékeny csigolyák viszik, himbálva lágyan.

- Óh, cifra Semmi, te, kit vad bűbáj borít!

Lesznek sokan, akik torzképül magyaráznak,

S nem értik meg, a hús szerelmétől vakok,

Névtelen, elegáns báját a puszta váznak,

De én, nagy Csontalak, hű ínyenced vagyok!

Jöttél, hogy bénító grimásszal halni rontsad

Az Élet ünnepét? vagy űz egy régi vágy?

Kéjekkel hiteget egy új boszorkaszombat,

És sarkantyúzni még él bordádba vág?

Míg hegedű dalol, és a gyertyák lobognak,

Reméled, hogy konok lidérced szétomol?

S hogy míg az orgiák vad zúgói csobognak,

Megenyhül a szived mélyében gyúlt pokol?

Badarság s ócska bűn apadhatatlan kútja!

Ősrégi fájdalom örök lombikja, te!

Bordáid görbülő rácsa közt ott visz útja

Kígyódnak - látom én -, még éhséggel tele!

Lásd, attól tartok én, hogy gúnyos kelletésed

Méltó táncos szivet találni nem segít;

A halandók az ily tréfát szeretni késnek,

S az Iszony bája csak bátrakat részegít!

Szörnyű gondolatok bozsognak mély szemedben,

Szédületet lehell örvényük, s fogadom,

A gyáva táncosok rossz ízre émelyedten

Látnak örök mosolyt harminckét fogadon.

11. Mégis, ki az, aki csontvázat nem ölelt még,

S a holt dolgok izét ki nem kóstolta meg?

Mit érnek párfőmök, frakkok vagy drága kelmék?

Téged csak az utál, ki szépként tetszeleg.

Orratlan bajadér, biztos győzelmü vad lyány,

E kényes táncosok hadd hallják hát szavad:

"Kevély cifrák! A sok festék és púder alján

Halálszag bűzlik ám! Ó, pézsmás váz-csapat,

Roncs Antinouszok, kopasz kikent-kifentek,

Sok vánnyadt dandy és nyűtt nőcsábász-tetem,

A halál tánca visz, s tovasodródva mentek

A táj felé, melyet nem ismer senki sem!

A hűvös Szajnapart s a Gangesz égő tája

Mindegy: a földi nyáj csak ugrál és liheg,

S hogy a plafon likán az Angyal Trombitája,

Mint setét puskacső ásít, nem látja meg.

Groteszk emberiség! A Halál is csodálja,

Mily rángó tánc fölé süt mindenütt a nap,

S olykor párfőmösen vegyűl ő is a bálba,

S az őrület közé iróniája csap!"