I Les Ténèbres

Dans les caveaux d'insondable tristesse

Où le Destin m'a déjà relégué;

Où jamais n'entre un rayon rose et gai;

Où, seul avec la Nuit, maussade hôtesse,

Je suis comme un peintre qu'un Dieu moqueur

Condamne à peindre, hélas! sur les ténèbres;

Où, cuisinier aux appétits funèbres,

Je fais bouillir et je mange mon coeur,

Par instants brille, et s'allonge, et s'étale

Un spectre fait de grâce et de splendeur.

À sa rêveuse allure orientale,

Quand il atteint sa totale grandeur,

Je reconnais ma belle visiteuse:

C'est Elle! noire et pourtant lumineuse.

II Le Parfum

Lecteur, as-tu quelquefois respiré

Avec ivresse et lente gourmandise

Ce grain d'encens qui remplit une église,

Ou d'un sachet le musc invétéré?

Charme profond, magique, dont nous grise

Dans le présent le passé restauré!

Ainsi l'amant sur un corps adoré

Du souvenir cueille la fleur exquise.

De ses cheveux élastiques et lourds,

Vivant sachet, encensoir de l'alcôve,

Une senteur montait, sauvage et fauve,

Et des habits, mousseline ou velours,

Tout imprégnés de sa jeunesse pure,

Se dégageait un parfum de fourrure.

III Le Cadre

Comme un beau cadre ajoute à la peinture,

Bien qu'elle soit d'un pinceau très-vanté,

Je ne sais quoi d'étrange et d'enchanté

En l'isolant de l'immense nature,

Ainsi bijoux, meubles, métaux, dorure,

S'adaptaient juste à sa rare beauté;

Rien n'offusquait sa parfaite clarté,

Et tout semblait lui servir de bordure.

Même on eût dit parfois qu'elle croyait

Que tout voulait l'aimer; elle noyait

Sa nudité voluptueusement

Dans les baisers du satin et du linge,

Et, lente ou brusque, à chaque mouvement

Montrait la grâce enfantine du singe.

IV Le Portrait

La Maladie et la Mort font des cendres

De tout le feu qui pour nous flamboya.

De ces grands yeux si fervents et si tendres,

De cette bouche où mon coeur se noya,

De ces baisers puissants comme un dictame,

De ces transports plus vifs que des rayons,

Que reste-t-il? C'est affreux, ô mon âme!

Rien qu'un dessin fort pâle, aux trois crayons,

Qui, comme moi, meurt dans la solitude,

Et que le Temps, injurieux vieillard,

Chaque jour frotte avec son aile rude...

Noir assassin de la Vie et de l'Art,

Tu ne tueras jamais dans ma mémoire

Celle qui fut mon plaisir et ma gloire!

Jelenés

(Babits Mihály fordítása)

1. A sötétség

Pincémben, hol bús visszhanggá a szó nő,

hová a Sors vetett, fenéktelen

búnak boltjában, hol fény nem terem,

hol - csak az Éj velem - zord ápolónő, -

vagyok, mint piktor, akit úgy itélt

egy élces Isten, hogy homályra fessen,

vagy gyászos étvágyú szakács, ki nyersen -

nem úgy - forralva falja önszivét,

percekre villan, nyúlik, szembetárul

egy csillogó kísértet - csupa báj.

Keleti, álmodó mozdúlatárul,

mihelyt a teljes termete kivál,

ráismerek látogatómra: nő az,

sötét és mégis oly sugáros: Ő az! 

2. Az illat

Szíttál-e néha halkan terjedő

tömjént, mely dómokon remegve száll át

vagy régi zacskó ó levenduláját,

szimattól ínyenc élvre gerjedő?

Mély, bűvös bájjal, részegítve jár át

a mult, ha a jelenben éledő!

Egy drága testen így a szerető

emléknek gyüjti ritka bokrétáját.

Hajából, mely rugalmas és nehéz,

eleven zacskó, ágy tömjénezője,

szárnyas zamat tolonga, vad s merész.

S ruhái, selyme közt a drága szőrme,

mit tiszta ifjusága itat át,

kiválasztá a prémek illatát. 

3. A keret

Miként festmények, varázsát emelve

(akármely híres ecsettől ered),

külön szépséget ád a szép keret,

a nagy természetből kiszigetelve,

akként, hozzásimulva, őt ölelve,

bútor, aranyzás, érmek, ékszerek,

ritka bájának szinte része lett;

tökéletes szegélyt köréje szelve.

S ő olykor azt hivé, hogy hirtelen

minden belé szerelmes, s meztelen

csókjába fojtá a szatinhalomnak

szép testét, mely borzongással teli

gyors s lassú rebbenéssel mímeli

friss, gyermeteg kecsét a kis majomnak. 

4. Az arckép

Hamut hagy Kór s Halál az őrszemekből,

amelyek értünk égtenek hiven:

e buzgó, gyöngéd, óriás szemekből,

e szájból, melyben fuldokolt szivem,

e csókok balzsamfüvéből, e könnyű

sugárnál élesb elragadtatás

tüzéből, lelkem, mi marad? Óh szörnyű!

csak sápadt rajz, háromszín krétaváz,

amely, miként én, elhal a magánnyal,

s amelyet az Idő, izgága vén,

naponta megsikárol, sörteszárnnyal: -

Élet s Művészet átka, barna rém,

nem ölheted meg egyről az emlékem!

arról, ki gyönyöröm volt s büszkeségem!

***

Egy fantom

(Tornai József fordítása)

I. A sötétség

Feneketlen-szomorú, síri mélyben, 

hova a Sorsom régen számüzött, 

hova rózsás, víg nap még nem sütött, 

hol, morcos háziasszony, les az Éjjel,

festő vagyok, akit arra itélt 

gúnyos Istene: fessen a sötétre, 

s gyász-éhű szakács, ki forró vizébe

veti s fölfalja a saját szivét;

perc-villanás: elém nyúlik és megnől 

egy fantom, nagy fényességgel tele, 

léptéről, az álmos-keletiesről,

mihelyt kitárul teljes termete, 

fölismerem bűvös látogatómat. 

Ő az! fekete, mégis fénybe olvad.

II. Az illat

Szívtál-e néha, olvasóm, 

részegen s lassan, ahogy ínyenc tudja, 

tömjént, amely a templomot befutja 

s pézsmát, zacskóból illanón?

Nagy varázsszer ez mely a multat újra 

jelenné teszi, ha sodrába von! 

Igy gyűjt imádott testen sok finom 

emlék-virágot a szerelmes ujja.

Hajából, amely rugalmas, nehéz, 

és élő zacskó, alkóv füstölője, 

vad őserdei zamat száll belőle,

s ruháján át selyem vagy bársony, és 

tiszta ifjúsága mind átitatja, 

prémek illata árad mámorítva.

III. A keret

Ahogy a szép keret ajándékoz a képnek 

bármilyen agyon-dicsért az ecset 

valami varázsost, különöset, 

mert a természet itt nem része az egésznek,

ékszer, butor, aranyozás s a fémek 

szépségének éppígy segítenek, 

fénye tökélyét semmi se töri meg, 

minden csak neki szolgálhat szegélynek.

Mondták néha róla: azt hitte, hogy 

minden őt imádja; kéjjel tudott 

meztelen testével a lágy selyem

és vászon csókjaiba belefúlni 

s léptével, lassan vagy hirtelen, 

egy kismajom gyermek-bájába bújni.

IV. Az arckép

Elhamvaszt végül Halál és Betegség 

minden tüzet, mely értünk lobogott. 

E két nagy szemből, mely láz és melegség,

e szájból, miben szívem fuldokolt,

sok csókból, mely erős balzsam a testen,

s napnál hevesebb elragadtatás 

lángjából mi maradt? De szörnyű, lelkem!

Semmi: halvány rajz, pár krétavonás,

mely, akár én, elpusztul a magánnyal, 

és mit az Idő, e vén satrapa, 

minden nap végigcsapkod durva szárnnyal. 

Élet s Művészet sötét gyilkosa, 

emlékemből sose ölöd ki mégsem, 

ki az én gyönyöröm volt és égi fényem.