La femme cependant, de sa bouche de fraise,

En se tordant ainsi qu'un serpent sur la braise,

Et pétrissant ses seins sur le fer de son busc,

Laissait couler ces mots tout imprégnés de musc:

— «Moi, j'ai la lèvre humide, et je sais la science

De perdre au fond d'un lit l'antique conscience.

Je sèche tous les pleurs sur mes seins triomphants,

Et fais rire les vieux du rire des enfants.

Je remplace, pour qui me voit nue et sans voiles,

La lune, le soleil, le ciel et les étoiles!

Je suis, mon cher savant, si docte aux voluptés,

Lorsque j'étouffe un homme en mes bras redoutés,

Ou lorsque j'abandonne aux morsures mon buste,

Timide et libertine, et fragile et robuste,

Que sur ces matelas qui se pâment d'émoi,

Les anges impuissants se damneraient pour moi!»

Quand elle eut de mes os sucé toute la moelle,

Et que languissamment je me tournai vers elle

Pour lui rendre un baiser d'amour, je ne vis plus

Qu'une outre aux flancs gluants, toute pleine de pus!

Je fermai les deux yeux, dans ma froide épouvante,

Et quand je les rouvris à la clarté vivante,

À mes côtés, au lieu du mannequin puissant

Qui semblait avoir fait provision de sang,

Tremblaient confusément des débris de squelette,

Qui d'eux-mêmes rendaient le cri d'une girouette

Ou d'une enseigne, au bout d'une tringle de fer,

Que balance le vent pendant les nuits d'hiver.

A vámpír metamorfózisai

(Babits Mihály fordítása)

Az eperajku nő, az én gonosz varázsom,

csavarva tagjait, mint kígyó a parázson,

és gyúrva a füzőt páncélos kebelén,

ily pézsma-telitett szókat dobált felém:

- "Nedves az ajkam, és érett a tudományra,

az antik Tudatot fojtani céda ágyba.

Győzelmes keblemen fölszárad mind a könny:

vén arcra gyermekek kacaját bűvölöm.

Aki fátyoltalan lát engem s meztelennek,

nem kér holdat, napot, se csillagot, se mennyet.

Oly kitanult vagyok én, tudós Doktorom,

ha férfit fojtogat félelmetes karom,

vagy törzsem átadom fogadnak, hogy bemarhass;

oly félénk és merész, törékeny és hatalmas,

hogy értem ágyamon, mely kéjben imbolyog,

elkárhoznának a testtelen angyalok."

Mikor kiszítta már szegény csontom velőjét

s arcához lankatag hajoltam én előrébb,

egy csókot nyomni rá: nem láttam semmi mást,

csak izzadt bőrcsomót és tele rothadást.

Bezártam szememet nagy hideg borzadályban,

s amint az eleven fényre megint kitártam,

mellettem íme a hatalmas Báb helyett,

kiben a gonoszul gyüjtött vér lüktetett,

egy csontváz reszkető, kuszált roncsa maradt csak

oly hangot adva, mint csikorgó szélkakasnak

hangja, vagy egy vasas cégérnek rúd-nyakán,

melyet a szél cibál vad téli éjszakán.

* * *

A vámpír átváltozásai

(Tornai József fordítása)

Az eper-ajkú, szép némber pedig eközben

le-föl csavarodott, mint a kígyó a tűzben

s feszülő kebelén gyúrva acél-fűzőt, 

ilyen pézsma-izű szavakkal üdvözölt:

„Az ajkam nedves és elég a tudományom,

hogy az antik tudat elvesszen itt az ágyon. 

Győzelmes melleim könnyeket száritók

s gyerek-mód öreget nevetni tanitok.

S ki fátyol-nélküli, pőre testemre pillant,

nem kell onnan se hold, se nap, se ég, se csillag!

A kéjnek, doktorom, oly tudósa vagyok,

ha férfit fojtanak e félelmes karok, 

vagy mikor fölfedem keblem, hogy belemarhass,

hisz félénk és ledér, érzékeny és hatalmas,

hogy itt e matracon, mely lázában forog,

elkárhoznának a nemtelen angyalok.”

Mikor összes velőm a csontomból kiszívta, 

és bágyadtan felé fordult az arcom újra, 

hogy megcsókoljam, ó nem látott a szemem 

csak nyúlós bőrdudát, amelyből folyt a genny!

Pillám lehúnytam a jéghideg borzalomban

s ahogy az eleven fényre újranyitottam, 

magam mellett a csúf, hatalmas báb helyett, 

kiben, úgy tűnt, a vér szilajul lüktetett, 

egy darabjaira hullt csontváz ropogott csak, 

melynek bordái, mint szélkakas, csikorogtak,

vagy mint cégér, amit egy vasrúdon a szél 

hintáztat éjszaka, mikor megjön a tél