Ta tête, ton geste, ton air

Sont beaux comme un beau paysage;

Le rire joue en ton visage

Comme un vent frais dans un ciel clair.

Le passant chagrin que tu frôles

Est ébloui par la santé

Qui jaillit comme une clarté

De tes bras et de tes épaules.

Les retentissantes couleurs

Dont tu parsèmes tes toilettes

Jettent dans l'esprit des poètes

L'image d'un ballet de fleurs.

Ces robes folles sont l'emblème

De ton esprit bariolé;

Folle dont je suis affolé,

Je te hais autant que je t'aime!

Quelquefois dans un beau jardin

Où je traînais mon atonie,

J'ai senti, comme une ironie,

Le soleil déchirer mon sein,

Et le printemps et la verdure

Ont tant humilié mon coeur,

Que j'ai puni sur une fleur

L'insolence de la Nature.

Ainsi je voudrais, une nuit,

Quand l'heure des voluptés sonne,

Vers les trésors de ta personne,

Comme un lâche, ramper sans bruit,

Pour châtier ta chair joyeuse,

Pour meurtrir ton sein pardonné,

Et faire à ton flanc étonné

Une blessure large et creuse,

Et, vertigineuse douceur!

À travers ces lèvres nouvelles,

Plus éclatantes et plus belles,

T'infuser mon venin, ma soeur!

Hozzá, aki mindig kacag

(Szabó Lőrinc fordítása)

Fejed, ringásod, arcod oly

szépek mint szin egy szép vidéken;

mint könnyü szellő tiszta égen,

játszik ajkadon a mosoly.

Az ember szinte belesápad

ha horzsolod, úgy elvakít

az egészség, mely vállaid

s karod teljéből zengve árad.

Ruhád visszhangzó színei

mögött tested friss üdesége

költők csodálkozó szemébe

virágcsokor képét veti.

Ruhád lelked jelképe, tűkör, -

bolond lány! kinek esztelen

rabja vagyok... sötét szivem

ahogy szeret, annyira gyűlöl!

Vonszolva kába bánatom

ha lábam szép kertben csavargott,

szinte gúny volt: oly fájva sajgott

mellem a perzselő napon;

és a tavasz és a derűs ég

úgy megalázták lelkemet,

hogy egy virág szenvedte meg

a föld bántón boldog derűjét.

Így csúsznék, titkos éjfelen,

mikor a kéj órája vágyat

lobbantva zendül, drága ágyad

felé lomhán és nesztelen,

hogy tested öklöm összezúzza,

hogy fölszakítsam öled, és

míg rémült kebleden a kés

széles, mély sebet üt a húsba:

- óh iszonyú kéj! szédület! -

e nyilt ajkak új biborán át,

lüktetőbb és szebb mámorán át

öntsem eredbe mérgemet!

Nyugat, 1920, 21-22. szám

***

Hozzá, aki túlvidám

(Szabó Lőrinc fordítása)

Fejed, mozgásod, arcod oly

szép, mint egy szép táj; tiszta égen

játszik úgy a szellő a fényben,

ahogy ajkadon a mosoly.

Akihez érsz, hökken a vénség,

a mogorva járókelő,

karodból úgy szökken elő

s válladból lángként az egészség.

Ruhád visszhangzó színeit,

melyekkel magad telehinted,

a költők lelkükbe vetített

csokornak érzik s őrizik.

E bolond ruhák játszi-könnyed

lelked tükre, szimbólumok;

bolond lány! bolondod vagyok:

szeretlek, s éppen úgy gyűlöllek!

Néha, egy szép kertben, ahol

szinte roskadtan vánszorogtam,

vad gúnynak éreztem a roppant

napfényt, mely mellem marva forrt;

és úgy megalázott a kék ég

s a zöld tavasz, hogy dühöm egy

virágszálon torolta meg

a természet szemtelenségét.

Éppígy, amikor elüti

a gyönyör éjfelét az óra,

szeretnék, orvúl lopakodva

testedhez közelíteni,

hogy vidám húsod megfenyítsem,

hogy betörjem dús kebled, és

míg riad bordádban a kés

nyomát nagy, mély sebbé feszítsem,

– óh iszonyú kéj! szédület! –

drágám, e sok nyíló csodán át,

uj ajkaid uj biborán át,

belédöntsem a mérgemet!

***

Hozzá, aki mindig kacag

(Tornai József fordítása)

Arcod, fejed, mozdulatod

gyönyörű, mint egy táj varázsa,

és ajkad mosolya, akárha 

tiszta égen friss szél lobog.

Ragyog, ha egészséged éri,

a borongó járókelő,

úgy lüktetnek fényt-lövellő

vállad és karod erecskéi.

A visszhangos, harsány szinek,

mikkel ruháid teleszórtad,

költők lelkébe táncoló, vad

virágokat vetítenek.

E bolond kelmék kusza lelked

tündökletes jelképei,

meg is tudnak őrjíteni,

s éppúgy gyűlöllek, mint szeretlek!

Néha szép kertekben, ahol

elbágyadt testemet cipeltem,

maró gúny volt csak, hogy a keblem

sajog a nap nyilaitól,

és a tavasz, a sok vidám ág

úgy megalázta szívemet,

hogy egy virág fizette meg

a természet nagy pimaszságát.

Így szeretnék egy éjszaka,

mikor gyönyörre hív az óra,

kúszni zaj nélkül, gyáva-módra

hol lényed kincse vár; oda,

hogy megfenyítsem játszi húsod,

gyötörjem jámbor melledet

és döbbent oldaladon egy

sebet hasítsak, mélybe húzót,

aztán - őrjítő élvezet! –

ezen a vadonatúj ajkon,

mely fénylőbb, szebb lesz – húgomasszony,

beléd zúdítsam mérgemet!