La servante au grand coeur dont vous étiez jalouse,

Et qui dort son sommeil sous une humble pelouse,

Nous devrions pourtant lui porter quelques fleurs.

Les morts, les pauvres morts, ont de grandes douleurs,

Et quand Octobre souffle, émondeur des vieux arbres,

Son vent mélancolique à l'entour de leurs marbres,

Certe, ils doivent trouver les vivants bien ingrats,

À dormir, comme ils font, chaudement dans leurs draps,

Tandis que, dévorés de noires songeries,

Sans compagnon de lit, sans bonnes causeries,

Vieux squelettes gelés travaillés par le ver,

Ils sentent s'égoutter les neiges de l'hiver

Et le siècle couler, sans qu'amis ni famille

Remplacent les lambeaux qui pendent à leur grille.

Lorsque la bûche siffle et chante, si le soir

Calme, dans le fauteuil je la voyais s'asseoir,

Si, par une nuit bleue et froide de décembre,

Je la trouvais tapie en un coin de ma chambre,

Grave, et venant du fond de son lit éternel

Couver l'enfant grandi de son oeil maternel,

Que pourrais-je répondre à cette âme pieuse,

Voyant tomber des pleurs de sa paupière creuse?

A szép cseléd, kitől féltettél egykor engem...

(Babits Mihály fordítása)

A szép cseléd, kitől féltettél egykor engem,

most álmát gyenge gyep alatt alussza csendben

vihetnénk néki pár virágot, angyalom!

A holtak, a szegény holtak búsak nagyon

s ha október szele, öreg fák tördelője,

sírjukon zordonan lehell a néma kőre,

az élőket bizony rosszaknak vélhetik,

kik testüket meleg ágyban melengetik,

mig ők, lélekmaró fekete álmodásban,

nem szép társ oldalán, nem drága csacsogásban,

de féregjárta bús vázak, a föld alatt,

érzik szivárgani csontjukra a havat

s folyni a századot, míg tépett síri fátyluk

meg nem ujítja fenn se barát, se családjuk.

Ha egy este, mikor kályhánkban ég a láng,

meglátnám őt a vén karszékből nézni ránk;

ha egy decemberi kékhideg éjszakában

lelném guggolva nagy szobánknak egy zugában,

komolyan, mint anyát, ki sírból kelt elő

s ki megnőtt gyermekét mégegyszer látni jő:

mit mondhatnék neki e néma fájdalomra,

látva hogy nagy szeme könnyeit egyre ontja?

* * *

A jószívű cseléd, féltettél tőle régen…

(Tornai József fordítása)

A jószívű cseléd, féltettél tőle régen,

és aki most pihen a gyöp alatti mélyben,

megérdemelne már egy nagy virágcsokrot.

Mert ott is szenved ám a sok szegény halott,

S ha október süvít, törve az aszu ágat,

s szele búskomoran márványsírokra támad,

az élőket bizony hálátlannak hiszik,

hisz minket éjjel a takaró melegít,

míg elemésztve az álom-fekete lázban,

mellettük senki sincs, nincs jó szó a homályban,

fagyos csontvázukat rágják lent a nyüvek,

érzik, ahogy a hó áztatja szívüket,

s az évszázad szalad s nincs barátjuk, családjuk,

hogy kicserélje a vasrácson síri fátyluk.

Ha, míg egy este, a fahasáb sírva ég,

ott látnám csöndesen egy fotelben szegényt;

ha egy decemberi kék, kemény fagyu éjen

meghúzódva szobám egyik kis szögletében,

nagykomolyan, örök ágyából szökve ki

s lesnék a nagy fiút anyai szemei,

mit mondhatnék szelíd-lelkű látogatómnak,

látva, hogy szerető könnyei hogy omolnak?