Souvent à la clarté rouge d'un réverbère

Dont le vent bat la flamme et tourmente le verre,

Au coeur d'un vieux faubourg, labyrinthe fangeux

Où l'humanité grouille en ferments orageux,

On voit un chiffonnier qui vient, hochant la tête,

Butant, et se cognant aux murs comme un poète,

Et, sans prendre souci des mouchards, ses sujets,

Epanche tout son coeur en glorieux projets.

Il prête des serments, dicte des lois sublimes,

Terrasse les méchants, relève les victimes,

Et sous le firmament comme un dais suspendu

S'enivre des splendeurs de sa propre vertu.

Oui, ces gens harcelés de chagrins de ménage

Moulus par le travail et tourmentés par l'âge

Ereintés et pliant sous un tas de débris,

Vomissement confus de l'énorme Paris,

Reviennent, parfumés d'une odeur de futailles,

Suivis de compagnons, blanchis dans les batailles,

Dont la moustache pend comme les vieux drapeaux.

Les bannières, les fleurs et les arcs triomphaux

Se dressent devant eux, solennelle magie!

Et dans l'étourdissante et lumineuse orgie

Des clairons, du soleil, des cris et du tambour,

Ils apportent la gloire au peuple ivre d'amour!

C'est ainsi qu'à travers l'Humanité frivole

Le vin roule de l'or, éblouissant Pactole;

Par le gosier de l'homme il chante ses exploits

Et règne par ses dons ainsi que les vrais rois.

Pour noyer la rancoeur et bercer l'indolence

De tous ces vieux maudits qui meurent en silence,

Dieu, touché de remords, avait fait le sommeil;

L'Homme ajouta le Vin, fils sacré du Soleil!

A rongyszedők bora

(Tóth Árpád fordítása)

Gyakran, míg rőten ég a sarki utcalámpa,

S üvegje szélbe sír, s csapkodva leng a lángja,

Vén külváros szivén, hol útvesztő a sár,

S a nyüzsgő, vak tömeg zúgón erjedve jár,

Látni a rongyszedőt, ingatja furcsa séta,

Fejet ráz és falat bökdös, mint egy poéta,

A rendőrökre most - szolgák! - ügyet se vet,

Szive áradva ont tündöklő terveket.

Nagy dolgokat fogad, remek törvénycsodát hoz,

Sújtottakat emel, gonoszakat kiátkoz,

S az égi bolt alatt, mint baldachin alatt,

Részeg erényei dicsfényével halad.

Igen, e jó fiúk, sajgón a házi gondtól,

Kiket a munka nyű, s a vénség ledorongol,

S kiket, mert görnyedőn lomot visznek, silányt,

Hatalmas Párizsunk kavart bele kihányt,

Most jönnek, szagosan a hordók illatától,

S velük agg cimborák, fehérek sok csatától,

Kiknek nagy bajsza csüng, mint ócska lobogó -,

Jönnek, s őket virág, zászlók és dobogó

Diadalmi ivek várják dús mágiára:

Kábító fények és zengések orgiája,

Napfény, éljenzsivaj, dobszó és harsonák!

S dicsőségük viszik a szédült marson át!

Így hömpölygeti a lezüllött földgolyón át

A bor Pactolusa égő aranyfolyóját;

Hőstetteket dalol, míg torkunkon csorog,

S tudja, hogy adni a legkirályibb dolog.

Elnyomni a dühöt, csitítani a búkat,

Vén, kivert szívekét, kik halni félrebúttak:

Álmot adott az Úr, már bánva a nyomort -,

S hozzá az ember a Nap szent fiát, a Bort!

* * *

A rongyszedők bora

(Tornai József fordítása)

Olykor az utcai lámpa rőt fénykörében,

a lángot szél veri, az üveg sír az éjben,

régi külvárosok útvesztői között,

hol az emberiség erjed, rohan, nyüzsög,

jön egy-egy rongyszedő, és bólogat fejével,

mint költő, sántikál, falnak ütődve lép el,

ügyet se vetve a rendőrre - szolga ő -,

szívében nagyszerű, szép tervet tervre sző.

Mond roppant esküket, hoz igaz, tiszta törvényt,

lesújtja a gonoszt, fölemeli a gyöngyét,

S a nyílt égbolt alatt, mely csúcsos baldachin,

száll részegen saját fénylő erényein.

Igen, e vándorok, házi-gondtól letörtek,

munka-nyújtottak és öregségtől gyötörtek,

kiket, mert szemetük hordták éveken át,

Párizs, az óriás, zavarosan kihányt,

jönnek, hordók szagát árasztja a ruhájuk,

velük vonul a sok csatán-őszült barátjuk,

mint régi lobogó, hosszú bajuszuk ing.

És zászló és virág és sok diadalív

várja őket vidám, ünnepélyes varázzsal!

S a kürtök és a nap, dobok, kiáltozás, zaj

kábulatában és fény-orgiáin a

lelkes népnek viszik dicsőségük oda!

Igy fut keresztül a léha Emberiségen,

vakító Pactolus, a bor szinaranyfényben;

emberi torkokon zengi hőstetteit,

királyi, ahogy ad s úgy is uralkodik.

Haragot oltani vagy a közönyösséget,

minden csöndben haló és átok-verte vénnek

mert bánják bűnüket, Isten álmot adott,

az Ember meg a Nap boldog fiát, a Bort!