Ce ne seront jamais ces beautés de vignettes,

Produits avariés, nés d'un siècle vaurien,

Ces pieds à brodequins, ces doigts à castagnettes,

Qui sauront satisfaire un coeur comme le mien.

Je laisse à Gavarni, poète des chloroses,

Son troupeau gazouillant de beautés d'hôpital,

Car je ne puis trouver parmi ces pâles roses

Une fleur qui ressemble à mon rouge idéal.

Ce qu'il faut à ce coeur profond comme un abîme,

C'est vous, Lady Macbeth, âme puissante au crime,

Rêve d'Eschyle éclos au climat des autans;

Ou bien toi, grande Nuit, fille de Michel-Ange,

Qui tors paisiblement dans une pose étrange

Tes appas façonnés aux bouches des Titans!

Az eszmény

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Nem kell nekem a cukros léha holmi,

Az ósdi szépség, mit puhult kor ád,

Csengős kezek és tánccipős bokák

Gyengék hatalmas szívem megmarkolni.

A sápkóros poéta bús Gavarni,

Szívhatja a beteg kórházi gőzt,

Én nem lelem sápadt rózsái közt

Azt, ami lelkem fel tudná kavarni.

Örvényt! Egy hőst, ki földet, eget megvet,

Eszményem a bűn-hősnő, lady Macbeth

És a viharba költő Aischylos.

Vagy a Michel-Angelo-i nagy Éjjel,

Mely görbedő testét oly szörnyű kéjjel

Szorítja a titánok ajkihoz!

Az eszmény

(Szabó Lőrinc fordítása)

E sok korcs báj, amely máris vitrinbe bújhat,

haszontalan korunk hitvány termékei,

e tipegő bokák, e kasztanyettes ujjak

nem tudják szívemet kielégíteni.

Gavarni fesse csak sápkóros figuráit:

édesen cseveg a kecses, kórházi nyáj,

de úgy e halovány rózsák közt nem világít

egy se, mint az enyém, a vörös ideál.

Örvénylő szívemet te vonzod, diadalmas

lélek, Lady Macbeth, gaztettre is hatalmas,

Aischylos álma, mely zord északon virít;

vagy akár te, nagy Éj, Michelangelo lánya,

ki furcsa pózban és békén heversz, kitárva

titáni ajkakhoz mintázott bájaid.