Avec ses vêtements ondoyants et nacrés,

Même quand elle marche on croirait qu'elle danse,

Comme ces longs serpents que les jongleurs sacrés

Au bout de leurs bâtons agitent en cadence.

Comme le sable morne et l'azur des déserts,

Insensibles tous deux à l'humaine souffrance

Comme les longs réseaux de la houle des mers

Elle se développe avec indifférence.

Ses yeux polis sont faits de minéraux charmants,

Et dans cette nature étrange et symbolique

Où l'ange inviolé se mêle au sphinx antique,

Où tout n'est qu'or, acier, lumière et diamants,

Resplendit à jamais, comme un astre inutile,

La froide majesté de la femme stérile.

Felölt egy lebegő, gyöngyházfényű ruhát

(Kiss Sándor fordítása)

Felölt egy lebegő, gyöngyházfényű ruhát,

és csak sétál, de úgy tűnik: táncol a lába,

mint kígyó, ki hall egy varázsos furulyát,

s a szent fakír előtt magát ütemre rázza.

Emberi szenvedés, hol rejtve hatol át,

mint a homok, s az ég lakatlan pusztasága,

mint háló, mely befon nyugtalan óceánt,

ilyenné válik ő is közönyébe zárva.

Csiszolt szeme ragyog, mint bájos, drága fém,

s ölén e különös, szimbólikus alaknak,

mit egy ókori szfinx, s a szűz angyal uralnak,

mely arany és acél, s gyémántokban a fény,

mint egy haszontalan csillag, lobog örökre

a meddő nő sivár, hideg, királyi gőgje.

* * *

Omló, gyöngyház-szinű ruhájában

(Tóth Árpád fordítása) 

Omló, gyöngyház-színű ruhájában ha jár,

Mozgását már a tánc halk bűbájába rejti,

Olyan, mint nagy kigyó, mely titkos szóra vár,

S a ritmust szent fakír botvégén ringva lejti.

Mint roppant pusztaság azúrja és kopár

Homokja, mely a bús emberjajt meg se sejti,

Mint nagy háló gyanánt szétrezgő tengerár,

Kibomló közönyét egykedvűn szerte-ejti.

Két szép csiszolt szeme ragyog ásványosan,

S mélyén e különös, örök-talányu lénynek,

Kiben szűz angyal és antik szfinx társul élnek,

És aki csupa fény, acél, gyémánt s arany,

Hiú csillag gyanánt, mely fénylik elhagyottan,

A meddő nő rideg fensége ég fagyottan.

* * *

Hullámzik rajta a gyöngyházfényű ruha

(Tornai József fordítása)

Hullámzik rajta a gyöngyházfényű ruha,

úgy járkál, mintha szép táncot járna a lába,

akár kígyók, miket a fakírok sora

boltjával ügyesen izgat csavarodásra.

Mint a sívó homok és a sivatagi kék,

sose rezdül meg az emberi lét bajára,

vagy mint a tengerár veti víz gyűrüjét,

úgy önti közönyét a teremtett világra.

Szeme bűvületes ásványokkal ragyog,

s ebben a különös, e sok-jelképü lényben,

kiben egy angyal ős szfinksszel fér össze szépen,

s aki csupa acél-, gyémánt- és fény-burok,

mint egy csillag, amely hiába süt a földre,

egy meddő nő hideg fönsége ég örökre.