Libben rajta a gyöngyházszín lenge ruha,
mikor sétálni megy; ha lép, a lába táncol,
tekeredik a test, mozog a furulya-
szóra, akár, ha egy kígyó ritmusra bókol.
Nem hatja meg a bús ember gyötrő jaja,
ki felsír a fakó homokos pusztaságból,
és közönyös marad; s a tenger panasza
sem mozdítja ki már a fásult tompaságból.
Akár a drága fém, csillog fénylő szeme
a jelképes s örök rejtélyű, furcsa lényben,
aki angyali szűz társra talál a szfinxben,
akit felmelegít arany s gyémánt heve
csillagként oktalan, s ég benne mindörökre
a meddő, jéghideg szépség királyi gőgje.
2024. 03. 27.
* * *
Hullámzó, gyöngyszinű ruhát ölt magára,
Sétára indul, ám törékeny lába táncol,
Tekeredik a szép nőalak, akár a
Kígyó, a szent fakír varázsbotjára bókol.
Mint a sivatagok kékje és homokja,
Szenvtelen. Mit neki fájdalom s emberes kín?
És mint a tengerek végtelen hulláma,
Közönyt mutat, igaz társa egy marad: a spleen.
Szeme csillog, miként a nemesfém, becses,
S ebben a különös, jelképes rengetegben,
Hol az angyal, a szűz társra talál a szfinxben,
Hol minden csak arany, gyémánt, acél s fényes,
Mint oktalan csillag, úgy tündököl örökre
A meddő nő ridegen gyönyörű hidegje.
2021. 02. 07.
Avec ses vêtements ondoyants et nacrés,
Même quand elle marche on croirait qu'elle danse,
Comme ces longs serpents que les jongleurs sacrés
Au bout de leurs bâtons agitent en cadence.
Comme le sable morne et l'azur des déserts,
Insensibles tous deux à l'humaine souffrance
Comme les longs réseaux de la houle des mers
Elle se développe avec indifférence.
Ses yeux polis sont faits de minéraux charmants,
Et dans cette nature étrange et symbolique
Où l'ange inviolé se mêle au sphinx antique,
Où tout n'est qu'or, acier, lumière et diamants,
Resplendit à jamais, comme un astre inutile,
La froide majesté de la femme stérile.
(Kiss Sándor fordítása)
Felölt egy lebegő, gyöngyházfényű ruhát,
és csak sétál, de úgy tűnik: táncol a lába,
mint kígyó, ki hall egy varázsos furulyát,
s a szent fakír előtt magát ütemre rázza.
Emberi szenvedés, hol rejtve hatol át,
mint a homok, s az ég lakatlan pusztasága,
mint háló, mely befon nyugtalan óceánt,
ilyenné válik ő is közönyébe zárva.
Csiszolt szeme ragyog, mint bájos, drága fém,
s ölén e különös, szimbólikus alaknak,
mit egy ókori szfinx, s a szűz angyal uralnak,
mely arany és acél, s gyémántokban a fény,
mint egy haszontalan csillag, lobog örökre
a meddő nő sivár, hideg, királyi gőgje.
* * *
(Tóth Árpád fordítása)
Omló, gyöngyház-színű ruhájában ha jár,
Mozgását már a tánc halk bűbájába rejti,
Olyan, mint nagy kigyó, mely titkos szóra vár,
S a ritmust szent fakír botvégén ringva lejti.
Mint roppant pusztaság azúrja és kopár
Homokja, mely a bús emberjajt meg se sejti,
Mint nagy háló gyanánt szétrezgő tengerár,
Kibomló közönyét egykedvűn szerte-ejti.
Két szép csiszolt szeme ragyog ásványosan,
S mélyén e különös, örök-talányu lénynek,
Kiben szűz angyal és antik szfinx társul élnek,
És aki csupa fény, acél, gyémánt s arany,
Hiú csillag gyanánt, mely fénylik elhagyottan,
A meddő nő rideg fensége ég fagyottan.
* * *
(Tornai József fordítása)
Hullámzik rajta a gyöngyházfényű ruha,
úgy járkál, mintha szép táncot járna a lába,
akár kígyók, miket a fakírok sora
boltjával ügyesen izgat csavarodásra.
Mint a sívó homok és a sivatagi kék,
sose rezdül meg az emberi lét bajára,
vagy mint a tengerár veti víz gyűrüjét,
úgy önti közönyét a teremtett világra.
Szeme bűvületes ásványokkal ragyog,
s ebben a különös, e sok-jelképü lényben,
kiben egy angyal ős szfinksszel fér össze szépen,
s aki csupa acél-, gyémánt- és fény-burok,
mint egy csillag, amely hiába süt a földre,
egy meddő nő hideg fönsége ég örökre.