Je te donne ces vers afin que si mon nom

Aborde heureusement aux époques lointaines,

Et fait rêver un soir les cervelles humaines,

Vaisseau favorisé par un grand aquilon,

Ta mémoire, pareille aux fables incertaines,

Fatigue le lecteur ainsi qu'un tympanon,

Et par un fraternel et mystique chaînon

Reste comme pendue à mes rimes hautaines;

Être maudit à qui, de l'abîme profond

Jusqu'au plus haut du ciel, rien, hors moi, ne répond!

— Ô toi qui, comme une ombre à la trace éphémère,

Foules d'un pied léger et d'un regard serein

Les stupides mortels qui t'ont jugée amère,

Statue aux yeux de jais, grand ange au front d'airain!

Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan...

(Tóth Árpád fordítása)

Legyen tiéd e vers, hogy majd ha boldogan

Nevem jövő korok partját eléri zengve,

S a földi agyvelők esténként elmerengve

Fogadnak, mint hajót, mely dús szélben rohan,

Emléked, mintha ős, vak fátylú rege lenne,

Kábítsa olvasóm, pengőn, cimbalmosan;

Titkos, testvéri lánc hadd fűzzön szorosan,

Kötözzön akkor is kevély, örök rimembe;

Te átkozott, kinek pokloktól kezdve fel

A magas egekig más, mint én, nem felel,

– Óh, te, ki mint egy árny, oly lenge, könnyü nyommal

Tiprod a földi rajt, s szemed csupa derű,

Ám a buták előtt vad vagy és keserű –,

Éjkő-szemű szobor, érchomlokú nagy angyal!

***

E verseket adom neked, hogy ha nevem…

(Tornyai József fordítása)

E verseket adom neked, hogy ha nevem

a jövő korokat szerencsésen eléri,

s az ember-agyakat egy este megigézi,

hajó, mit fürge szél röpít a tengeren,

emléked, mint letűnt idők ködös meséi,

zsongítsa olvasóm, mint cimbalom, ha peng,

s valami titkos és testvéri láncszemen

hintázzon ott kevély rímeimet tetézni,

átkozott lény, kinek a mély-mély föld alól

az égig kívülem semmi se válaszol!

− Ó te, aki mint az árny, eltűnő-röpke nyommal

s könnyű lábbal tiporsz, derűs arcú tanú,

sok földi ostobán, ki megterhelne gonddal,

agát-szemű szobor, angyal: érc-homlokú!