Je suis comme le roi d'un pays pluvieux,

Riche, mais impuissant, jeune et pourtant très vieux,

Qui, de ses précepteurs méprisant les courbettes,

S'ennuie avec ses chiens comme avec d'autres bêtes.

Rien ne peut l'égayer, ni gibier, ni faucon,

Ni son peuple mourant en face du balcon.

Du bouffon favori la grotesque ballade

Ne distrait plus le front de ce cruel malade;

Son lit fleurdelisé se transforme en tombeau,

Et les dames d'atour, pour qui tout prince est beau,

Ne savent plus trouver d'impudique toilette

Pour tirer un souris de ce jeune squelette.

Le savant qui lui fait de l'or n'a jamais pu

De son être extirper l'élément corrompu,

Et dans ces bains de sang qui des Romains nous viennent,

Et dont sur leurs vieux jours les puissants se souviennent,

II n'a su réchauffer ce cadavre hébété

Où coule au lieu de sang l'eau verte du Léthé

3. spleen

(Kiss Sándor fordítása)

Vagyok király esőáztatta tájakon,

ki gazdag s fiatal, de gyenge s vén nagyon.

A hajlongó lakájt csak megvetése sújtja,

Aki kutyáit és jószágait megunta.

Föl nem derítik őt a sólymok, a vadak,

s haldokló népe sem balkonjai alatt.

E kegyetlen Beteg szemeiből a gondot

többé nem űzik el víg udvari bolondok.

A liliomos ágy így sírrá változott;

s a minden herceget csodáló asszonyok

hiába öltenek szemérmetlen ruhákat:

ettől e fiatal csontváz nem lesz vidámabb.

A bölcs, ki aranyat neki sokszor csinált,

a benne rothadó elemre nem talált;

s hol vén zsarnok szokott a múlton elmerengni, 

forró római vérfürdőt is kár keverni,

hisz béna tetemét az sem fűtheti már,

mert abban vér helyett Léthé zöld vize jár.

Spleen 3 

(Tóth Árpád fordítása)

 Vagyok király, kinek földjén eső pereg,

dús, ám erőtlen úr, ifjú s nagyon öreg,

kinek hoppmesterek bókját lenézi gúnyja,

kutyáit és egyéb jószágát rendre únja.

Nem mulatság neki a sólyom és a vad

s haldokló népe a balkónok alatt.

E kegyetlen beteg arcát kedvenc bolondja

fel nem deríti, bár víg balladáit ontja;

liliomos fekhelye már ravatalra vál,

s ki minden herceget gyönyörűnek talál,

a sok udvari hölgy ledérruhás csapatja

mosolyra már e bús váz-ifjat nem kapatja.

Az alkimista, ki aranyat csinál neki,

a bajt, mely benne ront, nem olvaszthatja ki,

s ha régi római vérfürdőt rendel neki,

melytől sok agg király áhítoz újra égni,

az sem fűthette át e béna tetemet,

melyben a Léthe zöld vize folyt vér helyett.