Quand le ciel bas et lourd pèse comme un couvercle

Sur l'esprit gémissant en proie aux longs ennuis,

Et que de l'horizon embrassant tout le cercle

II nous verse un jour noir plus triste que les nuits;

Quand la terre est changée en un cachot humide,

Où l'Espérance, comme une chauve-souris,

S'en va battant les murs de son aile timide

Et se cognant la tête à des plafonds pourris;

Quand la pluie étalant ses immenses traînées

D'une vaste prison imite les barreaux,

Et qu'un peuple muet d'infâmes araignées

Vient tendre ses filets au fond de nos cerveaux,

Des cloches tout à coup sautent avec furie

Et lancent vers le ciel un affreux hurlement,

Ainsi que des esprits errants et sans patrie

Qui se mettent à geindre opiniâtrement.

— Et de longs corbillards, sans tambours ni musique,

Défilent lentement dans mon âme; l'Espoir,

Vaincu, pleure, et l'Angoisse atroce, despotique,

Sur mon crâne incliné plante son drapeau noir.

4. Spleen

(Kiss Sándor fordítása)

Mikor a súlyos ég, mint egy fedő, unalmak

zsákmányaként nyögő lelkekre nehezül,

és éjnél szomorúbb, sötét fények hatolnak

fölénk, s a horizont abroncsként ránkfeszül,

mikor a föld csak egy penészes, ócska zárka,

amelyben a Remény mint denevér kering,

s félénken a falat verdesi gyönge szárnya,

és feje rothadó plafonba ütközik,

mikor a bő eső nagy uszályát kioldja

s mint börtönrácsokat nézzük a cseppeket,

s jön pókok néma és pokoli légiója,

hogy hálóját agyunk mélyében szője meg,

mikor minden harang tombolva kiokádja

dühét az égre, s oly vadul üvöltenek,

mint a hazátlanul kóborlók, mint az árva

lelkek, kik hirtelen jajgatni kezdenek,

mikor zene s dobok nélkül lassan egyetlen

nagy gyászmenet vonul keresztül lelkemen:

a Remény fölzokog, s kitűzi a kegyetlen

Szorongás zászlaját lehajtott fejemen.

* * *

Spleen IV. 

(Szabó Lőrinc fordítása)

Mikor az alacsony égbolt az unalomtól

nyögő lélekre mint fedő nehezedik

és köröskörül a fekete horizontról

ránk éjnél szomorúbb, szörnyű nappalt vetít;

mikor földünk a köd nyirkos börtönbe zárja,

amelyben a Remény denevérként csapong

s míg felénk szárnya a vad falakat sikálja,

fejével verdesi a rothadó plafont;

mikor huzalait égig felvonva szinte

börtönt és rácsokat imitál az eső

s hogy hálóját agyunk mélyében kifeszítse,

néma pók-csapatok pokolfajzata jő:

ugrálni kezdenek a dühöngő harangok

a az égre bőgnek, úgy üvöltve, olya vadúl,

mint kóbor szellemek, hazátlan, bús bitangok,

kik sírnak, makacson és szakadatlanúl.

– És dobszó és zene nélkül haladva hosszú

egyhangú gyászmenet vonúl lelkemen át,

zokog a tört Remény, és a zsarnoki Bosszú

koponyámba üti fekete zászlaját.

* * *

Spleen (4) 

(Kántás Balázs fordítása)

Vállamon ólomsúlyként az égbolt

Lelkem roskadozik súlya alatt

Körülöttem az egész lét félholt

S mindenből csak a sötét éj marad

 A föld csupán rideg acélketrec

S benne fogságba ejtett denevér

A törékeny és csalóka remény

S homokként peregnek le a percek

Az eső hull, megállíthatatlan

Cseppjei mind kemény börtönrácsok

Én csak vergődöm egy pókhálóban

S tudatom megszűnésére várok

Vadul kongnak a lélekharangok

Ferde, őrült, bús dalokat ontva

Megremegtetve a templomtornyot

Mintha száz kárhozott lélek sírna

A távolban bősz dobok peregnek

Szívemben peng a méla gitárszó

A Reménynek félszeg búcsút intek

S a Vég tűz koponyámra gyászszászlót

* * *

Spleen 4

(Tornai József fordítása)

Mikor az alacsony ég, mint fedő lenyomja

a lelket, mely nyög az unalom rabjaként,

és hogy a láthatárt egészen körbefogja,

éjeknél feketébb nappalt vetít körénk;

mikor a föld vizes, mély tömlöc-oduvá hal,

hol a Reménykedés, akár egy denevér,

csapong a falakon félénk és gyönge szárnnyal

s feje koppanva a korhadt plafonhoz ér;

mikor a nagy eső pászmáit egyre hányja,

mintha mind börtönön volna goromba rács,

s jön pókok néma és pokoli rém-családja,

hogy agyunk mélyébe szője bele magát,

ugranak hirtelen a dühöngő harangok

és a mennybolt felé szörnyen üvöltenek,

mint kóbor szellemek, hazátlanul csavargók:

makacsul vonyitó-nyögdécselő sereg.

− És hosszú gyászkocsik, se dob, se zeneszó más,

vonulnak lassan át a lelkemen; s tovább

sír a megvert Remény s a zsarnoki Szorongás

koponyámba döfi fekete zászlaját.