A Nap

A vén házak között, hol a csukott spaletták

A forró bujaság vad titkait takarják,

Mikor tüzel a nap, s nincsen könyörület,

Perzsel házat, tetőt, várost és földeket,

Vívódva, egyedül folytatom furcsa harcom:

Rím után kutatok zugokban, utcasarkon,

Átbukom szavakon, mint macskaköveken,

S a múlt verssorait bennük fölfedezem.


Nap, édes mostohánk, kit nem szívlel a sápkór,

Virágzó verseket költ világszerte bárhol;

Messze illan a gond tüzén az ég fele,

A kaptárt s az agyat mézzel ő tölti be.

Megifjítja, akik mankóra dőlve járnak,

Általa lányosan zsengék lesznek s vidámak,

És így szól a parancs: virulni kell, a szív,

Mely soha meg nem áll, örökkön nyílni hív.


Mikor poétaként leszáll a városokba,

Megnemesül a legkomiszabb ifju sorsa

Is, s belép, mint király, csendben, szolgák hiján,

Irgalmasan a kórház s a vár kapuján.


2022. 08. 25.

Le Soleil (1857)

Le long du vieux faubourg, où pendent aux masures

Les persiennes, abri des secrètes luxures,

Quand le soleil cruel frappe à traits redoublés

Sur la ville et les champs, sur les toits et les blés,

Je vais m'exercer seul à ma fantasque escrime,

Flairant dans tous les coins les hasards de la rime,

Trébuchant sur les mots comme sur les pavés

Heurtant parfois des vers depuis longtemps rêvés.


Ce père nourricier, ennemi des chloroses,

Eveille dans les champs les vers comme les roses;

II fait s'évaporer les soucis vers le ciel,

Et remplit les cerveaux et les ruches de miel.

C'est lui qui rajeunit les porteurs de béquilles

Et les rend gais et doux comme des jeunes filles,

Et commande aux moissons de croître et de mûrir

Dans le coeur immortel qui toujours veut fleurir!


Quand, ainsi qu'un poète, il descend dans les villes,

II ennoblit le sort des choses les plus viles,

Et s'introduit en roi, sans bruit et sans valets,

Dans tous les hôpitaux et dans tous les palais.

További fordítás

A Nap

(Tóth Árpád fordítása)


Vén külváros során, ahol a leeresztett

Zsaluk mögött a Kéj sok megbújt titka reszket,

Míg a vad Nap tüze dühét duplázva vág

Várost és földeket, háztetőt s gabonát,

Bolygok magányosan, vívódni furcsa tornán,

Minden zugban rimek esélyét szimatolván,

Meg-megbotolva, mint járda kövén, a szón,

S régen megálmodott versekre bukkanón.

Gondos atyánk, a Nap, a sápkór ellensége,

Virágot s verseket mezőn szökkent az égre,

Heves tüzén a gond, mint pára, föllibeg,

A méhkast és agyat mézzel ő tölti meg.

A mankók koldusát ő kapatja erőre,

Hogy mint egy zsenge lány, táncoljon a verőre,

És parancsára nő s lesz örök takarás

A halhatatlanok szívén az akarás!

Ha meg, poétaként, leszáll a városokba,

Megszépül tőle a rút sorsok sáros odva,

És lakájok nélkül, kegyes király gyanánt

Nyit be kórházba és kastélyba egyaránt.