Souvent, pour s’amuser, les hommes d’équipage

Prennent des albatros, vastes oiseaux des mers,

Qui suivent, indolents compagnons de voyage,

Le navire glissant sur les gouffres amers.

À peine les ont-ils déposés sur les planches,

Que ces rois de l'azur, maladroits et honteux,

Laissent piteusement leurs grandes ailes blanches

Comme des avirons traîner à côté d'eux.

Ce voyageur ailé, comme il est gauche et veule !

Lui, naguère si beau, qu'il est comique et laid !

L'un agace son bec avec un brûle-gueule,

L'autre mime, en boitant, l'infirme qui volait !

Le Poète est semblable au prince des nuées

Qui hante la tempête et se rit de l'archer ;

Exilé sur le sol au milieu des huées,

Ses ailes de géant l'empêchent de marcher.

Az albatrosz

(Kiss Sándor fordítása)

Csupán szórakozást kereső tengerészek

sokszor az óceán hatalmas madarát,

albatroszt fognak el, ki hajójuk merészen

követő társa volt a viharokon át.

Mikor a bánatost, a kék egek királyát

körülállják, sután lépked, ügyetlenül

leejti hátra két szép, óriási szárnyát,

és mindig az egyik lába elé kerül.

A szárnyaló utas milyen tétova, gyenge!

Nemrég fenségesen röpült, most szárnyaszegett!

Az egyik vigan őt utánozza bicegve,

csőrébe társa egy pipát dug, mind nevet.

A költő is ilyen, felhők uralkodója,

fegyver se fogja őt, kit a vihar se ver;

de itt, közöttetek, kietlen táj lakója,

szárnyába botlik ő, ha egyet lépni mer.

* * * 

Az albatrosz

(Tóth Árpád fordítása)

Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,

Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,

Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,

Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,

A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,

Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva

S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,

Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,

Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,

Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,

Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,

De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja

S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

* * * 

Az albatrosz

(Lanczkor Gábor fordítása)

Gyakran, puszta szórakozásból, a legénység

egy-egy albatroszt fog, széles tengeri madarat,

melyek lustán kísérik a hajó szökését,

míg az a keserű mélységek fölött elhalad.

Alighogy a fedélzetdeszkákra lerakták,

a kékség ura megszégyenül mindenki előtt,

fehér szárnya hosszú, szánalmas dupla lapját

úgy húzgálja maga mellett, akár az evezőt.

Szárnyaló utazó, és mennyire erőtlen!

De komikus, mi gyönyörű volt nem annyira rég!

Egy matróz pipáját tartja oda a csőrnek,

és úgy biceg egy másik, mint tört szárnyú nyomorék.

Hasonló a költő e felhők hercegéhez,

kísérti a vihart, és az íjászon csak nevet;

száműzött a földön, huhogók gyűrűjében,

és ilyen hatalmas szárnyaktól lépni sem lehet.

* * * 

Az albatrosz

(Paál Zsolt fordítása)

Gyakorta matróznép vad élcek között tombol,

albatroszt ejt foglyul, ki az éggel rokon,

s ki hajókhoz hűn száll elő habokból.

majd elrepül a vad és zúgó hullámokon.

De most vicsorgó csőcselék közé lett zárva itt,

ki egykor oly büszkén repült és délcegen,

suta evezőként vonszolja szárnyait,

és dülöngél, míg röhög a nép az élceken.

Zarándok volt egykor, most megtört, béna, beteg,

Festői volt, ma csúf, ahogy köré seregként áll

gonosz tömeg, s míg heccelik, vadul remeg,

majd egy kölyök őt csúfolván visong és sántikál.

Ilyen ma a költő, felhők közt herceg és úr,

kit elámít a dúlt ég, mert előtte nincs határ,

de lent bolond pórnép rajta mulat kajánul,

s ő meg-megbotlik óriás szárnya közt, ha jár.

* * * 

Az albatrosz

(Tornai József fordítása)

Néha matrózfiúk merő szórakozásul

albatroszt fognak el, tengeri madarat,

amely egykedvüen szegődik utitársul,

míg hajójuk a sós örvény fölött halad.

Alighogy leteszik a fedélzet fokára,

a légi nagy király rögtön megszégyenül:

gubbaszt, szánalmasan lecsüggesztve a szárnya,

mintha két evezőt húzna ügyetlenül.

Ki a magasba tört, de esetlen, de gyönge!

Az égi óriás milyen csúf és suta!

Van, ki pipát dug a csőrébe, hogy gyötörje,

más utánozza, hogy biceg a lég ura!

A költő, társaként a felhők hercegének,

ki viharban kering, a nyíl semmi neki

a földön számüzött, akit maró guny éget

s fölbuktatják, ha lép, hatalmas szárnyai.