I

Que m'importe que tu sois sage?

Sois belle! Et sois triste! Les pleurs

Ajoutent un charme au visage,

Comme le fleuve au paysage;

L'orage rajeunit les fleurs.

Je t'aime surtout quand la joie

S'enfuit de ton front terrassé;

Quand ton coeur dans l'horreur se noie;

Quand sur ton présent se déploie

Le nuage affreux du passé.

Je t'aime quand ton grand oeil verse

Une eau chaude comme le sang;

Quand, malgré ma main qui te berce,

Ton angoisse, trop lourde, perce

Comme un râle d'agonisant.

J'aspire, volupté divine!

Hymne profond, délicieux!

Tous les sanglots de ta poitrine,

Et crois que ton coeur s'illumine

Des perles que versent tes yeux.

II

Je sais que ton coeur, qui regorge

De vieux amours déracinés,

Flamboie encor comme une forge,

Et que tu couves sous ta gorge

Un peu de l'orgueil des damnés;

Mais tant, ma chère, que tes rêves

N'auront pas reflété l'Enfer,

Et qu'en un cauchemar sans trêves,

Songeant de poisons et de glaives,

Éprise de poudre et de fer,

N'ouvrant à chacun qu'avec crainte,

Déchiffrant le malheur partout,

Te convulsant quand l'heure tinte,

Tu n'auras pas senti l'étreinte

De l'irrésistible Dégoût,

Tu ne pourras, esclave reine

Qui ne m'aimes qu'avec effroi,

Dans l'horreur de la nuit malsaine

Me dire, l'âme de cris pleine:

«Je suis ton égale, ô mon Roi!»

Szomorú madrigál

(Babits Mihály fordítása)

Okosságoddal mi csináljak?

Légy szép! És légy bús! A sirás

az arcnak rejtett mélyü bájt ad,

miként az áradás a tájnak;

viharban frissül a virág.

Szeretlek, ha illanva, túlad

örömén sujtott homlokod;

szíved a borzadásba fúlad;

s jelenedre mint bús borúlat,

fátylat a mult felhője dob.

Szeretlek, ha nagy szemed árja

ömlik, melegen, mint a vér;

ha, ringató kezem dacára,

kebledből hörgésként kiszáll a

halálig rémült szenvedély.

S míg szürcsölöm - óh égi zsoltár!

mélységes, édes élvezet! -

a zokogást, amit te sírtál,

azt hiszem, a szemedből hullt ár

kivilágítja szívedet.

*

Tudom, hogy régi, töve-rokkadt

szerelmekkel tele szived

kohói még egyre lobognak

és kebledben a kárhozottak

gőgjéből rejlik egy csipet.

De kedvesem, míg éjed álma

nem tükrözi a mély Pokolt,

s örök lidércnyomásban járva,

méreggel s tőrrel élve-hálva,

imádva a Vasast s a Port,

nem nyílva ki, csak rémületben

megrezzenve, ha óra üt,

balsorsot betüzve ijedten

nem érzed a levethetetlen

undornak csókját mindenütt,

nem mondhatod, despota-rabnő,

ki csak reszketve vagy enyém,

míg a kór éj borzalmakat sző,

s lelkedből áradt jajpatak jő:

"Királyom, párod vagyok én!"