Mon berceau s'adossait à la bibliothèque,

Babel sombre, où roman, science, fabliau,

Tout, la cendre latine et la poussière grecque,

Se mêlaient. J'était haut comme un in-folio.

Deux voix me parlaient. L'une, insidieuse et ferme,

Disait: «La Terre est un gâteau plein de douceur;

Je puis (et ton plaisir serait alors sans terme!)

Te faire un appétit d'une égale grosseur.»

Et l'autre: «Viens! oh! viens voyager dans les rêves,

Au delà du possible, au delà du connu!»

Et celle-là chantait comme le vent des grèves,

Fantôme vagissant, on ne sait d'où venu,

Qui caresse l'oreille et cependant l'effraie.

Je te répondis: «Oui! douce voix!» C'est d'alors

Que date ce qu'on peut, hélas! nommer ma plaie

Et ma fatalité. Derrière les décors

De l'existence immense, au plus noir de l'abîme,

Je vois distinctement des mondes singuliers,

Et, de ma clairvoyance extatique victime,

Je traîne des serpents qui mordent mes souliers.

Et c'est depuis ce temps que, pareil aux prophètes,

J'aime si tendrement le désert et la mer;

Que je ris dans les deuils et pleure dans les fêtes,

Et trouve un goût suave au vin le plus amer;

Que je prends très souvent les faits pour des mensonges,

Et que, les yeux au ciel, je tombe dans des trous.

Mais la voix me console et dit: «Garde tes songes:

Les sages n'en ont pas d'aussi beaux que les fous!»

A hang

(Tóth Árpád fordítása)

Bölcsőm könyvesszobánk nagy polca mellett állott,

Komor regény-, mese- s tudás-Bábel tövén,

Hol latinok pora s görögök hamva pállott

Vegyest. S mint fóliáns, köztük pihentem én.

És két hang szólitott. Az egyik síma, álnok

Zengéssel hítt: "Kalács a Föld, cukros kalács,

S én rája (végtelen kéjt így lesz jó találnod!)

Oly éhet csiholok, mely éppoly óriás!"

S a másik: "Óh! Jövel! légy álmok közt bolyongó,

Túl minden lehetőn, túl az ismert valón!"

És úgy dalolt e hang, mint parti szél, mint zsongó

Fantom, mely nem tudod, honnan jön, elhalón

Simogatni füled, bár rémületre ajzza.

És feleltem: "Igen! édes Hang! megyek!" - és

Ez volt jaj, az a perc, mely óta áll a hajsza,

S véres végzet gyötör. A roppant Létezés

Díszletei mögött az örvény örök éjét

Látom, milyen csodás világokat takar,

S bűnhődve nagyszerű látásom révült kéjét,

Kigyórajt vonszolok, mely sarkaimba mar.

Azóta van az úgy, hogy mint a prófétákat,

A tenger s pusztaság hő szerelemre költ,

Könnyre fakaszt a kéj és kacajra a bánat,

S jóízzel a fanyar borok bús íze tölt;

Gyakran való gyanánt hiteget a hazugság,

Egekbe bámulok, és gödrök gáncsa ront,

De vígasztal a Hang: "Ne hagyd az álmok jussát,

Szebbeket álmodik a bölcsnél a bolond!"