Embedded Files
(Jeanne Duvalhoz?)
A hamufödte, elszenesedett vidéken,
Ahol minden kihalt, s mindent átjárt keservem,
Ahol céltalanul bolyongtam, s csöndesen
Tőrt fent gondolatom borongós szívemen,
Láttam, ahogy leszáll a déli napsütésben
A vihartól nehéz felhő gyászfeketében
A fejemre; sötét démonok ültek ott,
Mint törpék, vadak és rettentő gonoszok.
Hidegen, álnokul néztek rám, kétkedéssel,
Hallottam kacajuk, sugdosták: mit merészel?
Mutogatott kezük, szemük kacsingatott,
Egyikük-másikuk bolondnak tarthatott:
„Figyeld csak e puhányt, e torz hamleti árnyat,
Ahogy viselkedik, csúf szélhámos, utánzat,
Egy hősszerelmes, egy pozőr, tekintete
Zavart, lebbenti gyér haját észak szele.
Hasad vajon a szív, látván e csepürágót,
E kolduló csibészt, e naplopó bohócot,
Aki a színpadon kiválót alakít,
− Meghatja a mezőt, a rét virágait,
A sast, a tücsköt és bennünket is, kik írunk –
Hallgatván kínjaik, szeretné, hogy zokogjunk?”
Büszkén és magasan tartott fejjel, akár
A hegyek (mögülük démon kacaja száll),
Fordultam volna én tőlük el egyszerűen,
Ha észre nem veszem gaz mocskukba merülten
– Mégsem zavarta meg vétségük a Napot! –
Lelkem nagyasszonyát, szeme elragadott,
De ki nevette csak nyomorult árvaságom,
Csókkal cirógatott végig a társaságon.
2024. augusztus 5. JJ
* * *
(Jeanne Duvalhoz?)
A hamufödte, elszenesedett vidéken,
Ahol minden kihalt, s mindent átjárt keservem,
Ahol céltalanul bolyongtam, s csöndesen
Tőrt fent gondolatom szomorkás szívemen,
Láttam, ahogy leszáll a déli napsütésben
Egy vihartól nehéz felhő gyászfeketében
A fejemre; sötét démonok ültek ott,
Mint a törpék, vadak s rettentő gonoszok.
Hidegen, álnokul néztek rám, kétkedéssel,
Hallottam kacajuk, sugdosták: mit merészel?
Mutogatott kezük, szemük kacsingatott,
Egyikük-másikuk bolondnak tarthatott:
„Nézd e torzalakot, e puha Hamlet-árnyat,
Ahogy viselkedik, csúf szélhámos, utánzat,
Egy hősszerelmes, egy pozőr, tekintete
Zavart, zilált haját fújja észak szele.
Megszakad-e a szív, látván e csepürágót,
E kolduló csibészt, e naplopó bohócot,
Aki a színpadon kiválót alakít,
− Meghatja a mezőt, a rét virágait,
A sast, a tücsköt és bennünket is, kik írunk –
Hallgatván kínjait, azt várja, vele sírjunk?”
Büszkén és magasan tartott fejjel, akár
A hegyek (mögülük démon kacaja száll),
Fordultam volna én el tőlük egyszerűen,
Ha észre nem veszem gaz mocskukba merülten
– Mégsem ingatta meg vétségük a Napot! –
Lelkem nagyasszonyát, szeme elragadott,
De ki nevette csak nyomorult árvaságom,
Csókkal cirógatott végig a társaságon.
2023. május 25.
La Béatrice
Dans des terrains cendreux, calcinés, sans verdure,
Comme je me plaignais un jour à la nature,
Et que de ma pensée, en vaguant au hasard,
J'aiguisais lentement sur mon coeur le poignard,
Je vis en plein midi descendre sur ma tête
Un nuage funèbre et gros d'une tempête,
Qui portait un troupeau de démons vicieux,
Semblables à des nains cruels et curieux.
À me considérer froidement ils se mirent,
Et, comme des passants sur un fou qu'ils admirent,
Je les entendis rire et chuchoter entre eux,
En échangeant maint signe et maint clignement d'yeux:
— «Contemplons à loisir cette caricature
Et cette ombre d'Hamlet imitant sa posture,
Le regard indécis et les cheveux au vent.
N'est-ce pas grand'pitié de voir ce bon vivant,
Ce gueux, cet histrion en vacances, ce drôle,
Parce qu'il sait jouer artistement son rôle,
Vouloir intéresser au chant de ses douleurs
Les aigles, les grillons, les ruisseaux et les fleurs,
Et même à nous, auteurs de ces vieilles rubriques,
Réciter en hurlant ses tirades publiques?»
J'aurais pu (mon orgueil aussi haut que les monts
Domine la nuée et le cri des démons)
Détourner simplement ma tête souveraine,
Si je n'eusse pas vu parmi leur troupe obscène,
Crime qui n'a pas fait chanceler le soleil!
La reine de mon coeur au regard nonpareil
Qui riait avec eux de ma sombre détresse
Et leur versait parfois quelque sale caresse.
További fordítások
Beatrice
(Szabó Lőrinc fordítása)
Egy nap, lombtalan és salakos, agyonégett
tájon, felverve vad jajommal a vidéket,
míg agyam csöndesen köszörűlte riadt
tőrré szivemen a gondolataimat,
azt láttam, hogy derűs délből alálebegve
egy gyászos, viharos felhő száll a fejemre,
felhő, melyen egész raj démon, összegyűrt
arcú, becstelen és kiváncsi törpe ült.
Ahogy járókelők egy bolondra merednek,
hidegen s gonoszúl rögtön szemügyre vettek
s láttam jeleiket, kacsintásaikat,
s hallottam, mit beszélt a kuncogó csapat:
„Nézzük csak, nézzük e torzképet, ezt a drága
eszelőst, ki magát bús Hamlet-pózba vágja:
a haja lobog és a szeme szomorú.
Nem reped meg a szív, hogy e jámbor fiú,
e koldus, e facér és agyafúrt pojáca,
csak mert a szerepét bravúrosan lejátssza –
meg akar hatni az emberi szenvedés
dalával patakot, sast, füvet, tücsköt – és
bár e vén műfaj a mi saját kenyerünk is,
tirádás kínjait elüvölti nekünk is?”
Büszkeségem, amely magas, mint a hegyek
s felhők, démonok és röhej fölött lebeg,
fenséges fejemet elfordithatta volna
tőlük, egyszerüen, de szennyükbe sodorva
– gazság, melytől a Nap nem tud megingani! –
ott állt gyémántszemű királynőm is, aki
velük kacagta vad nyomorom árvaságát
s néha még csókkal is illette társaságát.
* * *
Beatrice
(Tornai József fordítása)
Kiégett, lombtalan földeken, hamu-porban,
ahogy egyik napon a tájnak följajongtam,
csak úgy kószálva és lassan, álmatagon
élezve szívemen tőrré gondolatom,
láttam, amint a dél fényén leszáll fejemre
egy felhő, gyászos árny, vihartól feketedve,
a hátán démonok, egész raj, gonoszak,
mint kegyetlen, kaján-szemű törpe-csapat,
s megmérve hidegen, merőn szemügyre vettek,
ahogy bolondra a járókelők figyelnek,
nevetgélve a sok száj valamit susog,
ott kacsingattak és kezük rám mutatott:
– Nézzétek e facér, csúfos karikatúrát,
Hamlet-utánzó pozőrünk szürke árnyát,
tekintete zavart, a szél hajába szánt,
majd meghasad a szív, látva e bonvivánt,
e koldust, naplopót, e tunya csepürágót,
csak mert a szerepét játszva a legkiválóbb,
kínjaival akar úgy megindítani:
sírjanak, sas, tücsök s a víz, rét virágai,
s bár e műfaj miénk, még minket is magával
ragadhat, azt hiszi, ennyi ócska sirámmal?
Fönséges fejemet (magas, mint a hegyek,
gőgöm démon-kacaj fönn a felhők felett)
egész egyszerüen elfordíthattam volna,
ha észre nem veszem a mocskukba sodorva
– vétek, mely a napot mégse ingatta meg! –
szívem nagyasszonyát, csodás tekintetet,
ki velük nevetett a létem ülte gyászra,
nekik meg jólesett szennyes cirógatása.
Google Sites
Report abuse