A csupasz korokat szeretném megidézni,
melyek kőszobrait kívánta aranyozni
Apolló. Az idő tájt nők és férfiak,
szégyent nem ismerők, erősek, csinosak,
kóstolgatták a vágy ízét. A nap becézte
ölüket kéjesen, s dús testük lelkesedve
felelt rá. Kübelé, az anya terhüket
magára vette − őt megóvta az öreg
kor. Szíve ablakát a világra kitárta,
s fiait, mint a jó nőstényfarkas itatta.
Egy délceg férfiú királynak született,
sok szűz akarta, mind megannyi szép, kitelt
gyümölcs, kívánatos bőrük bársonya hívott
csábítón, és kemény húsuk várt buja csókot.
A Költő képzeleg, lelkében ősi Rend:
a téren látni vél férfit, nőt, meztelent.
A sok bohém vigad, de hideg szomorúság
érzése költözik lelkükbe, a ború át-
hatol a borzalom fekete fátyolán.
bánkódnak az iszony-szörnyek már a ruhán.
Idétlen alakok, maszkok toldotta torzók,
sok puffadt vagy sovány váz, rémesek, riasztók,
a Hasznosság nyugodt, lelketlen istene
e rút testeket érclepellel fedte be.
Ó szüzek, asszonyok! sápadtak, mint a mécsek,
kiket a Bujaság rág, létük maga vétek −
anyák bűne miatt kínnal lakoltatok,
termékenységetek lett minden jussotok!
Igaz, nemzeteink már rég elkorcsosultak,
a múlt népeinek fura bájai voltak:
a szívfájdalom és gyötört tekintete
orcájukon mi más, mint tűnt szépség jele.
Nem lesz gátja sosem, mit a kései múzsánk
kigondolt beteges fajunknak, hogy megadnánk
nekik ifjúkoruk méltó hódolatát:
– Dicső fiatalok, kiknek higgadt szavát
tiszteljük s egyszerű jóságát, s a szemet, mint
száguldó patakot, mely árad gondtalan. S mind
szabad lesz: a madár, a kék ég, a virág,
megosztva illatát, melegét, víg dalát.
2025. február 12.
***
A csupasz korokat szeretném megidézni,
Melyek kőszobrait kívánta aranyozni
Apollo. Az idő tájt férfiak és nők,
Erősek s karcsuak, szégyent nem ismerők,
Kóstolgatták a vágy ízét. A nap becézte
Ölüket kéjesen, s dús testük lelkesedve
Felelt. A bőkezű nagy Cybèle akkor
Magára vette bár a terhet, az agg kor
Megkímélte. Szivét a világnak od’adta,
S fiait mint egy jó anyafarkas itatta.
A délceg férfiú büszke királlyá lett,
Sok szűz akarta így, megannyi szép, érett
Gyümölcs, kívánatos bőrük bársonya hívott
Simogatni, s kemény húsuk kért üde csókot.
A Költő képzeleg már, látva ez ősi
Rendet: a vár terén él és vigad férfi
S nő leplezetlenül. A hideg szomorúság
Érzése költözik lelkébe, a ború át-
Lengi a borzalom gyászfekete vásznát.
Siratja az iszony szörnye régi fátylát.
Idétlen alakok, maszkok toldotta torzók,
Sok dülledt vagy sovány test, ijesztők, riasztók,
A Hasznosság nyugodt s lelketlen istene
Kiket már betakart kiskorban rézgöncbe.
S ó, jaj, ti, asszonyok! sápadtak, mint a gyertyák,
Kiket a Bujaság rág, marcangol, de ellát,
S ti szüzek, kik anyák bűnéért lakoltok,
Termékenységetek lesz minden jussotok!
Igaz, nemzeteink már rég elkorcsosultak,
A múlt népeinek furcsa bájai voltak:
A szívfájdalom és a kín tekintete
Bús képén semmi más, mint tűnt szépség jegye.
Nem lesz gátja sosem, mit a kései Múzsánk
Kigondolt beteges fajunknak, hogy megadnánk
Nekik ifjúkoruk méltó hódolatát:
– Ó dicső ifjuság, kinek nyugodt arcát
Tiszteljük s egyszerű jóságát. S a szemed, mint
Futó tiszta patak, szétárad gondtalan, s mind
Szabad lesz: a madár, a kék ég, a virág,
Megosztva illatát, melegét, víg dalát.
2021. 04. 28.
J'aime le souvenir de ces époques nues,
Dont Phoebus se plaisait à dorer les statues.
Alors l'homme et la femme en leur agilité
Jouissaient sans mensonge et sans anxiété,
Et, le ciel amoureux leur caressant l'échine,
Exerçaient la santé de leur noble machine.
Cybèle alors, fertile en produits généreux,
Ne trouvait point ses fils un poids trop onéreux,
Mais, louve au coeur gonflé de tendresses communes
Abreuvait l'univers à ses tétines brunes.
L'homme, élégant, robuste et fort, avait le droit
D'être fier des beautés qui le nommaient leur roi;
Fruits purs de tout outrage et vierges de gerçures,
Dont la chair lisse et ferme appelait les morsures!
Le Poète aujourd'hui, quand il veut concevoir
Ces natives grandeurs, aux lieux où se font voir
La nudité de l'homme et celle de la femme,
Sent un froid ténébreux envelopper son âme
Devant ce noir tableau plein d'épouvantement.
Ô monstruosités pleurant leur vêtement!
Ô ridicules troncs! torses dignes des masques!
Ô pauvres corps tordus, maigres, ventrus ou flasques,
Que le dieu de l'Utile, implacable et serein,
Enfants, emmaillota dans ses langes d'airain!
Et vous, femmes, hélas! pâles comme des cierges,
Que ronge et que nourrit la débauche, et vous, vierges,
Du vice maternel traînant l'hérédité
Et toutes les hideurs de la fécondité!
Nous avons, il est vrai, nations corrompues,
Aux peuples anciens des beautés inconnues:
Des visages rongés par les chancres du coeur,
Et comme qui dirait des beautés de langueur;
Mais ces inventions de nos muses tardives
N'empêcheront jamais les races maladives
De rendre à la jeunesse un hommage profond,
— À la sainte jeunesse, à l'air simple, au doux front,
À l'oeil limpide et clair ainsi qu'une eau courante,
Et qui va répandant sur tout, insouciante
Comme l'azur du ciel, les oiseaux et les fleurs,
Ses parfums, ses chansons et ses douces chaleurs!
(Tóth Árpád fordítása)
Ős, meztelen korok emlékén csüggnöm oly jó,
Melyek szobraira aranyfényt szórt Apolló.
Akkor még férfi s nő mohó, friss kéjeken
Nem tudta, hogy mi a hazugság s félelem,
S gerincük, csókjain a csiklándó verőnek,
Pezsdült, s a testi gép örült az ép erőnek.
Akkor Cybéle, a gyönyört foganni dús,
Nem volt még sok fiát unt súlyként tűrni bús,
Sőt, farkasanyaként, szerelmes szívvel, ömlőn
Itatta az egész földet a barna emlőn.
A férfi, szökkenőn, rugalmasan, delin,
Szép nők királya volt, boldog gőggel telin,
Dús, szűz gyümölcsöké, kik foltot sohse kapva
Várták, hogy hűs, kemény húsuk víg fog harapja.
A Költő, néhanap – más a világ ma már –,
Ha tűnt őskort keres, és oly helyekre jár,
Ahol a férfi s nő leveti lomha leplét,
Setét hideg fagya lepi meg árva lelkét:
Mily bús kép! Szörnyeket a szem borzadva lát,
Óh, visszasírja mind a jótékony ruhát!
Óh, röhejtő csipők! Szegény maskara-törzsek!
Óh, sok bús, ferde hím, véznák s pohos letörtek,
Kiket a Hasznos Elv, a kemény, hideg úr,
Gyerekkorukba már érc-pelenkákba gyúr!
És jaj, jaj, hát ti nők! rossz gyertyaként viaszlón,
Kiket láz ront s vidít, s ti is, sok szűz kisasszony,
Kikre már bűn szakad, anyai örökül,
És a Szaporaság rútítón rátok ül!
Igaz, bennünk is él, bár nincs fajunkban épség,
Sok új, a régiek előtt nem ismert szépség:
Arcunk felőrlik a szív titkos férgei,
Vagy mondjuk így: a bú szépítő mérgei;
De már késő Muzsánk kincse, ez új találmány
Jó nekünk, egyre még, mind sorvadóbbra válván,
Ős Ifjúság felé szavunk hódolva zeng:
- Óh, kedves Ifjuság, szűz homlokú, te szent!
Szemedben egy üde és friss vizű patak van,
Mely úgy árasztja szét, derüsen, öntudatlan,
Mint az ég kékje, mint a madár s a virág,
Melegét, dalait és édes illatát!
***
Tornai József fordítása)
Boldogan gondolok a meztelen korokra,
melyeknek szobrait Apolló aranyozta.
Akkor a férfi, nő hatalmas gyönyörét
hazugság, félelem nem árnyékolta még,
és a szerelmes ég gerincüket becézte,
oly erős volt nemes szerveik ép egésze.
Az anya Kübelé, termékeny-foganón
nem látta fiait tehernek akkoron,
nem, sőt, gyöngéd-szivű nőstényfarkas gyanánt a
kozmoszt emlőivel gyakorta megkinálta.
A férfi, elegáns, szép szál, vállas, erős,
nők büszkesége volt, szépek királya, hős;
gyümölcsöké, miken egy repedés se látszik:
kiknek sima husa a harapásra csábít.
A Költő ma, mikor szeretné érteni
e született erőt, és szemügyre veszi
a férfi és a nő meztelen, puszta testét,
úgy érzi, a szivét éj borítja s hidegség,
a sötét kép előtt, mely csupa borzalom,
ó leplet vagy ruhát visszasíró iszony!
ó ocsmány törzsek és ti álarc-szerű torzók,
ó elgyötört, sovány testek, sok csúnya haspók,
akiket Haszon-isten, kemény, derűs alak,
bölcsős-koruk során érc-pólyába takart.
És jaj, ti asszonyok: gyertyák, halvány-tüzűek,
kiket esz, roncsol a kicsapongás s ti, szűzek,
akik öröklitek az anyaság bünét
és a szaporaság minden mocskát, büzét.
Bár romlottak vagyunk, van bennünk, semmi kétség,
a régiek előtt nem-ismert-fajta szépség:
arcunk megfonnyad a szív fekélyeitől,
vagy ahogyan mondanák: szépségek láza öl;
de eme kései múzsáink adománya
beteg fajunk előtt sose lesz akadálya,
hogy most az ifjuság előtt hódoljon, a
szent ifjuság előtt: nyílt arca, homloka
s ragyogó a szeme, akár víz, mely rohan,
és úgy árasztja szét száz felé, gondtalan,
mint az égi azúr, mint a madár s virág,
édesded melegét, illatait s dalát!