J'aime le souvenir de ces époques nues,

Dont Phoebus se plaisait à dorer les statues.

Alors l'homme et la femme en leur agilité

Jouissaient sans mensonge et sans anxiété,

Et, le ciel amoureux leur caressant l'échine,

Exerçaient la santé de leur noble machine.

Cybèle alors, fertile en produits généreux,

Ne trouvait point ses fils un poids trop onéreux,

Mais, louve au coeur gonflé de tendresses communes

Abreuvait l'univers à ses tétines brunes.

L'homme, élégant, robuste et fort, avait le droit

D'être fier des beautés qui le nommaient leur roi;

Fruits purs de tout outrage et vierges de gerçures,

Dont la chair lisse et ferme appelait les morsures!

Le Poète aujourd'hui, quand il veut concevoir

Ces natives grandeurs, aux lieux où se font voir

La nudité de l'homme et celle de la femme,

Sent un froid ténébreux envelopper son âme

Devant ce noir tableau plein d'épouvantement.

Ô monstruosités pleurant leur vêtement!

Ô ridicules troncs! torses dignes des masques!

Ô pauvres corps tordus, maigres, ventrus ou flasques,

Que le dieu de l'Utile, implacable et serein,

Enfants, emmaillota dans ses langes d'airain!

Et vous, femmes, hélas! pâles comme des cierges,

Que ronge et que nourrit la débauche, et vous, vierges,

Du vice maternel traînant l'hérédité

Et toutes les hideurs de la fécondité!

Nous avons, il est vrai, nations corrompues,

Aux peuples anciens des beautés inconnues:

Des visages rongés par les chancres du coeur,

Et comme qui dirait des beautés de langueur;

Mais ces inventions de nos muses tardives

N'empêcheront jamais les races maladives

De rendre à la jeunesse un hommage profond,

— À la sainte jeunesse, à l'air simple, au doux front,

À l'oeil limpide et clair ainsi qu'une eau courante,

Et qui va répandant sur tout, insouciante

Comme l'azur du ciel, les oiseaux et les fleurs,

Ses parfums, ses chansons et ses douces chaleurs!

Ős, meztelen korok emlékén csüggnöm oly jó

(Tóth Árpád fordítása)

Ős, meztelen korok emlékén csüggnöm oly jó,

Melyek szobraira aranyfényt szórt Apolló.

Akkor még férfi s nő mohó, friss kéjeken

Nem tudta, hogy mi a hazugság s félelem,

S gerincük, csókjain a csiklándó verőnek,

Pezsdült, s a testi gép örült az ép erőnek.

Akkor Cybéle, a gyönyört foganni dús,

Nem volt még sok fiát unt súlyként tűrni bús,

Sőt, farkasanyaként, szerelmes szívvel, ömlőn

Itatta az egész földet a barna emlőn.

A férfi, szökkenőn, rugalmasan, delin,

Szép nők királya volt, boldog gőggel telin,

Dús, szűz gyümölcsöké, kik foltot sohse kapva

Várták, hogy hűs, kemény húsuk víg fog harapja.

A Költő, néhanap – más a világ ma már –,

Ha tűnt őskort keres, és oly helyekre jár,

Ahol a férfi s nő leveti lomha leplét,

Setét hideg fagya lepi meg árva lelkét:

Mily bús kép! Szörnyeket a szem borzadva lát,

Óh, visszasírja mind a jótékony ruhát!

Óh, röhejtő csipők! Szegény maskara-törzsek!

Óh, sok bús, ferde hím, véznák s pohos letörtek,

Kiket a Hasznos Elv, a kemény, hideg úr,

Gyerekkorukba már érc-pelenkákba gyúr!

És jaj, jaj, hát ti nők! rossz gyertyaként viaszlón,

Kiket láz ront s vidít, s ti is, sok szűz kisasszony,

Kikre már bűn szakad, anyai örökül,

És a Szaporaság rútítón rátok ül!

Igaz, bennünk is él, bár nincs fajunkban épség,

Sok új, a régiek előtt nem ismert szépség:

Arcunk felőrlik a szív titkos férgei,

Vagy mondjuk így: a bú szépítő mérgei;

De már késő Muzsánk kincse, ez új találmány

Jó nekünk, egyre még, mind sorvadóbbra válván,

Ős Ifjúság felé szavunk hódolva zeng:

- Óh, kedves Ifjuság, szűz homlokú, te szent!

Szemedben egy üde és friss vizű patak van,

Mely úgy árasztja szét, derüsen, öntudatlan,

Mint az ég kékje, mint a madár s a virág,

Melegét, dalait és édes illatát!