Ős, meztelen korok emlékén csüggnöm oly jó

(Tóth Árpád fordítása)

Ős, meztelen korok emlékén csüggnöm oly jó,

Melyek szobraira aranyfényt szórt Apolló.

Akkor még férfi s nő mohó, friss kéjeken

Nem tudta, hogy mi a hazugság s félelem,

S gerincük, csókjain a csiklándó verőnek,

Pezsdült, s a testi gép örült az ép erőnek.

Akkor Cybéle, a gyönyört foganni dús,

Nem volt még sok fiát unt súlyként tűrni bús,

Sőt, farkasanyaként, szerelmes szívvel, ömlőn

Itatta az egész földet a barna emlőn.

A férfi, szökkenőn, rugalmasan, delin,

Szép nők királya volt, boldog gőggel telin,

Dús, szűz gyümölcsöké, kik foltot sohse kapva

Várták, hogy hűs, kemény húsuk víg fog harapja.

A Költő, néhanap – más a világ ma már –,

Ha tűnt őskort keres, és oly helyekre jár,

Ahol a férfi s nő leveti lomha leplét,

Setét hideg fagya lepi meg árva lelkét:

Mily bús kép! Szörnyeket a szem borzadva lát,

Óh, visszasírja mind a jótékony ruhát!

Óh, röhejtő csipők! Szegény maskara-törzsek!

Óh, sok bús, ferde hím, véznák s pohos letörtek,

Kiket a Hasznos Elv, a kemény, hideg úr,

Gyerekkorukba már érc-pelenkákba gyúr!

És jaj, jaj, hát ti nők! rossz gyertyaként viaszlón,

Kiket láz ront s vidít, s ti is, sok szűz kisasszony,

Kikre már bűn szakad, anyai örökül,

És a Szaporaság rútítón rátok ül!

Igaz, bennünk is él, bár nincs fajunkban épség,

Sok új, a régiek előtt nem ismert szépség:

Arcunk felőrlik a szív titkos férgei,

Vagy mondjuk így: a bú szépítő mérgei;

De már késő Muzsánk kincse, ez új találmány

Jó nekünk, egyre még, mind sorvadóbbra válván,

Ős Ifjúság felé szavunk hódolva zeng:

- Óh, kedves Ifjuság, szűz homlokú, te szent!

Szemedben egy üde és friss vizű patak van,

Mely úgy árasztja szét, derüsen, öntudatlan,

Mint az ég kékje, mint a madár s a virág,

Melegét, dalait és édes illatát!

***

Boldogan gondolok a meztelen korokra…

Tornai József fordítása)

Boldogan gondolok a meztelen korokra,

melyeknek szobrait Apolló aranyozta.

Akkor a férfi, nő hatalmas gyönyörét

hazugság, félelem nem árnyékolta még,

és a szerelmes ég gerincüket becézte,

oly erős volt nemes szerveik ép egésze.

Az anya Kübelé, termékeny-foganón

nem látta fiait tehernek akkoron,

nem, sőt, gyöngéd-szivű nőstényfarkas gyanánt a

kozmoszt emlőivel gyakorta megkinálta.

A férfi, elegáns, szép szál, vállas, erős,

nők büszkesége volt, szépek királya, hős;

gyümölcsöké, miken egy repedés se látszik:

kiknek sima husa a harapásra csábít.

A Költő ma, mikor szeretné érteni

e született erőt, és szemügyre veszi

a férfi és a nő meztelen, puszta testét,

úgy érzi, a szivét éj borítja s hidegség,

a sötét kép előtt, mely csupa borzalom,

ó leplet vagy ruhát visszasíró iszony!

ó ocsmány törzsek és ti álarc-szerű torzók,

ó elgyötört, sovány testek, sok csúnya haspók,

akiket Haszon-isten, kemény, derűs alak,

bölcsős-koruk során érc-pólyába takart.

És jaj, ti asszonyok: gyertyák, halvány-tüzűek,

kiket esz, roncsol a kicsapongás s ti, szűzek,

akik öröklitek az anyaság bünét

és a szaporaság minden mocskát, büzét.

Bár romlottak vagyunk, van bennünk, semmi kétség,

a régiek előtt nem-ismert-fajta szépség:

arcunk megfonnyad a szív fekélyeitől,

vagy ahogyan mondanák: szépségek láza öl;

de eme kései múzsáink adománya

beteg fajunk előtt sose lesz akadálya,

hogy most az ifjuság előtt hódoljon, a

szent ifjuság előtt: nyílt arca, homloka

s ragyogó a szeme, akár víz, mely rohan,

és úgy árasztja szét száz felé, gondtalan,

mint az égi azúr, mint a madár s virág,

édesded melegét, illatait s dalát!