À Victor Hugo

I

Andromaque, je pense à vous! Ce petit fleuve,

Pauvre et triste miroir où jadis resplendit

L'immense majesté de vos douleurs de veuve,

Ce Simoïs menteur qui par vos pleurs grandit,

A fécondé soudain ma mémoire fertile,

Comme je traversais le nouveau Carrousel.

Le vieux Paris n'est plus (la forme d'une ville

Change plus vite, hélas! que le coeur d'un mortel);

Je ne vois qu'en esprit tout ce camp de baraques,

Ces tas de chapiteaux ébauchés et de fûts,

Les herbes, les gros blocs verdis par l'eau des flaques,

Et, brillant aux carreaux, le bric-à-brac confus.

Là s'étalait jadis une ménagerie;

Là je vis, un matin, à l'heure où sous les cieux

Froids et clairs le Travail s'éveille, où la voirie

Pousse un sombre ouragan dans l'air silencieux,

Un cygne qui s'était évadé de sa cage,

Et, de ses pieds palmés frottant le pavé sec,

Sur le sol raboteux traînait son blanc plumage.

Près d'un ruisseau sans eau la bête ouvrant le bec

Baignait nerveusement ses ailes dans la poudre,

Et disait, le coeur plein de son beau lac natal:

«Eau, quand donc pleuvras-tu? quand tonneras-tu, foudre?»

Je vois ce malheureux, mythe étrange et fatal,

Vers le ciel quelquefois, comme l'homme d'Ovide,

Vers le ciel ironique et cruellement bleu,

Sur son cou convulsif tendant sa tête avide

Comme s'il adressait des reproches à Dieu!

II

Paris change! mais rien dans ma mélancolie

N'a bougé! palais neufs, échafaudages, blocs,

Vieux faubourgs, tout pour moi devient allégorie

Et mes chers souvenirs sont plus lourds que des rocs.

Aussi devant ce Louvre une image m'opprime:

Je pense à mon grand cygne, avec ses gestes fous,

Comme les exilés, ridicule et sublime

Et rongé d'un désir sans trêve! et puis à vous,

Andromaque, des bras d'un grand époux tombée,

Vil bétail, sous la main du superbe Pyrrhus,

Auprès d'un tombeau vide en extase courbée

Veuve d'Hector, hélas! et femme d'Hélénus!

Je pense à la négresse, amaigrie et phtisique

Piétinant dans la boue, et cherchant, l'oeil hagard,

Les cocotiers absents de la superbe Afrique

Derrière la muraille immense du brouillard;

À quiconque a perdu ce qui ne se retrouve

Jamais, jamais! à ceux qui s'abreuvent de pleurs

Et tètent la Douleur comme une bonne louve!

Aux maigres orphelins séchant comme des fleurs!

Ainsi dans la forêt où mon esprit s'exile

Un vieux Souvenir sonne à plein souffle du cor!

Je pense aux matelots oubliés dans une île,

Aux captifs, aux vaincus!... à bien d'autres encor!

A hattyú

(Tóth Árpád fordítása)

Victor Hugo-nak

1

Andromaché, ma rád gondolok! - A kis árva

Folyóra, hol sötét tükörben ragyogott

Özvegyi bánatod roppant királyisága

S a csalfa Simois könnyedtől csobogott -,

Ma termékenyitő iszapjától lett sáros

Emlékem, járva épp az új Carrousselen.

- A vén Párizs oda! - (hajh, változik a város,

És oly gyorsan, ahogy halandók szíve sem!)

Csak lelkem látja még az eltűnt baraktábort,

Oszloptörzsek s fejek dirib-darab diszét,

Giz-gazt, kőtömböket, amikre zölden ráforrt

A hínár, limlomot, zavart fényt szerteszét.

Itt valamikor egy állatsereglet állott;

S itt láttam egyszer én, egy reggel, amikor

Hűs, fakó ég alatt ébred a Munka, s pállott

Gőzökkel a szemét a csöndes légbe forr,

Egy hattyút: ketrecét otthagyta, és sután a

Szárazt kaparva a hártyás láb fájva járt,

Húzódott a rögön a hószín toll utána,

S egy kiszáradt vizű árok mellett kitárt

Csőrrel idegesen fürdött a lomha porban,

Zengtek szivében az otthoni, dús tavak:

"Óh, víz, zokogsz-e még, villám, zuhansz-e zordan?" -

Gyakorta látom őt, bús mítoszt, furcsa vak

Balvégzet madarát, ki mint Ovidiusban

Az ember, nézi a gúnyos, zordkék eget,

S görcsös nyakán sovár fejét felnyújtva búsan

Vádakkal illeti a rossz isteneket!

2

Párizs megváltozik, de renyhe bánatomban

Nincs rezzenés! Kövek, állványok, új falak,

Ódon külvárosok: jelképpé válnak nyomban,

S rám dús emlékeim kősúllyal omlanak.

Itt is, a Louvre előtt a régi kép igáz ma:

Nagy hattyúm kél elém, az őrült gesztusok,

Félszegen is dicső száműzetése gyásza,

Az örök, szörnyü vágy! - és rád is gondolok,

Andromaché, kiért hős férje karja holtán

Vad Pyrrhus nyúlt ki, hogy rab-állatul vigye,

S ki sírtál az üres sír mellett elomolván,

Helenos asszonya, s jaj, Hektor özvegye!

S gondolok a sovány, hektikás néger lányra,

Ki itt sárban lohol, s elrévülő szeme

Kókuszligetre vár s dús, messzi Áfrikára:

A köd roppant falán hátha átintene -,

S mindenkire, ki már sohsem talál a vesztett

Üdvre, soha! soha! kit könnyek kortya vár,

S kit emlejére Bú jó farkasa eresztett!

Kis árvákra, kiket les a virághalál!

Lelkem így bujdosik, és a vadonba verve

Sok vén Emlék telin búgó kürtje rian:

Szigetekre vetett matrózok vad keserve...

Foglyok...vert seregek!... és jaj, még annyian!