À Constantin Guys

I

De ce terrible paysage,

Tel que jamais mortel n'en vit,

Ce matin encore l'image,

Vague et lointaine, me ravit.

Le sommeil est plein de miracles!

Par un caprice singulier

J'avais banni de ces spectacles

Le végétal irrégulier,

Et, peintre fier de mon génie,

Je savourais dans mon tableau

L'enivrante monotonie

Du métal, du marbre et de l'eau.

Babel d'escaliers et d'arcades,

C'était un palais infini

Plein de bassins et de cascades

Tombant dans l'or mat ou bruni;

Et des cataractes pesantes,

Comme des rideaux de cristal

Se suspendaient, éblouissantes,

À des murailles de métal.

Non d'arbres, mais de colonnades

Les étangs dormants s'entouraient

Où de gigantesques naïades,

Comme des femmes, se miraient.

Des nappes d'eau s'épanchaient, bleues,

Entre des quais roses et verts,

Pendant des millions de lieues,

Vers les confins de l'univers:

C'étaient des pierres inouïes

Et des flots magiques, c'étaient

D'immenses glaces éblouies

Par tout ce qu'elles reflétaient!

Insouciants et taciturnes,

Des Ganges, dans le firmament,

Versaient le trésor de leurs urnes

Dans des gouffres de diamant.

Architecte de mes féeries,

Je faisais, à ma volonté,

Sous un tunnel de pierreries

Passer un océan dompté;

Et tout, même la couleur noire,

Semblait fourbi, clair, irisé;

Le liquide enchâssait sa gloire

Dans le rayon cristallisé.

Nul astre d'ailleurs, nuls vestiges

De soleil, même au bas du ciel,

Pour illuminer ces prodiges,

Qui brillaient d'un feu personnel!

Et sur ces mouvantes merveilles

Planait (terrible nouveauté!

Tout pour l'oeil, rien pour les oreilles!)

Un silence d'éternité.

II

En rouvrant mes yeux pleins de flamme

J'ai vu l'horreur de mon taudis,

Et senti, rentrant dans mon âme,

La pointe des soucis maudits;

La pendule aux accents funèbres

Sonnait brutalement midi,

Et le ciel versait des ténèbres

Sur le triste monde engourdi.

Párizsi álom 

Constantin Guys-nek

(Szabó Lőrinc fordítása)

1 

A szörnyü táj, melyhez hasonlót

ember nem látott sohasem,

még reggel is, bár szertefoszlott,

üdíti a képzeletem.

Csoda az álom, érthetetlen!

Különös szeszély vezetett

és képemből számkivetettem

a rendetlen növényzetet,

és, mint zsenimre büszke festő,

élveztem roppant vásznamon,

hogy a víz és érc s a nemes kő

úgy részegít s oly monoton.

Lépcsők és árkádok tolongó

bábele volt e palota,

matt vagy barna aranyban omló

zuhogók s medencék sora;

és szakadó nagy vízesések

kristályfüggönyként nehezen

csüngtek alá vakítva részeg

káprázatú érc-hegyeken.

Oszlopok állták körbe, nem fák,

a mélyen alvó tavakat

és vizükben gigászi nimfák

nézték magukat álmatag.

Nagy vizek nyúltak szerte, kéken,

zöld s rózsa partok közt, ezer

s ezer mérföldnyi messzeségben,

s a végtelenben vesztek el:

hallatlan drágakövek voltak

s bűvös hullámok: mind csupa

óriás jéglap, egybeolvadt

képek s tükrök káprázata!

Gondtalan és néma közönyben

bő-urnás égi Gangeszek

ürítették gyémántözönben

dús örvényükbe kincsüket,

s én, tündérálmok épitésze,

drágakő-alaguton át

vezettem, szívem örömére,

egy megfékezett óceánt;

s minden, még a fekete szín is

villózva égett és hevűlt;

a vizek glóriája Írisz

fénykristályává merevűlt.

Egyébként semmi fény felülről,

se alkonyat, se csillagok:

az egész varázstáj belülről

s egyéni tűzben ragyogott!

És (szörnyü újság: a szem ittas

s hang nincs egyetlen rezdület!)

e sok mozgó csoda felett az

öröklét csöndje lebegett.

2 

Felnéztem... A fény még zsibongott...

S láttam, odúm mily nyomorúlt,

s éreztem, hogy az átkozott gond

tőre megint szivemre sújt;

síri szózatával az óra

brutálisan delet ütött,

s a fekete ég gomolyogva

szállt a dermedt világ fölött.

* * *

Párizsi álom 

(Tornai József fordítása)

1

Erről az iszonyatos tájról,

mit halandó szem sose lát,

még ma reggel is egy kép, távol

s halványan, élt bennem tovább.

Álmom bővelkedett csodákban!

Különös szeszélyem gyanánt

ebből a látványból kizártam

a növények zűrzavarát

s mint lángeszére büszke festő,

élveztem művem részeit

s hogy a fém víz s márványeres kő

egyhangúsága részegít.

Lépcsős, árkádos Bábel, tártan

állt a végtelen palota,

és matt vagy aranybarna lángban

medencék, zuhogók sora.

És vízesések szörnyű sullyal,

akárcsak kristály-függönyök,

omlottak a káprázatukkal

fémből-öntött falak fölött.

Oszlopok voltak, s nem a fák ott

az álmodó tavak mögött,

amikben gigászi najádok

nézték magukat, mint a nők.

Víztükör nyúlt el messze, kéken,

rózsás és zöld rakpart alatt,

millió mérföld messzeségben

s a mindenség felé haladt.

Hallatlan drágakövek voltak

és bűvös hullámok; jéglapok

vakító káprázata oldalt,

amitől minden ragyogott!

Gondtalan, hallgatag és büszke

mennybolton ömlő Gangeszek

urnáinak hatalmas kincse

gyémánt-örvényekbe veszett.

Varázslatok nagy épitésze,

vittem, mit kedvem így kívánt,

drágakő alagút ölébe

egy megfeledkezett óceánt.

S mindennek a feketesége

is szinjátszásba, fénybe tűnt

s folyékony dolgok dicsősége

kristály-sugárba merevült.

Egyébként se csillag, se nap még

az égbolt peremén se volt,

hogy e csodákra öntsön vad fényt:

mindent saját tűz vakitott!

És e mozgó varázs világra

(szörnyű újdonság! mert a fül

itt mit se hall, csak a szem látja!)

az öröklét csődje került.

2

Láng-vakult szemem kinyitottam

és láttam: odúm szörnyüség

s éreztem magamra ocsúdtan

az átkozott gond tőr-hegyét.

Gyászos hangján az ingaóra

brutálisan delet ütött

és ömlött az éj fekete sodra

a megdermedt világ fölött.