Une fois, une seule, aimable et douce femme,

À mon bras votre bras poli

S'appuya (sur le fond ténébreux de mon âme

Ce souvenir n'est point pâli);

II était tard; ainsi qu'une médaille neuve

La pleine lune s'étalait,

Et la solennité de la nuit, comme un fleuve,

Sur Paris dormant ruisselait.

Et le long des maisons, sous les portes cochères,

Des chats passaient furtivement

L'oreille au guet, ou bien, comme des ombres chères,

Nous accompagnaient lentement.

Tout à coup, au milieu de l'intimité libre

Eclose à la pâle clarté

De vous, riche et sonore instrument où ne vibre

Que la radieuse gaieté,

De vous, claire et joyeuse ainsi qu'une fanfare

Dans le matin étincelant

Une note plaintive, une note bizarre

S'échappa, tout en chancelant

Comme une enfant chétive, horrible, sombre, immonde,

Dont sa famille rougirait,

Et qu'elle aurait longtemps, pour la cacher au monde,

Dans un caveau mise au secret.

Pauvre ange, elle chantait, votre note criarde:

«Que rien ici-bas n'est certain,

Et que toujours, avec quelque soin qu'il se farde,

Se trahit l'égoïsme humain;

Que c'est un dur métier que d'être belle femme,

Et que c'est le travail banal

De la danseuse folle et froide qui se pâme

Dans son sourire machinal;

Que bâtir sur les coeurs est une chose sotte;

Que tout craque, amour et beauté,

Jusqu'à ce que l'Oubli les jette dans sa hotte

Pour les rendre à l'Eternité!»

J'ai souvent évoqué cette lune enchantée,

Ce silence et cette langueur,

Et cette confidence horrible chuchotée

Au confessionnal du coeur.

Gyónás

(Babits Mihály fordítása)

Egyetlenegyszer, óh csak egyszer, édes asszony,

fonódott síma szép karod

karomra (bús szivem dúlt vásznán drága rajzom

ez emlék, s most se sápadott).

Késő volt. Élesen s tisztán, mint ujdon érmek,

ragyogott fönn a telehold;

s Páris álma fölött, mint szent folyó, az éjnek

nagy ünnepélyessége folyt.

A halk házak során, az elzárt kapuszárnyak

alatt macskák surrantak át,

fülük hegyezve, vagy lassan, mint kedves árnyak,

kisérték lépteink nyomát.

Egyszerre a szabad meghittség belsejéből,

mely a halk fény alatt kikelt,

lelkednek gazdag és friss, zengő hangszeréből,

mit annyi öröm ujja vert,

belőled, tiszta, víg hangszer, mely zengve csillan

mint a hajnali harsonák,

egy síró, árva hang, panaszos, furcsa dallam

szakadt ki nyögve, és fonák

ingással, mint kinőtt, piszkos és sánta gyermek,

akit családja szégyenel,

s kit a világ elől homályos pincevermek

mélyébe dugtak hosszan el.

Szegény, csúf angyal, azt dalolta furcsa hangod:

"Hogy minden itt oly szomorú;

s hogy mindenütt, habár kendőzik tarka rongyok,

a földi rút önzés kibú;

hogy keserű robot a szépasszony robotja;

és hogy a géppé lankadott

táncoslány mosolyos közönyü állapotja

mily céda, meddő állapot;

hogy hiú balgaság építni a szivekre;

szerelem, szépség ingatag,

s majd jő a Feledés, és puttonyába vetve

mindent az örök sírnak ad!"

Óh, mikor feledem e lankatag keservet,

e csöndet, ezt a holdvarázst,

s ezt a szomorú szív gyóntatószéke mellett

suttogott szörnyü vallomást?