Quand Don Juan descendit vers l'onde souterraine

Et lorsqu'il eut donné son obole à Charon,

Un sombre mendiant, l'oeil fier comme Antisthène,

D'un bras vengeur et fort saisit chaque aviron.

Montrant leurs seins pendants et leurs robes ouvertes,

Des femmes se tordaient sous le noir firmament,

Et, comme un grand troupeau de victimes offertes,

Derrière lui traînaient un long mugissement.

Sganarelle en riant lui réclamait ses gages,

Tandis que Don Luis avec un doigt tremblant

Montrait à tous les morts errant sur les rivages

Le fils audacieux qui railla son front blanc.

Frissonnant sous son deuil, la chaste et maigre Elvire,

Près de l'époux perfide et qui fut son amant,

Semblait lui réclamer un suprême sourire

Où brillât la douceur de son premier serment.

Tout droit dans son armure, un grand homme de pierre

Se tenait à la barre et coupait le flot noir;

Mais le calme héros, courbé sur sa rapière,

Regardait le sillage et ne daignait rien voir.

Don Juan a pokolban

(Tóth Árpád fordítása)

Alighogy don Juan Hádeszbe szállt a rémes

Vízre, s Cháronnak ott már obulust adott,

Egy koldus, zordszemű s kevély, mint Antisthénes,

Két kézre evezőt vak dühhel ragadott.

Csüggő keblekkel és szétnyíló köntösökben

Vonagló nőcsapat kelt a vak ég alatt:

Nagy áldozati nyáj, tolongtak egyre többen,

S jajuk, mint bús uszály, a csónakkal haladt.

Röhögve Sganarelle bérért nyújtotta karját,

Míg don Luis a mély parton bolyongni húnyt

Lelkeknek reszkető ujjal mutatta sarját,

Fiát, ki dölyfösen szórt ősz fejére gúnyt.

A szűzi és sovány Elvira, fázva, gyászban,

Férjét a hűtelent s a drágát, nézte még:

Búcsú-mosolyra várt, hol még a régi lázban

Szavalt első szavak szelíd visszfénye ég.

Egy roppant kőszobor, vad fegyverek vitéze,

A kormányt nyomta le, s oszolt az éjszin ár;

Ám hűs gőggel a hős, kardjára dőlve, nézte

A felszántott vizet - mást meg se látva már.

* * *

Don Juan a pokolban

(Tornai József fordítása)

Hogy Don Juan leszállt az alvilág vizéhez

és ott KHáronnak egy rézobolust adott,

egy koldús, vad, kevély, akár egy Antiszthénesz

bosszúálló karral evezőt ragadott.

Csüngő mellekkel, a ruhájuk szétzilálva,

nők vonaglottak a kormos égbolt alatt,

és mint áldozatok hatalmas, szörnyü nyája,

jajgatva hosszasan, követték az utast.

Sganarelle röhögött s követelte jutalmát,

miközben Don Luis reszkető ujjai 

a parton botladozó halottaknak mutatták 

a vakmerőt, ki ősz apját gúnyolta ki.

Gyászától remegőn, előtte csalfa párja,

kis szeretője volt − a tört, szűz Elvira,

mintha egy utolsó, fénylő mosolyra várna,

melyben izzana még Juan esküszava.

Fegyverben, magasan egy nagy kő-ember ott a

kormányt tartotta, és szálltak az áron át,

de nyugodt volt a hős, a kardjára hajolva,

csak a nyomdokvizet figyelte, semmi mást.