À la pâle clarté des lampes languissantes,

Sur de profonds coussins tout imprégnés d'odeur

Hippolyte rêvait aux caresses puissantes

Qui levaient le rideau de sa jeune candeur.

Elle cherchait, d'un oeil troublé par la tempête,

De sa naïveté le ciel déjà lointain,

Ainsi qu'un voyageur qui retourne la tête

Vers les horizons bleus dépassés le matin.

De ses yeux amortis les paresseuses larmes,

L'air brisé, la stupeur, la morne volupté,

Ses bras vaincus, jetés comme de vaines armes,

Tout servait, tout parait sa fragile beauté.

Étendue à ses pieds, calme et pleine de joie,

Delphine la couvait avec des yeux ardents,

Comme un animal fort qui surveille une proie,

Après l'avoir d'abord marquée avec les dents.

Beauté forte à genoux devant la beauté frêle,

Superbe, elle humait voluptueusement

Le vin de son triomphe, et s'allongeait vers elle,

Comme pour recueillir un doux remerciement.

Elle cherchait dans l'oeil de sa pâle victime

Le cantique muet que chante le plaisir,

Et cette gratitude infinie et sublime

Qui sort de la paupière ainsi qu'un long soupir.

— «Hippolyte, cher coeur, que dis-tu de ces choses?

Comprends-tu maintenant qu'il ne faut pas offrir

L'holocauste sacré de tes premières roses

Aux souffles violents qui pourraient les flétrir ?

Mes baisers sont légers comme ces éphémères

Qui caressent le soir les grands lacs transparents,

Et ceux de ton amant creuseront leurs ornières

Comme des chariots ou des socs déchirants;

Ils passeront sur toi comme un lourd attelage

De chevaux et de boeufs aux sabots sans pitié...

Hippolyte, ô ma soeur! tourne donc ton visage,

Toi, mon âme et mon coeur, mon tout et ma moitié,

Tourne vers moi tes yeux pleins d'azur et d'étoiles!

Pour un de ces regards charmants, baume divin,

Des plaisirs plus obscurs je lèverai les voiles,

Et je t'endormirai dans un rêve sans fin!»

Mais Hippolyte alors, levant sa jeune tête:

— «Je ne suis point ingrate et ne me repens pas,

Ma Delphine, je souffre et je suis inquiète,

Comme après un nocturne et terrible repas.

Je sens fondre sur moi de lourdes épouvantes

Et de noirs bataillons de fantômes épars,

Qui veulent me conduire en des routes mouvantes

Qu'un horizon sanglant ferme de toutes parts.

Avons-nous donc commis une action étrange ?

Explique, si tu peux, mon trouble et mon effroi:

Je frissonne de peur quand tu me dis: 'Mon ange!'

Et cependant je sens ma bouche aller vers toi.

Ne me regarde pas ainsi, toi, ma pensée!

Toi que j'aime à jamais, ma soeur d'élection,

Quand même tu serais une embûche dressée

Et le commencement de ma perdition!»

Delphine secouant sa crinière tragique,

Et comme trépignant sur le trépied de fer,

L'oeil fatal, répondit d'une voix despotique:

— «Qui donc devant l'amour ose parler d'enfer ?

Maudit soit à jamais le rêveur inutile

Qui voulut le premier, dans sa stupidité,

S'éprenant d'un problème insoluble et stérile,

Aux choses de l'amour mêler l'honnêteté!

Celui qui veut unir dans un accord mystique

L'ombre avec la chaleur, la nuit avec le jour,

Ne chauffera jamais son corps paralytique

À ce rouge soleil que l'on nomme l'amour!

18 Va, si tu veux, chercher un fiancé stupide;

Cours offrir un coeur vierge à ses cruels baisers;

Et, pleine de remords et d'horreur, et livide,

Tu me rapporteras tes seins stigmatisés...

On ne peut ici-bas contenter qu'un seul maître!»

Mais l'enfant, épanchant une immense douleur,

Cria soudain: — «Je sens s'élargir dans mon être

Un abîme béant; cet abîme est mon coeur!

Brûlant comme un volcan, profond comme le vide!

Rien ne rassasiera ce monstre gémissant

Et ne rafraîchira la soif de l'Euménide

Qui, la torche à la main, le brûle jusqu'au sang.

21 Que nos rideaux fermés nous séparent du monde,

Et que la lassitude amène le repos!

Je veux m'anéantir dans ta gorge profonde,

Et trouver sur ton sein la fraîcheur des tombeaux!»

— Descendez, descendez, lamentables victimes,

Descendez le chemin de l'enfer éternel!

Plongez au plus profond du gouffre, où tous les crimes

Flagellés par un vent qui ne vient pas du ciel,

Bouillonnent pêle-mêle avec un bruit d'orage.

Ombres folles, courez au but de vos désirs;

Jamais vous ne pourrez assouvir votre rage,

Et votre châtiment naîtra de vos plaisirs.

Jamais un rayon frais n'éclaira vos cavernes;

Par les fentes des murs des miasmes fiévreux

Filtrent en s'enflammant ainsi que des lanternes

Et pénètrent vos corps de leurs parfums affreux.

L'âpre stérilité de votre jouissance

Altère votre soif et roidit votre peau,

Et le vent furibond de la concupiscence

Fait claquer votre chair ainsi qu'un vieux drapeau.

Loin des peuples vivants, errantes, condamnées,

À travers les déserts courez comme les loups;

Faites votre destin, âmes désordonnées,

Et fuyez l'infini que vous portez en vous!

Charles Baudelaire: Kárhozott asszonyok

Delphine és Hippolyta 

(Babits Mihály fordítása)

Kikönyökölve mély, süppedő párnadombból,

míg lámpák illatos, halovány fénye dől,

Hippolita a bús, nagy ölelésre gondol,

mely élte függönyét most lebbentette föl.

Zivatartól zavart szemmel ugy nézi tiszta

fiatalsága tűnt egének messzijét,

mint fáradt útazó fordítja sírva vissza

a reggel elhagyott kék táj felé fejét.

Megtört szemeiben a könnyek lomha nedve,

a bágyadt, tompa kéj, amellyel föltekint,

s két karja, hasztalan fegyverként szertevetve,

kényes szépségének bús szolgálója mind.

Lábánál hangtalan - még rajta kéje láza -

Delphine heverve vad szemekkel ég s figyel

erős állat gyanánt, ki zsákmányát vigyázza,

melyet fogaival jegyzett magának el.

Térdein az erős szépség a gyenge mellett,

diadala borát issza gőggel teli,

s felé nyujtózva lágy kéjjel a karcsu termet

édes köszönetét lankatag szürcsöli.

Keresi halovány áldozata szemében

a néma éneket, melyet a kéj dalol,

a hála énekét, mely mint sóhaj az éjben,

lassan dereng elő a szempillák alól.

- "Mit szólsz, Hippolitám, ez édes lanyhasághoz?

Megérted végre hát, mennyire nem szabad,

hogy durvább szerelem vad számumának áldozz

hervadni ennyi bájt: első rózsáidat?

Csókjaim könnyüek, mint a tiszavirágnak

nyomai tiszta nagy esteli tó felett;

de szeretőidé majd oly mélyen bevágnak

szivedbe, mint ekék és súlyos szekerek.

Úgy mennek rajtad át, mintha porba kavargott

úton ökörfogat megy kímélettelen...

Szivem, Hippolitám, fordítsd felém az arcod

te egész mindenem! te édes-egy felem!

Fordítsd felém szemed, mely kék ég s csupa csillag!

csak egy tekinteted isteni balzsamát:

és titkos gyönyörök sötét kútjai nyilnak,

oly szent, nagy álmokat igézek én reád!"

S szólt most, ifju fejét emelve, Hippolita:

"Hálátlan nem vagyok, s semmitse bánok én,

de, Delphine, szívemet valami elszorítja,

akár egy végzetes tivornya reggelén.

Érzem lecsapni rám szárnyát a rémületnek

s fekete fantomok zilált bataillonát,

amelyek nyugtalan s véres uton vezetnek,

véres, s mindenfelől zárt horizonton át.

Mondd, ha tudod okát különös zavaromnak:

mily titkos, ritka bűnt követtünk el ma itt?

Megborzongok ha szólsz, s szólítasz 'angyalom!'-nak,

és mégis ajkamat úgy vonzzák ajkaid.

Ne vesd hát oly vadul szemednek parazsát rám,

lelkem nővére, kit örökre szeretek,

szeretek, bár te vagy nem-alvó lángu máglyám,

és a Pokol nekem teveled kezdetett!"

Delphine, mint Pythia, vas triposzán tiporva,

s rázva fején a vad, tragikus fürtöket,

a végzetes szemü, zsarnokul válaszolja:

- "Poklot a szerelem előtt ki emleget?

Örökös átok a hasztalan álmodóra,

kitől a képtelen, bús balgaság kitellt,

mely meddő bölcseség vitáiba fonódva

a szerelembe is erényt és bűnt kevert l

Aki hőt és fagyot akar, reggelt meg estét

keverni misztikus összhangba szüntelen,

az olyan sohasem hevíti béna testét

a vörös Nap tüzén, amely a Szerelem!

Menj csak, ha akarod, a bamba vőlegényhez,

kegyetlen csókjait türni szűz testeden:

borzalommal teli hozod majd vissza kényes

lelked és meggyötört kebleidet nekem...

Csak egy úrnak lehet szolgálni e világon!"-

mondta, s a gyermek így kiálta rá naív

fájdalmában: "Jaj, az örvényt már nyílni látom!

magamban érzem azt! s ez az örvény a szív!

Oly mély ez mint az űr, és úgy ég mint a vulkán.

Vad szörny! mely áldozat lehet elég neki,

az ádáz Fúria szörnyű szomját eloltván,

ki fáklyát hordoz és vad vérét égeti?

Jer hát, jer! s függönyünk mindentől messzezárjon:

nyugtasson legalább e bágyadt gyöngeség!

Tudatom oltsa el mély öledben az álom,

s leljem meg kebleden a mély sirok hüsét."

- Szálljatok, szálljatok örökös poklotokban,

szálljatok lefelé, szegény áldozatok,

s az örvény fenekén, a szörnyü forgatagban,

mely nem égből ered, kínban forogjatok,

és korbácsolva, más bünökkel, összevissza,

vak árnyak, vágyatok mélyéig érve, és

örjöngő lelketek semmise csillapítsa;

kéjeitek közül keljen a Büntetés!

Soha még friss sugár nem ért barlangotokba;

melynek résein át miazmás permeteg

szivárog, különös fényjátékban lobogva,

s iszonyu illatát beissza testetek.

Meddő kéjeitek fanyar emléke marja

bőrötök vánkosát, és fájó szomja bánt;

s a vak vágyakozás dühös szelű viharja

csavarja húsotok vén lobogó gyanánt.

Távol az eleven világtól, elitélve,

bolygva pusztákon át, mint éhes farkasok,

a bennetek levő végtelentől kisérve,

óh szent Rendetlenek! s üldözve, fussatok!

* * *

Kárhozott asszonyok

Delphine és Hippolita 

(Tornai József fordítása)

A halvány, bágyadó lámpák alatti fényben,

míg sűrű-parfümös, mély párnáiba dől,

ölelkezése jár Hippolita eszében,

mély ártatlan-kora függönyét húzta föl.

Keresi a vihar-zavarta két szemével

naivsága egét, amely oly messze már,

ahogy az utazó fordul vissza fejével:

reggel óta milyen messze a láthatár.

Szemei, amiket lusta könnyek megültek,

a tört arc, kábulat és komor élvezet,

legyőzött karjai rossz fegyverként lecsüngnek:

kényes szépsége már vakítóbb nem lehet.

Hallgat lábainál, eltelve a gyönyörrel,

Delphine láng-szeme boldogan lesi őt,

mint erős állat a zsákmányát őrzi bölcsen,

amit fogaival előbb már megjelölt.

Gyönge szépség előtt az erős szépség térdel,

büszkén és kéjesen diadala borát

issza ki és felé nyújtózkodik hevével,

mintha köszönetét most venné még csak át.

Keresi sápadó áldozata szemében

a néma dalt, amit a gyönyör énekel

s hálát, a végtelent, fönséges, tiszta fényben,

mely pillái alól, mint sóhaj röppent el.

- „Hippolyta, szivem, mit gondolsz, végre szólj hát!

Megérted már, ugye, hogy szent áldozatul

nem adhatod oda a friss, legelső rózsát,

mert vad vihar szelén megtörik és lehull?

Csókjaim könnyedek, mint a tiszavirágok,

nagy, áttetsző tavat este cirógatók:

de szeretőidé, mint ekék, mélybe-szántók,

vagy nehéz szekerek, sebekkel hagynak ott;

úgy futnak rajtad át, mint kegyetlen patákkal

a lassú és sulyos ló- vagy ökör-fogat…

Hippolita, hugom, fordulj felém sugárral,

ó lelkem, gyönyörűm, jobbik felem te vagy,

fordítsd felém szemed, mely azúr égi csillag!

Isteni balzsamú, mély pillantásodért

sötétebb gyönyörök előtt fátylad lehullhat 

s végtelen álmokon ringatlak messze még!”

De Hippolita int lehajtott, ifju fejjel:

- „Hálátlan nem vagyok s szivem semmit se bán

és mégis szenvedek, rossz érzés súlya terhel,

mint éji, iszonyú, lakmározás után.

Érzem, hogy a nehéz vak rémület zudul rám

s fekete fantomok zavaros serege:

vezetnek süppedő, vad ingoványok útján,

melyek határait véres ég zárja le.

Amit tettünk előbb, mi bajom lehet azzal?

Adj választ, ha tudod, mért félek, mi gyötör?

Megborzadok, ha szólsz „Hippolitám, te angyal!”

s közben érzem, a szám újra a szádra tör.

Sugallatom, ne nézz rám ekkora szemekkel,

itt mindig szeretek, lelkem nővére, te!

Még ha elém is állsz, hogy csapdádba veszejts el,

s kárhozatomnak is te leszel kezdete!”

Delphine tragikus fürtjeit összerázva, 

Míg háromlábu vas-székén állva dobol,

végzetes szemmel és zsarnokian kiáltja:

- „Pokolról szerelem előtt ki szónokol?

Örökre átkozott az üres álmodó, ki

legelsőként akart - vakságra tekints! -,

mert roppant szeretett meddő vitákba fogni,

morált keverni még a szerelemben is!

Ki egyesíteni akar harmóniában

árnyat és meleget, nappalt-éjt, sohasem

fogja hevíteni béna testébe szálltan

a vörös nap, amit úgy hívnak: szerelem!

Menj csak, keress buta, hű vőlegényt magadnak,

durva csókjainak ajánld föl a szived

s megbánással fakón, míg borzalom szorongat,

hozod vissza nekem összemosódott kebledet…

Csak egy urad lehet itt ezen a világon!”

De a lány hirtelen, gyötri a fájdalom,

közbevág: „Bennem a mélység iszonya tátong

és ez a szakadék az én szivem, tudom!

Olyan mély, mint az űr és lángol, mint a vulkán!

Mivel lakhatna jól e nyögő szörnyeteg?

Semmi se enyhit az Eumenida szomján,

kezében fáklya ég s vére lángolni kezd.

Ereszd le, zárjon el a világtól a függöny,

s a nagy nyugalomig e bágyadtság vigyen!

Mély torkodban, szivem, kell most megsemmisülnöm

s megtalálnom a sír hűvösét kebleden!”

- Szálljatok lefelé, áldozatok, szegények,

lefelé a pokol örök lejtő-kövén.

Örvénybe bukjatok, hol minden ősi vétket 

szél korbácsol, amely nem égi jövevény,

ott forognak vadul, viharzó böjtöléssel.

Dúlt árnyak, fussatok vágyaitól után,

dühötök sohase csillapulhat a vésszel

s bűnhődés születik gyönyörötök nyomán.

Soha üde sugár nem tört barlangotokba;

lázas miazma dől be a fal-réseken,

föl-föllobbanva, mint fura fény lámpa-csokra,

és testetekre ül a szagos förtelem.

Élvezeteitek nyers meddősége széttör:

kínzó lesz szomjatok és bőrötök kemény 

s a bujaság heves, föltámadó szelétől 

csattog a húsotok, mint zászló a nyelén.

Távol mindenkitől, kóborlók, stigma-vertek,

a sivatagon át farkasként fussatok 

- téve, mi sorsotok, rend-törő, árva lelkek -

a végtelen elől, mely bennetek ragyog.