Harpagon, qui veillait son père agonisant,

Se dit, rêveur, devant ces lèvres déjà blanches:

«Nous avons au grenier un nombre suffisant,

Ce me semble, de vieilles planches?»

Célimène roucoule et dit: «Mon coeur est bon,

Et naturellement, Dieu m'a faite très belle.»

— Son coeur! coeur racorni, fumé comme un jambon,

Recuit à la flamme éternelle!

Un gazetier fumeux, qui se croit un flambeau,

Dit au pauvre, qu'il a noyé dans les ténèbres:

«Où donc l'aperçois-tu, ce créateur du Beau,

Ce Redresseur que tu célèbres?»

Mieux que tous, je connais certain voluptueux

Qui bâille nuit et jour, et se lamente, et pleure,

Répétant, l'impuissant et le fat: «Oui, je veux

Etre vertueux, dans une heure!»

L'horloge, à son tour, dit à voix basse: «Il est mûr,

Le damné! J'avertis en vain la chair infecte.

L'homme est aveugle, sourd, fragile, comme un mur

Qu'habite et que ronge un insecte!»

Et puis, Quelqu'un paraît, que tous avaient nié,

Et qui leur dit, railleur et fier: «Dans mon ciboire,

Vous avez, que je crois, assez communié

À la Joyeuse Messe noire?

Chacun de vous m'a fait un temple dans son coeur;

Vous avez, en secret, baisé ma fesse immonde!

Reconnaissez Satan à son rire vainqueur,

Enorme et laid comme le monde!

Avez-vous donc pu croire, hypocrites surpris,

Qu'on se moque du maître, et qu'avec lui l'on triche,

Et qu'il soit naturel de recevoir deux prix,

D'aller au Ciel et d'être riche?

Il faut que le gibier paye le vieux chasseur

Qui se morfond longtemps à l'affût de la proie.

Je vais vous emporter à travers l'épaisseur,

Compagnons de ma triste joie,

À travers l'épaisseur de la terre et du roc,

À travers les amas confus de votre cendre,

Dans un palais aussi grand que moi, d'un seul bloc,

Et qui n'est pas de pierre tendre;

Car il est fait avec l'universel Péché,

Et contient mon orgueil, ma douleur et ma gloire!»

— Cependant, tout en haut de l'univers juché,

Un ange sonne la victoire

De ceux dont le coeur dit: «Que béni soit ton fouet,

Seigneur! que la douleur, ô Père, soit bénie!

Mon âme dans tes mains n'est pas un vain jouet,

Et ta prudence est infinie.»

Le son de la trompette est si délicieux,

Dans ces soirs solennels de célestes vendanges,

Qu'il s'infiltre comme une extase dans tous ceux

Dont elle chante les louanges.

Váratlan vendég

(Babits Mihály fordítása)

Atyját virrasztva és látva már Harpagon,

hogy a fehér ajak a halál kínja közt ráng:

"Van elég, úgy hiszem - mondja álmatagon -

fenn a padláson régi deszkánk."

"Széppé formált az Úr - selypíti Céliméne -

és a szivem se rossz, magától értetőleg!"

A szíve! (ily szivek, mint sonka ha kemény,

az örök tűzön újra főnek!)

A zsurnaliszta, vak gőggel fáklyázva, szól

a szegényhez, akit lelki sötétbe fojtott:

"Hol a földi bajok Egyengetője, szólj,

ki a Szépet teremti, s boldog?"

A vak kéjenc szivét legjobban értem én,

ki ásít éj-napon, s fejét a falba csapva

sír tehetetlenül: "Rátérek az erény

utjára: holnap lesz a napja!"

Az óra halk szava pedig így szól: "Hamar

megérett a bünös! Intettem balga testét.

Az ember vak, süket s törékeny, mint a fal,

ha férgek fogai kikezdték!"

S aztán jő Valaki, akit mind tagadott

s gúnyos gőggel beszél: "Szentségtartómból éppen

elég sok fekete ostyát áldoztatok

a vidám fekete misékben!

Meghitt templomaim lettetek, únt szivek

s titkon tolongtatok farom csókjára rondán.

Ismerjetek ma rá Sátánra, hogy nevet,

mint a világ, győzve, gorombán!

Azt hittétek talán, leálcázott csalók,

hogy a Mester eszén túl lehet járni tudni?

S díj nektek majd a gaz játékból dupla lóg

gazdagnak lenni s mennybe jutni?

Kell hogy a vén vadászt fizesse préda dús,

aki sokáig ült s ki nem mozdult a lesbűl;

viszlek ma hát velem, megúnt társai bús

munkámnak, a sürűn keresztül,

viszlek a néma föld, a szirtek sűrüjén

keresztül s ős tömeg hamvain testeteknek

egy palotába, mely nagy mint én, és kemény,

s egyetlen kőből született meg,

a Bűnből született, s kemény és nem mozog,

s amelyben gőgöm ül, kínom és diadalmam!"

- Ekközt egy fennülő Angyal ajkán azok

dicsőségéről zeng a dallam,

akiknek szíve így szól: "Áldott ostorod,

Uram! a Szenvedés magasztal áldva téged!

Szivünkkel könnyedén játszik erős karod,

de végtelen a Bölcseséged!"

S az égi Trombita oly édesen kiált

szent ünnepestjein az örökös szüretnek,

hogy tőle mindazok szivében, kiket áld,

mennyei mámorok születnek.