Mon coeur, comme un oiseau, voltigeait tout joyeux

Et planait librement à l'entour des cordages;

Le navire roulait sous un ciel sans nuages;

Comme un ange enivré d'un soleil radieux.

Quelle est cette île triste et noire? – C'est Cythère,

Nous dit-on, un pays fameux dans les chansons

Eldorado banal de tous les vieux garçons.

Regardez, après tout, c'est une pauvre terre.

– Île des doux secrets et des fêtes du coeur!

De l'antique Vénus le superbe fantôme

Au-dessus de tes mers plane comme un arôme

Et charge les esprits d'amour et de langueur.

Belle île aux myrtes verts, pleine de fleurs écloses,

Vénérée à jamais par toute nation,

Où les soupirs des coeurs en adoration

Roulent comme l'encens sur un jardin de roses

Ou le roucoulement éternel d'un ramier!

– Cythère n'était plus qu'un terrain des plus maigres,

Un désert rocailleux troublé par des cris aigres.

J'entrevoyais pourtant un objet singulier!

Ce n'était pas un temple aux ombres bocagères,

Où la jeune prêtresse, amoureuse des fleurs,

Allait, le corps brûlé de secrètes chaleurs,

Entrebâillant sa robe aux brises passagères;

Mais voilà qu'en rasant la côte d'assez près

Pour troubler les oiseaux avec nos voiles blanches,

Nous vîmes que c'était un gibet à trois branches,

Du ciel se détachant en noir, comme un cyprès.

De féroces oiseaux perchés sur leur pâture

Détruisaient avec rage un pendu déjà mûr,

Chacun plantant, comme un outil, son bec impur

Dans tous les coins saignants de cette pourriture;

Les yeux étaient deux trous, et du ventre effondré

Les intestins pesants lui coulaient sur les cuisses,

Et ses bourreaux, gorgés de hideuses délices,

L'avaient à coups de bec absolument châtré.

Sous les pieds, un troupeau de jaloux quadrupèdes,

Le museau relevé, tournoyait et rôdait;

Une plus grande bête au milieu s'agitait

Comme un exécuteur entouré de ses aides.

Habitant de Cythère, enfant d'un ciel si beau,

Silencieusement tu souffrais ces insultes

En expiation de tes infâmes cultes

Et des péchés qui t'ont interdit le tombeau.

Ridicule pendu, tes douleurs sont les miennes!

Je sentis, à l'aspect de tes membres flottants,

Comme un vomissement, remonter vers mes dents

Le long fleuve de fiel des douleurs anciennes;

Devant toi, pauvre diable au souvenir si cher,

J'ai senti tous les becs et toutes les mâchoires

Des corbeaux lancinants et des panthères noires

Qui jadis aimaient tant à triturer ma chair.

– Le ciel était charmant, la mer était unie;

Pour moi tout était noir et sanglant désormais,

Hélas! et j'avais, comme en un suaire épais,

Le coeur enseveli dans cette allégorie.

Dans ton île, ô Vénus! je n'ai trouvé debout

Qu'un gibet symbolique où pendait mon image...

– Ah! Seigneur! donnez-moi la force et le courage

De contempler mon coeur et mon corps sans dégoût!

Utazás Cytherébe

(Tóth Árpád fordítása)

Szivem, mint víg madár, röppenve szállt tova,

S a kötélzet körül szabad szárnnyal kerengett

A tiszta ég alatt hajónk suhanva lengett,

Mint angyal, kit sodor a napfény mámora.

Micsoda fekete, bús sziget ez? ─ Cythére!

─ Felelték ─ a híres, agyondalolt haza,

Vén fiúk elcsépelt tündérhon-vigasza.

Lám, vártál volna-e ilyen silány vidékre?

─ Óh, édes titkok és ünnepek szigete!

Antik Afrodité fenséges, régi árnya

Tengereid fölött úgy leng, mint illat árja,

S lelkünket vággyal és lázzal önti tele!

Zöld mirtuszok hóna, nyílt szirmok szép szigete!

Kit minden nemzetek örök heve imád,

S amelyen úgy remeg szivünk sóhaja át,

Mint kerten rózsaszag, nehéz tömjént lihegve,

Vagy mint örök zene, mint vadgalamb zokog!

─ Cythére! most elém szűkös, sovány talajjal

Kelt, szirtes pusztaság, felverve tompa jajjal,

S micsoda furcsa, torz valamit láttam ott!

Ó, nem volt templom az, rejtve csalitos árnyba,

Hol ifjú papleány virágokra vigyáz,

Míg testét égeti az édes titku láz,

S leplét a kósza szél csókjainak kitárja;

Hanem, súrolva már a parti bús teret,

Hol fehér vásznaink madarak sokaságát

Verték fel, egy bitó hármas fekete ágát

Láttuk, mely ég felé nagy ciprusként mered;

Kegyetlen madarak, a prédán csüggve, kába

Dühvei téptek egy értt, akasztott tetemet,

S láttuk, hogy mindegyik vad fejszeként temet

Tisztátlan csőrt a test minden vérző zugába;

Két lyuk volt a szeme, felfakadott hasán

Lefolyó belei combjára nehezedtek,

S hóhérai, tüzén az undok élvezetnek,

Nem hagytak férfiú-tagot csőr-vájt husán.

Lenn, lábai alatt sováran körbe bolygó

Négylábú falka járt, s felfelé szimatolt;

Közöttük legmohóbb egy nagyobbfajta volt,

Mint pribékjei közt a főfő-végrehajtó.

Cythére lakosa! ily szép égtáj fia,

E rontások dühét tűrted csenddel betelve,

Pogány sok kultuszod bűneit vezekelve,

Melyek miatt neked sír nem nyílhat soha,

Torz, felkötött alak, a te kínod enyém is!

Éreztem, látva ott lebegő tagjaid,

Hogy fogamig kúszik sok bánatom avítt

Epe-folyója, és immár kihánynám én is...

Előtted, drágaszép emlék bús ördöge,

Éreztem: csőrei s fogai újra vájnak

Étkes hollóknak és fekete párduc-nyájnak,

Melyeknek egykoron húsomra tört dühe.

─ Bűbájos volt az ég, és sima volt a tenger,

De nékem már csupa vér volt s fekete mély;

Jaj! és szivemre már mint sűrű szemfedél

Borult a szörnyű kép, az az akasztott ember!

Vénusz! nem leltem én hires szigeteden,

Csak egy jelkép-bitót, amelyen másom rángott...

─ Óh, Uram! adj nekem erőt és bátorságot

Szívem és testemet nézni csömörtelen!

* * *

Utazás Cytherébe

(Tornai József fordítása)

Csapongott a szivem, akár vidám madár,

a kötélzet körül már szabadon lebegve;

és röpült a hajó a felhőtlen egekbe,

mint angyal, akibe napfény mámora száll.

Miféle szomorú sziget ez? – Ez Cythére,

azt mondják; millió szép dal-dicsérte föld,

Eldorádó öreg fiúk álmai közt.

De vessük csak szemünk erre a holt vidékre.

− Szerelmi ünnepek és titkok szigete!

Szép antik Vénuszod árnyaként egy kisértet

tengereid fölé, mint méz illata, tér meg,

s az emberek szivét vágyakkal tölti be.

Zöld mirtuszos sziget, tele nyíló virággal,

tiszteltek mindig is százszám a nemzetek,

hol, mint rózsák fölött a tömjén, úgy lebeg

az égő imádat a szivek sóhajával,

s ahol, szava örök, búg egy örvösgalamb!

− Cythére semmi több: irdatlanul kopár táj,

kavicsos pusztaság, fölveri durva hang.

De láttam valami furcsa dolgot a partnál!

Nem állt kőtemplom az árnyék-védte ligetben,

hol virágai közt ifjú papnő bolyong,

teste titokzatos forróságtól lobog,

leple félig kinyílt s a széltől néha rebben.

De amint odaért hajónk, part közelén,

hogy a madarakat elűzze a vitorla,

láttuk: ott mered egy háromágú bitófa,

mint ciprus, nyúlt föl az ég felé feketén.

Vérszomjas madarak koncukra települve

lépték dühöngve fönt az akasztott husát,

cafatos csőrüket éles szerszám gyanánt

a rothadó tagok roncsába vágva-ütve.

Két lyuk volt a szeme és fölszakított hasa

mélyéből bele folyt a combját büdösípve,

és ocsmány élvezet-habzsolásban becsípte

férfitagját a gyors hóhérok csapata.

Aszott lába alatt sóvár négylábu falka,

pofájuk fölfelé, forgott, ólálkodott;

volt ott egy óriás, a sebész gyilkosok

közt az itéletet mint aki végrehajtja.

Cythére lakosa, ily csoda-táj fia,

csöndesen tűrted a sok bántást és a sértést,

megbűnhődte e föld csúf kultuszát s a vétkét,

ami miatt sirod itt nem lehet soha.

Nevetséges halott, fájdalmaid enyémek

és éreztem, látva ott lengő tagjaidat,

hogy mint a hányadék, öntik el fogamat,

kínok folyamaként a régi szenvedések.

Látva téged, szegény sok-emlékű rokon,

éreztem fekete párducok és a hollók

szurkáló csőre és állkapcsa, hogyha mozgott:

ők szoktak valaha osztozni húsomon.

Gyönyörű volt az ég, a tenger sima háta,

de akkor már nekem sötét és csupa vér,

mert szívemre, akár szüzies szemfödél

borult rá lassan egy kép allegóriája.

Vénusz, szigeteden nem leltem mást csak egy

jelképszerű bitót s képmásom a kötélen…

− Istenem, adj erőt s bátorságot, igy nézzem

undor nélkül szivem s nyomorult testemet.