Lorsque, par un décret des puissances suprêmes,

Le Poète apparaît en ce monde ennuyé,

Sa mère épouvantée et pleine de blasphèmes

Crispe ses poings vers Dieu, qui la prend en pitié:

— «Ah! que n'ai-je mis bas tout un noeud de vipères,

Plutôt que de nourrir cette dérision!

Maudite soit la nuit aux plaisirs éphémères

Où mon ventre a conçu mon expiation!

Puisque tu m'as choisie entre toutes les femmes

Pour être le dégoût de mon triste mari,

Et que je ne puis pas rejeter dans les flammes,

Comme un billet d'amour, ce monstre rabougri,

Je ferai rejaillir ta haine qui m'accable

Sur l'instrument maudit de tes méchancetés,

Et je tordrai si bien cet arbre misérable,

Qu'il ne pourra pousser ses boutons empestés!»

Elle ravale ainsi l'écume de sa haine,

Et, ne comprenant pas les desseins éternels,

Elle-même prépare au fond de la Géhenne

Les bûchers consacrés aux crimes maternels.

Pourtant, sous la tutelle invisible d'un Ange,

L'Enfant déshérité s'enivre de soleil

Et dans tout ce qu'il boit et dans tout ce qu'il mange

Retrouve l'ambroisie et le nectar vermeil.

II joue avec le vent, cause avec le nuage,

Et s'enivre en chantant du chemin de la croix;

Et l'Esprit qui le suit dans son pèlerinage

Pleure de le voir gai comme un oiseau des bois.

Tous ceux qu'il veut aimer l'observent avec crainte,

Ou bien, s'enhardissant de sa tranquillité,

Cherchent à qui saura lui tirer une plainte,

Et font sur lui l'essai de leur férocité.

Dans le pain et le vin destinés à sa bouche

Ils mêlent de la cendre avec d'impurs crachats;

Avec hypocrisie ils jettent ce qu'il touche,

Et s'accusent d'avoir mis leurs pieds dans ses pas.

Sa femme va criant sur les places publiques:

«Puisqu'il me trouve assez belle pour m'adorer,

Je ferai le métier des idoles antiques,

Et comme elles je veux me faire redorer;

Et je me soûlerai de nard, d'encens, de myrrhe,

De génuflexions, de viandes et de vins,

Pour savoir si je puis dans un coeur qui m'admire

Usurper en riant les hommages divins!

Et, quand je m'ennuierai de ces farces impies,

Je poserai sur lui ma frêle et forte main;

Et mes ongles, pareils aux ongles des harpies,

Sauront jusqu'à son coeur se frayer un chemin.

Comme un tout jeune oiseau qui tremble et qui palpite,

J'arracherai ce coeur tout rouge de son sein,

Et, pour rassasier ma bête favorite

Je le lui jetterai par terre avec dédain!»

Vers le Ciel, où son oeil voit un trône splendide,

Le Poète serein lève ses bras pieux

Et les vastes éclairs de son esprit lucide

Lui dérobent l'aspect des peuples furieux:

— «Soyez béni, mon Dieu, qui donnez la souffrance

Comme un divin remède à nos impuretés

Et comme la meilleure et la plus pure essence

Qui prépare les forts aux saintes voluptés!

Je sais que vous gardez une place au Poète

Dans les rangs bienheureux des saintes Légions,

Et que vous l'invitez à l'éternelle fête

Des Trônes, des Vertus, des Dominations.

Je sais que la douleur est la noblesse unique

Où ne mordront jamais la terre et les enfers,

Et qu'il faut pour tresser ma couronne mystique

Imposer tous les temps et tous les univers.

Mais les bijoux perdus de l'antique Palmyre,

Les métaux inconnus, les perles de la mer,

Par votre main montés, ne pourraient pas suffire

A ce beau diadème éblouissant et clair;

Car il ne sera fait que de pure lumière,

Puisée au foyer saint des rayons primitifs,

Et dont les yeux mortels, dans leur splendeur entière,

Ne sont que des miroirs obscurcis et plaintifs!»

Áldás 

(Kiss Sándor fordítása)

Midőn a Legnagyobb Erők parancsa folytán

a Költő a megunt világon megjelent,

az anyja megijedt, s ökleit átkozódván

rázta az Úr felé, ki szánta őt, s perelt:

„Bár szültem volna én tekergő viperákat,

mintsem tápláljam ezt a hitvány gyermeket,

átkom sújtsa a csöpp kéjt nyújtó éjszakákat,

mikor ölem buján a bűnnel kéjre kélt!

Engem a nők között, ha ki tudtál szemelni

hogy harcos férjemnek én csak undora legyek,

s ha már nem vethetem tűzbe, akár szerelmi 

hitvány zálogot, ezt a rút szörnyeteget,

szálljon rád vissza hát gyűlöleted, mely engem

a benned fakadó bűn átokkal teli

szolgájává lökött, s e fácskát két kezemmel 

tépem, romlott rügyét, hogy ne fakassza ki!”

És átszakítja így a gyűlölete gátját, 

nem értve az örök szándékokban a célt,

a Gyehenna ölén már készíti a máglyát,

mely szent tüzével ég anyai bűnökért.

De a kitagadott egy láthatatlan Angyal

védőszárnya alatt a fényes napba száll,

és ehet és ihat bármit mohó ajakkal,

csupán ambróziát s piros nektárt talál.

Vele játszik a szél, vele cseveg a felleg,

a hit útján dalol, mint egy részeg zsivány,

s a zarándoklatán a hű társa, a Szellem

sír attól, hogy vidám, mint erdőn a madár.

Aggódva nézi őt, ki szeretni akarja,

nyugodtságán pedig felbátorodva van,

ki egyre bántja, hogy legyen oka panaszra,

s vadságukkal teszik próbára őt sokan.

Amit pedig elé tesznek: a kenyerébe

hamut sütnek, borát ellepi a hányadék,

álszentül vetik el, mit ő vett a kezébe,

s magát vádolja mind, ki lábnyomába lép.

A csőcselék között asszonya jár üvöltve,

„ha imádni elég gyönyörűnek talált,

antik bálványok ős hatalma hullt ölembe,

s mit ők, begyűjtöm én is a föld aranyát;

Tömjén és mirrha kell, térdeljenek elébem,

tengernyi borokat, bűnt kívánok nagyon,

kacagva így tudom meg, hódolóm szívében,

isteni tisztelet lakozik-e vajon!

Ha már nem élvezet tovább is őt gyötörnöm,

törékeny és erős kezembe fogva őt,

akár a hárpiák éles karma, a körmöm

a gyönge mellkasát a szívéig vágja föl.

S onnan, mint remegő, kicsiny madárfiókát,

kiszakítom piros szívét, s hogy ölebem 

meglelje örömét, s ezzel tölthesse gyomrát,

mély undorral elé a földre levetem.”

A Költő Ég felé emeli már a karját,

ahol egy ragyogó trón árasztja a fényt,

és tiszta lelke nagy villámai takarják

el előle a nép rázúduló dühét.

„Áldott légy, Istenem, ki adtad szenvedésünk, 

minden bűnünkre ezt az egyedüli szert, 

ez a legjobb, a legtisztább áldás minékünk,

mely az erőst a szent kéjre feszíti fel!

A Költőnek, tudom, helyet találsz ezernyi

éneklő szentjeid sorában legbelül,

és tudom, engem is meghívsz majd ünnepelni,

ha a Trón, Hatalom s az Erkölcs egybegyűl.

Tudom, a szenvedés az egyetlen nemesség,

a föld és a pokol sem pusztíthatja el,

és hogy a misztikus koszorút rám tehessék,

abba világ s idő minden adója kell.

Antik Palmyra rég eltűnt kincse, a drága 

fémek, a tengerek sok gyöngye sem elég

szép e csodálatos, fenséges koronába,

úgy se, ha mind saját magad illesztenéd;

Mert ez Őssugarak szent tüzéből merített

legtisztább fénynyaláb hevéből ötvözik,

s a földi emberek ragyogással telített

szemei csak sötét, torz képként tükrözik.

Áldás 

(Babits Mihály fordítása)

Midőn, felsőbb Erők titkos Parancsa folytán,

a Költő idejött az únott föld fölé,

rémülten anyja, és vad átkokat sikoltván

emelte ökleit a szánó Ég felé: 

„- Ah, inkább viperát táplálni anyatéjjel,

mintsem megszülni egy ilyen boldogtalant!

Legyen megátkozott a kurta kéjü éjjel,

mikor a Büntetés méhemben megfogant!

Mivel szegény uram utálatára engem

szemelt az asszonyok között ki Fátumod,

s mert nem lehet e szörny korcsot a tűzre vetnem,

mint aki egy gonosz levélkét lángba dob: 

sujtó gyülöleted átkozott eszközére

hárítom iszonyú nyilait vissza hát

s annyi gáncsot vetek e gáncsos csemetére

hogy ne hajthassa ki fertőzött bimbaját!” 

Így nyeli habjait sötét indulatának,

s nem értve az örök terveket, rakja már

gyehenna fenekén a zord máglyát magának,

mely az embertelen anyák bünére vár. 

De a kitagadott gyermek egy égi dajka

gondjain Nap felé sudárként felszökell,

s bármit harap foga, és bármit iszik ajka,

piros nektárra és ambróziára lel.

Játszik a széllel és a felhőkkel beszélget,

ittasan a kereszt útján dalolva jár,

s a Szellem, aki ily szent vándorlót kisérget

sír rajt, hogy oly vidám, mint erdei madár.

S aggódva nézi mind, ki szeretni szeretné,

vagy, látva, mily nyugodt, s csodálva, van aki

gyötörni kezdi, hogy jaja szavát vehetné

s kegyetlen ösztönét próbálja rajta ki.

Szája számára szánt borába, kenyerébe

van aki rút hamut s undok köpést kever,

magát átkozza, ha lépte nyomába lép be,

s amihez ér, csinált undorral dobja el.

Asszonya így kiált, a nyilt uton kiállván:

Ha már imádni tart méltónak a bolond,

legyek számára mint vérivó régi bálvány,

milyent a balga hit hajdan aranyba vont!

Aranyt kivánok én, s a tömjén, mirrha, nárdus

kincsét, a húst, a bort, a térdhajtásokat,

s büszkén bitorlani, amint előmbe száll dús

szivéből, mit a szív csak istenének ad.

S ha már lelkemnek e játékot nincs türelme

folytatni: ráteszem gyönge s erős kezem

és körmöm, mely olyan mint a Hárpia körme,

utat tör majd meleg szivéig véresen.

Mint egy kis madarat, ki egyre piheg, él még,

kezem bolond szivét melegen tépi ki

s hogy eloltsam vele kedves kutyámnak éhét,

a porba megvetőn dobom le majd neki!”

– De a Költő nyugodt; fényes trónt lát az égen

és áhitatosan emeli kezeit.

A lelki szent tüzek ragyogva nyilt szivében

a durva nép dühét előle elfedik.

„Légy áldott, Istenem, ki a fájdalmat adtad,

mint piszkosságaink legjobb orvosszerét;

legjobb Esszenciát, és leghatékonyabbat,

szent kéjre edzeni erősek erejét!

Tudom, ki Úr vagy a szent légiók sorában,

őrzöl te egy helyet a költőnek is ott,

s a Fények és Erők és Trónok táborában

tartandó örökös ünnepre meghivod.

Tudom, a Fájdalom az egyetlen nemesség,

amelyet sem Pokol, sem Föld nem marhat el;

s hogy az én misztikus koronám megszövessék,

minden világok és idők gyémántja kell.

De vesztett ékei a régi Palmyrának,

a tenger gyöngyei, a bányák dús ere,

nem volna dísz elég e tiszta koronának,

bár a Te bölcs kezed foglalná is bele:

mert nem lesz benne más, mint az Ős Sugaraknak

örökszent tűzhelyén merített tiszta fény,

amelynek halavány tükörképe ragyog csak

a legégőbb szemű halandóknak szemén!”

***

Áldás 

(Tornai József fordítása)

Midőn legmagasabb erők parancsszavára

költőnk az unalom e földjén megjelent,

anyja szörnyülködött és káromkodva rázta 

öklét Isten felé, ki szánta odafent.

„Ó szültem volna bár sziszegő viperákat,

mintsem szívja tejem e csúfságos varangy!

Megátkozom futó gyönyörű éjszakámat,

midőn méhemben e vezeklés megfogant!

Mivel az asszonyok közül engem szemelt ki

kedved annak, kitől férje undorodik,

és mivel nem lehet azonnal tűzbe vetni,

szerelmi postaként, e satnya szörnyet itt,

visszahárítom a gyűlöletedre: sújtsa 

gonosz akaratod átkozott eszközét

s addig tépem-ütöm, hogy ez a savanyú fa

ne pattinthassa ki fertőzetes rügyét!”

5 És nyeli fekete, vak indulata habját,

az örök terveket percre se fogva fel;

önmaga keresi a Gyehenna legalját,

hol az anyák bűne a máglyán hamvad el.

De egy angyal ködös kezén az anya-karból

kitaszított gyerek a napfényt issza már

s akármibe harap és akármibe kortyol, 

friss nektárcsöppeket és ambróziát talál.

Felhőkkel társalog, eljátszik a szelekkel 

s a kereszt mámoros útján dalolva jár,

és a Szellem, aki e vándort tartja szemmel 

sír, hogy olyan vidám, mint erdőn a madár.

Kit szeretni akar, figyeli mind ijedve,

de nyugalma miatt vannak sokan, akik 

azt keresik, ki őt jajszóig ütve-verve, 

rajta próbálja ki véres ösztöneit.

Az ő szájába szánt jó borba és kenyérbe 

undorító hamut kevernek és köpést,

szemforgatva lökik el, kezét ami érte, 

s magát átkozza, ki az ő nyomába lép.

Asszonya így kiált a köztérre kiállva: 

„Imádatra mivel elég szépnek talált, 

hát leszek ős-idők bálványa, ha kivánja, 

rakja rám a világ összes színaranyát;

nárdos kell énnekem, a mirha és a tömjén, 

húst és bort kérek és nagy térdhajtásokat, 

mert tudni akarom, imádó szíve csöndjén

úgy tisztel-e, ahogy csak az Istent szabad?

És ha már elunom e játékot örökre,

testére rácsapom finom-erős kezem

s körmöm, amely hegyes, mint a Hárpia körme,

a szívéig hasít utat egyenesen.

S mind kicsi madarat, amely pihegve borzong, 

melléből a szivét kitépem véresen 

s kedvenc állatomat megetetni, e koncot 

a lábai elé utálkozva vetem!” 

Költőnk az ég felé, hol trón áll tiszta fényben, 

boldogan nyújtja ki ájtatos karjait: 

szelleme vakitó villanásai szépen 

a csőcselék dühét előre elfödik.

„– Áldott légy, ó Uram, a szenvedést te adtad,

mint romlottságaink isteni gyógyszerét,

legjobb, legtisztitóbb mennyei kivonatnak, 

melytől úgy ég szivünk a szent gyönyörökért.

Tudom, hogy odafönt, a szentek seregében 

a költő is kap a boldogok közt helyet,

a Trónok, Hatalmak és Erények ünnepében,

mely örökre lobog, majd ő is fény lehet.

Tudom, a fájdalom az egyetlen nemesség, 

amit sem mély pokol, se föld nem ronthat el 

s hogy az én misztikus koszorúm megfonassék,

minden világok és idők virága kell.

S Palmíra ékköve, mit ezer sűrű év fed,

a tenger gyöngyei s fémek a föld alatt, 

bár kezed rakja rá, tündöklő fejéknek 

semmi, hisz úgy ragyog, mint döbbent szembe nap,

mert nem lesz semmi más csak tiszta fényü egység,

az ős, szent sugarak tüzéből bontva ki, 

melynek földi szemek, bármily csillogva lessék, 

csupán homályos és siralmas tükrei!”