A legfőbb hatalom titkos parancsszavára
a világ peremén a Költő színre lép.
Öklét anyja a kék égre emelve rázta,
s becsmérelte, kiben részvét van: Istenét.
„– Bár hoztam volna száz viperát a világra,
nem e balvégzetűt, akit táplált tejem.
Ó, legyen átkozott a gyönyör éjszakája,
amikor megfogant e bűnös végzetem;
mikor sok nő közül Te engem kiszemelvén
− hogy iszonyodjon éntőlem bús hitvesem −,
e torz szörnyeteget kínáltad. Félrevetném
s elégetném, akár egy régi levelem.
Az indulatot én, amivel eltiportál,
kiokádom dühöd pokoli hangszerén,
s megcsavarom erős kezemmel az öles szál-
fát, ne fakadjon új élet gyönge rügyén.”
Így nyeli habjait heves gyűlöletének,
eszével az örök tervet nem fogja fel,
fölkészíti magát a gyehennai mélynek,
hol anyák bűneit máglyán égetik el.
De a gyermek mögött egy láthatatlan angyal
áll védelmezve őt, és a kiátkozott
a fénylő napba tér, ahol mohó ajakkal
ambróziát talál, s nektárt kortyolhat ott.
A felhőkkel csacsog, s játszadozik a széllel,
bódultan, a kereszt útján dalolva jár.
A Szellem sír: e víg vándort kíséri szemmel
az erdőn, s látja őt mint gondtalan madár.
Akit szeretne, mind figyeli, féltve nézi,
de a nyugalma kit ne bátorítana?
Ki ne áhítaná gyötrelmeit fokozni?
Kegyetlen ösztönük vágya: panaszszava.
Az áldozásra szánt vörösborral s kenyérrel
összevegyítik ott a hamut s a köpést,
és félrelökik azt, mit megfogott kezével,
az álszentek, mivel mocskos már, mihez ért.
Asszonya érkezik harsány szóval a térről:
„imád szegény bolond, vonzó nőnek talál,
Utánozni fogom hajdani szép időkből
bálványainkat, ám énrám aranya vár.
Elbódít benzoé, nárdus, mirrha s a tömjén,
térdhajtásokat és bort, lágy húst akarok,
s büszkén birtokolom – látni szeretném −
az engem illető Istenhódolatot.
Ha a játék elég, s megutálom örökre,
testére ráteszem finom, erős kezem,
s a körmeim, akár a rút Hárpia körme
Nyomakodnak a szív felé egyenesen.
S a szívet, amely úgy verdes, mint egy fióka,
kitépem madaram melléből véresen,
és hogy kedvenc kutyám nehogy éhen maradna,
a nyers húscafatot lába elé vetem.
A Menny felé, ahol tekintetét tüzes trón
vakítja el, kezét magasba emeli
a Költő jámboran. Higgadt esze sugárzón
fénylő szeme elől vad népét elfedi:
„– Légy áldott, jó Uram, magad hoztad a kínt ránk,
a bemocskolt való tisztító balzsamát.
A romlatlan s finom kivonat, mit nekünk szánt
szíved, gyönyört adott, a test extázisát.
Az áldott Légiók megszentelt seregében
a Költő is, tudom jól, kap méltó helyet,
a Hatalom, a Trón s az Erény ünnepében,
az örök lakomán együtt vigad veled.
A szenvedés maradt az egyetlenegy érdem,
amit Föld és Pokol sosem emészthet el,
s hogy titkos koronám felékesítve légyen,
minden kor és világ összes gyémántja kell.
Ám Palmyra, az ős város mindegyik ékét,
a tenger gyöngyeit s a bányák érceit
helyére a kezed rak. Nem volna elég szép
mégsem a foglalat, hisz kristálydíszeit
s az egész koronát a mennyekben faragják,
tüzes sugarait szent forrás ontja ki,
halandó szemeink pazar fényeit adják,
de csak a ragyogás homályos tükrei.”
2024. augusztus 15.
***
A parancs megjelent, a hatalom kiadta.
A Költő színre lép a szürke világba’.
Riadt, gyalázkodó anyja öklét szorítva
Emeli felfelé azt. Az Isten szánja:
„– Bár hoztam volna száz viperát a világra,
Mint e balvégzetűt testemmel tápláljam,
Ó, legyen átkozott a gyönyör éjszakája,
Amikor megfogant bűnöm a hasamban.
Mindahány nő közül Te engem kiszemeltél,
Hogy szegény hitvesem viszolyogjon tőlem,
S e torz szörnyeteget szívesen félrevetném
S tűzre dobnám, akár rég kapott levelem.
A gyűlöletet én, amivel eltiportál,
Kiokádom dühöd kárhozott hangszerén,
S megcsavarom szilaj kézzel a nyomorult fát,
Hogy ne bújjon elő élet ártó rügyén.”
Így nyeli habjait teljes gyűlöletének,
S az örök terveket föl nem fogván,
Felkészíti magát a gyehennai mélynek,
Hol ősi máglya gyúl anyai bűn lángján.
Ám a kitagadott gyermek, kit révületbe
Ejtett a nap, s akit véd egy láthatatlan
Angyal, amit vesz önmagához inni, mindbe’
Nektárt lel, s ott a mézédes ambrózia.
Fellegekkel csacsog, játszadozik a széllel,
S énekelve halad keresztjének útján.
És a zarándokot szerte kíséri könnyel
Az Angyal – látva őt, mint gondtalan madár.
Akit szeretne, nézi mind, aggódva nézi,
Vagy a nyugalma kit ne bátorítana,
Van, ki áhítaná sóhaját megidézni,
És szemügyre veszik barbárságuk rajta.
Áldozására szánt vörösborral s kenyérrel
Belekeverik ők a hamut a nyálba,
S félredobják, amit megérint ő kezével,
Az álszentek, s az bűn, ha lépnek nyomába.
Asszonya érkezik hangos szóval a térről:
„Mivel jónak talál, hogy imádjon engem,
Utánozni fogom bálványaink a régből,
és mint őket, arany színbe öltöztessen.
A tömjén, az olaj s mirha megrészegítnek.
Térdhajtásokkal és borral s ételekkel
Azt fürkészem, hogyan bitorolom az Istent
megillető jogos jusst hökkent lélekkel.
És már unom az össz’ istentelenül undok
Játékot. Ráteszem finom, erős kezem,
S a körmeim, akár hegyes hárpiakarmok
Nyomakodnak a szív felé egyenesen.
Azt a szívet, mely úgy verdes, mint egy fióka,
Kitépem véresen madaram melléből,
És hogy kedvenc kutyám éhes ne maradna,
a ganéra dobom, túrjon a szemétből.”
A Menny felé, ahol szemét egy ragyogó trón
Vakítja el, kezét magasba emeli
A Költő jámboran. Józan esze sugárzó
Tekintete elől vad népét elrejti:
„– Légy áldott, jó Uram, ki szenvedést bocsát ránk,
Tisztító balzsamot bemocskolt valónkra,
A romlatlan s finom kivonat, mit nekik szánt,
Készít minden erőst szent extázisokra.
A Költőnek, tudom, méltó helyet te foglalsz
Az áldott Légiók megszentelt sorában,
És valamennyi Trón, Erény és Hatalom harc
Nélkül, örökösen vigad a traktában.
Tudom, a szenvedés az egyetlenegy érdem,
Melyet Föld és Pokol soha nem zülleszt le,
S hogy titkos koronám általfuttatva légyen,
Minden kor és világ próbára kell tegye.
Ám Palmyra, az ős város mindegyik ékét,
Fellelhetetlen érc- és tengeri gyöngyét
Helyre a Te kezed rak. Nem volna elég szép
Mégsem ékítened kristályos fejdíszét,
Mert azt a koronát szűzi fényből faragják,
Kezdő sugarait szent forrásból húzzák,
Halandó szemeink teljes fényeit adják,
Nem mást, mint fátyolos tükrök gyászos mását.”
2021. 03. 04.
Lorsque, par un décret des puissances suprêmes,
Le Poète apparaît en ce monde ennuyé,
Sa mère épouvantée et pleine de blasphèmes
Crispe ses poings vers Dieu, qui la prend en pitié:
— «Ah! que n'ai-je mis bas tout un noeud de vipères,
Plutôt que de nourrir cette dérision!
Maudite soit la nuit aux plaisirs éphémères
Où mon ventre a conçu mon expiation!
Puisque tu m'as choisie entre toutes les femmes
Pour être le dégoût de mon triste mari,
Et que je ne puis pas rejeter dans les flammes,
Comme un billet d'amour, ce monstre rabougri,
Je ferai rejaillir ta haine qui m'accable
Sur l'instrument maudit de tes méchancetés,
Et je tordrai si bien cet arbre misérable,
Qu'il ne pourra pousser ses boutons empestés!»
Elle ravale ainsi l'écume de sa haine,
Et, ne comprenant pas les desseins éternels,
Elle-même prépare au fond de la Géhenne
Les bûchers consacrés aux crimes maternels.
Pourtant, sous la tutelle invisible d'un Ange,
L'Enfant déshérité s'enivre de soleil
Et dans tout ce qu'il boit et dans tout ce qu'il mange
Retrouve l'ambroisie et le nectar vermeil.
II joue avec le vent, cause avec le nuage,
Et s'enivre en chantant du chemin de la croix;
Et l'Esprit qui le suit dans son pèlerinage
Pleure de le voir gai comme un oiseau des bois.
Tous ceux qu'il veut aimer l'observent avec crainte,
Ou bien, s'enhardissant de sa tranquillité,
Cherchent à qui saura lui tirer une plainte,
Et font sur lui l'essai de leur férocité.
Dans le pain et le vin destinés à sa bouche
Ils mêlent de la cendre avec d'impurs crachats;
Avec hypocrisie ils jettent ce qu'il touche,
Et s'accusent d'avoir mis leurs pieds dans ses pas.
Sa femme va criant sur les places publiques:
«Puisqu'il me trouve assez belle pour m'adorer,
Je ferai le métier des idoles antiques,
Et comme elles je veux me faire redorer;
Et je me soûlerai de nard, d'encens, de myrrhe,
De génuflexions, de viandes et de vins,
Pour savoir si je puis dans un coeur qui m'admire
Usurper en riant les hommages divins!
Et, quand je m'ennuierai de ces farces impies,
Je poserai sur lui ma frêle et forte main;
Et mes ongles, pareils aux ongles des harpies,
Sauront jusqu'à son coeur se frayer un chemin.
Comme un tout jeune oiseau qui tremble et qui palpite,
J'arracherai ce coeur tout rouge de son sein,
Et, pour rassasier ma bête favorite
Je le lui jetterai par terre avec dédain!»
Vers le Ciel, où son oeil voit un trône splendide,
Le Poète serein lève ses bras pieux
Et les vastes éclairs de son esprit lucide
Lui dérobent l'aspect des peuples furieux:
— «Soyez béni, mon Dieu, qui donnez la souffrance
Comme un divin remède à nos impuretés
Et comme la meilleure et la plus pure essence
Qui prépare les forts aux saintes voluptés!
Je sais que vous gardez une place au Poète
Dans les rangs bienheureux des saintes Légions,
Et que vous l'invitez à l'éternelle fête
Des Trônes, des Vertus, des Dominations.
Je sais que la douleur est la noblesse unique
Où ne mordront jamais la terre et les enfers,
Et qu'il faut pour tresser ma couronne mystique
Imposer tous les temps et tous les univers.
Mais les bijoux perdus de l'antique Palmyre,
Les métaux inconnus, les perles de la mer,
Par votre main montés, ne pourraient pas suffire
A ce beau diadème éblouissant et clair;
Car il ne sera fait que de pure lumière,
Puisée au foyer saint des rayons primitifs,
Et dont les yeux mortels, dans leur splendeur entière,
Ne sont que des miroirs obscurcis et plaintifs!»
(Kiss Sándor fordítása)
Midőn a Legnagyobb Erők parancsa folytán
a Költő a megunt világon megjelent,
az anyja megijedt, s ökleit átkozódván
rázta az Úr felé, ki szánta őt, s perelt:
„Bár szültem volna én tekergő viperákat,
mintsem tápláljam ezt a hitvány gyermeket,
átkom sújtsa a csöpp kéjt nyújtó éjszakákat,
mikor ölem buján a bűnnel kéjre kélt!
Engem a nők között, ha ki tudtál szemelni
hogy harcos férjemnek én csak undora legyek,
s ha már nem vethetem tűzbe, akár szerelmi
hitvány zálogot, ezt a rút szörnyeteget,
szálljon rád vissza hát gyűlöleted, mely engem
a benned fakadó bűn átokkal teli
szolgájává lökött, s e fácskát két kezemmel
tépem, romlott rügyét, hogy ne fakassza ki!”
És átszakítja így a gyűlölete gátját,
nem értve az örök szándékokban a célt,
a Gyehenna ölén már készíti a máglyát,
mely szent tüzével ég anyai bűnökért.
De a kitagadott egy láthatatlan Angyal
védőszárnya alatt a fényes napba száll,
és ehet és ihat bármit mohó ajakkal,
csupán ambróziát s piros nektárt talál.
Vele játszik a szél, vele cseveg a felleg,
a hit útján dalol, mint egy részeg zsivány,
s a zarándoklatán a hű társa, a Szellem
sír attól, hogy vidám, mint erdőn a madár.
Aggódva nézi őt, ki szeretni akarja,
nyugodtságán pedig felbátorodva van,
ki egyre bántja, hogy legyen oka panaszra,
s vadságukkal teszik próbára őt sokan.
Amit pedig elé tesznek: a kenyerébe
hamut sütnek, borát ellepi a hányadék,
álszentül vetik el, mit ő vett a kezébe,
s magát vádolja mind, ki lábnyomába lép.
A csőcselék között asszonya jár üvöltve,
„ha imádni elég gyönyörűnek talált,
antik bálványok ős hatalma hullt ölembe,
s mit ők, begyűjtöm én is a föld aranyát;
Tömjén és mirrha kell, térdeljenek elébem,
tengernyi borokat, bűnt kívánok nagyon,
kacagva így tudom meg, hódolóm szívében,
isteni tisztelet lakozik-e vajon!
Ha már nem élvezet tovább is őt gyötörnöm,
törékeny és erős kezembe fogva őt,
akár a hárpiák éles karma, a körmöm
a gyönge mellkasát a szívéig vágja föl.
S onnan, mint remegő, kicsiny madárfiókát,
kiszakítom piros szívét, s hogy ölebem
meglelje örömét, s ezzel tölthesse gyomrát,
mély undorral elé a földre levetem.”
A Költő Ég felé emeli már a karját,
ahol egy ragyogó trón árasztja a fényt,
és tiszta lelke nagy villámai takarják
el előle a nép rázúduló dühét.
„Áldott légy, Istenem, ki adtad szenvedésünk,
minden bűnünkre ezt az egyedüli szert,
ez a legjobb, a legtisztább áldás minékünk,
mely az erőst a szent kéjre feszíti fel!
A Költőnek, tudom, helyet találsz ezernyi
éneklő szentjeid sorában legbelül,
és tudom, engem is meghívsz majd ünnepelni,
ha a Trón, Hatalom s az Erkölcs egybegyűl.
Tudom, a szenvedés az egyetlen nemesség,
a föld és a pokol sem pusztíthatja el,
és hogy a misztikus koszorút rám tehessék,
abba világ s idő minden adója kell.
Antik Palmyra rég eltűnt kincse, a drága
fémek, a tengerek sok gyöngye sem elég
szép e csodálatos, fenséges koronába,
úgy se, ha mind saját magad illesztenéd;
Mert ez Őssugarak szent tüzéből merített
legtisztább fénynyaláb hevéből ötvözik,
s a földi emberek ragyogással telített
szemei csak sötét, torz képként tükrözik.
(Babits Mihály fordítása)
Midőn, felsőbb Erők titkos Parancsa folytán,
a Költő idejött az únott föld fölé,
rémülten anyja, és vad átkokat sikoltván
emelte ökleit a szánó Ég felé:
„- Ah, inkább viperát táplálni anyatéjjel,
mintsem megszülni egy ilyen boldogtalant!
Legyen megátkozott a kurta kéjü éjjel,
mikor a Büntetés méhemben megfogant!
Mivel szegény uram utálatára engem
szemelt az asszonyok között ki Fátumod,
s mert nem lehet e szörny korcsot a tűzre vetnem,
mint aki egy gonosz levélkét lángba dob:
sujtó gyülöleted átkozott eszközére
hárítom iszonyú nyilait vissza hát
s annyi gáncsot vetek e gáncsos csemetére
hogy ne hajthassa ki fertőzött bimbaját!”
Így nyeli habjait sötét indulatának,
s nem értve az örök terveket, rakja már
gyehenna fenekén a zord máglyát magának,
mely az embertelen anyák bünére vár.
De a kitagadott gyermek egy égi dajka
gondjain Nap felé sudárként felszökell,
s bármit harap foga, és bármit iszik ajka,
piros nektárra és ambróziára lel.
Játszik a széllel és a felhőkkel beszélget,
ittasan a kereszt útján dalolva jár,
s a Szellem, aki ily szent vándorlót kisérget
sír rajt, hogy oly vidám, mint erdei madár.
S aggódva nézi mind, ki szeretni szeretné,
vagy, látva, mily nyugodt, s csodálva, van aki
gyötörni kezdi, hogy jaja szavát vehetné
s kegyetlen ösztönét próbálja rajta ki.
Szája számára szánt borába, kenyerébe
van aki rút hamut s undok köpést kever,
magát átkozza, ha lépte nyomába lép be,
s amihez ér, csinált undorral dobja el.
Asszonya így kiált, a nyilt uton kiállván:
Ha már imádni tart méltónak a bolond,
legyek számára mint vérivó régi bálvány,
milyent a balga hit hajdan aranyba vont!
Aranyt kivánok én, s a tömjén, mirrha, nárdus
kincsét, a húst, a bort, a térdhajtásokat,
s büszkén bitorlani, amint előmbe száll dús
szivéből, mit a szív csak istenének ad.
S ha már lelkemnek e játékot nincs türelme
folytatni: ráteszem gyönge s erős kezem
és körmöm, mely olyan mint a Hárpia körme,
utat tör majd meleg szivéig véresen.
Mint egy kis madarat, ki egyre piheg, él még,
kezem bolond szivét melegen tépi ki
s hogy eloltsam vele kedves kutyámnak éhét,
a porba megvetőn dobom le majd neki!”
– De a Költő nyugodt; fényes trónt lát az égen
és áhitatosan emeli kezeit.
A lelki szent tüzek ragyogva nyilt szivében
a durva nép dühét előle elfedik.
„Légy áldott, Istenem, ki a fájdalmat adtad,
mint piszkosságaink legjobb orvosszerét;
legjobb Esszenciát, és leghatékonyabbat,
szent kéjre edzeni erősek erejét!
Tudom, ki Úr vagy a szent légiók sorában,
őrzöl te egy helyet a költőnek is ott,
s a Fények és Erők és Trónok táborában
tartandó örökös ünnepre meghivod.
Tudom, a Fájdalom az egyetlen nemesség,
amelyet sem Pokol, sem Föld nem marhat el;
s hogy az én misztikus koronám megszövessék,
minden világok és idők gyémántja kell.
De vesztett ékei a régi Palmyrának,
a tenger gyöngyei, a bányák dús ere,
nem volna dísz elég e tiszta koronának,
bár a Te bölcs kezed foglalná is bele:
mert nem lesz benne más, mint az Ős Sugaraknak
örökszent tűzhelyén merített tiszta fény,
amelynek halavány tükörképe ragyog csak
a legégőbb szemű halandóknak szemén!”
***
(Tornai József fordítása)
Midőn legmagasabb erők parancsszavára
költőnk az unalom e földjén megjelent,
anyja szörnyülködött és káromkodva rázta
öklét Isten felé, ki szánta odafent.
„Ó szültem volna bár sziszegő viperákat,
mintsem szívja tejem e csúfságos varangy!
Megátkozom futó gyönyörű éjszakámat,
midőn méhemben e vezeklés megfogant!
Mivel az asszonyok közül engem szemelt ki
kedved annak, kitől férje undorodik,
és mivel nem lehet azonnal tűzbe vetni,
szerelmi postaként, e satnya szörnyet itt,
visszahárítom a gyűlöletedre: sújtsa
gonosz akaratod átkozott eszközét
s addig tépem-ütöm, hogy ez a savanyú fa
ne pattinthassa ki fertőzetes rügyét!”
5 És nyeli fekete, vak indulata habját,
az örök terveket percre se fogva fel;
önmaga keresi a Gyehenna legalját,
hol az anyák bűne a máglyán hamvad el.
De egy angyal ködös kezén az anya-karból
kitaszított gyerek a napfényt issza már
s akármibe harap és akármibe kortyol,
friss nektárcsöppeket és ambróziát talál.
Felhőkkel társalog, eljátszik a szelekkel
s a kereszt mámoros útján dalolva jár,
és a Szellem, aki e vándort tartja szemmel
sír, hogy olyan vidám, mint erdőn a madár.
Kit szeretni akar, figyeli mind ijedve,
de nyugalma miatt vannak sokan, akik
azt keresik, ki őt jajszóig ütve-verve,
rajta próbálja ki véres ösztöneit.
Az ő szájába szánt jó borba és kenyérbe
undorító hamut kevernek és köpést,
szemforgatva lökik el, kezét ami érte,
s magát átkozza, ki az ő nyomába lép.
Asszonya így kiált a köztérre kiállva:
„Imádatra mivel elég szépnek talált,
hát leszek ős-idők bálványa, ha kivánja,
rakja rám a világ összes színaranyát;
nárdos kell énnekem, a mirha és a tömjén,
húst és bort kérek és nagy térdhajtásokat,
mert tudni akarom, imádó szíve csöndjén
úgy tisztel-e, ahogy csak az Istent szabad?
És ha már elunom e játékot örökre,
testére rácsapom finom-erős kezem
s körmöm, amely hegyes, mint a Hárpia körme,
a szívéig hasít utat egyenesen.
S mind kicsi madarat, amely pihegve borzong,
melléből a szivét kitépem véresen
s kedvenc állatomat megetetni, e koncot
a lábai elé utálkozva vetem!”
Költőnk az ég felé, hol trón áll tiszta fényben,
boldogan nyújtja ki ájtatos karjait:
szelleme vakitó villanásai szépen
a csőcselék dühét előre elfödik.
„– Áldott légy, ó Uram, a szenvedést te adtad,
mint romlottságaink isteni gyógyszerét,
legjobb, legtisztitóbb mennyei kivonatnak,
melytől úgy ég szivünk a szent gyönyörökért.
Tudom, hogy odafönt, a szentek seregében
a költő is kap a boldogok közt helyet,
a Trónok, Hatalmak és Erények ünnepében,
mely örökre lobog, majd ő is fény lehet.
Tudom, a fájdalom az egyetlen nemesség,
amit sem mély pokol, se föld nem ronthat el
s hogy az én misztikus koszorúm megfonassék,
minden világok és idők virága kell.
S Palmíra ékköve, mit ezer sűrű év fed,
a tenger gyöngyei s fémek a föld alatt,
bár kezed rakja rá, tündöklő fejéknek
semmi, hisz úgy ragyog, mint döbbent szembe nap,
mert nem lesz semmi más csak tiszta fényü egység,
az ős, szent sugarak tüzéből bontva ki,
melynek földi szemek, bármily csillogva lessék,
csupán homályos és siralmas tükrei!”