Homme libre, toujours tu chériras la mer!

La mer est ton miroir; tu contemples ton âme

Dans le déroulement infini de sa lame,

Et ton esprit n'est pas un gouffre moins amer.

Tu te plais à plonger au sein de ton image;

Tu l'embrasses des yeux et des bras, et ton coeur

Se distrait quelquefois de sa propre rumeur

Au bruit de cette plainte indomptable et sauvage.

Vous êtes tous les deux ténébreux et discrets:

Homme, nul n'a sondé le fond de tes abîmes;

Ô mer, nul ne connaît tes richesses intimes,

Tant vous êtes jaloux de garder vos secrets!

Et cependant voilà des siècles innombrables

Que vous vous combattez sans pitié ni remords,

Tellement vous aimez le carnage et la mort,

Ô lutteurs éternels, ô frères implacables!

Az ember és a tenger

(Tóth Árpád fordítása)

Szabadság embere, tengert imádni hű!

Szeresd csak: tükröd ő, hullámló végtelenje

Minthogyha parttalan bús lelked képe lenne

S ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,

Szem és kar rásimul s felejti már saját

Háborgását szíved, figyelve ős zaját,

Mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:

Ember, örvényeid kinek van mérni ónja?

Tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?

A meghitt titkokat irígyen őrzitek.

És mégis, míg a vén századok tünni térnek,

Kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,

Jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,

Oh örök birkozók, oh vad dacú fivérek!

Az ember és a tenger

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Mindig szeretted a vad óceánt,

ember, te vad, vad mint a zivatar.

A tengeren vihar ekéje szánt,

és lelked is örvényes és fanyar.

Leszállsz kevély, tajtékos mélyibe

és csókolod arcát ölelkezőn,

gyakran szíved zajától futsz ide,

s felejtesz a bőgő, szilaj mezőn.

Nagy mélyetek titokzatos, sötét

ember, szíved se méri fel az ón.

Tenger, ki látta kincsed özönét?

Örök titok pecsétje áll azon.

Hiába múlnak új s új századok,

ma is dühöngtök, mert a harc örök,

halálra, vérre szomjas lázadók,

őrült testvérek, szörnyű küszködők!