Victor Hugónak
A nyüzsgés városát, az álomteli várost
figyeld, hol nappal is kísértet riogat.
Miként fákban a nedv, tódul a sok titok most,
átjárva e vadont, a szűk járatokat.
Egy reggel a kihalt utcácskában a házak
kezdtek nyúlni, a köd húzta az ég felé,
a megduzzadt folyó partjainál kiváltak.
Színésznek díszletek csak színpada mögé.
Sárgálló pára dőlt a túloldali térre.
Én, mint egy hős, acél ideggel, csöndesen
kísértem; beleunt lelkem a sok beszédbe;
kocsik zörögtek át, messze a széleken.
Egy öreg érkezett, ruháján sárga foltok,
rongyos volt s csúf, akár a borús őszi ég,
a nyomora miatt bő alamizsna hullott
volna ölébe, csak ne lássam két szemét.
Elém toppant. Maró epe tekintetében,
nézéséből a tél komor fagya döfött.
Mint Júdásé, olyan szakáll meredt sötéten
állán, és szúrt hegyes, nagy fülei között.
Nem meggörnyedt, hanem törött volt a gerince,
a hát lábaival merőlegesen állt.
E látványhoz a bot még, és otromba teste
azzal lett igazán teljes, hogy sántikált
három lábon szegény, kopott zsidó, a béna.
Lassacskán bicegett, gázolt havat, sarat,
minthogyha holtakat tiporna szét bakancsa;
nem unottan, hanem gyűlölködve haladt.
Ki követte, olyan, mint ő: százévnyi rongyok,
szem, száj, orr, sánta láb, agyongyötört kezek,
ugyanolyan pokolhajszolta, durva roncsok
mentek a cél felé: iker-kísértetek.
Mily álnok gondolat botor célpontja lettem?
Mily aljas cselszövés alázhatott meg itt?
Hétszer számoltam őt meg még kétannyi percben,
s találgattam: e vénember sokasodik?
Aki neveti felháborodásomat tán,
s akit már nem hat át fivéri borzalom,
ne feledje e sok züllöttség s hiba láttán
figyelni az öröklétet szörnyarcukon!
A nyolcadik talán a halált hozta volna,
kíméletlen hasonmás, gúnya rögtön öl,
főnix, mely undorít; saját fia s az apja…
− nem menekülhetek tüzes pokla elől.
Haza oly tétován tértem, akár a részeg,
ki kettőt lát. Hamar lakhelyem ajtaját
magamra zártam, és ott lázas remegések
közt vizsgáltam, mi fut zavart bensőmön át.
Kormányrudat eszem hiába is ragadna,
megtörné a vihar fáradozásait,
s lelkem, e rossz hajó, ha perdülhetne táncra,
sem fékezné a bősz tenger hullámait.
2024. október 28. JJ
À Victor Hugo
Fourmillante cité, cité pleine de rêves,
Où le spectre en plein jour raccroche le passant!
Les mystères partout coulent comme des sèves
Dans les canaux étroits du colosse puissant.
Un matin, cependant que dans la triste rue
Les maisons, dont la brume allongeait la hauteur,
Simulaient les deux quais d'une rivière accrue,
Et que, décor semblable à l'âme de l'acteur,
Un brouillard sale et jaune inondait tout l'espace,
Je suivais, roidissant mes nerfs comme un héros
Et discutant avec mon âme déjà lasse,
Le faubourg secoué par les lourds tombereaux.
Tout à coup, un vieillard dont les guenilles jaunes
Imitaient la couleur de ce ciel pluvieux,
Et dont l'aspect aurait fait pleuvoir les aumônes,
Sans la méchanceté qui luisait dans ses yeux,
M'apparut. On eût dit sa prunelle trempée
Dans le fiel; son regard aiguisait les frimas,
Et sa barbe à longs poils, roide comme une épée,
Se projetait, pareille à celle de Judas.
II n'était pas voûté, mais cassé, son échine
Faisant avec sa jambe un parfait angle droit,
Si bien que son bâton, parachevant sa mine,
Lui donnait la tournure et le pas maladroit
D'un quadrupède infirme ou d'un juif à trois pattes.
Dans la neige et la boue il allait s'empêtrant,
Comme s'il écrasait des morts sous ses savates,
Hostile à l'univers plutôt qu'indifférent.
Son pareil le suivait: barbe, oeil, dos, bâton, loques,
Nul trait ne distinguait, du même enfer venu,
Ce jumeau centenaire, et ces spectres baroques
Marchaient du même pas vers un but inconnu.
À quel complot infâme étais-je donc en butte,
Ou quel méchant hasard ainsi m'humiliait?
Car je comptai sept fois, de minute en minute,
Ce sinistre vieillard qui se multipliait!
Que celui-là qui rit de mon inquiétude
Et qui n'est pas saisi d'un frisson fraternel
Songe bien que malgré tant de décrépitude
Ces sept monstres hideux avaient l'air éternel!
Aurais-je, sans mourir, contemplé le huitième,
Sosie inexorable, ironique et fatal
Dégoûtant Phénix, fils et père de lui-même?
— Mais je tournai le dos au cortège infernal.
Exaspéré comme un ivrogne qui voit double,
Je rentrai, je fermai ma porte, épouvanté,
Malade et morfondu, l'esprit fiévreux et trouble,
Blessé par le mystère et par l'absurdité!
Vainement ma raison voulait prendre la barre;
La tempête en jouant déroutait ses efforts,
Et mon âme dansait, dansait, vieille gabarre
Sans mâts, sur une mer monstrueuse et sans bords!
(Babits Mihály fordítása)
Victor Hugo-nak
Óh, nyüzsgő város, óh, álmokkal teli város!
Hol fényes nappal is szellem les útadon.
Mindenütt rejtelem szivárg és szétsugároz
sürüdben, nedv gyanánt, te óriás vadon!
Egy reggel, amikor a bús utcán a házak,
melyeket aznapon a köd még nőttetett,
játszották partjait egy szürke áradásnak,
s mint zord szinészhez ép találó díszletek,
mindent elleptek a szennysárga párafoltok,
borús beszédben únt lelkemmel, mentem én,
mely minden ideget hős módra csöndbe fojtott,
a szekér-rázta út sivatag peremén.
Egyszerre egy öreg, ki úgy tükrözte vissza
csúf, sárga rongyain az esős ég szinét,
hogy markába dusan hullt volna alamizsna,
ha nem látták volna fényes, gonosz szemét,
tűnt elém. Homlokán két jégcsap nyúlt előre,
úgy nézett. Tán maró epét ivott szeme.
És oly vadul meredt szakálla hosszu szőre,
minthogyha a Judás csuf állán lengene.
Nem hajlott volt, hanem törött; mivel gerince
lábával pontosan derékszöget vetett;
és lógó nagy fejét, s bús botját is tekintve
olyan volt, oly sután s ügyetlen lépkedett,
mint egy beteg zsidó, bús háromlábu állat;
vad orcán nem közöny, de gyűlölet nyoma;
cipője rongyosan hóba és sárba mállott;
ment bőszen, mintha csak holtakat tiprana.
Utána épolyan: szem, szőr, bot, háta, rongyok...
Vonás sincs rajt uj: egy pokolból született,
jött, s így haladtak e százéves szörnyü roncsok
idegen cél felé, iker kisértetek.
Mily bolond vakeset alázott így meg engem?
Mily összeesküvés zsákmánya lettem én?
Hétszer olvastam ott, míg bús-borzongva mentem,
e baljós öreget újra az út kövén.
S ki tán nevetve néz ily balga babonára
és akit nem hat át a testvér borzalom,
tekintse, hogy ezek roncs vénségük dacára
az öröklét jegyét viselték arcukon!
A nyolcadik talán halálom hozta volna.
Zord Phönix, bús iker - látás, mely gúnnyal öl,
ön apja és fia, sors-sokszorozta forma...
- De elfordultam e pokol-menet elől.
Rémült részeg gyanánt, ki duplán lát, futottam
haza és zártam el szobámnak ajtaját
zavartan, lázasan, betegen, megrogyottan;
lelkem a képtelen Rejtelem járta át.
Az ész hiába vélt kormányt ragadni; ócska
rudját a zivatar széttörte könnyeden;
és lelkem táncra kelt, táncra, szegény hajócska,
árbóc nélkül, egy zord, parttalan tengeren.
***
(Tornai József fordítása)
Victor Hugo-nak
Ó nyüzsgő város, ó álmokkal teli város,
hol fényes nappal is száz kisértet rohan
s a rejtélyek vize mindenütt oly homályos
a roppant kővilág szűk csatornáiban.
Egy reggel, azalatt, hogy a szomoru utcán
megnövelte a köd az összes házakat,
mintha dagadt folyó rakpartja volna pusztán,
mely díszletként hatott szinész-lelkemre csak,
s beszőtt minden teret a koszos, sárga pára,
haladtam én, a hős, idegem megfeszült,
amíg szavaimat lelkem fáradtan állta,
külvárosi uton, min kordék zaja gyűlt,
hirtelen egy öreg, akinek sárga rongya
olyan volt épp, akár eső-gyötörte ég,
s kinek markába hullt volna az alamizsna,
ha netán nem veszik észre gonosz szemét,
tűnt elém. Mondhatom, epébe volt bemártva
tekintete, mitől még maróbb lett a dér
s mint a bibliai Judásé, a szakálla
hosszan meredt elő, akár a pengeél.
Nem görnyedt volt, hanem megtört; öreg gerince
gyönge lábaival épp derékszögben állt
s hogy kész legyen a kép: göcsörtöa botja tette
sutává lépteit s minden mozdulatát,
akár állat, avagy botra dőlt zsidó volna,
sárba-hóba egész mélyre süppedve ment,
mintha bakanccsal a csúf halálra tiporna,
nem közöny vitte, de a világ-gyűlölet.
Utána mása jött: szakáll, szem, bot s a göncök,
egyik vonás se más, pokluk egyforma volt,
iker-százévesek és kísértet-különcök
sora ismeretlen cél felé bandukolt.
Mily összeesküvés kész áldozata voltam?
Mért játszottak velem gonosz véletlenek?
Hétszer egymás után bukkant föl szörnyü gyorsan
a vészjósló öreg, ki ily szapora lett!
S aki nevet ezen a nagy megrendülésen
s kit nem rázott meg a mély testvéri iszony,
higgye el, hogy noha roncs volt hét árva vénem,
az öröklét sütött szörnyeteg arcukon.
Talán belehalok, ha jön, a nyolcadikba:
újabb könyörtelen, gúnyos és sors-vetett,
Főnix, a rémítő, saját fia s az apja?
- De nem néztem tovább a pokol-menetet.
Elcsigázva s miként, ki duplán lát, a részeg,
rohantam haza és bezártam a szobám,
halálos-betegen s borzadt bennem a lélek,
úgy megkínzott a sok rejtély s abszurd talány!
Fogta volna eszem a kormányt, de hiába,
a félelmes vihar játszva elbánt velem
s táncolt, táncolt vadul tetkem, az ósdi bárka,
se árbocok, se part, iszonyú tengeren!