Les cloîtres anciens sur leurs grandes murailles

Etalaient en tableaux la sainte Vérité,

Dont l'effet réchauffant les pieuses entrailles,

Tempérait la froideur de leur austérité.

En ces temps où du Christ florissaient les semailles,

Plus d'un illustre moine, aujourd'hui peu cité,

Prenant pour atelier le champ des funérailles,

Glorifiait la Mort avec simplicité.

— Mon âme est un tombeau que, mauvais cénobite,

Depuis l'éternité je parcours et j'habite;

Rien n'embellit les murs de ce cloître odieux.

Ô moine fainéant! quand saurai-je donc faire

Du spectacle vivant de ma triste misère

Le travail de mes mains et l'amour de mes yeux?

A rossz szerzetes

(Babits Mihály fordítása)

Tarkán volt festve a régi nagy klastromívek

alatt az Igazság száz képe mesterül,

talán oly célra, hogy láttukra majd a hívek

lelkének jéghideg szigora megderül.

Krisztus vetései nőttek, mennyei mívek

s sok szent barát, kire ma feledés terül,

pingálta a halált, jámbor és balga szívek,

a sírok csarnokát választva műhelyül.

Sírcsarnok lelkem is, hol, rossz remete, árván

lakom, unt termeit öröktől fogva járván:

de kép nem színezi e klastrom zord falát.

Óh, lomha szerzetes! mért nem alkotom én is

fekete nyomorom eleven szőnyegén is

szememnek gyönyörét s kezem diadalát?

***

A rossz szerzetes

(Tornai József fordítása)

Régen klastromfalak az egy, szent igazságot

tárták a bentlakók elé képeiken,

mikről az ájtatos lélek úgy égre lángolt

s megenyhült a szigor fagya a szíveken.

A krisztusi vetés akkoron még virágzott, 

s híres szerzetesek − példát vehetsz, jelen! −

kiknek a temető műterem s nem a gyász volt,

dicsérhették a várt Halált együgyűen.

−Lelkem is sírgödör, hol rossz aszkéta módra

járkálok és lakom már örök idők óta; 

nem díszíti pocsék falait semmi se.

Én lusta szerzetes! sötét nyomoruságom

élő képeiből lesz-e még e világon

a kezem műve és szemeim gyönyöre?