Emlékszel, kedvesem, nyár volt? Egy üde reggel
mibe botlottunk te meg én?
Egy kavicsos helyen förtelmes dög terült el
a gyalogösvény peremén.
Akár egy céda nő, lába meredt az égre,
rút testét méreg járta át,
gázokkal telt hasát nem volt, ami befedje,
mutatta szabadon magát.
A nap felragyogott e bomló pusztulásban,
fénylőn-sugárzón égetett,
a Föld visszakapott mindent kis darabokban,
amit valaha egybetett;
nézett föntről le ránk az ég, látta e halmot,
mi kifeslett, mint a virág.
A bűz mindent bejárt, s ahogy megcsapta orrod,
azonnal érezted szagát.
A rothadó hasat sereg légy dongta körbe,
a dús belekből vastagon
sötét pondrócsapat tolult nyüzsgőn előre,
mint lé az élő rongyokon.
Leszállt, emelkedett, mint tengeren a hullám,
a testmeder bőven betelt,
fúvódva megdagadt, és lélegezve lomhán
sokasodott − életre kelt.
A világ különös zenét szólaltatott meg,
mint vízen a fuvallaté,
s a búzaszemeké, miket rostára tesznek,
s ütemre ráznak kétfelé.
Az elhomályosult formák, akár egy álom,
tovatűntek. Széjjelfolyik
lassan a kép, melyet majd egy festő a vásznon
emlékezetéből javít.
Egy eb minket figyelt a sziklák közt lapulva,
haragosan, sunyin lesett:
elorozni a húst s bezabálni. Kivárta
a percet, majd nekiesett.
– Te is ilyen leszel, mint ez az oszladó dög,
ilyen fertőző borzalom,
szemem csillaga, Nap, kiben nincs büszkeség, gőg,
én szenvedélyem, angyalom!
Igen, ilyen leszel te is, kegyes királynő,
a végső szentségek után,
testedre fű borul majd, s pompázó virág nő
halott csontjaidból buján.
Meséld el, gyönyörűm, a lágy csókokkal eltelt
féregnek: hogy kikből evett,
óvom lényegüket, s őrzöm csodálva tisztelt,
megrothadt kedveseimet.
2025. március 25.
***
Emlékszel, kedvesem, nyáron, egy üde reggel
Mibe botlottunk te meg én?
Egy kavicsos helyen förtelmes dög terült el
A gyalogösvény peremén.
Akár egy buja nő, lába meredt az égre,
Rút testét méreg járta át,
Gázokkal telt hasát, semmivel sem törődve,
Fölfedte, kitárva magát.
A nap ráragyogott e bomló pusztulásra,
Perzselő tűzzel égetett,
S a Föld visszakapott mindent megszázszorozva,
Mit valaha is egybetett;
És figyelte az ég odaföntről e halmot,
Mely nyiladozott, mint virág.
Bűze mindent bejárt, és megfacsarva orrod,
Azonnal érezted szagát.
A rothadó hasat légycsapat dongta körbe,
A dús belekből vastagon
Sötét színű pondrósereg csorgott előre,
Mint lé az élő rongyokon.
Leszállt s emelkedett, mint tengeren a hullám,
A testmeder bőven betelt,
Duzzadva megdagadt, és lélegezve lomhán,
Sokasodva életre kelt.
S a világ különös zenét szólaltatott meg,
Mint a vízé, fuvallaté,
És búzaszemeké, miket rostára tesznek,
S ütemre ráznak kétfelé.
Az elhomályosult formák, akár egy álom,
Tovatűntek. És elfolyik
Lassan a kép, mit majdan piktorunk a vásznon
Emlékezetéből javít.
Egy bősz eb ránk figyelt a sziklák közt lapulva,
Nyugtalanul leselkedett.
Megszerezni a húst s felzabálni, kivárta
A percet, majd nekiesett.
– Te is ilyen leszel, mint ez az oszladó dög,
Ilyen fertőző borzalom,
Te, szemem csillaga s napom a halál előtt,
Te, szenvedélyem, angyalom!
Igen, ilyen leszel te, ó, kegyes királynő,
A végső szentségek után,
Testeden fű terem majd, s pompázó virág nő
A holt csontok fölött buján.
Mondd meg, ó, gyönyörűm, az édes csókkal eltelt
Kukacoknak, hogy szeretett
testükben őrizem s isteni lényegükkel
Szétfoszló szerelmeimet.
2021. 04. 14.
Rappelez-vous l'objet que nous vîmes, mon âme,
Ce beau matin d'été si doux:
Au détour d'un sentier une charogne infâme
Sur un lit semé de cailloux,
Les jambes en l'air, comme une femme lubrique,
Brûlante et suant les poisons,
Ouvrait d'une façon nonchalante et cynique
Son ventre plein d'exhalaisons.
Le soleil rayonnait sur cette pourriture,
Comme afin de la cuire à point,
Et de rendre au centuple à la grande Nature
Tout ce qu'ensemble elle avait joint;
Et le ciel regardait la carcasse superbe
Comme une fleur s'épanouir.
La puanteur était si forte, que sur l'herbe
Vous crûtes vous évanouir.
Les mouches bourdonnaient sur ce ventre putride,
D'où sortaient de noirs bataillons
De larves, qui coulaient comme un épais liquide
Le long de ces vivants haillons.
Tout cela descendait, montait comme une vague
Ou s'élançait en pétillant;
On eût dit que le corps, enflé d'un souffle vague,
Vivait en se multipliant.
Et ce monde rendait une étrange musique,
Comme l'eau courante et le vent,
Ou le grain qu'un vanneur d'un mouvement rythmique
Agite et tourne dans son van.
Les formes s'effaçaient et n'étaient plus qu'un rêve,
Une ébauche lente à venir
Sur la toile oubliée, et que l'artiste achève
Seulement par le souvenir.
Derrière les rochers une chienne inquiète
Nous regardait d'un oeil fâché,
Epiant le moment de reprendre au squelette
Le morceau qu'elle avait lâché.
— Et pourtant vous serez semblable à cette ordure,
À cette horrible infection,
Etoile de mes yeux, soleil de ma nature,
Vous, mon ange et ma passion!
Oui! telle vous serez, ô la reine des grâces,
Apres les derniers sacrements,
Quand vous irez, sous l'herbe et les floraisons grasses,
Moisir parmi les ossements.
Alors, ô ma beauté! dites à la vermine
Qui vous mangera de baisers,
Que j'ai gardé la forme et l'essence divine
De mes amours décomposés!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
váratlan egy iszonyú dög
nyitotta, lábait cédán magasba lökve,
mig izzadt méreg járta át,
elénk, gúnyosan és semmivel sem törödve,
kipárolgással telt hasát,
A nap sugarai tán azért tündököltek
úgy e sűlő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
azt, amit az egybekötött.
S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
nézett alá az ég szeme,
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
azt hitted, elájulsz bele.
A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle
folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
másztak az élő rongyokon.
S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
s gyöngyözve néha felszökellt,
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
sokszorozott életre kelt.
S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
ütemre forgat a legény.
A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.
Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, mikor ujra
lakmározhat a tetemen.
– És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága,
te, lázam, üdvöm, angyalom!
Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
s kövér gyom burjánzik buján.
De mondd meg, édes, a férgeknek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!
***
Charles Baudelaire: A dög
(Tornai József fordítása)
Emlékszel, kedvesem, mit láttunk ma az áldón
sugárzó nyári reggelen?
Az ösvényfordulón, virágos kavics-ágyon
egy döf, afféle förtelem,
a lába ég felé, mint céda nőcske szokta,
míg mérget izzadt s rohadást,
tárta ki cinikus és hányaveti módra
párolgásokkal telt hasát.
Úgy sütötte a nap a málló szörnyüséget,
hogy már már lángra kapott,
így kapja vissza száz darabban a Természet,
ami egynek alkottatott.
A nyári ég szeme, mint kinyíló virágra
a gőgös hullára meredt,
oly erős volt a bűz, hogy a rétet bejárta
és ájulás környékezett.
A püffedt has körül legyek szálltak dönögve
s lárvák osztogata feketén,
mint sűrű folyadék ömlött végig belőle
az eleven rongy főleg szövetén.
S mindez éledt-apadt, mint tengeren a hullám,
gyöngyözött, szökellt, szétesett,
s addig vándorolt a püffedés a hullán,
míg sokszoros életre kelt.
S ez a világ le-föl táncolt furcsa zenére,
ahogy a szél habot szalaszt
vagy mint a gabona, melyet szitába téve,
ütemesen ráz a paraszt.
A forma széthullt, nem volt szinte csak álom,
alig kivehető alak,
amit majd a müvész a rég nem látta vásznon
emlékezetből összerak.
A sziklák mögül egy megriadt szuka nézett
haragos szemével felénk,
arra várt, mikor a koncába beléphet,
hiszen abból jár neki még.
− S te is ilyen leszel, mint az iszony e roncsa,
mint ez a fertőzet-halom,
két szemem csillaga, édenem napkorongja,
ó szenvedélyem, angyalom!
Igen, ilyen leszel, gráciák királynője,
az utolsó kenet után;
vadvirágok alatt, kövér gazzal benőve
penészedsz csontjaid fagyán.
De mondd, gyönyörűm, a férgek, kik ezren
harapnak csókjukkal beléd,
én őrzöm mindegyik szétrothadó szerelmem
alakját s égi lényegét.