Charles Baudelaire fordítások

Hé, itt vagyok! – rikoltjuk torkunk szakadtából a fényre jutva. Igen, ott, a szülőszobában. Már akkor is ez a fontos. A figyelem felhívása. Arra, hogy létezünk. Hogy észrevegyék mások is. Pedig akkor még azt sem tudjuk – állítják bizton a lélektan tudósai –, hol végződünk mi, s hol kezdődik a rajtunk kívül álló világ. Mert egyek vagyunk vele. A mi hasunk rándul görcsbe egyedül az éhségtől vagy a mindenség egésze? Nem oly mindegy? Bömbölünk, elmúlik. Valamitől. Aztán elfordítjuk arcunkat a csecstől, apránként leválunk. Felismerünk, persze, biztonságot adó, sokszor látott arcokat, kötődünk számos szállal, de egyre inkább, egyre biztosabban leszünk az én, sőt, sokunk egyenesen énke, a többiektől elkülönült egyszeri. Felemelő. Illetve inkább riasztó. Bár vannak trükkjeink, hogy ezt a rémületet kezeljük. Megfogalmazódunk, hasonulunk, magunkhoz viszonyítunk, kapcsolódunk, elutasítunk, szeretünk, kék madárt kergetünk, idővel dacolunk. Hátrafele lesve, kétségbeesetten lábnyomainkat keressük. Így vagyunk ezzel. Szinte mind. Végig.

Aztán vannak az olyanok, akikkel másképp van. Ez az egész.

Ők egyek maradnak. A mindenséggel. Nembéli lényeggel. Akarják, teszik is.

Nem kérdik, kiért szól. Tudják. Mielőtt egyáltalán olvasták volna. Bár amúgy sokat kérdeznek. Mert tudásra törnek. Még és még. És négy évszakra bomlanak, katicához guggolnak, távolba, nyugvó napba feledkeznek. Csak tenyerük emelik szemük fölé, hogy tőle el ne vakuljanak. Külön dobozuk lapul a polcon. Féltiszta papírnak. Persze, hogy annak. Múltba s jövőbe is gondolnak. Szeretnek s akarnak az egész része, alkotóeleme, sőt, alkotó eleme lenni. Van hozzá tehetségük, kitartásuk, bátorságuk. Mert kell a mersz! Billegni, szédülni kell annak, aki ezt választja. Óriások vállán áll. Övé a kultúra teljes öröksége. Ijesztő magasság.

Judit belevágott. Ráadásul a legnehezebbek közül választ. Már verset is csupán az ír, de még csak az is elemez, akiben van némi kurázsi, ugyanis nem elég hirtelen támadt személyes közlendő, ihlet, dúló érzelem vagy az értő olvasás, hanem még formára, ritmusra, időmértékre, rímképletekre, egyéb szoros megkötöttségekre is kell figyelni. Vagy éppen gondosan nem. Uramatyám!

(Mennyi trükkre, jó tempóérzékre volt szükség, hogy az egyetemen a szemináriumi dolgozatok témái közül elkerülhessem a költőket, elemezzék azokat csak a nálam jóval okosabbak, képzettebbek, vagyis a csoport egésze, rajtam kívül – és legalább egy kis novellista vagy üsse kő, maximum egy dráma kerüljön a kezem közé. Még az is megérte, hogy egy teljes szemesztert a Bánk bánnal, más esetben Jókai novelláival kellett tölteni. Na, jó, nem teljesen. Az előbbi tényleg komoly áldozat.)

Csakhogy Judit súlyzókkal szeret mélyvízben úszni. És versenyezve sprintel. Kiválaszt egyet. Nem akárkit. Óriást. Műfordítja. Igen ám, de olyat, akit már más jelentős költők is igen szerettek volt jól megmagyarítani. Elvégre nem elég egyszerűen csak verselni, esetleg valakit átültetni a mi nyelvünkre, pedig azt nem érti senki, nem is akarja megtanulni, őt megérteni, átlényegíteni, hanem versenyre kell kelni rutinos rókákkal, csípőből költő, kisujjukból verset kirázó, álmukból ébresztve, még a reggeli kávé előtt is formai tökélyt papírra vető nagyságokkal, ugye! Klassz.

Mindössze csak arra kell ráéreznie, azt kell figyelembe vennie, hogy mi a költő közlendője, milyen hangulatot, költői képet közvetít, mely költői eszközöket használ, mi a helye a műnek az illető életművében, kilóg belőle vagy illeszkedik, honnan jutott ide, hova tart majd, hazája költészetében mely hagyományokra, előzményekre épül a műve, mit őriz meg belőlük, miben hoz újat, mi a mögöttes érzelmi mondandója, rárakódott kulturális öröksége, másodlagos jelentése egy-egy képnek, szófordulatnak, ez a korabeli magyar költészethez viszonyítva hol helyezkedik el, milyen lehetett innen, Magyarországról a kortársaknak olvasni, miben korszerű, hogy tud korhű lenni, ugyanakkor a ma számára is azonos üzenetet hordozni, érzéki örömöt szerezni, nem döccen-e az időmérték, azonos-e a forma, a dallam, a hangulati érték, tökéletes-e a szonettforma, lehet-e versenyezni a fordítótársakkal, okvetlenül más megoldás kell mindig, mint az övék, mi van, ha ugyanaz jut az észbe, segít-e, hogy a fordítóelődök annyira szuverén költők maguk is, és annyira szeretik is magukat annak tudni, hogy egy-egy jó ötletért, költői megoldásért elrugaszkodnak az eredetitől, beleszeretnek maguk magukba, szabad-e ilyet tenni, vagy egyenesen kell, nem számít, mit írtak, mi legyen a művelt, magyar irodalmi közbeszédbe otthonosan beépülő megoldásokkal, amelyekkel gyakran egész életműveket azonosítunk, most tényleg választanunk kell, hogy Maria Callas, Kiri Te Kanawa, Renata Tebaldi vagy Mirella Freni énekli-e szebben, igazabban Mimit?

A kérdések sorolásától is kiver a víz. Micsoda bátorság kell ehhez!

Már önmagában a vállalás kiérdemelné a tiszteletet.

De Judit nem retten. Bevállalja azt is, hogy az életmű egészére tör. Pedig mindünknek vannak akár szeretett költőnktől is kedvencei, s vannak műveik közül kevésbé azok. Sőt, költőfejedelmek írnak olykor remekműveket, máskor korai zsengét, sikerületlen dagályt. Miért? Mi egy nap sem kelünk ballábbal fel? Nekünk, földi halandóknak mindig minden sikerül? Na, ugye! Félkézen számolható az irodalomtörténetben azoknak nevei, akikre ez nem igaz. Tudjuk, hisz elárulta, hogy Juditnak is vannak személyes kötődései némely itt összegyűlt versekhez, elragadja a téma, a mondandó, egy költői kép. Helyette beszél a költő. Aztán vannak a többi művek is. De Judit konok, nem válogat, módszeresen halad előre. Fegyelmezetten dolgozik. Magyarázza egyszer végre valaki el, hogy miképp tudnak akkor keze alól varázslatos sorok kikerülni, melyeket olvasva az első rajongók azt írják, hogy köszönöm ezt a dallamot, nekem jobban tetszik ez így, mint a Tóth Árpádé, szerintem a Babitsé a legjobb, de az a sorod, hogy …, na , az egészen…, hozzám közelebb áll a te megoldásod, nahát, hogy tudtad kicserélni ilyen pompásan a kegyetlen ítész bírálata nyomán azt a kifejezést, de jó, hogy a másik meg mégis megmaradt, nekem ez nem négyes alá, hanem igenis ötös!

Jó, az első közönség szerető szemmel olvas! Csakhogy, amint egymás utániban érkeztek ezek a művek, formálódott a törzsolvasók közössége. Ha udvariaskodnunk kellene csupán, könnyen eloldaloghatnánk csendben, ki érti a közösségi oldalak algoritmusának szeszélyeit, ugye, feldobja, nem dobja fel, és illa berek … Ehelyett itt ragadtunk, megtisztelve érezzük magunk, ha nekünk dedikált a mű, szeretjük olvasni a bevezető pár mondatot is, mert hallatlan izgalom a nagyokkal összevetve ízlelgetni a sorokat. Tanulunk. Lassan tetten érjük, mi kosztolányis, tóthárpádos megoldás – és igen, azt is érezni kezdjük, mi a juditos.

Az a püffedt arcú, megviselt, korántsem vonzó férfi a múltból elérte, hogy Judit birokra keljen vele. És nem győzte le. Harcuk nemes küzdelem.

A nyertesek meg mi vagyunk. Olvassuk őket.

2022. 01. 12.

Szász Kata

Köszönöm Kiss Sándornak, hogy elindított a fordítások rögös útján, és gyakran segítve, máskor elbizonytalanítva kísérte-kíséri a magyar nyelvű Baudelaire-versek megszületését.

Köszönöm Majer Tibornak a honlap létrejöttében nyújtott végtelen türelmes segítségét.