Az Újvilág felfedezése

I. rész / A változat

Az éj sötétje páraként ereszkedett le a tájra, védő szárnyai puhán takarták be a szunnyadó világot. Az éj csöndjében a csillagok mohón szórták ezernyi fényüket. A felbukkanó telehold sugaraival aranyozta be az Odiel- és a Tinto- folyó torkolatvidékét, játszadozva szaladgált az ezüstös víztükör felszínén. Ám a spanyol táj hangulata mintha elkomorult volna. A csillagok is kíváncsian tekintettek le a földfelszínre, mint megannyi apró lápácska. Még az sem zavarta őket, hogy fénycsóvájuk valahol a pálmafák lombja között elenyészett, máshol pedig hirtelen megtörve irányt változtatott az égbolt felé. A sík terepből zömök torony emelkedett ki, kereszttel a tetején. A ferencesrendi kolostor tornya. A közeli útkanyarulat keménylombú fáinak tövében tömör árnycsoport jelent meg, és lassan a klastrom felé közeledett. A lépések zaja lassan elhalkult, majd véglegesen elenyészett az éjszakában. Az embercsoport árnyékot vetett a falra, mely egész úton végigkísérte őket.

Jól megtermett férfi osont a bejárathoz, nesztelenül, mintha rosszban sántikálna. Mozdulatait titokzatos csend övezte. Lassan a kapu mellett függő durva kötélhez nyúlt, majd hirtelen megrántotta. A kis csengő hangja rikoltva futott végig a fehér falak között, majd lassan elhalt. Távolról érkező léptek csoszogása hallatszott, s végül hangos csikorgással kinyílt a félköríves fakapu, egy vastag, fémpántokkal megerősített kapu. Látszott rajta, hogy nem a klastrom díszítéséül, inkább annak védelmére készítették.

-Már vártalak benneteket. -szólt a reszketeg hangú szerzetes, midőn kilépett a kapun. Meggörnyedt testét durva csuha fedte, melyet fonott zsinór tartott össze. Lábán hanyagul összetákolt saru volt, vékony, eres bokája kilátszott az ősrégi posztó alól. Kezében vastag gyertyát szorongatott, melynek lángja megvilágította a közelben álló emberalakot. Jó kötésű férfi volt, termete a közepesnél magasabb, szemét furcsa kalap takarta el. Hosszúkás arcának járomcsontjai kissé kiáltak. Bőre hajdanán pirospozsgás lehetett, de most hosszú barázdák futtatták be, elárulva a rengeteg szenvedés és bosszúság kínzó érzését. Lassan, méltóságteljesen emelte le kalapját, - mely még az előbb is titokzatosan rejtegette szeme kékesszürke, nyughatatlan világát. Barátságosan, szeretettel nyújtotta kezét az idős csuhásnak, ki eleddig segítőkészen mellette állt. Maga elé engedve az öreget intett társainak, s ő is belépett a klastrom kapuján, melynek négyzetes oldalát kerengő vette körül. Északról csatlakozott hozzá a templom, arra igyekeztek.

Valamennyien meghallgatták a hamarosan felhangzó misét, melyet a ferencesek szívhez szólóan énekelve kísértek. A hosszú út tudata vezette ezeket az embereket a templomba. Gyónásuk és áldozásuk levette vállukról a bűn terhét, szívük megkönnyebbült. A csoport tagjai között szegények és jómódúak egyaránt akadtak. Körülbelül 90-en lehettek, s valamennyiüknek életeleme volt a nagy sós víz, a tenger. Az idő azonban előre haladt. Az áldozás után egy kivételével valamennyien elhagyták a Rábida-kolostor területét, és nyugovóra tértek. S ez az egy valaki összekulcsolt kézzel, elmélyülve imádkozott a templom gyéren kivilágított oltáránál. Ez a sasorrú férfi az óceán-tenger admirálisa, Cristoforo Colombo volt.

Az egész éjszakát imádkozással töltötte. Ám szíve ennek ellenére nem nyert nyugalmat. Sőt, az öröm és a kíváncsiság érzése majd szétfeszítette. A sok kilincselés végre meghozta a várva-várt eredményt. Ám, hogy milyen gyümölcsöt terem, csupán rajta áll. De Fortuna segítsége sem elhanyagolható!

Az éj sötét órái hamar elrepültek. Az éjt lassan pirkadat váltotta fel, a nap vérvörös sugarai megjelentek a horizont fölött, mintegy bekoszorúzták az égboltot. A folyók torkolatán mintha egy égi festő húzta volna végig puha ecsetjét. Gyenge szellő fodrozta a vizet, a táj szépsége minden halandót lenyűgözött. Az admirális szíve egyre izgatottabban dobogott. Juan -Pérez prior lépett be a templomba, megzavarva az admirális átszellemült imáját. Intett neki, s aztán elkísérte a klastrom kapujáig. Mint apa és fia búcsúzott egymástól a két férfi. A szeretet nem ismer akadályt, még a legkeményebb szívekbe is befészkeli magát. Az atya -az admirális pártfogója-, bátorító jókívánságait kifejezve eltűnt a vaspántos kapu mögött, hogy tovább folytassa Isten előtt vállalt életét.

Meghatódás, fájó felismerés jellemezte az újdonsült admirális pillanatnyi lelkületét. Talán most látta utoljára...Szívét hirtelen keserűség öntötte el. Rosszabb volt ez a legszörnyűbb orvosságnál is, de csak pár másodpercig tartott. Most vette csak észre; még mindig egy helyen toporog, s még mindig a klastrom kapujára mered.

Pillanatok alatt megváltozott. Arca sugárzott, mint a legtökéletesebb csillag. Eszébe jutott a nagy vállalkozás, az elkövetkezendő utazás rejtélyes lehetőségei. S mivel fiát biztonságban tudhatta, lélekben megerősödve, bizakodással tette meg az első lépéseket az ismeretlen jövő felé.