Ars poetica

verset írni nem nehéz

nem megírni az már más

nem is könnyű mit mi

mindent meg kell hozzá

inni - néha minden szó

egy INRI - vagy azzal

ekvivalens s itt törlendő

le a fintor ezért - belülről

esik ki az egész van hogy

egyben van az hogy az is

mint tollpihe de lehet

mont-blanc-i súllyal dübben..

verset sírni kell nevetve...

minden két szó közt egy ágy

hever elnyúlsz benne anélkül

hogy bárki bármi bevetne

anyaszült mód csupaszon

a sorokon kívül csapkodó

idegek rázzák a leget

hogy mellette ki olvas

szikrákat vessen a szeme...

ha észre nem is veszi a vers

ami született kitár téged

a világ felé a mikroszkóp

alá vet sikolyaid közt tépve

ki szétszórva a lelked

eldobod terhed s húzod

cibálod magadra a következőt

belül Magdeburgi gömbbe zárva

sisteregnek mind az idegek -

nem írni verset nem lehet...

vele se sokat - de nélküle

semmit nem ér az életed...

Buborék szonett

csapdába esett eme buborék

mégpedig egy szellemi szinten -

egy szét, fel s megosztott teremtmény

míg a mágneses iránytű innen-

oda hajolva forrón remegőn

hullámzik gyáván és eldöntetlen

amíg ki nem szabadul a végén -

épp mint egy összetörött hőmérő

higanycseppjei úgy rohan folyva

szét; s már itt is a szivárvány-madár -

nézd az üres tükör foncsorából

mily vígan énekel míg szerteszáll...

áthasít minden háborún s békén

kertek fölött hajló égen égvén

ez itt az igaz Globe-színházi láz

mely csak játszik -

soha nem magyaráz...

Öregszem én vagyok itt

az öreg szem már nem

látok semmit sem épp

ezért tiszta előttem minden...

és tudom hogy néha

egész világok lóghatnak

akár csak egyetlen hajtincsen...

úgy hallom, bevallom magam közt…

minden elszaladt ami éppen megjött

s az egyetlen állandó csak a hiány a

nincs és a nem lesz más csak ily meg oly

katasztrófa - érintsen bármit és bárkit -

úgyis elsősorban engem hisz réges rég

megtagadott már minden ingem…

festő vagyok és nincsen színem költő

is vagyok de szavam már egy sem mikor

azt hiszem állok kiderül elbotlottam és

fekszem s csak éveim vannak – se órám

se percem – mind a másé magamnak rég

nincs engedelmem s megint felkel a Nap –

s azt hiszed elmúlhat a bolondok álma?

hisz hogy az mennyi minden amit hajt…

meghalok pedig alig se éltem még csak kívülről láttam

hogy vannak jól élők is ha nem is sokan de a többség csak

egy elfásult gép valódi álmok nélkül se cél se türelem

se tudni vágyás de mindig ugyanaz a monoton kerékvágás

még rá sem érnek fájni hisz egyre jobban nincs működő

önfegyelem – se nekik se nekem…

Apokrif

Alattam a labirintus, a ködbe veszett ódon és ősi faL

Roskatag és már nehezen megtalálható Alef bejáratA.

Illékony zajok szűrődnek fel, onnan és még beljebB,

Ahol eltűntek a behatolók és ahova New-Görög honI

Derék hajósok léptek be bátran és tűntek el - immáR

Nyomtalan. Ó, Thészeusz, mérgező mostoha! Hallga: ősI

Énekek jönnek - még nincs vége a dalnak! Ám a tavoN

Elállt a szél - készülődöm, hát én is lassan már, otT

Láthatod, Illyrio a vitorlát és engem is – mint droid, bábU,

Vánszorogni lefelé. Eltökélt szándékom ezen baljóS,

Elhibázott üggyel végezni, érjen hát véget itt eme átoK,

Szemét história. Figyelmezz, te is, és mindegyik falU,

Zárt, vagy nyílt területen bár. Nos Illyrio: én ezúttaL

El nem hibázom - ó, csak tudnám, hol van az a polC -

Thészeusznak vége lesz ma, ha én, a bús MinotauroS

Találkozom vele végre. Zsarnoki s vérengző uralmA,

Felelőtlen ámokfutása ennyi vérontás után megtöriK.

Oh, dolgom nehéz, tudom, mennyi nemes vér özÖ-

Nölt már, azt is, min áll, bukik, kudarccal jár az egésZ:

Ariadné fonala, a bűvös, mágikus kód - rég elveszetT.

Lám, Thészeusz, hogy töröm fel ősi file-odat? KeserÜ

Kín, mit érzek: a végén megtorlatlan marad ennyi bűN.

Ó, fülembe harsog a múlt, az ocsmány szörnyűségeK,

Daedalus, apám halála - meggyaláztad húgom is, te latoR!

Játékos, kedves Ariadném - összetörten ért véget éltE.

Ártó lényed komputerbe mentetted, mint egy őrült árnykéZ,

Brutális módszerekkel vándorokat öldökölsz, kik félvE

A labirintusban bolyongnak eltévedve. Bűneidből eléG -

Nem marad mindez bosszulatlan, Zeusz szent nevére,

Apám emlékére esküszöm! Legjobb pörkölt-alapanyag

a sertés-köröm!

Arany János -

egy vers

szia János szerinted

megvannak még a tölgyeid?

de vigasz lenne talán hogy

mégse vagy Te Fuit… s még

nem leszel bár előbb-utóbb

úgy jár itt mindenki és minden

de talán párszáz év belefér

még s csak azután lesz hogy

több magyar német cseh és

szerb meg így tovább csak - mint

némi genetikai jel jelleg mi

átöröklődött bár azt hiszem

hogy alkalmasint közel-keleti

eredettel bíró lakosság se nagyon

lesz csak egységes európai s később

globálisan is egyetlen nemzet

egyetlen – legalábbis az űrbéli

diaszpórákban illetve új s persze

távoli emberlakta bolygók

egymás közti kommunikációjában

több-kevésbé ugyanaz a nyelv -

miben semmi nem lesz a maiak közül

s másképp vetődik fel a legnagyobb

kérdés: felemelkedik az ember –

vagy mégiscsak eltörpül és

így vagy úgy de teljesen kihal?

s száll a szélben suhogva sziszegve

lágyan és keményen szünet nélkül

a lehető leggyönyörűbb dal…

amihez nem lesz semmilyen fül…

Arany, megint...

rajzoltam egy fejet nem az első vala

sem az enyém vagy tiéd - Aranyé,

aki a János volt s írt nevetett sírt

élt és meghalt barátja is volt egy

bizonyos Sándor no meg még néhány

más is egy bizonyos Vojtina ín nélkül

s a rajzon csak egy fél fül mégis élt

a rajz meg eltűnt nem találom pont

ahogy magam se hisz csak egy

kéz a szerepem - ami ír fest és rajzol

és simogat s nem mindig hús-vér

az alany többnyire tinta a bőre vagy

festék kréta benne minotauruszi emlék

mint aki belebújt a bőrömbe habár

jónéhány poéta más is no meg persze

pingáló kollégák vissza Altamiráig és

igaz az is virtuálisan megvan az a rajz

avagyis fotón de csak csorba s hogy

az ne essen hát újra megrajzolom és

festem is addig míg elég jó nem lesz

s akkor megmarad ahogy a végén talán

még én is ha távozom innét nem mintha

ez lehetne valami mód különlegesség...

hisz akar a francnyavalya örökre

itt maradni elvégre másnak is kell a hely...

úgy ér az élet valamit ha végül csak pehely!

verset írni nem nehéz

nem megírni az már más -

talán sokkal sokkal nehezebb

s nem könnyű mit mi mindent

mindent meg kell hozzá

inni - néha minden szó

egy INRI – vagy azzal

ekvivalens s itt törlendő

le a fintor ezért – belülről

esik ki az egész van hogy

egyben van az hogy az is

mint tollpihe de lehet hogy

mont-blanc-i súly amivel dübben…

verset sírni kell nevetve...

minden két szó közt egy ágy

hever elnyúlsz benne anélkül

hogy bárki bármi bevetne

anyaszült mód csupaszon

a sorokon kívül csapkodó

idegek rázzák a leget

hogy mellette ki olvas

szikrákat vessen a szeme...

ha észre nem is veszi a vers

ami született kitár téged

a világ felé a mikroszkóp

alá vet sikolyaid közt tépve

ki szétszórva a lelked

eldobod terhed s húzod

cibálod magadra a következőt

belül Magdeburgi gömbbe zárva

sisteregnek mind az idegek -

nem írni verset nem lehet...

vele se sokat - de nélküle

semmit nem ér az életed...

Lehet hogy Neki

már lehetetlen utat találni a nyelvben mi

egy másikban is ugyanaz lenne.. elvégre két

egymáshoz közeli ember se képes néha

megérteni a másikat ugyanazon a nyelven:

egyszerre mennek át a két ajtófélfa között -

mégis két különböző ajtón át lépnek s

totálisan máshova - más épület más táj

utca város ország és idő másik kor

bolygó galaxis világegyetem egyébféle

jóval tisztább értelem vagy éppen sokkal

de sokkal s okkal kevesebb - vagy több...

lehet van ahol egy hasáb a gömb s a pózna

az meg - innen nézve - sík s csak egy

galagonya napozna - Éva nem... s mi itt

kátrány az ott torta a görbe meg nyílegyenes

de vésővel a kőbe sőt sziklafalra

íródik az sms mi extra gyors vágtában

kézbesíti magát - nem véletlen az

a rahedli sziklaomlás... s mégis megérteni

egymást: sokkal nehezebb nekünk –

hisz előre haladva is hátrafelé megyünk...

Éber a totál

Néha mintha álmodnék valamit -

totálisan ébren - csak mint egy

gyengén visszhangzó emlék

pillanatnyi hullámzó zöld tenger

valaminek az illata ami

akár almavirág is lehetne tán

ó lakni még egy darabig a szelekben nap

melege színek szagok szállongó illatok

S már megint itt újra az az asszony

abból abban a másik dimenzióban ahol

csak könyörögni lehet s kell a szerelemért -

El tudod képzelni?

Lásd a szívében rejlő tüzet

ahogy viharzó fényét kormányozza,

halld bevadult Gábrielünk hogy harsonáz már

A botról a szárnyak széttört gránátalma-

lelkéig érnek minek bíbor magjait

összegyűjti - egyet most s

most egy másikat majd megint

megint: légy szelid kedves légy

mást meg ne tanulj - csak szeretni...

Kék ég a kötényed

Búvok alá - viharos felhő

Könnytengerként önt el

az örömáradat bugyogó lélekvíz

sodor erre oda arra ide

balszél és jobb középre bevág

és ott akkor szétrobbantan elpihen

magamra terítem lelked -

micsoda sátor... emlékem

magaddal még elviszem?!

Úszom az álomban

úszom az álomban dobálnak hullámai

oda s ide ha s amennyiben alszom

mégis néha hozzám verődik a tested

össze-összekoccannak fogaink

csomózva állnak nyelveink egybe

lebegnek egyik a másik fölött ide

meg vissza lengve ringó szíveink

nő felemel hintáztat az álom ingva

keringek benned te bennem

körbe-körbe mossuk egymás belsejét

bársonyos az eszméletvesztő sötét

akad a lélegzet szinte fáj e gyönyör

horkolva jön úgy talál kimerülten a reggel

csókjaink felvonulva ütköznek

kaotikusan bődületes sereggel csobban

az álom vize cuppannak ajkaink

töredékek pillanatok egy-egy

simítás kavarogva villanás után

előtt közben másik villanás egyvelege

véletlen sem ilyen rendezetten és szavak

nélkül vérdobogással töltött de

mily beszédes csendben sodor

az álom mint a halál úgy ölel a

szomjas ébrenlét már

csak egyedül inhalál

a kín szerteszét seper

a koponyám belső fala

lakatlan tükörcsempe

s vak minden ablak

minden vonal ferde

kezem a kezedért nyúl

ma is minden egyes percben

és ismétlődés végtelen

körökbe tört

körös kerekekbe

törten

fordítja ki önmagát

az értelem

Pár töredékperc ennui

törten szét figyelmetlenül

csöndben önmagába

süllyedés ahol csak

a nagy űr honol most és

tétován szótlan

papírlapok

mély hallgatása

a lélek mélye belül

zavart tébláb míg

eget veri az éhe

míg arról fogalma nincs

hogy mire meg

miképp érhető az el

bár tele van róva jelekkel

de igen keszekuszán

értelmezhetetlenül

átírva és át újra széles

radírozott sávok pókhálós

és légypettyes sarkosított

ráncok totális leblokk

tehetetlen feszültség ha

a felettes én figyelme ellazul

nem tud nincs ereje épp

látszatcélt programot jelölni

s elereszti a gyeplőt támad

a baudelaire-i ennui a spleen

a lét fáradalma kínja

a felszín mögötti űrrel a

lekopó foltokban hámozott

festék alatti vigyor

izoláltan roppan össze percre

órákra s másra semmire nincs kedve

csak mozdulatlanul nézni maga elé

feszülten mint számszeríjon

a fölcsigázott húr

bár se híre se hamva vesszőnek...

a kéz önmagát tördeli

arra a napra neki már annyi

S van kinek az egész élet...

A Remény...

Telen talán?

1

Szétrepedő

túlpakolt

ódon szekrény

a remény

vársz valamit

s hátadra nő

beborít a repkény

marék por

s homu vogymuk

mindenki s te meg én

lattiatuc,

kettéestek feleim

szét vagyok

s te meg epedő -

van-e alattad

lepedő?

Halott vagy.

Hogy feléledj,

én kell legyek

rajtad a szemfedő...

2

Bár csak a föld

mi lesz repedő -

cserepesre száradtan

koporsó fölött itt és

Házsongárdban

Domine, de ne ám, Szisz,

tudom, már késő,

a harminc év mérge

és mintha János Jelentései

apokalipszise, vörösre

mázolt puffogó kobra

agnő a supra és clamavi

és más és aki

semper örökre és

eadem ugyanaz ugyanő -

rá bűneink hörögve

minden mit levágtunk újra nő*

(*mint a hidra fejei - lásd

Héraklész, görög mitológia...)

----------------------------------------

Fenomenálisan üt, ver, dobol

bennem minden

véredény, a szállító

csőhálózatban ritmikusan

száguld, kering, nyomul

a vér, remeg, pulzál az erek

fala, rázkódik a hálózat,

mint tengeren, viharban gondola.

Jórészt te vagy az oka,

többi a koffein és hogy elfelejtettem

a gyógyszereim bevenni, de most, így

ilyenkor, elsősorban miattad ver a víz...

Míg idegesen, nyugtalanul várlak,

egyre várlak, zsigereimbe markol

a félelem, hogy nem jössz

és azért is, hogy mégis jössz

és megint vagy nem történik semmi,

vagy elküldesz a francba,

mert neked nem kell kalamajka

meg én sem, s van bajod elég,

nem kell, hogy tetézzem, -

különben is hát hogy mit képzelek én....?!

(2006!)

A szívem még mindig ír...

Mert nem vagyok itt épp

vagy ott megpróbálok írni

és a szavak hiányában

száj s kéz nélkül is

a szív még ír mindig

elolvasni meg nem muszáj

senkinek semmit sem már

Karjaid közt lángok égnek

szemeid azúr égbolt

akvamarin likőrré válva

egy pohár alján a menny -

beléjezárt szívem egy

kortyra lehúzod egy egész

csordányi durva szél fú át

ezen a környéken sötét van

hangokból lámpás könnyeken

át világít magányos kivert

farkasként egy fél fülnyi

kósza szívdobbanás

Ha rámhajolsz a hasad az égbolt

Lelkem a tiedre tied az enyémre

szüntelen jeleket firkál

Az emberélet útjának jóval túl a felén

s lehet, a kezdetén innen legalább annak

ami utána minket még vár még akkor is

túl a felen s feleződőn tovább égve perzselődik

ami elmúlt s a visszamaradt mindaz mi még

hátra ha van az össz ősz tél tavasz a kín

mind amit havaz beteljesül a vég

ez már rég tudható még mielőtt

átérsz agyból lélekből elerodál az összes

maradék érzés dudvaként tépődik ki

minden gondolat és szó... na de addig

éjünnepi arcod holdtükör nappal és éjjel

csókolva néma száddal lobogok lángtalan

telítve a test és a lélek vérrel

Alkonyul

A határ

felpirul

színekbe mász

üde gyász

sötét éj

mi rákonyul

Zárul az ablak -

csókodat kérem

mákonyul

s lángba borul

az egész világ...

Kettő pislantás

és máris a hajnal -

az azúr ég

lett már az úr...

Oh, Cica, hogy mennyire hiányzol

már - és hol van még innen az este....

Úgy szeretlek mint tűz az

oxigént, kutat, folyót a víz,

nélküled már tán nem is élek...

Kész téboly már, őrület, nem? Úgy

csobbanok beléd nincs egyetlen

olyan lazac, mely fel-felugrál a

magasba, sem pedig olyan patak

melybe így visszapottyanhatna...,

úgy simulunk mi össze mint

érintkező jobb és bal tenyér,

eltéphetetlenek vagyunk

mint fény és árny, amikor

valamiért épp külön vagyunk

pont ezért iszonytatón fáj...

egy kétszavas vers vagyunk

szerelmességünk a rím

minden csókban benne ég -

hogy vége, végünk

lesz egyszer, azért a kín...

a Hold veszekszik

a Nappal - toporzik

a Neptunusz - hogy

hát én már megint

kimaradtam… nagy

bölcsen bólintgat a

Szaturnusz . koronája

súrolja s fűti az űrt

míg a Mars alszik –jó

mélyen horkol… s

nem veszi észre hogy

látogatója van még ha

csak a szomszédból jött

is – de hát milyen rég

nem volt hasonló még ha

ez nem is igazán él -

nem lény csak eszköz

bár valamivel több és

akik küldték azok viszont

lények- sőt többek annál :

ismerte őket valaha rég a

többiekkel együtt - bár

nem behatóan – hisz az

egész pantheonból alig

maradtak – volt aki

kivándorolt vagy csak

alszik, volt aki meghalt s

gondolniuk kell a távoli

jóval zsúfoltabb többi helyre is –

nehogy még háború legyen a vége!!

Szabálytalan vagyok s ebben

rejlik minden szabályos

szabatosságom:

ha büszkét ehetünk jól

megtelik a fejünk… hát

hallod komám –

kidobtam az öt cém –

és az öcsém is vele…

hogy hányfelé

pergett az ablak… s valamennyi

szemete és cserepe

no meg a szeme!

csirí bú csiri bá -

hát voltál aztán

elmúltál mert

ez itt pontosan

már az elmúl-tál…

hát sikerült meg

nem menteni ami

még veszélyben

se volt – csak én és mi:

hát Márta vagyok – amíg éltem

az egész Mátra átment rajtam

hátra éppen hétszer - mert

ott ahol fát vágnak ott nem

a fák vágnak – majd csak

egyszer - s már véged is lesz

akkor, ember…

borul rám az éj -

mint delíriumra szemhéj

(s most dél van...)

én vagyok-e álmod?

... vagy a rém?

/te vagy nekem agyrém

vagy neked én?

vagy a halálom?

Vérem alvad - vagy sül -

előtted egy fatálon?/

2008.07.09.

Közeledben

ezer fokos a láz

Mert nem hűtöd

holttá, szénné aláz…

06.27.

-----------------------

I am like the perfect dog -

for you I sniff

whilst I snuff...

06.27.

Közeledben

ezer fokos a láz

Mert nem hűtöd

holttá, szénné aláz…

06.27.

-----------------------

I am like the perfect dog -

for you I sniff

whilst I snuff...

06.27.

Ketten szeretünk téged

Én és te

Engem senki...

I disavow minden

gyűlöletes a levegő

halálból áll az élet...

Voltál olyan ígéret...

a pokolban tőle

örökké égek

Itt maradsz üresen -

helyezkedj ügyesen...

2008.06.27.

Mikor nézel rám

bambán értetlenül

mint ki külsõségekbõl

ítél és lekicsinylõn

úgy belém mar a vágy

agy és lélek megbomol

nézel s hátraránt a pokol

s csak a vér a vér a vér

mélyre húz magába a halál...

2008.06.30.

most éjszaka van a túl

sok kávétól nem alszom

és kiárad belőlem panaszom -

ledarál az álom és az ágy

nem látok csillagot se kint

se bent - úgy elborult az ég

a szíven vastagodik a jég

és forr bennem a vágy -

hív a sír - mint zsírt

a friss kenyér...

nálad a kés hát

terítsd rajtam szét

pompázatos dús fatál

de gazdag ez a halál...

ha miattad ér - nem

vagyok vak hisz

tágranyílt szemmel

szeretlek téged és

valamennyi hibád...

A szerelmem többmilliárd színben pompáz

mit tőled színvak érdektelenség bombáz…

2008.06.27.

Napról napra fokozódó a létbizonytalanság

Több mint két hónapja vagyok itt

még egy szót nem szóltak hozzám -

s rúgják ki az embereket...

I can't make plans

dunno mit várnak vélnek

Te sem szólsz hozzám

ha rámnézel azt kell lássad

már nyüzsögnek bennem a férgek

úgy tűnik nem bánod

halott legyek azt várod

de tévedsz ha azt hiszed

amit írtam - velem elenyész...

amúgy is benne leszel nyakig

nem tréfa és nem vicc

mekkora lesz a szemed

ha a vérem terád spricc...

megtettem a lépéseket

(majd) húgomék gondozzák

összes versemet...

úgy hagyom itt az árnyékvilágot

2008.06.21.

itt a time

to die and

it to tie

like a necktie...

jön a nektár,

ambrózia -

joyfully szaglász

Thanatosz nózija...

pedig csak blood.

hiába mindig volt

akinek ízlett a vér

akinek a vér jobban

ízlett mint bármilyen

kenyér

2008.07.28.

Hiába de

te

or none

death is

my clone

both of us

clowns

múló pillanat

s this way

utterly wasted -

mint izzó

parázson

hajnali

harmat

*

'cause of you

am I to be

castrated?

(your wish, I s'pose...)

For you a happy karácsony

my heart well-done

kisütve egy kalácson...

Time goes like up down

in faulty rhythms halting

and run fast or in slow pace

only you are stand, don't move

but meghalsz te is ne félj -

you'll waste your life

sokkal inkább mint én...

2008.07.27.

temporary solution

for our problem:

to dissolve

in earth

make a rich

talaj there

where to grow

verset suttogó

gyom

ingyen

bingyem

ha bánom

s lesz lelkedben

'cause I'm out of

the picture

olyan dínom

dánom...

the bitterness

késõbb jön

2008.07.27.

Utsó napjaim

ősziesen télbe

hajlón borzongató

szint' fűszeres

forralt borral

okkal jóval...

míg elpusztulok

tán kiszakad

belőle egy sóhaj...

megszórja a hullám

cukorral és sóval

2008.07.10

Rágörnyedt állapot

Gyűrött papír

rajta toll szapora

betűesés

Roskatagon térdre

esés reccsentett ér

színes falak

örvendő alak

töppedten meg

már a talaj alatt

görnyedten a lét

te meg jó erősen

szorítsd a lábad

összevissza zártan

szét...

/ your god

is Seth -

ó, de szép! /

2008.07.24.

beesett arcom

szétporlad

lábatok alatt

– alól kiesik

a gyom…

in és a bin

2008.07.24.

lelkem már

libeg lifeg csapkod

a szélben szakadnak

az utolsó láthatatlan

cérnaszálak rongyolódott

szétkaszált vásznak fakó

in utter black oldódó tájak

nincs itt szín már

a szív bénán mellé-mellé ütve

lanyhán elgyötörten

csak neved mit kalapál

Bachot Händelt várt

s csak csúf ricsajt kapott

Bartók helyett csapot papot

Hát megyek én hozzád

Csokonai Vitéz - mondd mi fáj....

(én sovány vagyok - az

ő lelke meg csupa háj...)

Árad tengernyi

fájdalom -

állj, dalom…

Van egy halom

s halam.

Kezemben tartva

állok. Rámzáródott

falam. Falom -

talán csak

önmagam...

Hogy milyen gazdag vagyok...

Épületeim vannak.

Egy szellemi katedrális

és egy szerelmi.

Mindkettő lakatlan.

Káromkodások, túlsó part.

Egyfolytában ások.

Isten szeme izzó katlan.

Ellentétes vágyak között

egymás ellen ide oda

átellenben - vér csorog a kereszten -

jéghideg s tűzforró ágyak kátyúk és

ágyúk mindenféle ténykedések

húzások rángató irányok

tájak s kint az űr dagad -

vízmély de a vásznon ránc

vibráló festékcsík mi beletűr

toll s papír fölös szó

szaporán két három szoprán

alt s hard paráznaságok

s mennyi garázdaság örvénylő árnyak

napsugarak előtte mögötte rácsnak -

állok s az istenekre

záporoznak az átkok -

mindig csak a felszín amit láttok

Sunnyogó szó szór

ványadt betű repű

öklel hegedül

szár szikáran száll

törten néha felhörren

efemer véletlenszerű

s mint fáradt teve

felzokog könnyező

lélek szellőben örül

majd mereng minden

boldog horkolás brummog

só méz ecet cukor pörög

őszi falevél erezete a sorok

s köztük szerelem csorog

töpörödött aszteroida körül

de hull lefelé kavargón

ütközik pókhálósra törött

tükör pár szilánk még sebez

zúzott színrengeteg

gyönyör s rá delete töröl

majd vihánc - sísánc...

savanyú vér

édeskés szaga sigh -

éhesen ásít e táj -

sok benne az már

Állok a fordulóban -

a fordulóban állok

Köröttem pörögnek

mindenfelé irányok

A káprázatot, a valódit,

minek lángja, füstje bódít

elvesztettem-e talán?

sísánc a Szaharában

savanyú vér édeskés

szaga száll like from a

lovesick girl's mouth

the sigh: né - hát né... mi

éhesen ásít e táj...!

Álmomban a magasban lebegek feléd

igyekvőn úszom csapkod a légben a kezem

Alattam egy füstszürke kis égdarabka

ködpamacskát köpköd ott egy páramacska

arra az ablakra s azt mondja déjà vu

olvassa isten a verset verset olvas versét

varsát és a verseim meg az övék s így…

beléje virágzik az egész költészet –

rá is jön a hányás bizarr látványokkal

tele a költők feje annyi gyönyörűséges virág

és örök szerelem meg mindaz a kétség

a nyomor félelem az átveréstől micsoda

szépséges mézzel telt

szivárgó sebek csorranó vér ahogy Te

ölelsz az kimondhatatlanul szép

ez a halálraítélt tört gerinccel evickél

mint a pisztráng a lazac az óceán

a folyékony rézzel telt égő szempár felé…

Fulladásos halál Ezüst-arany-rézvirág

bomlik ki a szívem felett –

TÜZEMMEL TÖLTI MEG MIND A KÉT KEZED

(2011)

szimptómikus zenebár

kiléptem az utcára

leesett a nap egy

hang egy köhintés nélkül

pedig csak a járda mozdult

el előle vissza hátra

s alatta minden ami...

persze csak a földgolyónyi

tömeg az Andromeda köd

például nemigen érintett

itten s ugyanúgy tőled én

te tőlem s csak a nincs

köztünk már a közlemény

s hűl a levegő a sötét

közel elnyel az éj az

álom messzire száll el

s lógok magamról helyetted

akár mint Karinthy tette a

szeren s csak szer nélkül

se trombita vagy hegedű

utálkozva arrébb

vánszorog a lepedő

kinyitom ami be van zárva

bezárva a nyitottat

kalapácsütések

árka bokra és

a sóvár testetlen vágy

mi mindentől messzire ránt

és a sűrűbe belök maradva itt

és így meg úgy míg be nem

fednek a rögök az ide-oda

gurigázó gurgulázva röhögők -

ugyan meg-e látom amint

önmagamból kijövök?

itt vagyunk itt ahol

üres és vagy nyers

minden s még éjjel

hiába hogy süt a nap

akkor is éjsötét körben

autók sírnak zokog

egy villamos senkit

nem érdekel hol

miért vagyunk most

szétterülő tintapaca

a maradék éj súlya

semmi csak mint

egy galaxisnyi

megdöglött remény

s néma a telefon

üres az utca és az

a szobám mi nem

az enyém - se másé...

18 elátkolt lélek

tölti be néha jobbára

estefelé éjjel az

álmokban könnyezik

hogy nincs mit tenni

kialvatlan halhatatlan

csak az álom tart itt

s nem szólít meg már

a vágy a létezés csendben

lapul a hiány ó hogy

hányfelé lettek

szétszórva a nyomaim...

s az öröklét betölt -

felderítőként haladok

a nem létezés nyomán...

mert kell a kiút s

gyűlölöm

az ürességet -

hát zabálj föl te élet

de ne lepődj meg

ha kihánysz - van

úgy néha

hogy

épp az a

mesterséged...

legföljebb

szétterülök

fönt az égen...

akármennyire

nem biztos

komám

hogy tetszik

ez néked..!

biztos hogy annyira távol?

ólom hajtű és ezüst álma alma

és kenyér rovátkolt forró tenyér

és zabla azon a szájon hol az

ég kitárul és szétterül a mező

fékre fék s felsír a csecsemő

szavakból szőve ringatja bölcső

jaj lesz-e ember belőle vagy mint

rinóé vagy krokodilé mire hajaz

a bőre - s megússza-é a politikát

mint tisztességes ember teszi - hát

ez az álom is hogy mennyire messzi....

gyorstöltő - az én elemem -

nem kerül sokba az ára

mindössze az életem mert

a fák izma nem delta s a

csapos nem elég alapos

de lecsapol megisz felfordul

s locsol a fej - amit az nem tej

sem bor - por az sok van - kor

a fór szintjén szintén de védő

a huzat bár nincs mire húzni

csak a belet el mégpedig üresen

ám persze nem nem lesz így se

kolbász se hurka egy egész

festékcsaládot festhetsz a

falra a locsolófej mind lemossa

megtudhatod anno milyes

lehetett a Canossa-csap-elem

hát naná persze hogy el... vigyázat

jön az öngázgrill drillje s lesz

itt mindjárt olyan odor - túl nem

éli semelyik donor és kifolyt

az utcából az összes tej -

kint kétoldalt osonva kúszva

kerülik meg a várost és egyre

egyre folytonosan csak terem

az eper időzített rémkrém

a város szólítva valódi nevén

csak gyalog gyere nehogy

repülőn kocsin vagy tevén...

gyorstöltő - az én elemem -

nem kerül sokba az ára

mindössze az életem mert

a fák izma nem delta s a

csapos nem elég alapos

de lecsapol megisz felfordul

s locsol a fej - amit az nem tej

sem bor - por az sok van - kor

a fór szintjén szintén de védő

a huzat bár nincs mire húzni

csak a belet el mégpedig üresen

ám persze nem nem lesz így se

kolbász se hurka egy egész

festékcsaládot festhetsz a

falra a locsolófej mind lemossa

megtudhatod anno milyes

lehetett a Canossa-csap-elem

hát naná persze hogy el... vigyázat

jön az öngázgrill drillje s lesz

itt mindjárt olyan odor - túl nem

éli semelyik donor és kifolyt

az utcából az összes tej -

kint kétoldalt osonva kúszva

kerülik meg a várost és egyre

egyre folytonosan csak terem

az eper időzített rémkrém

a város szólítva valódi nevén

csak gyalog gyere nehogy

repülőn kocsin vagy tevén...

Van Gogh és a hollók

száll a gáz szellő ingáz

hajladoznak füvek fák

ha eccer azok a szikrák

mind ott vannak mögött

s előtt minden ablaknak

alakunk csak tőle van?

kérdezhetné mind a vak

mielőtt át a házfalon

felgyullad egy tucat nap az

asztalon s ahogy ő sétál

az éjszakai utcán válla

felett az állvány melyről

galaxisok szállnak az

éjen át rőten és sárgán

s gondolod gondolod gondolja

csökken vagy nő az irónia

ahogy lassul gyorsul az irónja

s iszonyú erővel izzik a festék

s fölötte hogy mennyire lila

már az ég... s mert fázik

a bolygó s fényt akar kávé-

házakat fest az utcára kiáramló

arany tűzzel tele míg nappal

varjakat dobál fel az égre s

fantasztikus druida-körökkel

szór itt-ott tele búzamezőket

s fénylő ecsetjével formált vastagon

vaskos pasztózus alakok örömben

búban s melegben élnek a világ

csak a fénykörökön túl fázik nevetésük

messze száll át túl a kereten túl

a légkörön csóknyomokat hagyva

a kozmikus kereszten - egyedül ő

fázik - kiútként egy pisztoly az egyetlen -

s nevermore írják a hollók a festett égre

kavargásuk közben s azt károgják -

éljen éljen... de hiába: mert jól

megfizetett ár nélkül nincsen érdem...

fú… fú.. fú!

száll a szél zörögnek a lombok

hajbókol s táncol jó néhány

levél átszűrődő a napfény és

né fejjel lefelé felfele néző

lábakkal aranyszálon lóg a

pók a saját selymén légyért

csorgó nyállal persze hogy

álmodozón át átvillanva agyán

távoli rokonai a párkák és a

múzsák elmosódott emléke

hajdani szövőszékes éke csak

mint egy virág egy lótuszszirom

lenge ökörnyálon a ráözönlő

nyárban – rubint és smaragdeső

az égből a lombok közé mint

isteni nyaklánc egy egész sereg

papagájból s közben távoli egyre

halkuló zengés mint jó messzi

trombitaszó – lépést tarts… ne

álmodozz – egyél vagy meghalsz

s téged esznek… ha nem vigyázol

ágyterítő lesz abból a szárnyból…

vers - látod a jövőd?

Igen... hogy mikor

más kérdés de

látható - látom: pár

papírfoszlány a szélben

a sárban fűben fák

körül míg szét nem

oszlik oszlunk és

nem marad már semmi

senki hátra egy emberként

esünk át a tudhatatlan

másvilágba s amíg minden

totálisan teljesen meg

nem semmisül - a szél

a víz a hő vagy a hideg -

függően hogy mire miből

készült nyomtatott

préselt elektronikus netán

kőbe vésett - a fúvó szél

a hideg vagy meleg légáramlat

netán kóbor idegenek - mielőtt

eléri a sorsunk őket is - kik mik

ja meg az AI-s fognak olvasni

verset vagy bármi mást

ahogy s amíg a vég serceg -

de jó lesz nekünk most itt

ezt sokáig még nem érni meg...

és ha fent marad a vers túl minden

gáton még akár egy vagy száz

ezredéven át - lesz- e még magyar

száj magyar szó s ki írja vagy érti

lesz- e ki olvashatná magyar -

igaz magyar agy - és magyar száj..?!

kisápadni a létezésből

befeketülni árnyékok közé

jajgatni holtakból fúvó széllel

élőben vágyakat korbácsolni az égbe

kékben zöldben sárgán

lila szederjes nyelvvel

lógva szavakból font spárgán

nem kéne figyelni a sorvégekre

pokolba mindenféle rímmel

ámmal és ímmel

csak mint egy kéthátú állat

adni teret bármely délutánnak

közösség s par excellence

ön és énutálat...

beleharapva a tenger fenekébe

fekete űrben rugdalva

a teret kékre

hétről a nyolcra =

mínusz kilenc...

húsba zárva

a létből úgy kilengsz...

egyszerre voltál és már

nem vagy mégis leszel!

Ropp

hófehéren

forr a vér

roppanó vers -

kenyér, – s

tenyér ha csattan

két sor közt

egyedül s halkan -

s vércseppjeim

közülük fújja a szél...

Költészet.

Telivér.

Tikk, kotty és ketty...

A darás ónos eső verése

az ablakon A baljósan

zúgó szél Az hogy fal van

a szobában bent, négy

Hogy a kávé gőzöl a pohárban

s nem árad szét habja mint

az özönvíz Noé korában akkor

ott rég Olyan vég van itt Az

óra kettye s kottya A tikk

a takk s még egy vodka és szóda

meg jég jeges az érzés belül

mélyen nem tudni mi az de

nagyon hiány - punnyad és szivárgó

a vány, mindenhonnan pünnyed

még legnagyobb igyekezeteink

eredménye is csak tiszta gány

átívelve földön s egeken át éppen

köröskörül a hús mi karnálissá

válik így a lélek nincs kiút csak

a télak miről nem lehet tudni

hova s épp ezért tíz körömmel

kapaszkodsz a lassan feléd

dűlő a rádboruló falba

Tikk, kotty és ketty...

A darás ónos eső verése

az ablakon A baljósan

zúgó szél Az hogy fal van

a szobában bent, négy

Hogy a kávé gőzöl a pohárban

s nem árad szét habja mint

az özönvíz Noé korában akkor

ott rég Olyan vég van itt Az

óra kettye s kottya A tikk

a takk s még egy vodka és szóda

meg jég jeges az érzés belül

mélyen nem tudni mi az de

nagyon hiány - punnyad és szivárgó

a vány, mindenhonnan pünnyed

még legnagyobb igyekezeteink

eredménye is csak tiszta gány

átívelve földön s egeken át éppen

köröskörül a hús mi karnálissá

válik így a lélek nincs kiút csak

a télak miről nem lehet tudni

hova s épp ezért tíz körömmel

kapaszkodsz a lassan feléd

dűlő a rádboruló falba

szonett-sors

mindenki néha nem más mint egy hóhér

lóvéért él és ír s téged vérbe mosdat

betűk szavak rostjait eszi a rozsda

belőle vagy másból eredő szóvér

agy és lélek ahonnan ez ivólét

mi így téged áthat míg utánad koslat

te szonett rajtad ily módon hogy kifogtak -

eszméletlen hogy megárthat a jólét...

ezért baj ha a vers csak úgy szóba áll ma

bárkivel ki úgy rímel mint egy nagy táska

földdel sírja mely földeli el zölddel

bár a dzsanga aztán, az nem ludaskása,

s ki él vele szótagot félbe tördel

mert mindenhonnan kidobja őt az álma

s el ne hidd hogy a vers mindent leföldel...

elfogyott a mikor már

csak a sose van az okokat

hiába szeletelnéd szétfolyó

késsel de nincs más - ami

van az máris végtelenül

bizonytalan igazat senki

nem mond már egyedül

az tény hogy meghalsz a

többi tudhatatlan s az

hogy mikor az majdnem

mindegy s barakkországban

élünk újra bár vidámságnak

híre se vagy hamva húros

hangszerré vált a sámfa –

pengetnek míg rá leszel kalapálva

és többé magad nem is vagy már

szonett

ugyan mi a frászkarika franc az a szonett?

mondja meg már valaki mégis mire jó –

mért hiszik emberek hogy ér valamit

miért rúgnak be szinte tőle hogy mint

talponállóban iszákos emberek pörögnek

mint egy ringlispíl pedig meg nem ihatsz

egyet sem meg sem eheted és még csak

nem is közösülhetsz vele – akkor mégis

mire jó? Szerelem helyett szerelmes versek

szállnak az égnek míg összetört tükrök csak

a szerelmek… díszes ruhák márkás öltönyök

és csábító kosztümök alatt csak a vak

tátongó űr… mi egyre csak terjed… hát azért

is szeretlek - bármilyen vén is légy te szonett!

a color

száz kohinoor fekete levele

kamera közelít távoz nagyít

csökkent nő fogy a pátosz

telnek a mappák nő a tűzfal

kevesb az ár megjött levele

akkor a play áruház sok kis és

nagy kütyüvel - kutyával nem

mehetsz be csak a macska

jöhet s amit végül kibányász

akár a Koh-i-Noor úgy tündököl

s föllobban a color színpompás

az álmom te vagy benne az

egyetlen főszereplő épp míg a

falakon át is ránk hunyorognak

a csillagok tavaszodik s mint

egy tinédzser - úgyhogy

mikor menni kell menjél

midőn itt az idő úgy tenni

ne félj ne várj ne tartson

vissza semmi Csak menj Ne

késlekedj Legyél gyors Ennyi

Óraszámlap Mókus Fák

Miegymás Mi ketten mint egymás

Más mind a ketten A köd felszáll

Mögötte semmi...

Elálmodunk egymás mellett -

s igencsak eltérő az irány

S bent meg le Le fel vagy bent

Az is mit hátra

hagytál - hagynál?

A Minden a semmi álma

S a Minden meg a semmiről álmodik

Egyik nincs meg a másik nélkül

Tudod ugye hogy melyik? Odafönt az égbolt

csupa csupaszon ragyogó szeplő...

te vagy a szék - én a ló s kettőnk-

ből áll össze a hinta - mindig

csak mindig - még a csók

közben is összekacsintva

és még mindig

hát árad apad zúg folyik a lét

a tömeg lélegezve éhesen vagy

jól lakva jön megy sok a hang

a zaj kevés a szép s ki-kicseng

és még mindig

hát árad apad zúg folyik a lét

a tömeg lélegezve éhesen vagy

jól lakva jön megy sok a hang

a zaj kevés a szép s ki-kicseng

egynémely dallam - hé hát ott ti

menyasszonyok menjetek halkan

mert vár a templom de nem is

egy ám s nem csak gyalog vagy

lovon - csónakkal is kell néha

tán hisz annyi itt a sziget s az

erdő tele cserebogárral a mező

érett zamatos körték csüngve

fákon zajong a körtér csörömp és

hogy mennyi böffentés árad el a

tájon őszi alkonyat s fel no meg

hő körül túl kint a városon egyre

nő a sivatag s a napfogyi is

egyre sűrűbb tárva nyitva vár a

közi meg ovi suli és könyvtár

meg hogy mennyi minden más –

élet munka múló idő... és halál

no szóval hát azok a

a fotók igazolják mert

jó volt a fény hogy az

amarillys identitása

nem változott hiába jár

a holló az ollóval ő el

nem csábul barátai

Viola és Jácint s egyre

csak fölbuzog a

papírforrás minden

szögből más – és más

hulló záporozó könyvek

minden nyelven s minden

időből érvényes a bejelentkezés

futók és fotók fogják a

kezed vezetnek át onnan

ide s versa vice s csak törd

még jó ideig a fejed meg-e

lettél most vezetve vagy

mégse de mindenképpen

kérheted a csókomat

cserébe - elültetve néhány

rózsákkal teli és jókora cserépbe…

az álmaidnak párnahuzat az álmok

álnokak néha s múlnak a pillanatok

feladatra feladat kékre zöldre és

szögletesre alszod magadat az asztali

tükör be se fogad kilátszik a szádból

minden fogad megvásárol mindent

a Tüker és zöld kerek labdaként gurul

a Nap lent a föld alatt mélyen Hádész

elé harci szekéren - s a pillantásunk

összekapcsolódik csak pillanatgyorsnak

a csókunk minek érzik pedig órákig

tart s a gender itt is ott is hogy lelkendez

de végül elalszunk s reggel újra ez meg

az lehűlünk s felgyulladunk ciklusosan

oda s ide vissza néha egymástól olyan

messze mint a Földtől az Androméda

máskor csak mint egyetlenegy lény

aki se nem fiú se nem lány csak mind

a kettő egyszerre odakint túl a határon

minden galaxis csak száll és száll -

micsoda luxusutazás ez - mindössze

az a kár - hogy csak az isteneknek -

de nekik meg igencsak muszáj...

cukorborsó extraszűz és jó munka -

Móka Muki jön megy áll ül tradicionális

okokból eszik iszik jár vele a fehér pók

és a zöld meg a fekete macska pesto-t

eszik mert divatban a tavaszi fogások s

ettől ugyan még néha nyafog mert a

cukorborsó nem elég édes és sok a munka

egy extraszűz-nek ha cica ha pók netán

légy szúnyog darázs és ereiben a parázs az

csókra mindig kész - s közben hogy milyen vidám...

minő prohibitions gyönnek még...

Ó azok a szeszfőző házak! Szexkeltető s dagadó

-apadó lázak, jól jövedelmező átkok,nyomasztó

ősember és spiritusz, mind a három kicsi kebellel,

s jön a macska, nyervogva énekel, hogy vidd haza,

s legyen olivabogyód elég - mint egy nagy tüdő,

tágul, szűkül fönt az ég, hol van már, mikor az ember

még új volt - hamvadó már az egész - elszívták mind

a tartalmat s nem minden húsban van fehérje még -

ye, ye, ye, mondja az éneket s nem veszi észre hogy

ez már mióta és mennyire egy kóbor kutyát sem érdekel...

oklevél

levélok

leválok

az okok

kiválók

s nem ám a

nép de én se

kiáltok...

Ropp

hófehéren

forr a vér

roppanó vers -

kenyér, – s

tenyér ha csattan

két sor közt

egyedül s halkan -

s vércseppjeim

közülük fújja a szél...

Költészet.

Telivér.

egy jókora idő után

rájöttem meglehetős

vehemensen hogy

valójában igazán mit

is jelenthet az hogy

depresszió – ama

szerencsétlen történés

mialatt átéltem a saját

halálomat minden egyes

éjszaka közepén fölébredve –

és még élve átélni a meghalás

sokkját minden éjjel minek

vége nem lehet már míg

a halál sokkjának vége

sem lehet már soha…

tétován léptem a (3

térképen s nem volt

vér benned már s

Pomázon firkál kezed

nincsenek színek

a zárt osztályi falakat festegeted

Ádám és Éva integet

Jézus hörögve pörög

plazmát hát ferezisre!

kìnálja húszcentis testét a költő

Bár rég nem funkcionál

Fiunk még közben ledoktorál

Golyós mind ki itt fixált

idegzettel firkál hisz

kancsal macska csal

De csak ha betétes

Betépve ölellek

Malájbarnára szorítlak

Instabil a táj... kilógattam

az ablakon magam és csak

egyre csak zuhanok zuhanok

s nem látszik a vég pedig

hát pedig ez sem pedigrés -

úgyhogy

ennyi - a Kohinoor color-ja nem bennszülött íz

se malájbarna csak merkuriálisan rohan le föl

benned a víz instabilul firkál ez a kéz szorítva

tolla torkát elrenyhül a szemüvegizom fel hát

plazmaferezis internacionális golyós betét kis

kanális a mezőn pörög a hörgő anyagcserés méz

lefixálva Pomázon komáz a szoborgyáros koma

jókora agyagtömbbe rajzszöghegyeket döfve mind

más irányba mutat és a macska bejön az ajtón s

csak röhög majd kimegy később - a kacaja ott

marad s kancsalul festett egekből a háttér Ádám

éve ez itt már de most péntek s neki megjött -

ennyi - de jó lenne veled többet lenni s rögtön

megjavulna a látásunk - keringne szédülten a vér

az ágyban fekve egyikünk se lenne fehér mint a

fal sem olyan átkozottul facér - van hogy három

óra az élet s van hogy csak húsz centi - állj meg

hát egy szóra s merj engem szorosan átölelni...

míg le nem kopik e világnak minden sara...

Cím nélkül

Síri csönd kéne, hallgatás

nem kell betűkből nagy rakás

szorítsd össze szád ajkad

Kussba légy fordulj

szépen a falnak

Fagyos űrhideg szelek

fújnak süvöltenek

Kellős közepén a nyárnak

Mindenfelé kisértetek rémek

gyülekeznek Suhogó korbács

csattog fejek hátak

felett Ordas eszmék

víg nagy táncot járnak

Rég meghalt repkénnyel

nőtt be a remény -

bárhol keresd

csak ezt leled: kemény...

Jön közeleg már itt van a tél

fagyos ujjaival

csontokban szívekben zenél

Penget DNS-ből húrokat

hegyezve fülét élvezettel

hallgat válaszoló kínokat

s negédesen suttog dalt

vérfagyasztó mesét

úgy hangzik, mint egy

politikustól a választási beszéd ki

kiontja beled - és keresztre is feszít

ne félj De közben megfagyaszt -

míg ha a naptárra nézel látod

kajakra tombol a nyár

és az eltorzult szájakból

hogyan fröcsög a nyál

2006 VIII.

Cinizmus

Burmában szökőár

Kínában földrengés

micsoda földerengés -

milyen jó nekünk

hogy nem ott élünk

kegyet gyakorolhatünk

jótéteményt

biztos van ki dörzsöli kezét

s akár New Yorkban ugyanígy

cras mihi ubi tibi

urbi et orbis

we fuck up ourselves

always the sellers

s ilyen az ország -

tán mindegyik...