A diák

Fiatal, mondhatnám, gyermek. Harc és küzdelem az élete. Népes családban él. Testvérei dolgoznak az apa irányításával. Ő is mindig ott van velük, neki is munkálkodnia kell. Apa tőle is elvárja. Van úgy, hogy csak a nővérével mennek kapálni, a többiek vagy más, nehezebb munkát végeznek, vagy napszámba mennek dolgozni a közeli város iparos, gazdálkodó birtokosaihoz. Erős és kitartó a fiú, mégis belefárad a kemény munkába. Egyik alkalommal odáig jutott, hogy térdre ereszkedett, és úgy csápolt a kapájával. Nővére elcsodálkozott. „Mit csinálsz te, fiú, nem szégyelled magad? Az emberek látnak, és mit mondanak?” „Nem bánom akármit. Én szenvedek, ők csak nézik messziről – feleselt vissza. Szívesen elvégzek annyit, ami nem jelent megerőltetést, de ami erőmön felül van, attól menekülök. Az magát a munkát utáltatja meg velem. Azt pedig nem akarom. Tisztességes munkával teremtem meg a magam Eldorádóját.” „Mit, te András? – kérdezte értetlenkedve a nővére. „Semmi, csak a nyomortól szeretnék megszabadulni.” S ezt már Jolán is megértette. Szerette az öccsét, és megsajnálta. „Állj csak talpra, pihenünk, és közben ebédelünk – mondta -, és megcirógatta a haját. Azután behúzódtak a tölgyfa alá, s szundítottak egy keveset. Délutánra enyhült a forróság. Halványabb lett a nap, sugarai nem égettek olyan erősen. Megvárták, hogy behúzódjék a láthatár mögé, aztán elindultak haza. Hamarabb érkeztek, mint a többiek, de nem kellett sokáig várniuk, ők is megérkeztek. Együtt volt a család. Beszélgettek, aztán elkészült a vacsora, s asztalhoz ültek. Utána már csak a lefekvés következett. Fáradtak voltak, hamar elaludtak. Másnap a kapásokhoz csatlakozott apa is. Másnap apa is a kapásokhoz csatlakozott. Andris közbül, jobb és bal oldalán helyezkedett el apa és Jolán. Erősen sütött a nap, kapájukra csöpögött a verítékük. Délben letették a szerszámot, s ebédelni behúzódtak az öreg tölgyfa árnyékába. Andris apához fordult. „Tanulni akarok tovább – mondta határozottan. Csak úgy lehetek valaki.” Otthon arra már nem volt lehetősége. Negyedik osztály után csak a közeli városban folytathatta. „Fiam, nekünk nincs arra lehetőségünk. Meg aztán nem hagyhatsz el minket. Látod, a testvéreid lassan elhagyják a szülői házat. Te maradsz egyetlen támaszunk.” A fiú nem hagyta magát. „Ha szakmát szerzek magamnak, sokkal biztosabb támasz lehetek”– bizonygatta Andris a maga igazát. Nem adta fel az akaratát, kitartott célja mellett. Hétvégén apa összetalálkozott fia egyik osztálytársának édesapjával, aki megállította, és kezdte meggyőzni apát. „László bátyám, ne akadályozza, inkább támogassa gyermekének akaratát! Ő volt az osztály legjobb tanulója; eszes, okos gyermek. Az én fiam sokkal gyengébb, mégis beírattam az erekfői kollégiumba.” Úgy látszott, hogy ez az utóbbi érv hatott. „Meglátom, Ferenc, még gondolkozok. S mikor hazaérkezett, közölte Andrissal. „Hétfőn bemegyünk a városba, és beiratkozunk a kollégiumba.” A fiú így kiáltott fel. „Diákja leszek a híres erekfői iskolának!” Ügyes, szorgalmas tanuló volt. Hat év elteltével érettségi vizsgát tett. S az megint határkő volt, mert egyetemre készült. Apát meggyőzték, hogy ne ellenkezzék! És ő nem tette. Andris első egyetemi éve két ökör árába került. A folytatás már könnyebb volt, mert ösztöndíjat szerzett a fiú. Testvérei gyakran hangoztatták, hogy egy vagyont költöttek rá. További örökségre ne is számítson! De úgy alakult, hogy nem is volt szüksége rá. Már nagydiák volt, az otthonban lakott. Hol az egyik szobában, hol a másikban. Továbbképzősöket helyeztek hozzájuk. Fejére állítottak mindent. Az ágy vetetlen, papírdarabok eldobálva, sarkokban és a szoba közepén. Andrásnak külön szekrénye volt. Abban tartotta ruhadarabjait, ott tartotta a könyveit, meg a nagy fatáskát, amellyel utazott. Minden összevissza, széthányva, s minden napot úgy kezdett, hogy „no, ma rendet csinálok a szekrényemben”. De soha nem került rá sor. Elhagyta az otthont, indult órákra a főépületbe. Hirtelen a zsebébe nyúlt, és félelemmel kotorászott benne, de megnyugodott. A négyszázezer ott volt a zsebében. Hogy honnan van neki annyi pénze, azt nem is sejtette. De van, az most a legfontosabb. Hogy nagyobb biztonságban legyen, betette a szekrényébe. A felügyelő elrendelte, hogy ellenőrizzék a szekrények belső rendjét és tisztaságát. András kétségbe volt esve. „Mi lesz most, mit mondanak, ha kinyitom az ajtót, és meglátják azt az elképzelhetetlen összevisszaságot?” Egyelőre túl volt rajta. Se rosszat, se jót nem mondtak neki. Délután aztán megemberelte magát, és rendet teremtett a szekrényében. A repedezett utazóládát előkészítette az útra. Elhatározta ugyanis, hogy hét végén hazamegy. Az összeget vitte magával, de nem a ládában, hanem csak úgy a zsebében. Szerencséjére mind megvolt, mikor elővette, hogy megmutassa Jolánnak. Hogy honnan van, neki se tudta megmondani. „Abban viszont biztos vagyok, hogy tovább fog gyarapodni.” Ám ismét tévedett. Nem gyarapodott: úgy, ahogy zsebében szét volt szórva, a teljes összeg eltűnt. Csak akkor vette észre, mikor visszatért otthonról. Pedig tényleg szaporodhatott volna. Jolán ígérte neki, hogy valamennyivel ő is hozzájárul. „De hát így, se kisebb, se nagyobb összeg nincs.” Ilyen helyzetben kezdett kutatni utána az államvédelem. Olyan sok bűnt találtak a számláján, hogy letartóztatták, több napig tartották fogságban, s ott azt mérlegelte, „mi lesz, ha elítélik?” De aztán az nem következett be. Mindenféle megjegyzés nélkül, elengedték. Azt követően, ismét otthon kereste a pihenés, a nyugalom lehetőségét. És használtak az otthon töltött napok. Letisztult aggyal, jó erőben ment vissza a kollégiumba, ahol már az érettségire készültek. Andrásnak kitűnővel sikerült, és nyomban elhatározta, hogy felvételizik az egyetemre. A sikeres vizsga újabb lendületet adott neki, hogy tartalommal töltse meg az egyetemi diákéveket. Mielőtt kezdett volna, még egyszer hazalátogatott, hogy beszámoljon sikereiről. De mindennek értékes járuléka volt, hogy ötszázezret talált banki számláján. Jolánnak pedig elmondta, hogy mindezek végén ott van az ő Eldorádója. „Csak dolgoznom, tanulnom kell addig, míg oda érek. Vannak még feladataim, melyekkel meg kell birkóznom, hogy az én tulajdonom legyen. Titeket nem felejtelek el. Ez a kis ház mindig visszavár engem, hogy megerősödjek, és felkészüljek az újabb feladatokra.” Az utazóláda közben teljesen összetört, de akadt még egy tarisznya, a világ meghódítására induló szegénylegénynek. Vállára vette, és elindult. Kezdett cseperegni az eső.

Készülődés

Három napig egyfolytában esett az eső. Apró szemű, hideg, és szúrt, mint a tű. Ezüstös szálakban ereszkedett alá. Csípett, szúrt: nehezen lehetett elviselni. Fájt, ha védtelen helyet érintett. Ha valaki kimozdult a házból, bebugyolálta magát, csak egy letakart halmot lehetett látni. Nekifeszült a zápornak, hogy megbirkózzék annak erejével, vakító támadásával. Csak nehezen haladt előre. Aki nem volt rászorulva, hogy kilépjen a fedetlen világba, az belül maradt a falakon. Közéjük tartozott a megöregedett, erekfői nyugdíjas házaspár: két ártatlan öregember. A városban nemigen lehetett látni őket. Anna még ki-kimozdult egy-egy hosszabb sétára, de László úr otthonülő ember volt. Szívesebben tett-vett otthon, minthogy betegye maga után az ajtót, és kimenjen a zajos rengetegbe. Meg aztán nem szívesen társalgott senkivel. Elmerült a maga munkájában. Esetleg közeli barátaival osztotta meg gondolatait. Irodalomkedvelő ember volt, de abbeli felfogásáról, véleményéről sem igen beszélt a magamutogatást egész életében igyekezett elkerülni. Ezért úgy néztek rá az emberek, mint aki nem sokat harapott a tudományokból. Ő azonban ezzel nemigen törődött. Nagy ritkán, esetleg Annának szólt kisebb sikereiről, akivel a közös munka hozta össze. Tanítani mindketten szerettek. Közel álltak a gyermeki lélekhez; értették azok szavát. Ismerték tanítványaik minden gondolatát. Közös beszélgetések alkalmával László szívesen mutogatta matematikai ismereteit. Anna pedig kitörő lánggal magyarázta egyik vagy másik fogalmat, hogy a látszat azt mutassa: mégiscsak ő a szakember abban a tudományban. Az jelentette nekik a legjobb szórakozást. Másokkal nemigen volt kapcsolatuk. László néha meglátogatta régi osztálytársát, Pétert, aki fiatal korától szívbetegségben szenvedett. Legutóbbi látogatásakor úgy látta, hogy barátjában kevés a lélek. Azután hosszú ideig nem találkoztak. A betegség Lászlót is megtalálta. Egy szomorkás esti órában csörgött a telefon. Anna vette fel. Péter meghalt; hallotta a megrázó hírt. Hallod, László? A barátod meghalt”. S mintha semmit sem mondott volna, a férje egyáltalán nem reagált. A halálhírt, úgy fogadta, mintha az őt nem érdekelné. Nézte egy darabig, szótlanul ápolóját, és végül nem mondott semmit. Barátja temetésére nem tudott elmenni. Nélküle kísérték utolsó útjára Pétert. Az elmúlással már többször találkozott. Elvesztette szüleit, több testvérét. S az mindig nagyon megrázta. A halottat soha nem nézte meg. Azzal a beteges félelemmel gyermekkorában találkozott, s a felnőtt ember is hordozta magában. Kínozta a halálfélelem, de soha nem emlegette. Holnap elmegyek az egyházhoz, hogy rendezzem a sírhelyünkkel kapcsolatos gondokat - jelentette be Anna. Te régen betegeskedsz, én is egyre gyengébb vagyok. Nem szeretném, ha úgy érne a halál, hogy az utánunk maradók azt se tudják, mit kezdjenek velünk. Én beteg vagyok, de nem akarok meghalni- válaszolta László. Hiszek abban, hogy meggyógyulok, és lesznek még dolgos napjaim. Hazahívjuk a lányokat folytatta Anna -, mert úgy érzem, betegebb vagyok, mint te. Nagyobbik lányuk, Anikó, a társadalmi megmozdulások előtt elhagyta az országot, Romániát, a zöldhatáron keresztül. Az életét kockáztatta, de mennie kellett, mert a szekusok állandóan a nyakán voltak. László csak akkor nyugodott meg, mikor három nap után megszólalt a telefon. Anikó hívta őket. Nyugodjatok meg, túl vagyok a veszélyen: Debrecenből beszélek. Csakhogy hallom a hangodat- mondta neki. Egyetlen kérésem van. Menj be az egyetemre, és kérjed, hogy folytathasd tanulmányaidat. Úgy lesz, apám- mondta röviden. Aztán az otthoni megmozdulások csendesedésével, László azonnal vonatra ült, és ment, hogy megkeresse a lányát. Sokáig szólni sem tudott. Nem tudta, hová tegye, amit látott: nyomortanya és rendetlenség. Minden a feje tetején állott. Anikó azzal nyugtatta meg némileg, hogy állást talált: a solymári vegyi gyárban dolgozom - közölte az apjával. Az egyetemmel hogy állsz, érdeklődtél már, hogyan folytathatod a tanulmányaidat? - kérdezte László. Nem - reagált gyorsan és röviden. Az apja nem kérdezősködött tovább. Fogta a lánya kezét, és bevitte az egyetemre. Másoltassák le a leckekönyvet, hogy a második félévet ne veszítse el a lány. Ennyi volt csupán. Semmilyen kifogással nem akadályozták a beiratkozást. Később, Borika, a kisebbik lányuk, járt át a Nyugat-magyarországi Egyetem erdőmérnöki szakjára, s az eredményei lehetővé tették, hogy jelentkezzen a doktori vizsgákra. S eldöntötte, hogy ő sem tér haza. Szüleik pedig tovább viaskodtak a halállal. A tudatot nehezítette a magány. Senki nem nyitott rájuk ajtót. Ha te meg akarsz halni, én sem élek tovább - Így az öreg László. Mindkettőnknek jobb lesz, ha átmegyünk a túlvilágra. S mire hazaérkeztek a lányok, az ágyban két sima arcú halott feküdt. Azt sem tudták, mihez kezdjenek. Hozzáfogtak a készülődéshez. Koporsó után néztek, élelmet vásároltak: legyen mivel megkínálni a részvétnyilvánítókat. Mikor hazaértek, az ágyakat üresen találták. Minden lélek eltűnt a lakásból. Arra gondoltak, hogy a holttesteket bevitték a hullaházba. Odasiettek, de teremtett lelket sem találtak. Zombolyáról, Anna szülővárosából telefonáltak. Gyertek azonnal hozzánk - sürgették onnan őket. Itt várnak a szüleitek, s veletek akarnak menni. Elő van készítve az utazás, s amint megérkeztek, mehettek is tovább. Hunniában fogadták őket. Harmatos reggel volt, mikor megérkeztek. A régi házakat a fölkelő nap vörös-fényes sugarai világították meg. Hatásosabb volt a legművészibb tájképnél. László azonnal szívébe zárta a várost. Szép volt, csöndes és békés, nyugalma gyógyító. Erre van szükségünk, hogy meggyógyuljunk –mondta László határozottan. A város fő teréhez közel volt Borika garzonja, odamentek, és letelepedtek. Délután végigjárták a Templom utcát, amely a többi régi épülettől körülvéve, Műemlékvárosként szerepelhetett volna. Az éjszaka annyira sötét volt, hogy az ablakon nem lehetett kihajolni, s szinte végig zuhogott az eső. Reggelre csak az erős hideg maradt. Jól fel kellett öltözni. Azután már minden történt a maga rendjén. Anna a munkától, László meg a sétáktól kezdett magához térni. Annyira megerősödött, hogy folytathatta az otthon elkezdett munkáját. Dolgozott szorgalommal, kitartóan, s az eredménynek is örülhetett. Nyugalmukat Anna megbetegedése zavarta meg. Nem tudták már, hogy kettejük közül melyik van nagyobb veszélyben. Annát kezelték, s hála az erős hatású gyógyszereknek, meggyógyult. Tünetmentes évek következtek. Lászlón volt a sor, az ő szíve mondta fel a szolgálatot. Többször katéterezték, de az állapota nem javult. Anna nem bízott a végleges gyógyulásban. Sokszor erősen nekikeseredve emlegette férjének, hogyha meghal, otthon helyezzék örök nyugalomra. Már a sírhely is megvan. László még nem tudta, hogy mit akar. Leginkább azt szerette volna, hogy Egerfügén, szülőfalujában, szülei mellett legyen a sírja. De nem volt határozott. Az erekfői sírkertben nyugodtak a testvérei. Hozzájuk közel szeretett volna pihenni. Aztán benézett új városának temetőjébe, s amint a kapun belül került, úgy érezte: azt tekinti magáénak. Anna már az anyagiakról is gondoskodott: ne kelljen a lányoknak azzal foglalkozni. Egész életében okosan, hozzáértően gazdálkodott: szűkön bánt a pénzzel. Gyógyulása után egyedül ő nem hitte, hogy az örökös. Állította, hogy az bizony csak időleges! És neki volt igaza. Férjének szaporodtak a gondjai, de együtt mérlegelték: kettejük közül melyik a betegebb? Párhuzamos volt az életük mindig, most is úgy készültek, hogy együtt mennek el. A temetéstől nem rettegtek, átélték már egyszer. A próbájuk jól sikerült, jöhet az előadás. A kérdés csak az, hogy egy vagy két szereplővel? Ahogy nagyobb lesz a siker - biztatgatták egymást. De nemsokára eljött a döntés ideje. László készült el először: kiadta lelkét. S akkor Anna sem akart menekülni. Együtt éltek, együtt voltak boldogok, együtt szálltak le a mélybe: az örökös hazába. A Ligetben van sírhelyük, nem hallgatnak, beszélgetni lehet velük.