A rigók igazsága

A válság nem rázta meg a mintagazdaságot. Sötét Géza főrészvényes tekintélyes úszógumit növesztett. A csemetekert jól hozott a konyhára. A másik

tulaj, Géza kisöccse csak jelentéktelen bice-bóca volt, aki még igazi nevet sem kapott. Mindenki csak Feketerigónak hívta. Feketerigó tiszta, csodaszép

füttye szinte babonázta a hallgatóságát, a nagyon különös hangulatú dallamsor pedig az emberekben sajátos gondolatokat indított el. A kezek dolgoz-

tak, a gépek duruzsoltak, a számla hízott. Sötét Géza ahogy gazdagabb, úgy egyre hangosabb lett. Szeretett hangos lenni, főleg a saját hangját szerette

hallani. Feketerigó fütyült, az emberek meg csak gondolkodtak, és beszélgettek. Egy-egy tavaszi reggelen, a dolgozók gyönyörére a trillák végighullá-

moztak az egész ültetvényen. Ekkor Gézára nem figyelt senki,… utána se! Ugyanis, szokatlanul új gondolatok kötötték le a közben ásót, metszőollót

szorgosan csattogtató kertészeket. Gézában egyre forrt az indulat, valamit tenni kell: Ez a hitvány kis rigó elhomályosítja az én nagyságomat! A sötét

gondolatok valósággá váltak: A kistestvér valódi feketerigóvá változott, fényes tollazatú, kecses röptű madár lett, a rigófütty igazi művésze. A kertben

szorgoskodók most már szinte csak rá figyeltek. Ám ekkor dühödten és hirtelen…Géza lekapta a légpuskáját, célzott és lőtt. A madár szárnytöréssel,

ólommérgezéssel a szomszéd kertben ért földet. De élve! Ott a kisebb kertben sebeit ellátták, etették, itatták. A gondos ápolás, a sok gyógyszer, de főleg

a fenyőmag csodát tett. A madár sokkal szebben, de szomorúbban énekelt…lőtávon kívül. Sötét Géza azonban már a nemesi rang felé kacsingatott.

Néhány hét múlva sokágú címeres cégér csillogott a bejárat felett: Alsó- és Felső-hegyesi báró Petneházy Démeter. A báró pipázgatott, sikamlós fájlokon

szörfözgetett a NET-en, de nem volt igazán boldog, valami hiányzott! A szokásos sétáján talált egy egészséges sárgarigót, fényes, narancs-színű tollazattal.

A báróból emberi érzést váltott kis a csöpp kis állat, megszerette, olyan boldogságfélét érzett. Az állat lett az élete, az aranyszínű madárka énekelt, önfeled-

ten repkedett, a tenyeréből evett. Ám az idill hamar véget ért, rejtélyes betegség jött. Ólommérgezésnek látszott, annak minden tünetével. Az aranyszájú,

aranytorkú csoda már nem evett, gyengült, ritkán énekelt. A báró csak vele törődött, a mintaüzem a hitelezőké lett. Feketerigó a szomszédból naponta elej-

tett egy-egy csodamagot, amitől sárgarigó kicsit javult, küzdött, harcolt. Báró Petneházy is belebetegedett az egyre reménytelenebb harcba, de hiába:

Feketerigó csodamagja itt nem segített.

A kismadár nem is sejtette, hogy a báró „tartozik-követel”-egyenlegét egy másik számlán vezetik.

Szolnok, 2012-03-31

Varga Lajos