Becsületes születési nevem Kui János, Almási János az írói nevem. Bizony régen,1939-ben születtem az erdélyi Szilágy megyéhez tartozó, vegyes lakosságú (magyar, román) Egrespatakon. Középfokú tanulmányaimat a zilahi Ady Endre Középiskolában végeztem. A kolozsvári Bolyai (1959-től Babes-Bolyai) Tudományegyetem Bölcsész Karán magyartanári oklevelet szereztem. 1997-ig tanítottam, közben öt évig főszerkesztője voltam a Zilahon megjelenő Szilágyság című közéleti és művelődési hetilapnak. Tizennégy, tizenöt évesen kezdtem el írogatni, azóta is művelem. Sopronban élek, az olvasás és az írás tölti ki öreg napjaimat.

Tisztelettel:

Kui - Almási - János

Sopron,2014.szeptember 7.

Penna

Önéletrajzi sorok

Nem szeretek sokat beszélni, igencsak szűkszavú ember vagyok. Ezért, ha kérdeznek, érdeklődnek, csak ennyit mondok:

Hogy Kui vagyok, és János,

ennyi legyen elég,

szegény ősök gyermekének

kincse a szerénység.

Most ennél valamivel többet kell mondanom, hogy a kép teljesebb, és kerek legyen!

Azzal kezdem, hogy az első verseimet még pennával írtam, és a számítógépet még meg sem áĺmodták. Hát, mit mondhatok? Bizony megöregedtem, idős ember vagyok.

Kemény tél volt, hó és hideg, amikor 1939 januárjának 28. napján 12 óra körül az erdélyi Szilágy megyéhez tartozó Egrespatakon megszülettem. Szüleim kevés földdel rendelkező, szorgalmas, dolgos földművelő emberek voltak. Munkájukban fontos szempont volt, amit József Attila öntött művészi formába:

"Dolgozni csak pontosan,és szépen,

ahogy a csillag megy az égen,

úgy érdemes."

Ennek tudatát én tőlük örököltem. (Tanulni vágyó gyermek voltam, s mivel szülőfalumban csak négy általánost lehetett végezni, V. osztályos koromtól a Zilahi 2-es számú, majd később az Ady Endre nevét viselő középiskolában tanultam, s ott is érettségiztem. A kolozsvári Bolyai (1959-től Babes-Bolyai!) Tudományegyetemre felvételiztem, és a bölcsészkaron magyar tanári képesítést nyertem. Előbb Sarmaságon, majd Zilahon, Ady Endre iskola városában tanítottam nyugdìjaztatásomig. A nehéz időkben nagyobbik lányom a zöldhatáron át hagyta el Romániát.A kilencvenes évek közepén a kisebbik is követte nővérét, úgy hogy mi a feleségemmeĺ kettesben maradtunk, s eldöntöttük, hogy mi is át települünk az anýaországba. Így lett a “hűség városa”- Sopron - öreg éveimnek csöndes, békés, nyugodt menedéke,S ez itt már a jelen. De visszafordítjuk tekintetünket a zilahi évekre. Ott ķerültemközelebb a könyvekhez. Otthon a Szent Biblia számított egyetlen olvasmánynak. Zilahon - kiváló tanárom, és osztályfőnököm jóvoltából - beüĺhettem az iskola nagyon gazdag dokumentációs könyvtárába, és ott jöhetett minden, ami “szem-szájnak ingere”, s úgy, talán, természetesnek mondható, hogy hamar szenvedélyemmé vált az olvasás. Jókai, Mikszáth, Móricz volt a kedvencem, de aztán megismerkedtem Juhász Gyula költészetével, és nagyon közel kerültek hozzám a versek. Olvasmányaim hatására magam is verselgetni kezdtem. Az első élő költővel 1953-ban találkoztam Szentimrei Jenő személyében, aki iskolánk névadó ünnepségének díszvendége volt. Hervay Gizella, mint zilahi származású költőnő, látogatta meg iskolánkat.Egyebek mellett, az irodalom barátokkal is találkozott.Vettem a bátorságot, és megmutattam neki egy politikai versemet. A megbeszélèsen elhangzottak olyan mélyen érintettek, hogy megtépázták költői ambìcióimat Elhallgattam, Hosszú évekig nem szállt meg az ihlet! De maga a találkozó igen sikeresnek, ér bizonyult Én például, a vendégtől hallottam először a verselés műhelytitkaiból. Az első próbálkozásnak megvolt a maga helye. Kialakult bennem egy olyan ösztön, egy belső kényszer, ami rám erőszakolta az írást. A terméketlen évek induló tanár koromban értek véget. Rátaláltam önmagamra, s kezdtem el írni a magamfajta verseket. Prózát csak néhány évvel ezelőtt kezdtem el írni, s megszületett a Kígyóvonal című regényem. Jelenleg egy újabb próza fekszik az asztalomon, és várja, hogy befejezzem. S a nagy gondom éppen az: adatik nekem még annyi idő, hogy elkészüljön? A mai ållás szerint: Mosoly lesz a címe. S ha már a tervekről, a jövőről szólok, azt is elárulom, hogy dédelgetett vágyaim közé tartozik a válogatott versek gyűjteményének megjelentetése. Úgy gondolom, megfelelő szinten juttatom el az olvasókhoz sajátos jellegű gondolataimat. Természetes, hogy az olvasás mindennapi elfoglaltságot jelent Nagyobb részt verseket olvasok: sokat, prózát eléggé ritkán. Az előbbiekben említett magyar írók után az orosz irodalom ragadott magához Különösen Turgenyevet szerettem, de szívesen olvastam, és olvasom Tolsztojt és Dosztojevszkijt is. A francia irodalomból már a költőket olvasom szívesebben: Apollinaire és Aragon verseit, de Maupassant is nagyon közel került hozzám. Hatással volt rám Rainer Maria Rilke költészete, a magyarok közül meg Radnóti Miklós, aki számomra nem csupán egy költőt, hanem a költõ ! Mellette pedig Weöres Sándor és a sajátos remekeket szolgáltató József Attila a mindennapi olvasmányom. Mindmáig a legmaradandóbb olvasmányélményemet Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című könyve nyújtotta. Az erdélyiek közül Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos és a fiatalabb Kovács András Ferenc versei nem hiányoznak a könyvespolcról. Író-olvasó találkozókon gyakran hangzik el a kérdés: hogy keletkezik egy vers, hogy ír meg a költő egy verset? Na, erről igazán nagyon nehéz beszélni. Igen sokrétű az ezzel kapcsolatos kérdés, amelyet meg kellene világítani. Bennem most még inkább, mint fiatalkoromban, él a belső kényszer, az ösztön, ami írásra mozgósít. Verseimben a népies forma, a magyaros ritmika keveredik a modernebb hangvétellel. Nem mondhatom, hogy mindig ugyanazon recept szerint dolgozom. Van úgy, hogy egyetlen beugró szó, vagy kész mondat indítja el a gondolatmenetet, de az is megtörténik, hogy csupán a hangulat él bennem, s annak a megörökítéséhez kell megtalálnom a megfelelő eszközöket. S ez bizony nem mindig egyformán sikerül. A versek közlésére az elektronìkus irodalmi portálok, antológiák adnak lehetőséget. Az interneten keresgélve, találtam azokat, amelyeket alkalmasnak találtam arra, hogy közölje az írásaimat.

Első volt közöttük a Holnap Magazìn, s örvendtem, hogy bekapcsolódtam a munkájába, mert sokoldalú, gazdag lehetőségeket kínál a rendszeres megjelenésre. Igencsak szìnvonalas munkát végez az Élő MagyarLìrara Csarnoka, a Tollforgatók Lapja, és nem utolsó sorban az Amatőr Művészek Fóruma. A befejezéshez közeledve, feltétlenūl el kell mondanom, mennyire kiváló, hasznos, és értékes a Soproni Erdélyi Kör tevékenysége: összefogja, összetartja a városba érkező, az anyaországba áttelepült erdélyi magyarokat Munkájukból engem a könyvbemutatók érdekelnek, nekem is lehetőséget adtak Kígyóvonal című regényem bemutatására. Már két évtizede jól megérdemelt nyugdíjas napjaimat élem. Olvasok, írok, sétálok, rádiót hallgatok, és tévét nézek. Sopron pedig annyi ismeretlent tartogat számomra, hogy időmből nem keveset arra fordítok, hogy gazdag történelmi és művelődési hagyományainak legalább egy picike hányadát megismerjem! Mind ez merész vállalkozás! Egy ilyen magamfajta idős embernek hosszú időre kinyúló tervei, esetleg, lehetnek, de a hozzá szükséges idő mások akaratától függ. Szerényebben fogalmazva, talán, amíg az idő engedi: írni szeretnék, és jelen lenni az irodalmi életben!