Sezertebeszre

A magányos mozdony

Egyszer volt, hol ne volt, volt egyszer egy régi, használaton kívüli nyomvonal, amit már vagy ötven éve nem használtak. Ennek a résznek volt egy mozdonya, amelyik minden este bejárta ezt a távot.

Egyszer történt, hogy egy kisebb mozdony betévedt erre a vonalra. Le- s felhúzta-vonta a vagonjait, szeretett volna visszatalálni az eredeti útjára. Már majdnem pirkadt, mikor egy régi mozdony útját állta. Mérgesen rátekintett, mintha álmából verték volna fel, hangosan felhorkant, lámpáit egyenesen a kismozdonyra irányította.

- Te ki vagy? – kérdezte szinte haragosan.

- Én? – kérdezte a kismozdony. – Bocsánat, nem akartam felkelteni, csak épp eltévedtem, valami oknál fogva letértem az egyik váltónál, s most szeretnék visszatalálni.

- Arra nem is gondoltál, hogy visszatolass? – tudakolta az öreg mozdony.

- Azt még sosem csináltam. Mindig csak előre mentem még. Hogy kell? – tette fel a kérdést meglepődötten.

- Ott van egy kar a jobb ablakodnál, told hátra! – kérte meg, s már is tolatott hátra.

A fiatal mozdony csak nyekergett, csattogott, még sem sikerült neki visszatolatnia. Az öreg mozdony közelebb ment hozzá, bekukkantott az ablakán, és ismét felhorkant.

- Mondtam, hogy a jobb ablakodnál lévő kart told hátra! – A fiatal mozdony rátekintett, meghúzta a jelzett kart, gépháza felhördült, lassan hátrálni kezdett. – Na látod, ügyes vagy, csak gyakorolni kell. – Tette hozzá. – Soká leszel te még ilyen, mint én … - majd hirtelen elhallgatott.

A fiatal mozdony hálás szemekkel nézett az öreg mozdonyra, majd ezt mondta:

- Köszönöm a segítséged – azután hozzátette. – Mit keresel te itt, ezen a vidéken, ahol még a …

Az öreg mozdony közbevágott:

- Ahol még a mozdony sem jár? Te is ide tévedtél, nem de? – tette fel a kérdést ismét haragosan. – Inkább menj, tolass vissza, ne is lássalak! – utasította a fiatal mozdonyt.

- Bocsánat, nem akartalak megbántani. Csak érdeklődtem, mert olyan sokat hallottam rólad. Azt is rebesgetik, hogy …

- Menj, míg jobban meg nem haragszom! – kérte az öreg mozdony.

- Tényleg, miért élsz te itt olyan egyedül? Miért nem jössz vissza, hallottam, hogy nem te voltál a hibás.

- Hagyd abba, és menj vissza, míg jobban be nem gurulok! – kiáltotta az öreg mozdony.

Ezzel támadó robajt hallattatott. Dühösen nézett a fiatal mozdonyra. Amaz megijedt, sietve tolatott vissza.

Az öreg mozdony lekapcsolta a lámpáit, lassan elindult.

A fiatal mozdony egy kis idő múlva lelassult, megállt. Ő is lekapcsolta a lámpáit, hisz a nap elérte a horizontot, világosságot, fényt hozva a vidékre. A jobb ablak melletti kart visszaállította, s nagyon csendesen elindult az öreg mozdony felé. Sokáig kereste, meg is találta, az egyik hatalmas bozót mögötti sínen. Aludt. Mélyen, álmodott, magában beszélt. A fiatal mozdony óvatosan közelebb ment, szinte előtte állt meg.

- Vigyázz! – kiáltotta álmában. – Vigyázz! A szakadék felé rohansz, állj meg, kérlek, ne tedd! Neeeeeeeeee….!

- Nyugodj meg, öreg mozdony! – kérlelte a fiatal lokomotív.

Az öreg mozdony tovább vergődött, hánykolódott.

A fiatal mozdony még közelebb merészkedett, már-már túl közel, mikor véletlenül megérintette az öreg mozdony elejét. Nagyon megijedt, de az öreg mozdony csak hánykolódott álmában tovább. Összefüggéstelenül beszélt, kiabált.

A nap már jó magasról szórta sugarait, mikor az öreg mozdony álmosan feltekintett, s maga előtt látta a fiatal mozdonyt, aki halkan szuszogva aludt előtte a síneken.

Először arra gondolt, hogy mély kürthangjával felriasztja az alvó mozdonyt, de oly édesen aludta mézédes álmát, hogy nem volt szíve megtenni. Csak nézte-nézte, sokáig elfigyelte vonásait, mikor arra a felismerésre jutott, hogy igen megöregedett, s az öregségével egyre jobban mérgesebbé és mogorvábbá vált. Haragudott a világra, mindenkire, aki cserbenhagyta őt akkor, mikor meg akarta menteni az egyik mozdonyt.

Történt egyszer, hogy nagyon sokat dolgozott az öreg mozdony. Híres volt teherbírásáról, fürgeségéről, rutinos tolatásairól. Azonban az egyik nap megfáradva tért haza a mozdony-garázsba, mikor azt a hírt kapta, hogy az egyik mozdony bajba került. Azonnal visszafordult, s elindult. Igen nagy bajban volt a kisiklott mozdony, hisz egy szakadék felé gurult lassacskán. Valahogy meg kellett állítani, nehogy lezuhanjon a mélybe. Az öreg mozdony óvatosan megközelítette őt, közben biztató szavakkal nyugtatta, hogy elterelje gondolatait a szorult helyzetéről. Közben kiengedte kampóját, hogy bele tudjon kapaszkodni a bajban lévő kollégája. Azonban nem mehetett túl közel hozzá, nehogy mind a ketten lezuhanjanak. Mélyen a lámpáiba tekintett, kérte, hogy ragadja meg a kampóra felaggatott sodronyt. Elkapta, megragadta. Ekkor az öreg mozdony lassan tolatni kezdett, húzta-vonta társát, de továbbra is beszélt és beszélt. Már majdnem sikerült biztonságos részre vontatni a bajba került mozdonyt, mikor a drótkötél hangos csattanással elszakadt. Ahogy visszatekintett az öreg mozdony, csak a zuhanó társát látta, aki némán zuhant a szakadékba. Az öreg mozdony motorja majdnem leállt a fájdalomtól, attól a tudattól, hogy képtelen volt segíteni. Órákig áll ott, megszűnt körülötte a világ. Fülében ma is hallja, ahogy mozdony társa élete darabokra zúzódik lent a mélyben. Nem is emlékezett arra, hogy került vissza a garázsba, de a következő nap reggelén elindult, míg mindenki aludt, elhagyta a fővonalat, s azóta él itt ezen az elhagyatott vonalon. Egyedül, igen magányosan.

Ez a fiatal mozdony az első, aki erre tévedt, aki színt hozott az életébe, s az első találkozásuk alkalmával igen durván bánt vele. Már nem is bánta, hogy visszajött, nem akarta megijeszteni, tetszett neki, motorja teljesen átitatódott ismét szeretettel.

Ahogy ezen elgondolkodott az öreg mozdony, a fiatal mozdony hirtelen felébredt, nagyon megijedt az öreg mozdonytól, felbőgette motorját, kapkodott, gyorsan a jobb oldali ablak melletti karhoz nyúlt, hogy mielőbb tolatni tudjon, de annyira gyorsan akart visszamenni, hogy az egyik kereke lecsúszott a sínről.

Az öreg mozdony közelebb ment, a fiatal mozdony becsukta lámpáit. Az öreg mozdony csak ennyit mondott:

- Ne félj, csak arra kérlek, hogy állítsd le a motorod, kapcsolj üresbe, lazuljanak el a kerekeid. Tedd meg, kérlek.

A fiatal mozdony lassan kinyitotta a lámpáit, belenézett az öreg mozdony lámpáiba, melyek oly melegen és barátságosan néztek vissza feléje. Megtette.

Ekkor az öreg mozdony annyit mondott:

- Bármi történjék, ne szólj, csak tedd, amit mondok. Rendben?

- Rendben! Azt teszem – válaszolta halkan a fiatal mozdony.

Az öreg mozdony motorja felbőgött, hirtelen tolatni kezdett, majd nagy sebességgel elindult a fiatal mozdony felé, leugratott a sínekről úgy, hogy épp a kisiklott kerekek mellett ért földet. Még volt annyi ereje, hogy meglökje a bajba került mozdonyt, aki lassan gurulni kezdett a síneken.

A fiatal mozdony öröme határtalan volt, de nem tartott sokáig, mert észre vette, hogy az öreg mozdony motorja lassan elhal, hangja tovaszáll. Lámpáit is alig tudta nyitva tartani. Teljesen belefúródtak kerekeit a földbe.

- Maradj itt, ne mozogj, azonnal hozok segítséget! – kiáltott fel a fiatal mozdony.

- Hagyd, nincs, aki megmentene egy ilyen csotrogányt – válaszolta.

- Hálás vagyok neked, hogy megmentettél – szólt távozóban a fiatal mozdony. – Azonnal visszajövök. Kitartás!

Teltek-múltak a napok, azután a hetek és a hónapok, egyre esősebbre fordult az idő, az öreg mozdony lehunyt lámpákkal ugyanott állt, ahol segített kimenteni a fiatal mozdonyt. A fű és a gaz egyre jobban kezdte benőni kerekeit, egyes kúszó növények elérték ablakait, rozsda mardosta testét. Haldoklott.

Egy fagyos, csípős reggelen hangos kürtszó hallatszott a távolból. Az öreg mozdony feltekintett, de alig látott valamit. Három mozdony állt előtt, köztük volt az a fiatal mozdony, akit megmentett.

A három mozdony nem hitt a szemének. Tanakodtak, hogyan is lehetne megmenteni az öreg kollégát. A fiatal mozdonynak jutott eszébe, hogy sodronnyal biztos, hogy sikerül visszahúzni őt a sínekre. Egymásba kapaszkodtak, a fiatal mozdony a sodronyon keresztül energiát lehelt az öreg mozdonyba, aki lassan, de éledezni kezdett.

- Kérlek, kapd el a drótkötelet és tedd a kampódra jó erősen. Mi hárman kihúzunk téged onnan – szólt a fiatal mozdony.

Az öreg mozdony először csak legyinteni akart, de eszébe jutott a múlt.

A fiatal mozdony többször feléje hajította a drótkötelet, melyet végre el is kapott az öreg mozdony. Megragadta, felerősítette azt, majd várt. A fiatal mozdony intett neki.

A három mozdony egyszerre húzni-vonni kezdte őt, már elérte a síneket, mikor a sodrony hangos csattanással darabokra hullott szét. Nem volt mit tenni. Ráadásul a öreg mozdony egyik kerekét teljesen elemésztette a rozsa. A fiatal mozdony ismét energiát küldött neki, de hasztalan volt a próbálkozása. Az öreg mozdony nem éledt fel. Soha többé.

Sokáig nézték az élettelen mozdonyt.

Teltek-múltak az évek, mikor hangos gyermekzsivaj harsogta be az öreg mozdony környékét. Hatalmas vontatókkal felszerelkezett mozdonyok és vagonok álltak sorban, hevederekkel és sodronyokkal felemelték az öreg mozdony, s vontatni kezdték. Vitték tova, messze.

Egy garázsban emberek csiszolták, festették, ecsetjeikkel csiklandozták, szépítgették. Felújították.

Így került egy vasúti múzeumba az öreg mozdony.

Azóta is ott áll, mindig gyermekek veszik körül, bárcsak tudnák, hogy milyen titkot őriz ez az öreg mozdony.

A szeretet-tantárgy

A tanító néni belépett a tanterembe, az egyik kezében az osztálynapló volt, a másikban egy gyertya égett.

A hetesek vigyázz-t parancsoltak az osztálynak, jelentettek, mit mosollyal köszönt meg a tanító néni. Letette az asztalra a gyertyát, állva maradt, az osztály sem ült le a helyére. Mindenki a fényre helyezte tekintetét. Egyesek morgolódtak, miért is kell még koptatni fenséges talpaikat, mikor kényelmesen is ülhetnének a padjaikban.

Ekkor felemelte kezét a tanító néni, majd a szívére helyezte.

- Tegyétek ti is ezt! – kérte lágy hangon.

A tanulók sorban teljesítették, bár egyesek keresgetni kezdték szívüket, vagy csak annak helyét, látszott, hogy bizonytalanok voltak ebben a témában. Végül ők is megtalálták, hisz a tanító néni szigorúra fogta tekintetét. Ennek hatása egyből érezhető volt.

- Most már leülhettek – szólt az osztályra.

Mindenki elfoglalta a helyét, némelyek fészkelődtek, mint amikor tyúkanyó keresi a legkényelmesebb pozitúrát a hosszú költéshez.

- Elolvastam, és kijavítottam a dolgozatotokat, melyet a múlt héten írtatok a szeretetről. A témája – tudom – igen érdekes volt, de nagyon sokan megértették, s igen szép írások születtek. Azonban van egy dolgozat, melyet nem tudtam értékelni.

- Biztos, hogy a Robié! – csattant fel az osztály.

- Csendet kérek! – szólt közbe a tanító néni. – Mindenkiét szóban is értékelem, mielőtt megkapja a dolgozatát. Akkor kezdjük!

Az első padokban már előre szélesen mosolyogtak a tipp-topp lányok, no meg a tudós fiúk. Ahogy haladtunk a hátsó padok felé, annál nagyobb érdektelenség volt tapasztalható.

- Kincses Izabella fantasztikus dolgozatát szeretném először kiemelni, hisz több oldalon keresztül leírta, kit és hogyan fog szeretni a Karácsonyi Ünnepek alatt. Gratulálok.

Kincses tanuló kiment, pukedlizett mielőtt átvette volna irományát.

- Szeretet-tantárgyból ötöst kaptál – mondta a tanító néni.

- A következő dolgozat elnyerte a legnagyobb szeretet-pontot, hisz megírója, ki nem más, mint Tudós Márton, arra is futotta energiájából és persze szeretetéből, hogy idegen embertársait is szeresse ezekben a napokban. Felemelő érzés lehet Márton közelében élni és szeretve lenni. Gratulálok neked is!

Tudós Márton kihúzta magát, mélyen a tanító néni szemébe tekintett, de ülve maradt. Kezét lassan kinyújtotta, szó nélkül kérte a dolgozatát.

A tanító néni némi zavarában intett tanítványának, hogy menjen ki a dolgozatáért, de az hajthatatlan maradt, majd így szólt:

- Idehozná, tanító néni a dolgozatomat? – kérdezte szinte parancsoló módban Márton.

A tanító néni odament és a padjára helyezte azt. Márton a kezét üresen a padra rakta. Szemei villogtak.

Az értékelés tovább folytatódott, ki jobban, ki kevésbé jól, de megoldotta feladatát.

Már csak egy dolgozat árválkodott a tanító néni kezében. Látni lehetett, hogy alig írtak rá.

- Nagy fejtörést okozott a következő…., hogy is mondjam, szinte szavakat sem találok rá, beadvány vagy minek is nevezzem, hisz csak egy mondat az egész mű – mondta kissé ironikusan. – Ha megengeded, Robi, felolvasnék belőle.

- Mi az, hogy felolvasná, idézze csak tanító néni az egész dolgozatot! – kérték a többiek.

- Csak egy mondat: „Szeretem önmagamat, hogy tudjak másokat is szeretni.” – csuklott el a tanító néni hangja.

- A kis önimádó! –kiáltottak fel a teremben! – Írassa meg ismét vele a dolgozatot vagy tényleg buktassa meg!

A tanító néni csendre intette az egész osztályt, majd ezt mondta:

- Most már én is értem! Mennyire igazad van, Robi!! Te nem azt írtad le, amit hallani akartam, hanem egy olyan igazságot, melyről oly sokan, még én is, elfeledkeztünk.

Ezzel odalépett a tanító néni Robihoz, a legjobb érdemjegyet biggyesztette a dolgozat jobb sarkába, átadta, s megrázta a kezét.

Rezes Erzsébet:

A támogatás

(Életmód a la Hungaricum)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer… Dehogy! Nem volt, ez van és ez is lesz!! Tehát van egy énekkar. S ami a legrosszabb, egy női kar. Ám nem is azon van a hangsúly, hogy egy énekkar, hanem azon, hogy női. Csupa nőkből álló „tömörülés”. Nem hiába használtam ezt a szót, hisz, aki nem tudott tömörülni, az kiesett. S mennyien estek a pikszisből!!!! Nem lévén redvás nyelvük, alattomos lelkük, kiestek, elűzettek onnan. Mintha egy héttagú inkvizíciós társaságba csöppent volna bele az ember. A Szent Törvényszék képviselői válogatott módszerekkel, összebeszéléssel, közös kinyírással minden esetben elérte a célját. A nem tetsző delikvens mehetett, s ha önszántából nem tette ezt, rásegítettek neki a kiközösítés, az átnézés, a lenézés eszközeivel. És mindig sikerrel jártak, legalább is a saját szemszögükből.

De történt valami. Kemény dolog, anyagias.

Tudniillik, jelentkezett egy szponzor, aki támogatást ajánlott fel az énekkarnak nem is jelentéktelen összeget, azonban volt egy kikötése: Mindazokat az énekkari tagokat vissza kell venniük, kiket elüldöztek. S velük együtt kell dolgozni, azaz énekelni. S mihelyt az egyik „elüldözött” újból kilép, el is felejthetik a támogatást.

Hatalmas felháborodás söpört végig az énekkarban a megmaradt „fő”-tagok között. Persze maga a felismerés, ki lehetett az, aki őket be- illetve elárulta, s ki lehetett a támogató. Kezdtek gyanakvókká válni, egymást is más szemmel vizslatták. Ám a mundér becsülete fontosabb volt, s az, hogy kitartsanak aljasságuk mellett, s míg azt közösen teszik, nem is nevezhető nevén a „közös”gyermekük, az aljasság.

Az elkövetkező próba után komoly megbeszélés folyt, hogy mit tegyenek. Végül arra az elhatározásra jutottak, hogy – a támogatás összege miatt – elfogadják a feltételeket. Azonban egyből felvetődött a következő probléma. Ki és hogyan álljon oda visszacsalogatni az elűzötteket. Sokáig törték a fejüket. Végül arra jutottak, hogy levélben megkeresik őket, így elkerülhetik a személyes, kínos találkozót.

Úgy is tettek. Azonban az elkövetkező kóruspróbára egyikük sem érkezett meg. Szinte el is maradt a próba. Értetlenül ültek a székeiken, már-már felháborítónak vélték a nyilvánvaló elutasítást. Ám a határidő is sürgette őket, hisz egy hónapjuk maradt rendezni a „soraikat”. S ebből már eltelt egy hét. Maradt három.

Végül arra az elhatározásra jutottak, hogy egyenként felkeresik őket. Azonban felvetődött az is, hogy ki kit keressen fel és hívjon vissza. Ekkor szabadult a pokol. Kezdtek felszínre törni az állítólag kimondott-ki nem mondott szavak, sértések.

Végiggondolták, s abban egyet is értettek, hogy mindegyikük azt hívja vissza, kinek a legkevesebb sértést okozta.

Eljött a következő próba ideje. Lassan, de szállingóztak a terembe a tagok, kik között egyre több régi tag volt látható.

Megérkezett a karnagy is, aki szemmel láthatóan bizonytalan pillantásokat vetett a régi-új tagokra. Kiosztották a következő dal kottáját, elkezdődött a hangolás, a beéneklés, majd az új dallam bemutatása, skálázása. Ismétlésképpen elővettek egy pár dalt levezetésképpen, melyet régebben tanultak. A visszajött tagok egy része nem rendelkezett ezekkel, a többiek pedig emlékezetből próbálták azokat elénekelni.

S ekkor kezdődött a jól megszokott sziszegések sorozata, fintorgások és sóhajtások tömkelege, a nem tetszések alig észrevehető, de tudatos jelzése.

A karnagy kérte, hogy a legújabb dallal folytassák a próbát. Többször leállította, újra elénekelte, elénekeltette a tagokkal a nehezebb részeket. S megtanulták, szépen hangzott.

Elkezdődött az ismétlés, az új mű kétszeri eléneklése. A régi-új tagok lassan, egymás után hagyták abba az éneklést, csak tátogtak. A törzstagok észre sem vették, annyira bele voltak hevülve. Egymásra néztek. Vállukat rángatták, sziszegtek, néha – megfázást – színlelve köhécseltek.

Mikor a végére értek, felváltva jelezték a karnagynak, hogy igen sok helyen fals hangokat hallottak, valaki teljesen elvitte az éneket, vegyék újra egyenként! Fellépéskor ez nem megengedett, teljesen le fognak bőgni.

Ekkor az egyik régi-új tag felállt, jelezte, hogy az említett részeknél már egyikőjük sem énekelt, csak tátogtak. Akkor hol a hiba, kinél jelentkezett a fals hang? Kérte továbbá azt is, hogy készen állnak a meghallgatásra, de előbb kezdjék a törzstagok.

Ebbe azonban ők nem egyeztek bele.

A karnagy csak annyit mondott, hogy fel is tűnt neki, nem értette, miért halkult el a kórus hangereje az ének vége felé.

Akkor azonban kik vétették el a hangokat, a nyújtásokat, avagy meg sem történt?

Erre azonban soha sem kaptak választ, mert a régi-új tagok lassan, egymás után felálltak és köszönés után elhagyták a próbatermet. Mindörökre.

A támogatást az ország másik énekkara kapta meg, mely elnyerte az úgynevezett, „A legbarátságosabb alkotóműhely” címet is.

Sezertebeszre

Az utolsó gőzös

Történt egyszer réges-régen, mikor még nagyapám élt, minden nyáron elvitt egy roncshoz.

Gyerekfejjel sosem értettem, miért tette. Reggel bepakolta a szendvicseket, magának rakott egy fél szál kolbászt, nekem friss kútvizet öntött, magának gyenge vörösbort kulacsába.

Elindultunk.

Növényekkel vastagon benőtt helyeken mentünk, nekem derékig ért a fű, a bozót többször megkarcolta bőröm, de nagyapám csak ment rendületlenül előre. Mikor elértünk a sínekhez, már tudtam, hogy nincs messze a cél, hisz ekkor nagyapám mindig levette a kalapját, megtörülte zsebkendőjével a homlokát, felnézett az égre, s ezt mondta:

- Ilonkám, megint itt vagyok! Itt van a mi Józsink is, tudod, a kis unokánk.

Ezzel visszahelyezte fejére viselt kalapját, megfogta a kezem, segített átlépnem a síneken, s ezt mondta:

- Hunyd be a szemed, de ki ne nyisd mindaddig, míg meg nem engedem, de csapj be, mert akkor sosem hozlak ide többé!

Becsuktam a kezem, odanyújtottam a kezem. Erős volt a fogása, érdes a tapintása, de erőt sugárzott, biztonságot. Megbíztam benne. Éreztem, hogy egy halmon megyünk felfelé, s amikor lelassítottuk a lépteinket, tudtam, hogy már közel vagyunk. Igen, megérkeztünk. Ekkor megszorította a kezem, kétszer is, jelezve, hogy kinyithatom. S ott álltunk egy halmon, melynek tetején egy régi gőzmozdony kéménye ágaskodott ki a földből. Mellette egy kis fülke volt.

- Megérkeztünk – mondta sóhajtva. – Isten hozott, gőzös! Mondtam, hogy ezen a nyáron is elhozom hozzád az unokámat – folytatta a nagyapám. – Gyere, köszönj neki! – noszogatott minduntalan.

Legelőször vonakodtam megtenni, de már ezen a nyáron szinte azonnal ráköszöntem a régi öreg gőzösre.

- Szia Gőzös! – mondtam.

- Csak ülj le, és edd meg a szendvicseidet. Addig én mesélek.

Ekkor nagyapám csak nézte a mozdony látható részeit és csak mesélt, és mesélt. Mikor abbahagyta, elővette elemózsiáját, megette, katonákat vágott nekem, etetett, pedig nem is voltam éhes, azután nagyot kortyolt a kulacsából. Megtörölte a száját. Felállt, megfogta a kezem, s máris mentünk vissza. Úton hazafelé ismét mesélt.

Élete első mozdonya volt, melyet mindig ő vezetett. Ritkán voltak távol egymástól, még a nagyanyámat is az ő segítségével ismerte meg. Épp vége volt a műszakjának, mikor a garázs felé tartott. A sínek mellett tartott haza, minden este, s az egyik este nagy esőzések voltak. Nagyanyám ismét ott ment, nagyapám lassított, majd megállt. Magához intette őt. Félénk volt, de teljesen átázott, ezért elfogadta az invitálást, felszállt a mozdonyra. S attól a naptól kezdve együtt mentek mindig haza addig, amíg meg nem kérte az egyik alkalommal a kezét. Megint este volt, nagyapám lelassította a mozdonyt, megállt, felsegítette nagyanyámat a mozdonyra, s csak nézett a szemébe. Már zavaró volt tekintete, mikor odalépett hozzá, benyúlt a belső zsebébe, elővett egy kis erszényt, kivett két karikagyűrűt, az egyiket nagyanyám felé tartotta, kedves szavakkal örök életére megkérte, hogy legyen a felesége. Nagyanyám igent mondott, s mindörökre hűséget fogadott neki. Úgy is lett, három éve „szegte” meg hűségét mindörökre, ugyanis meghalt. Nagyapám sosem mutatta, de nagyanyám elvesztésével élete teljesen megváltozott. Sokat szomorkodott, de mikor nála voltam, mindig vidámnak tűnt. Csak esténként ült az ágyában, s mielőtt elaludt volna, hosszan beszélt azokról az estékről, mikor megismerkedtek egymással. Majd kisírt szemekkel elaludt.

Így teltek el az évek, a nyarak, azonban a tavalyi nyár teljesen más volt, mint az azelőttiek. Ismét elvitt magával a nagyapám, azonban most furcsa módon nem kérte tőlem, hogy zárja be a szemem, mikor elértünk arra a helyre, önkéntelenül nyújtottam felé kezem, megfogta, de a szorításából hiányzott a régi erő. Ráköszöntünk a mozdonyra, megettük elemózsiánkat, fogtuk egymás kezét. Azután lassan hazamentünk.

Ezen a nyáron is meglátogattam nagyapámat, de egész nap feküdt az ágyában. Odaültem mellé, megfogta a kezem. Ahogy megszorította, éreztem, hogy tenyerében ott van két gyűrű.

- Kérlek, vidd el a mozdonyhoz, dobd bele, és gyere vissza – mondta halkan.

- Hogy találok oda? – kérdeztem tőle csodálkozva. Ám nagyapám azonnal átlátott rajtam.

- Tavaly nem csuktad be a szemed, láttam, de nem szóltam, kíváncsi voltam, mikor fogod ezt megtenni. Büszke is voltam rád, hogy olyan sokáig megtetted. Megteszed, kis unokám?

- Meg, nagyapám! Megteszem – válaszoltam.

Ezzel elindultam. Az út azonban most sokkal hosszabbnak tűnt most, mint régebben. Hiányoztak nagyapám meséi.

Amikor elértem ahhoz a helyhez, ahol mindig behunytam a szemem, most is megtettem, kezemmel oldalra nyúltam, nagyapám kezét akartam elérni.

Azután felmentem a halmon, leültem, megsimogattam a földet. Eszembe jutott az a történet, hogyan is került ide a mozdony. Mikor a nagyapám tudomást szerzett arról, hogy a roncstelepre akarják vontatni a mozdonyt, megkérte régi kollégáit, hogy a vontatáskor úgymond „térítsék” el, hozzák ide, mert szeretné őt ide eltemetni.

Megtették.

Én is megtettem. Fogtam a két gyűrűt, s bedobtam a mozdony belsejébe. Hallottam fémes csengésüket, de ekkor nagyot dobbant a szívem. Hirtelen felálltam, rohantam vissza nagyapámhoz. Szólítottam már a tornácról, de nem válaszolt. Beléptem a szobájában, az ágyában feküdt, bal kezében egy régi fényképet tartott, a jobb keze lógott. Megfogtam, visszaraktam a mellkasára, de éreztem, nincs benne élet.

Nagyapám meghalt.

Ekkora halat fogtam

azaz

Most menj, fogj inkább egy halat, míg elül a csatazaj!

- Na ezt sem gondoltam volna! – töprengett el magában Kirschbauer, a filozófia tanszék egyik vezető tanára. – Még hogy vétettem! Mi ellen? – Azonban ez utóbbi szavait már-már halhatóan maga elé mondta.

- Mondtam, neked, hogy ne add ki azt a cikket!- csattant fel Kirschbauer fiatal kollégája.

- Akkor sem értem, mi a baj vele? Mármint a cikkel! Csak egy tanmesét írtam le – mondta, kérdezte magától.

- Még hogy tanmese! Már akkor mondtam, hogy magukra fognak ismerni – intett az ajtó felé a fiatal kolléga.

Kirschbauer csodálkozó tekintettel figyelte kollégáját. Nem értette a körülötte történő eseményeket, történéseket.

- Tehát … - kezdte el mondatát, de nem tudta befejezni.

- Tehát, el kell menned egy időre szabadságra.

- Mi van? – csattant fel Kirschbauer. – Hova? A szünet még vagy csak egy hónap múlva fog elkezdődni!

- Tényleg nem érted? Most inkább menj el szabadságra, mert az állásodba is kerülhet. Mert megírtad, leírtad, kiadták. Menj, és inkább fogj halat, míg elül a csatazaj!

- A soros cikkemről beszélsz, tudod?- kérdezte.

- Igen, pont arról! Miért nem írtál inkább esszét, vagy egy újabb tanulmányt valamelyik nagyfejről? – kérdezte. – Miért kellett belenyúlnod a darázsfészekbe?

- Na, most akkor szögezzünk le valamit! – állt fel Kirschbauer. – Most elmondod, mi is történt.

- Nem akarom elhinni, hogy még nem fogtad fel! Tényleg nem érted?

- Mit? – csodálkozott nagyon a kérdezett.

- Az úgynevezett tanmeséddel kitálaltál, épp egy lobbit lepleztél le, melyben benne voltak azok, azok is, s tudod, mennyi pénzről van szó? Azaz, csak volt szó? Tönkretetted őket!

- Én?

- Igen, te. Kitől kaptad az információkat, mert most azt keresik.

- Elég! Végleg nem értek semmit. Megírtam egy ókori történetet napjainkra átírva, s azt te sem tagadhatod, hogy nem raktam tele szakmai kérdésekkel, illetve azok magyarázatával.

- S ezzel még érdekesebbé tetted az egészet, még meg is magyaráztad. Be is bizonyítottad cselekedetük helytelenségét, ránk nézve annak veszélyét.

- Akkor sem értem – mondta maga elé meredve Kirschbauer.

- Elmondjam?

- Tedd, hátha megértem, mi is történik itt, körülöttem.

- Honnan tudtad, hogy a város vezetősége el akarja tékozolni a legnagyobb beruházás telephelyét, honnan volt tudomásod arról, hogy mennyi kenőpénzt kaptak ezért? Egyáltalán, mit tudsz az egészről?

Kirschbauer csak nézett kollégájára, szemében csodálkozás ült, válaszolni sem tudott a feltett kérdésekre.

- Kitől származtak az információid?

- Miről van szó? Milyen telephelyről? Milyen pénzről? – hadarta el ismét Kirschbauer a kolléga kérdéseit.

- Te valóban nem tudtál ezekről? Valóban semmiről?

- Miről? Csak annyit tudok, hogy most mehetek kényszerszabadságra. Hol lehet jó halakat fogni?

- Ne vedd már komolyan? Én csak azért mondtam, hogy menj és fogj halat, mert semmi más nem jutott az eszembe.

- Végül is, ez a legjobb most mindenki számára – mondta értetlenkedve Kirschbauer.

Ezzel felállt és kiment a dolgozószobából.

A kolléga egyből tárcsázott, majd rövid idő múlva megszólalt:

- Szerintem semmiről sem tudott, nem is tud, iszonyú véletlen, hogy épp most írta meg ezt a cikkét. Kár lenne elküldeni, de megmondtam neki, hogy menjen szabadságra.

Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó:

- Ja, még …

- Egy pár hét múlva elül minden – tette még hozzá.

- Ja, még csak azt akartam kérdezni, de már megyek is!

Az ajtó becsukódott, a kolléga hirtelen hátra nézett, de már nem látta Kirschbauert.

Egy stéget keres Kirschbauer, kezében két nagy műanyag doboz, az egyik vállán horgászbotok, a másikon egy háló. Az oldalán egy összehajtható kisszék, hátán hátizsák.

Megtalálja, mármint a kezében lévő rajz alapján a kijelölt helyét. Megkönnyebbülve lerakja csomagjait, felállítja székét, leül rá, majd a víztükröt figyeli elmélyedten. Majd megszólal:

- Most inkább menj el, fogj inkább egy halat, míg elül a csatazaj! – mondja elgondolkodva. – Csakhogy meddig fogjam azt a halat? S milyen csatazajnak kell elülnie? – rázza a fejét, míg kibontogatja a botokat, majd előveszi a csalikat, a sorba rakja őket, melynek egy része furcsa mozdulatokat tesz, tehát, ezek az élő csalogatók, konstatálja magában Kirschbauer. – Melyiket kell először felrakni? – kérdezi magától, s mivel választ nem kap, tovább rakosgatja „szerszámait”.

Ekkor hirtelen felpattan, kinyitja hátizsákját, zaklatottan kutat benne valami után. Egyre idegesebben teszi ezt. Aztán hirtelen oldalra dobja a zsákját, leül a stégre, maga elé meredve mondja:

- Otthon hagytam! Pedig nélküle képtelen vagyok elkezdeni. Életemben nem horgásztam. Igaz, már láttam filmeken, de ott biztos, hogy minden előre meg volt rendezve. Azonban ez a való élet, valós vizekkel, s szerintem, igazi halakkal.

Ismét a víztükörre tekint, mely tisztán visszaveri a felkelő nap sugarait, a szellő finoman simogatja felszínét, a nádas alul és felül is lágyan ringatózik, hajladozik, néha-néha vízkörök, vízgyűrűk jelennek meg. Itt-ott buborékok, melyek a felszínhez érve pukkanással semmivé válnak. Helyükön tisztán láthatóak a szelek irányította szürke felhők, melyek nem sok jót tartogatnak.

- Most felvetődik egy kérdés, hazamenni, vagy maradni! Azonnal el kell döntenem, fél munkát nem óhajtok végezni – tette fel magában a kérdést Kirschbauer.

A nádas hirtelen megmozdult, hangos hápogással kacsa-anyó és kis családja úszott ki. A kiskacsák vékony hangon örömüket kiáltották szét a világnak, melybe csak kacsa-anyó szólt bele. Mintha csendre intette volna kicsinyeit, mert azok hirtelen elhallgattak. Nézték anyjukat, aki figyelmesen körbe tekintett, majd egy halk hápogás után elindult a szomszédos nádas felé. A kiskacsák egymás után, egy sorban követték anyjukat, hallgattak, figyeltek ők is, ahogy anyjuk tette. Mikor beértek a biztonságos sűrűbe, ismét hangos hápogásba kezdtek, majd egyre beljebb haladtak, egyre jobban elhalkult örömteli hangjuk.

- Szép! –kiáltott fel Kirschbauer. – Nagyon szép! Mondhatnám, megható. Ám ezek hápogása nem riasztja el a halaimat? – kérdezte magától. – Tényleg, hallanak a halak? Hm… Ez jó kérdés, eddig hogyhogy nem jutott az eszembe? – firtatta tovább magát filozófusunk. – Talán, mert még sosem voltam itt, sosem voltam horgászni, sosem… - Ekkor hirtelen elhallgatott, körbe tekintett, azt nézte, figyeli-e valaki őt a közelben. Arca lángvörös lett. – Hűha! - kiáltott fel, majd letörölte homlokáról a verítéket. – Magamban beszéltem! – Csattant fel hirtelen. – Magamban beszéltem! S akkor mi van? Semmi gond, csak … Végül is meg kell valakivel beszélnem a kétségeimet, s csak nézzünk körül, senki sincs a látóhatáron, ”halul” meg nem tudok. Amúgy is, hogy nézne az ki, hogy az elítélttel beszélném meg a kivégzés módját!

Ezzel Kirschbauer felállt, ismét felvette a hátizsákját, kiöntötte annak tartalmát a stégre, sorba rakta, minden koncepció nélkül.

A nap egyre magasabbra kúszott, egyre erősebben szórta forró sugarait. Melege lett. Fogta zsebkendőjét, a négy végére görcsöt kötött, bevizezte, fejére rakta. Előszedte a horgászbotjait. Nézegette, vizslatta, majd elővette az egyik igen furcsa színű üvegcsét, kivett belőle két izgő-mozgó férget, s megpróbálta a horogra ráakasztani. Azonban a férgek nagyon ügyesnek bizonyultak, minduntalan leestek a horogról, le a stégre, majd belepottyantak a tó vizébe. Kirschbauernek nem lett rossz kedve, újból és újból kivett egy másik csúszó-mászót, hogy végre szorult helyzetben legyenek mozgó csalijai. Az idő meg csak telt, telt és telt. Egyszer arra lett figyelmes, hogy majdnem elfogytak a csalik. Az utolsót kiemelve, közelebbről megvizsgálta, szinte a „szemébe” tekintett.

- Na, te vagy az utolsó reménységem! Ha nem tudlak rárakni a horogra, akkor a vízbe fogsz fulladni, mint a többiek. Ezt akarod? – kérdezte. – Most döntened kell. A horogra vagy a vízbe? Próbáljuk meg!

A féreg meg csak mozgott, szorult helyzetét akarta Kirschbauer tudomására hozni, de mindhiába.

- Nincs harmadik választás, tudod, az arany középút. Arról meg nem is akarok vitát nyitni, hogy én most téged a célom elérése érdekében igen kegyetlen módon, de felhasznállak. Mondhatnám, hogy a cél szentesíti az eszközömet. Nos…

Ezzel Kirschbauer felrakta a horogra a legutolsó férgét is. Újdonsült horgászunk szinte becsukta szemét, mikor annak testét átszúrta a fémhorog, azonnal be is dobta a vízbe. Majd várt. Egy kis idő elteltével kikapja horgászbotját a vízből, magához emeli a horgot, látja, hogy a féreg még mozog, rángatózik. Ismét visszadobja azt, még beljebb.

Vár. A vízen lassan ringatózik az úszó. Körgyűrűk jelzik annak mozgását. Eleinte számlálgatja, nézi, majd feláll, elővesz még egy horgászbotot.

- Nagy ez rendben van! – mondta Kirschbauer. – Akkor most jöhet a kukoricás. Csakhogy, melyiket válasszam? A szárazat vagy a beáztatott kukoricát?

Fogta a következő botot, megnézte a horgot, mely igen nagynak bizonyult.

- Ez nagyon nagy! Ilyen hatalmas halak nincsenek is ebben a tóban. Azonban… - kinyitotta az egyik horgászdobozt, melyben szebbnél szebb, nagyobbnál nagyobb horgok sorakoztak, súlyokkal és azok nélkül is. – Na, nem! Inkább nem nyúlok hozzá, sosem csináltam. Mi lesz, ha nem sikerül összeillesztenem a damilt, akkor egy bottal kevesebbem lesz.

Így fogta a beáztatott kukoricát és rárakta a horogra.

- Elég lesz egy? – kérdezte magától. – Biztos, nehogy túl nagy legyen, mert még be sem tudják kapni a halak.

Kirschbauer felállt megint, meglendítette a botját, majd jó messzire dobta be azt. Elégedett volt, s fogott egy bottartót, ráhelyezte azt.

Ekkor egy dongó támadóként lépett fel Kirschbauer ellen. Előbb el kezdett csapkodni, mikor az egyik lépésénél a vízbe borította a kukoricaszemeket. A dongó amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távázott.

- Erről nem szólt senki sem! – mondta magában Kirschbauer.

A stégre kihelyezett üvegcséket összeszedte, mármint ami maradt belőlük. Közben azon gondolkozott, hogy mit tehet a harmadik horog végére, de semmi nem jutott az eszébe.

- Féreg az egyiken, kukorica a másikon, mit szoktak még használni? – kérdezte.

Megéhezett. Elővette hátizsákjából a szendvicseit, majd enni kezdte azokat. Ahogy a morzsák leestek a stégre, majd a vízbe, lett arra figyelmes Kirschbauer, hogy egyre több kishal látogatja a stég alatti részt.

- Mi van, ha a halak szeretik a kenyeret? – tette fel a kérdést fennhangon. – Mintha már hallottam volna arról, hogy kenyérrel etetik horgászat előtt őket!

Fogott egy kis darab zsemlét, belemártotta a vízbe, kis galacsinokat készített belőlük, majd az egyiket a harmadik horogra rakta. Jól összenyomta, s máris a tó közepén landolt ez a horog is.

Kirschbauer összepakolta a dolgait, távolból nézte az úszók ringatózó mozgását, majd nyugodtan konstatálta, hogy itt az ideje a pihenésnek.

Várt.

Várt.

Várt.

Azonban maga sem tudta, mire is várt egyáltalán. Az úszók folyamatosan körgyűrűket formáztak. A szél feltámadt. Egyre erősebben fújt. Az úszók kezdtek a stéghez közeledni. Kirschbauer nem tudta, tévő is legyen. Kivegye, avagy sem a botokat, bedobja-e újra azokat. Majd úgy döntött, nem tesz semmit.

Csak nézte az úszókat. Majdnem elaludt, mikor azt vette észre, hogy az egyik alámerül. Kirschbauer nem is akart hinni a szemének. Aztán megismétlődött. Csakhogy egy kis probléma adódott. Nem tudta, melyik bothoz tartozik az az úszó, amelyik alámerült. Ekkor hirtelen felrántotta a középső botot, tekerte az orsót olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudta, mert így látta valamelyik természettudományos ismeretterjesztő filmben. S a horog hirtelen kiemelkedett a vízből. Rajta ficánkolt a legutolsó féreg. Tudta Kirschbauer, hogy elvétette a botot. Visszadobta azt, amilyen gyorsan csak tudta. Aztán megvizsgálta a másik két bot damiljának feszességét.

- Ez biztosan megmutatja, melyiken van a kapás. Tényleg, kapásom van!!! – Kiáltott fel boldogan Kirschbauer. Megfogta a jobb botot, lassan megemelte, s elkezdte az orsót tekerni, közben pedig emelgette a bot végét. – Gyere, gyere csak! Nem bántalak! Nem kell félni. Nem bánt a bácsi! – S Kirschbauer tekerte az orsót. A bot meg csak hajlott, megfeszült.

Mikor az úszó elhagyta a víz felszínét, hirtelen megakadt a bot, megpattant, a damil ernyedten lógott alá. Ahogy a horog elhagyta a vizet, látta Kirschbauer, hogy egy közepes hall épp ekkor esett le a horogról. Csak fogta a botot, nézte, ahogy a hal visszaesik a vízbe, vízgyűrűket formázva maga után. A bot megkönnyebbült. A damil nem feszült tovább.

- Most mi van? Csak így? – kérdezte Kirschbauer. – Elvesztettem? Elvesztettük egymást? Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Kirschbauer.

Azután a stégre dobta a botját, leült, figyelte a másik két úszóját, lehetőségét. Lehetőség arra, hogy megszerezze első zsákmányát, ami most elúszni látszott. Dehogy! El is úszott!

Sokáig nem történt semmi.

- Ennyire nem lehet unalmas a horgászat! – dobta fel magában az újabb témát. – Senki sincs, akivel beszélgetni lehetne! Csak magunkkal – tette hozzá Kirschbauer.

Az úszók még mindig lágyan ringatóztak a vízen. Kapásnak semmi jele. Már-már lecsukódott szeme, mikor az egyik ütemesen le-felmozgott, azaz inkább valami mozgatta. Kirschbauer ujjával végigvezette, melyik bothoz is tartozik a megfigyelt úszó. Lassan megfogta, vigyázva arra, nehogy meghúzza a damilt, s ezzel elriassza következő halát, élete első zsákmányát.

Mikor az úszó végleg eltűnni látszott, hirtelen mozdulattal megrántotta a botot, s gyorsan tekerni kezdte a damilt. A bot egyre jobban meghajlott, rángatózott, megfeszült, szinte kettétörni látszott. Egy kicsit lelassította a tekercselést, várt, majd lassan csökkentette a köztük lévő távolságot. A hal ekkor magasra ugrott, látatta magát.

- Gyönyörű! – kiáltott fel Kirschbauer. – Nagyon szép! Csak tudnám, milyen fajta! Gyere! Gyere, csak! – hívogatta egyre jobban.

A hal ismét megmutatta magát. Most még nagyobbnak látta Kirschbauer. S egy röpke pillanatra el is engedte az orsót, mely azonnal tekerődött vissza. A hal meg csak úszott, úszott és csak úszott. Egyre jobban távolodott. Mire Kirschbauer felfogta, mi is történt, a damil teljesen elfogyott. Ekkor megrántotta botját, és újra tekerni kezdte a hosszú zsinórt. Már úgy tűnt, hogy a hal ismét leoldódott, mikor a bot megfeszült, egyre jobban meghajlott. Nem engedett a szorításból. Kirschbauer várt. Majd újra tekercselni kezdte a damilt. Ekkor egy nagyot rántott a botján, amely hangosan kettétört, a damil elpattant. Kirschbauer nagy szemekkel figyelte, ahogy a bot elejét húzza maga mögött a hal. Viszi, messze a tó közepe felé.

A második bot is a stégre kerül. Még hogy kerül! Kirschbauer dühösen ledobja. Az orsó lepattan róla, gurulni kezd, majd belepottyan a vízbe.

- Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Kirschbauer. – Ez is elúszott! Ennyire nem lehetek peches! Mit rontottam el, mert a hal ügyesebb volt nálam. De miért is akarok én egyáltalán halat fogni? – tette fel hirtelen magában a kérdést.

Majd Kirschbauer kezébe temette arcát.

Nem vette észre, hogy a harmadik, utolsó úszója megmozdul, el-eltűnik a vízben. Kirschbauer mélyen elmerült a gondolataiban. Az úszót meg csak vitte valami, egyre távolabb. A damil egyre jobban fogyott. A bot megmozdult, már-már leesett a stégről, mikor Kirschbauer elkapta azt. Azonban csak fogta, azon gondolkodott, hogy folytassa-e harcát a hallal. A vízben vergődő zsákmány meg csak ficánkolt, rángatta a botot. Ekkor Kirschbauer nagyot rántott rajta, hirtelen tekerni kezdte az orsót, néha megállt, majd egyre jobban csökkentette kettőjük között a távolságot, már látni vélte zsákmányát. S nagyon elcsodálkozott. Mintha már látta volna ezt a halat a mai nap. Gyorsabban tekercselt. A stég előtt vergődött a vízben a hal.

- Na, barátocskám! Most nem menekülsz! Megvagy! – kiáltott fel.

Jó erős rángatásokkal próbált a hal megmenekülni, Kirschbauer látta annak vergődését, de szemében egy ismeretlen tűz lobogott. Hatalma volt valami felett, ő döntött valami sorsáról.

- Most nem menekülsz! - mondta Kirschbauer.

Ekkor a halat megemelte, a bot majdnem kettétört, fogta a hálóját alámerített, s kiemelte nagy, méretes halát.

A stégen vergődött a háló rabja. Kirschbauer odament, hogy kivegye szájából a horgot. S alig akart hinni a szemének. A hal szájából egy másik, szakadt damil is kilógott.

- Akkor te törted el a másik botomat! Pedig azon gondolkodtam, visszaengedlek a tóba. Így azonban nem tehetem – mondta a halnak.

Aztán hirtelen feltekintett, vállára tette a hálót a zsákmányával együtt, s elindult.

Meg sem állt az egyetemig. Ott belépett a dolgozószobájába, majd fogta a halat, s kollégája elé dobta.

- Nem megyek szabadságra! Legyen csak zaj, nem érdekel!

Ezzel ki is ment.

Kovács Evelynnek

Rezes Erzsébet:

E.T. és én

Nem is tudom, hogy ez álom volt vagy sem, de úgy érzem megtörtént velem. Annyira életszerűnek és igaznak tűnt.

Történt egyszer, hogy magányosan ballagtam egy este a sötét erdőben. Elszöktem otthonról, mert úgy éreztem, senki sem ért meg. Pedig nem így volt, szüleim is mindig azt mondták, hogy szeretnek, de én még többre vágytam. Most már tudom, hogy megfoghatóvá akartam tenni azt, amit nem lehet, pedig a szeretet határok nélküli. Annak kell lennie.

Akkor elmesélem részletesen azt a történetet, ami megesett velem ebben a sűrű, titokzatos rengetegben.

Egyszer, mint már mondottam, magányosan ballagtam az erdőben. Nappal minden egyes zegét-zugát ismertem, de ma nagyon sejtelmesnek és félelmetesnek tűnt. Félúton jártam, mikor arra gondoltam, vissza kellene mennem, biztos, hogy a szüleim idegeskednek, hol is lehetek, mikor az egyik bokorból neszeket hallottam. Meg sem mertem fordulni, annyira megijedtem. Eszembe jutottak azok a mesék is, melyeket még pici koromban olvastak az erdőről. Mindig sötétek voltak, félelmetesek, gonosz szellemekkel tele.

Csak mentem előre, vitt a lábam be a sűrű rengetegbe. Azonban egyre erősebben hallottam azt a neszt, amely megijesztett. Ahogy beljebb kerültem, vettem észre azt, hogy a hang követ engem.

Hirtelen megálltam, majd ismét elindultam. A hang, a nesz is azt tette. Ismét megálltam. A hangom is. Ekkor beszélni kezdtem:

- Ki vagy? – kérdeztem, de megfordulni nem mertem. – Ki vagy? Mit akarsz? Miért követsz? Hagyj békén, kérlek!

A bokor megrázkódott. Láttam oldalról, hogy van ott valaki, de még mindig nem mertem odanézni.

- Miért követsz? Egyedül vagyok, és nagyon félek. Ne bánts! – folytattam remegő hangon, majdnem sírtam.

Ekkor szaladni kezdtem. Azt gondoltam, hogy el tudok tűnni követőm elől. Rohantam, ahogy csak bírtam. Egyszer hátra tekintettem, de nem láttam senkit. Ahogy visszafordultam, magam előtt láttam egy furcsa alakot, ám nem vettem észre azt a gyökeret, mely átszelte az erdei ösvényt, s felbuktam benne.

Teljesen elsötétült a világ előttem.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de mikor magamhoz tértem, nagy fényességet láttam. Valaki az ölében tartotta a fejem, kezemet fogta. Furcsa volt a tapintása, kezének érintése. Hűvös volt, de éreztem, hogy meleg sugárzik belőle.

Lassan kinyitottam a szemem. Nagy fényesség láttam, de még mindig este volt.

Kerestem a kéz tulajdonosát. Megpróbáltam felülni. Segített nekem. Megfogta a vállam, mikor látta, hogy meg akartam fordulni, aztán befogta a szemem. Lassan megfordított, kezem lassan emelkedni kezdett, s elértem a mellkasát, szívdobogást éreztem. Az ujjait egyenként emelte fel a szememről.

Megláttam őt.

Igen, őt.

Emberi alakja volt, hosszú nyaka, vékony karjai, még vékonyabb ujjakkal. Áttetsző testében ott dobogott egy szív, melyet éreztem.

A fülemre tette az egyik ujját, s hallottam hangját. Hozzám beszélt:

- Ne félj! Nem bántalak!

Kezem még mindig a szívén volt. Nem féltem.

- E. T. vagyok – mondta nyugodt hangon.

- Evy vagyok – válaszoltam.

S csak néztük egymást, minden félelmem tovaszállt.

- Ki vagy? – kérdeztem, majd egy lépést hátráltam, de E.T. megfogta a kezem.

- Nem kell félned – mondta.

- Nagyon furcsán nézel ki. Honnan jössz? – kérdeztem.

- Onnan – válaszolta, és felmutatott az égboltra. - Arról a fényes csillagról jöttem.

- Mit keresel itt?

- E.T. vagyok, és barátot keresek magamnak. Leszel a barátom? – tette fel a kérdést hirtelen.

- Azon a csillagon nincsen barátod? – tudakoltam tőle.

- Van, de mi nagyon sokat utazunk, s én minden csillagról és bolygóról szeretnék barátokat gyűjteni.

- Mennyi barátod van?

- Még egy sem.

- Hogyhogy?

- Sehol sem élnek errefelé, csak itt a Föld nevű bolygón.

- Mikor érkeztél?

- Amikor megláttalak téged az erdőben – mondta E.T.. – Most hova mégy? Merre tartasz?

- Elszöktem otthonról – válaszoltam.

- Neked van otthonod? – kérdezte, s szíve egyre gyorsabban vert. – Mit jelent az, hogy elszöktem? – nézett rám a nagy szemeivel.

- Eljöttem, soha nem akarok oda visszamenni.

- Akkor már nincs otthonod?

- Nincs. Legalább is azt hiszem. Nem tudom – válaszoltam, és egyre nagyobb nyomást éreztem a szívem környékén. A levegőt is nehezebben tudtam szívni. Egyre szomorúbb lettem.

- Ugye, te sem akarod, hogy ne legyen otthonod? – kérdezte E.T..

Csak úgy záporoztak a könnyeim.

Aztán elindultunk, mentünk lassan az erdei úton. Beszélgettünk, elnézegettem lomha járását, hosszú, vékony karját. Csúnya volt, nagyon, de olyan kedves, szeretetreméltó, hogy az út végére már szépnek láttam.

Igen, az út végére, hisz észre sem vettem, hogy visszajutottam a házunkhoz, ahol édesanyámat láttam meg először. Szomorú volt a tekintete, keresett engem. Integettem neki, odafutottam hozzá, átöleltem. Magához szorított, megsimogatta a fejem, rám nézett, majd ezt mondta:

- Jó, hogy visszajöttél!

- De nem egyedül, anya! Hoztam magammal vala…… - körbenéztem, azonban nem láttam E.T.-t. – Itt volt, vele jöttem. Hova tűnt?

- Ki? Kicsoda? – kérdezte anya, majd bementünk együtt a házba.

Azóta sem láttam E.T.-t, pedig sokszor visszamentem arra a helyre, ahol találkoztunk azon a sötét estén a sűrű rengetegben.

Lottónyeremény

Egyszer volt, hol nem volt, kezdhetném így is a történetemet, mert fele igaz, a másik fele, no meg csak valljuk be, azért lehetne igaz, mert ilyenek vagyunk.

Tehát, történt egyszer, hogy egy iskola tanárijában, azaz mindkét tanárijában furcsa események zajlottak le. A nyugodt, aránylag kiegyensúlyozott viszonyokat felborították az ismeretlen, címzés nélküli, sokat sejtető, hófehér borítékok.

Semmi gond sem volt az ilyen színű papirossal, kis csomaggal mindaddig, amíg az nem tartalmazott ismeretlen port, esetleg robbanószerkezetet. Azonban most nem erről volt szó.

Egészen más dolog miatt okozott úgymond galibát. Kihozta az emberekből a rejlő gyanakvót, az alvó mohót, a gyűlölködőt, a túlzott óvatoskodót, a hataloméhes trónmegtartót.

Nézzük csak szépen sorjában az eseményeket!

Mindenki megérkezett szépen lassan a munkahelyére, gondolataiban már a jegyeket osztogatta, mikor leülve a tanári asztalhoz, kihúzva annak fiókját, keze-szeme belebotlott az ominózus, fehér színű borítékba.

Megfogta, megtapogatta, fény felé emelte, ragasztását vizslatta. Persze, hogy nem egyszerű dolog a belső tartalmát megtudni. Felvetődött azonnal az egyetlen kérdés: „Felbontani, avagy nem felbontani?” S minden egyes alkalommal az első kérdés realizálódott. „Felbontani!” A kíváncsiság nagyobb úrrá avanzsálódott a félelemnél és a gyanakvásnál.

Bontás!

Elkezdődött a bontogatás, persze ki-ki beleadta magát, énjét, lelke mélységének minden egyes jellemzőit.

A nemdohányzó tanáriban némán ült Hűbele tanár úr és Kiss tanító néni. Felkészülést színlelve meg-megállt tekintetük az ismeretlen küldeményen.

Hűbele tanár úr, ki a leggyanakvóbb volt a tanárok között, lomhán félredobta azt, s ezt mondta kissé felháborodottan:

- Még csak meg sincs címezve! – csattant fel. – Megint egy reklámanyag, kell a fenének! Az sem biztos, hogy az enyém. Maga is kapott egyet? – kérdezte Kisst, hátra sem fordulva.

Ekkor Kiss tanár néni is kihúzta a fiókját:

- Csak nem erre gondolt, tanár úr? – kérdezte bizonytalan, elhalkuló hangon Kiss.

- Ha nincs megcímezve, akkor igen. Jobban teszi, ha maga is eldobja. Ki tudja, mi van benne!

- Én azért kíváncsi lennék erre! Magának is ilyes vaskos a borítékja? – kérdezte Kis tanár néni. - Felbontom.

- Tegye, de én akkor elhagyom a tanárit – ezzel felállt és az ajtót hangosan becsapva, távozott a földszinti termébe Hűbele tanár úr.

Kiss tanár néni akkurátusan, levélbontót keresve, felbontotta az ismeretlen, fehér küldeményt. Aztán alig kapott levegőt. Több tucat húszezres omlott ki belőle az asztalára.

Ebben a percben érkezett meg az iskola „fekete-bárány” tanárnője, aki kolléganőjét egy halom pénz mellett pillantotta meg.

- Jó reggelt! Csak nem rád szakadt az OTP? – kérdezte, s ment tovább az asztalához.

- Jó reggelt! – válaszolta Kiss tanár néni kissé lassan, határozatlanul, levegő után kapkodva.

A „fekete-bárány”tanárnő leült, elővette a naplókat, beírta-aláírta azokat, majd távozni készült, ahogy mindig is tette.

- Te nem nézed meg a fiókodat? – kérdezte hirtelen Kiss tanító néni.

- Nem hiszem, nem hagytam benne semmit, a termemben leszek, ha keres valaki. – Ezzel elhagyta a tanárit.

Kiss tanár néni visszarakta a bankókat a borítékba, majd átment a dohányzó nevelőibe, ahol Glóbusz tanárnő épp abban a pillanatban bontotta ki saját borítékját.

- Bocsánat, hogy zavarok – kezdte Kiss szabadkozva -, de …. – szemei elkerekedtek. - Úgy látom, tanárnő is kapott egy ugyanilyen borítékot.

- Igen, de mi ez? Ki szórakozik velem? – csattant fel Glóbusz.

- Talán velünk! Még időm sem volt megszámolni, olyan sok húszezres van benne!

- Mi az, hogy húszezres? – kiáltott fel Glóbusz tanárnő. – Az enyémben csak tízezresek vannak!

- Szólni kellene az igazgatónak? Nem gondolja? – kérdezte Kiss. – Hűbele tanár úr is kapott, de ő félredobta, Kúprum meg ki sem húzta a fiókját. Mit gondol, tanárnő, a többiek is kaptak borítékot?

Glóbusz tanárnő jobbra-balra ingatta a fejét, de szemével végigpásztázta a többi asztalt.

- A fiókokban van, vagyis ott lehet – mondta Kiss.

- Megnézhetnénk! – javasolta Glóbusz.

- Az nem jó, mi lesz, ha megtudják? – sopánkodott Kiss tanító néni.

- Abban nincs semmi rossz – mondta Glóbusz tanárnő. - Nem elvesszük, hanem csak megnézzük! – mondta.

Tanácstalanul néztek egymásra. Majd hirtelen Glóbusz felállt, s kihúzta az egyik fiókot.

- Itt is van egy! – kiáltott fel.

- Tolja vissza, tanárnő, nehogy meglássák! Nehogy baj legyen!

Ekkor valaki megfogta kívülről az ajtó kilincsét, lenyomta, majd elengedte.

- Én nem akartam! – mondta Kiss, miközben szemei könnybe lábadtak.

- Semmi gond, biztos, hogy nem veszik észre. Mivel nem is tudják, mi lapul a fiókúkban! – biztatta Kisst Glóbusz.

Aztán határozott mozdulattal kinyílt az ajtó. Belépett-belibegett a tantestület ügyeletes üdvöskéje, a mindent tudó, a legjobban tanító, a csodák csodája, Sziporka tanító néni.

- Szerbusztok! Rövid értekezlet van, vagy csak én nem tudok róla? – tette fel kérdését kissé flegmán.

- Szia! Dehogy! – válaszolta Kiss.

- Csak azt nem értjük, mi is történt itt reggel! – vágott közbe Glóbusz.

- Már megint? – kérdezte Sziporka, majd a másik nevelői felé intett a fejével. – Nem tud nyugton maradni ez a feketebárány? Mindig csak vele van a probléma! Mondtam már, … - hitetlenkedett Sziporka tanító néni, szeme szikrákat szórt, vérben forgott.

Láthatóan áthatotta egész testét a düh, a megvetés, az iszonyat. Hisz Sziporka volt közülük az, aki a legjobban és leglátványosabban tudta gyűlölni, utálni a másikat, az embertársát. Magas fokon művelte nemcsak az előítéletek gyártását, hanem azok alkalmazását is.

- Nem, most nem róla van szó – szólt közbe Glóbusz tanárnő. – Kiss talált a fiókjában egy fehér borítékot, melyben húszezresek lapultak meg. Nálam meg tízezresek. Állítólag Hűbele is kapott, de ő fel sem bontotta. Kúprum be sem nézett a fiókjába.

Sziporka gyorsan kihúzta fiókját, előhúzta a borítékot:

- Hű de jó vastag! Jó sok pénz lehet benne! – örvendezett fennhangon.

Gyorsan felbontotta, aztán kiborította a pénzköteget az asztalra. Teljesen elkerekedett a szeme, mikor meglátta a rengeteg ezrest. Arca láthatóan egyre vörösebbé vált. Szaporábban kapkodta a levegőt.

- Hisz ezek csak ezresek? Ti is ezreseket kaptatok? Mennyit?

Glóbusz és Kiss összenézett, azután Sziporkára tekintettek. Nem válaszoltak.

- Ja, ti húszezreseket kaptatok! – kiáltott fel hirtelen. – Akkor én miért csak ezreseket?

- Én is csak tízezreseket – mondta komoran Glóbusz.

- Kiss, ha már meg nem sértődsz, megszámoltad? Csupán csak kíváncsiságból, de tudni szeretném, hogy te mennyit kaptál? – kérdezte Sziporka.

- Ha akarjátok, megteszem, nem volt időm megszámolni – válaszolta Kiss.

- Tudod, nem azért, csak kíváncsiak vagyunk rá. Ugye Glóbusz!?

Glóbusz tanárnő csak ingatta a fejét, válasza elmaradt, véleménye meg nem tudható, de látszott, hogy erősen gondolkodik.

- Ötven darab – szólt Kiss.

- Mennyi?!– csattant fel egyszerre Sziporka és Glóbusz.

- Ötven darab, pontosan – válaszolta félénken Kiss. – Akkor ez egy millió forint! Alig tudom elhinni!

- Hűha, ez nem semmi! – kiáltott fel Sziporka.

- Akkor nekem csak félmillióm van – mondta Glóbusz kissé lehangolva.

- Akkor én mit mondjak? Nekem meg csak ötvenezer forintom – savanyodott el Sziporka. - Mi ez? Hogy képzeli, hogy merészeli? Ezt azonnal jelentem az igazgatónőnek – s pakolászni kezdett az asztalán, hóna alá rakta mappáját és a fehér borítékját. - Össze kell hívni egy értekezletet, lehet, hogy még a rendőrséget is értesítenünk kell.

- De hát nem lopásról van szó! –kiáltott fel Kiss tanító néni.

Sziporka ezután kirohant a tanáriból. Az ajtót jó erősen becsapta, véleményt nyilvánítva a borítékban meglapuló összegről is.

Kiss és Glóbusz egyedül maradtak a dohányzó nevelőiben. Glóbusz szólalt meg legelőször:

- Bárki is rakta ide, nem adom vissza, nem vehetik el!

- De tanárnő, azt sem tudjuk, milyen pénz ez? És ha lopott? – mondta félénken Kiss tanító néni.

- Na, ne, lopnak, majd beviszik egy tanáriba, azután meg szétosztják a tanárok között! Te sem hiszed ezt komolyan! – gondolkodott tovább Glóbusz tanár néni.

- De be kell majd vallanunk az APEH-nél is! – sopánkodott tovább Kiss.

- S mivel tudod bizonyítani, hogy te sem loptad, vagy azt, hogy egyáltalán kaptad? Én megtartom, az már biztos. – fejezte be gondolatmenetét Glóbusz.

Csengettek.

A tanárik kiürültek, az első óra lassan, de mindenkinek eltelt. Az ezt követő szünetben már egy kis hirdetőtábla fogadta az oktatókat. „A nagyszünetben rövid megbeszélés az igazgatóiban!”

A második óra még lassabban telt.

Az összes tanár sietett az megbeszélt helyre, az igazgatóiba. Legutoljára az igazgatónő lépett be.

- Itt van mindenki? – kérdezte.

Mindenki igenlően bólogatott.

- Szeretném megkérdezni, mi van az én a borítékomban, és azt is, hogy ki tette bele Sziporka borítékjába ezeket a pénzjegyeket!? – Lassan körbenézett, álmos, unalmas szemek néztek vissza rá. - Ezt igazán rossz viccnek tartom, mi a szándéka evvel? Ja, mindenki kapott ilyen fehér borítékot?

- Igen – hangzott az egybehangzóan a válasz.

- Ráadásul nem is egyforma címletek vannak a borítékokban! – csattant fel Sziporka.

- Még ezt is tudjátok? – kérdezte Hűbele tanár úr. – Jómagam még meg sem néztem. Valakinek felajánlhatom? Csak úgy látatlanban.

- Legalább nézd meg, mennyi címlet van benne! – biztatta őt Glóbusz és Sziporka.

- Nem kell. Leteszem ide az asztalra, vigyétek!

- Hűbele tanár úr, véletlenül, nem te voltál az, aki meg akart viccelni bennünket? – kérdezte az igazgatónő.

- A viccet még csak-csak bevallanám, de a pénzzel sosem tréfálnék, s ha adnék, akkor sem ennek a tanári karnak.

Kisebb morajlás futott végig az igazgatóiban. Sziporka rágni kezdte ajkait, egyfolytában az igazgatónő felé tekintgetett, Energy tanárnő somolyogva óráját vizslatta, sietett valahová, Kiss tanító néni egyre erősebben kapaszkodott borítékjába, Kúprum hanyagul állt, hátizsákjának pántját simogatta, cipője hegyét nézegette, Hűbele tanár úr búsan lógatta fejét, Gombócz tanár néni új műkörmeiben gyönyörködött, Hallgatag tanító bácsi remegő kézzel megérintette zakója belső zsebét, majd nyugodtan konstatálta, hogy megvan reménysége, melynek tartalmát még nem is látta.

- Akkor ki volt? Választ mikor kapok? Addig fel sem bontom az én borítékomat, míg nem tudom meg az igazat.

Mély csend ült a szobában.

- Akkor még egyszer felteszem a kérdést. Ki volt? – kérdezte már-már arrogánsan az igazgatónő. – Nem várok sokáig, ha nem vállalja magára valaki, akkor hívom a rendőrséget! Nos, mi a válasz erre? – kiáltott fel.

Azonban senki nem válaszolt. Ekkor az igazgatónő lassan emelni kezdte a telefonkagylót, mikor Glóbusz tanárnő megszólalt.

- Engem nem érdekel, hogy ki volt az. Jómagamnak és családomnak épp jókor jött ez a pénz, s inkább letagadom, hogy bármit is találtam.

- Én nem is tudom. Nagyon kellemetlen, hogy nem egyformán kaptunk, de én sem akarom visszaadni – jelentette ki Kiss tanító néni.

- Na, igen, mert ti olyan sokat kaptatok! – csattant fel Sziporka. – Így könnyű! Mit csináljak az ötvenezer forintommal?

Glóbusz tanárnő és Kiss tanító néni vállukat felhúzták, szó nélkül hagyták Sziporka kérdését.

- Lenne egy javaslatom. Mindenki adja be a közösbe és majd elosztjuk az egészet, lehetőleg mindenki egyformán kapna – adta elő Sziporka tanító néni az ötletét.

Ekkor az igazgatónő lassan visszahelyezte a telefonkagylót, odament a dohányzó asztalhoz, lerakta a borítékját Hűbele tanár úr borítékja mellé. Sziporka tanító néni is gyorsan ugyanazt cselekedte, mint felettese, majd vártak. Egyre feszültebb lett a légkör. Hallgatag tanító bácsi remegő kézzel elővette kincsét, kinyitotta borítékját, azután komótosan visszarakta a zsebébe.

- Megtartom – mondta halkan.

Energy tanárnő kiveszi a borítékjában lévő összeg felét, zsebre vágja, majd a többit leteszi az asztalra.

Sziporka feje egyre vörösebb lesz.

- Hát ezt meg hogy gondolod? – csattant fel. – Én is leraktam a borítékomat! Tedd te is ugyanezt!

- Azt már nem, még így is többet adtam be a közösbe, mint te.

- De te többet is kaptál! – kiáltozott már-már Sziporka.

- Az legyen az én gondom!

- Ez nem fair! – kiáltozott egyre jobban Sziporka.

- Az élet sem az! Nem gondolod? – válaszolta Energy tanárnő. – Mindig ez volt a válaszod, mikor dönteni kellett jutalompénzek sorsáról – fejezte be mondanivalóját Energy.

- Kúprum! – fordult át Sziporka, ám hangjában ismét fellelhető volt a reggeli gyűlölet hangja. - Csak nem azt akarod mondani, hogy te nem is kaptál! – kérdezte. – Hol van a te borítékod? Mennyi volt, van benne, ha még ki nem szedted belőle? ! – s kezével flegmán legyintett.

Kúprum nyugodt mozdulatokkal levette hátizsákját, lassan elővette a várt fehér borítékot, majd várt. Megmutatta, kellette azt. A többihez képest a legvastagabbnak tűnt. Majdnem mindenkinek elkerekedett a szeme.

Látszott azonban, hogy a boríték bontatlan volt.

- Tedd le az asztalra! – mondta Sziporka.

- Miért tenném? Azt sem biztos, hogy ez az a bizonyos boríték, amire ti annyira vágytok – jelentette ki Kúprum.

- Tedd le az asztalra! – kiáltott fel az igazgatónő, majd odalépett az asztalhoz, felvette a saját borítékját, s kivette a benne lévő pénzköteget.

Arca elfehéredett, kiterített vagy ötven darab régi százas bankót. Ekkor hirtelen feltépte Hűbele tanár úr borítékját, s kirántotta a benne fekvő köteget, melyek csupán csak a tanítványok fénymásolt gyónói voltak. Sziporka rögtön felvette a pénzzel teli borítékját az asztalról, azonnal zsebre vágta azt. Az igazgatónő szinte tépte, szaggatta Kúprumét, kivett belőle egy köteg levelet, meg egy nagyobbat, három részre hajtogatva, olyan hivatalosat.

- Semmi más, csak kilenc búcsúlevél, meg egy felmondólevél.

Ezzel fogta magát Kúprum és kiment az igazgatóiból.

Sezer Tebészre

Pótvizsga magatartásból

Ákos belép az osztályterembe.

Egy nagy fehér asztal mögött komótos öregurak ülnek egy sorban. Minden szem a fiúra vetődik. Ákos megtorpan. Tanácstalanul áll. Egyhelyben áll. Mintha a padlóba gyökerezett volna a lába.

- Jöjjön csak bátran! – int a legidősebb, vastag szemüvegű tanár, aki – alig észrevehetően – huncut pillantást vet a rémült diák felé. – Jöjjön csak, barátocskám! Vagy van neve a rémült tekintetű vizsgázónknak?

Ákos nyel egy nagyot, pedig száraz a torka.

- Korán Ákosnak hívnak.

- Zölgyvölgyi.

Ákos rátekint a tanárra. Elmosolyogja magát.

- Ödön. Mármint Zöldvölgyi Ödön.

A diák most már láthatóan mosolyog.

- Örvendek.

A mellette helyet foglaló tanár úr köhint:

- Kérem, jöjjön közelebb, csak bátran, csak bátran!

- Neve?

- Nevem? – kérdezi meglepődve Ákos.

- Igen. A neve?

- Már mondtam! – csattan fel a vizsgázó.

- Ilyen nevet nem ismerek, hogy „Mármondtam”!

-Korán Á….kos.!

- Hogyan, kérem?

- Korán Ákos.

- Örvendek. Leveli Béla.

Ákos újfent elmosolyogja magát.

- Leveli Béla?

- Hm? – hümmög az említett tanár úr.

Aztán csend támad a teremben.

- Talán örvendek! – csattan fel Leveli tanár úr. Szigorúan tekint a tanulóra.

- Mármint én?

- Ki más?

- Örvendek – mondja Ákos.

A harmadik tanár úr előtt fehér cetlik vannak. Üdvözli ő is a pótvizsgázót:

- Kérem, fáradjon közelebb. Neve?

Ákos meglepettségénél csak a dühe a nagyobb.

- Korán Ákosanak hívnak.

- Csalán Aján. Örvendek.

Csend támad a teremben.. Ákos körbe tekint. Tanácstalan, mit is tegyen.

- Mi a válasza? - Kérdi Csalán tanár úr, ki bozontos szemöldökét határozottan összehúzza.

- Örvendek – mondja Ákos.

Csalán tanár úr ismét rámutat az asztalon meglapuló cetlikre.

- Húzzon egy tételt!

- Mit. Most mi van? – lepődik meg Ákos.

- Kérem, ezen cetlik egyikét válassza ki. Ezeken állnak az Ön tételei, feladatai, melyeket most végre kell hajtania.

- Úgy van! – vág közbe Leveli tanár úr - Ahogy teljesíti a feladatait, érdemjegyekkel minősítjük tevékenységét, tehát, értékeljük.

- Kérem, húzzon!

Ákos nagyot sóhajt, s lendületesen az ajtó felé veszi az irányt.

A három tanár összenéz.

Csalán tanár úr szólal meg. Hangja erélyes, majdnem haragos:

- Máris feladja? Tudatom Önnel, ha elhagyja a termet, az egyben a bukását is jelenti.

- Ez az Ön döntése. Ön vizsgázik – jegyezte meg Leveli Béla tanár úr.

- Akkor nem értem.

- Mit nem lehet ezen érteni? – vágta oda flegmán Csalán Aján tanár úr. – Magatartásból megbukott, most pótvizsgázhat, s ha átmegy, megjegyzem, ha átmegy, felsőbb osztályba léphet. Kérem, húzzon!

Ákos most már határozott léptekkel elindul az ajtó felé, de Csalán tanár úr közbeszól:

- Húzzon egy tételt, ha kell egy cetlit.

- Már értem! – fordul vissza Ákos.

- Menni fog ez, mondom! – mondja biztatólag Csalán tanár úr, a cetlik hű őrzője.

- Már azt hittem, elküldtek.

- Kik? Mondtuk, hogy távozzék?! - kérdik egyszerre felcsattanó hangon.

- Persze. Mind a hárman. Állandóan azt sulykolták belém, hogy húzzak. S miután egyetértettek, követtem az Önök utasítását. Elhúztam. Ja, vagyis csak akartam.

Csalán tanár úr minden izma megfeszül, épp felállna, de Leveli tanár úr visszatartja, nyugalomra inti.

- Válasszon egy cetlit! Öt perce van arra, hogy felkészüljön.

Ákos figyelmesen vizslatja a papírokat. Lassan halad el keze a lapok felett.

- Dupla lapra nyomtatták. Nem lehet elolvasni. Húzzon, azaz inkább válasszon egy tételt! – szólt Zöldvölgyi Ödön.

Végül Ákos kiválasztja az első cetlit.

- A tétel száma? – kérdezik a vizsgáztatók.

- Csendes, egy helyben …

-A tétel száma!

- Nincs rajta – méltatlankodik Ákos.

- Emelje fel a hüvelykujját!

Ákos megteszi. A jobb ujját felemeli. Benéz alá. Csodálkozik.

- A bal hüvelykujját, kérem! – kiált fel Csalán Aján tanár úr.

Ákos megteszi.

- Itt van! – örvendezik Ákos. – Három.

- A tétel címe?

Ákos megfordítja a lapot.

- Mi van a papírra írva?

- Ja? Csendes egy helyben való ülés három percig.

- Kérem, ott van egy pad, készüljön fel, van rá három perce!

Túró Rudi és Nápolyi Napóleon esete a Fogtündérrel

Egyszer volt, hol nem volt, mert minden mese igaz volt, élt egyszer egy Túró Rudi a kisfiával, Rudis Rudolffal, és annak kutyájával, Túró Gömböccel egy idegen városban, ahol írd és mondd kereskedéssel foglalkoztak. El sem hiszitek, mit árultak! Szerintem, soha ki nem találnátok! Azért elmondom, mert igen telik az idő. Túrórudit árultak! Persze, nem Túró Rudi fiát, hanem azt a finom, csokoládéval bevont túrós-tejes édességet.

Túró Rudiék a város főterén lévő piacon árultak. Nagyon jól ment nekik, szinte nem is volt konkurenciájuk, hisz minden árus mást és mást próbált eladni az igen tisztelt vevőknek.

Azonban nem messze a standjuktól próbált megszabadulni Nápolyi Napóleon saját termékétől, a nápolyitól. Nem tudni az okát, de Nápolyi Napóleon igen nagyon haragudott Túró Rudira és az egész családjára.

Ez a vásáros nap is ugyanúgy kezdődött, mint máskor. Az árusok kipakolták termékeiket, s lett is nagy zsivaj a kikiáltásoktól.

- Vegyenek, vegyenek! Kettőt fizet, hármat kap! – hallatszott a sajtok felől.

- Kukac nélkül eszegetné? Néha meg is hámozná? Akkor vegye nálam a legfinomabb gyümölcsöt! – kiáltotta valaki hátulról.

- Belül puha, krémes, tejes, kívül tiszta csoki, ez nem más, mint a túrórudi! – kezdte Túró Rudi is árujának reklámozását.

Mikor ezt meghallotta Nápolyi Napóleon, teljesen elvörösödött az arca, szinte ordítva ajánlotta portékáját, nem átallott Túró Rudit bántani.

- Ide jöjjenek, kóstolják és vegyék! Finomabb, mint Túró Rudié! Jöjjenek és vegyék! Krémesebb, mint Rudié!

Mikor Rudis Rudolf megérkezett, Túró Rudi így szólt a fiához:

- Egy kicsit átvennéd az árusítást? Meg kell beszélnem egyet, s mást Nápolyi Napóleonnal. Nem mehet ez így tovább.

Elindult, de előtte összeszedte minden bátorságát, mert Nápolyi Napóleon igen nagy verekedős hírében járt.

Rudis Rudolf egyedül maradt. Hármat füttyentett, kereste Túró Gömböcöt, a kutyáját. Kis idő múlva meg is jelent, szájában a legfrissebb hírekkel, a „Vásármagazinnal”. Rudis Rudolf elvette az újságot, lapozni kezdte, mikor már az első oldalon lévő cikktől elállt a lélegzete.

Ezalatt Túró Rudi közeledett Nápolyi Napóleonhoz, aki még mindig vörös fejjel kínálta nápolyiit.

Túró Rudi kopogott a ponyvát tartó oszlopon, megköszörülte a torkát, majd köszöntötte:

- Szép jó napot, Nápolyi Napóleon! Hogy, s mint megy az üzlet?

Nápolyi Napóleon hátat akart fordítani Túró Rudinak, de az sokkal fürgébb lévén, megkerülte Napóleon, és álltak egymással szemben.

- Magának is, Túró Rudi!

- Már rég szeretném megkérdezni, miért is haragszik maga rám? Mióta az eszemet tudom, állandóan bánt, s nem csak engem, hanem a családomat is. Az okára lennék kíváncsi, s remélem, megtisztel, hogy ezt megosztja velem.

- Még hogy nem szeretem?!

- Igen! Szinte minden egyes mondatában, mikor kínálja áruját, lehordja az én portékámat is! – mondta Túró Rudi.

Nápolyi Napóleon még vörösebb lett, hebegni-habogni kezdett. Túró Rudi folytatta:

- Pedig a maga áruja is igen finom, ízletes. S ha nem még kedvesebben kínálná azt, egyre több vevőt nyerne meg magának. Higgye el!

Nápolyi Napóleon nagy levegőt vett, épp válaszolni akart Túró Rudinak, mikor Rudis Rudolf, kezében az újsággal, szaladt az apjához.

- Édesapám! Édesapám! – kiáltozta Rudolf.

- Mi lelt, édes fiam? – kérdezte Túró Rudi. – Miért nem vagy a standnál?

- Ez az, édesapám! A Fogtündér mindent lefoglalt, és el is tüntette az összes túrórudit. Ráadásul megírta a „Vásármagazin” ! Olvassa csak!

Túró Rudi az első oldal cikkét olvasta. Majd megvakarta a tarkóját, s magában mormogott. Azután ránézett a fiára.

- Gondoltam, hogy a Fogtündér nagyon veszedelmes, de hogy ezt meg merte tenni, azt már nem.

Nápolyi Napóleon nem értette a dolgot, kivette Túró Rudi kezéből az újságot. Teljesen elkerekedett a szeme.

- Még hogy mi vagyunk a felelősek a rossz fogakért! Nézzen csak ide, Túró Rudi! Akkor az én áruimat is elveszik?! – háborodott fel Nápolyi Napóleon.

- Meglehet, a mienket már el is vitték, eltüntették! – mondta Rudis Rudolf.

Ahogy így tanakodtak, észre sem vették, hogy a Fogtündér megérkezett Nápolyi Napóleonhoz.

- Maga Nápolyi Napóleon? – tette fel hivatalosan a kérdést a Fogtündér.

- Igen, de…

- Ezennel lefoglaljuk az összes fognyüvő termékét a rossz fogak nevében. Mától csak olyan terméket árusíthat, melyben nincsenek fogrontó anyagok. Ezzel is elejét vesszük a foghullásnak – mondta kevélyen a Fogtündér, s átnyújtott egy hivatalos papírt Nápolyi Napóleonnak. Ezzel sarkon fordult, és eltűnt.

A város piaca teljesen kiürült. Alig maradt egy-két kereskedő, aki szabadon árusíthatta termékeit.

Teltek-múltak a napok, a hetek, míg az egyik este Nápolyi Napóleon Túró Rudi ablakán kopogott.

- Mi lelte magát ilyen késő éjszaka? – kérdezte Túró Rudi.

- Ideje lenne megoldani a problémánkat.

- Nem ér rá holnapig? – morgolódott Túró Rudi.

- Nem, hisz a városi tanács holnap délelőtt fogja újra tárgyalni a fognyüvő termékek betiltását, s ha nem találunk ki valamit, akkor végleg lemondhatunk a nápolyi és a túrórudi árusításáról. Nem is beszélve a többiekről sem.

- Na, jöjjön be! – mondta válaszul Túró Rudi.

Kinyitotta a bejárati kaput, bevezette vendégét a konyhába. Ekkor vette észre Túró Rudi, hogy Nápolyi Napóleon egy nagy köteg papírt tart a hóna alatt.

Leültek.

- Tehát, - kezdte Nápolyi Napóleon – tehát. Azt találtam ki, hogy mindenkihez eljuttatunk egy-egy kis hirdetést, melyben felhívjuk a lakosok figyelmét arra, hogy milyen fontos a fogápolás, a mindennapi fogmosás. S mi árusok is csak akkor adunk el a termékeinkből, ha be tudják bizonyítani, hogy mossák rendszeresen a fogukat.

- S ezt egy éjszaka alatt kellene véghezvinni? – tette fel kétkedve a kérdést Túró Rudi.

- Legalább próbáljuk meg! – biztatta Nápolyi Napóleon.

- Rendben, végül is, mit veszíthetünk?

- Na, erről van szó!

Egész éjjel írták, nyomtatták a kis füzeteket, Rudis Rudolf pedig kutyájával hordta szét azokat a városban.

Reggelre mindenki megkapta a felhívást. Egyet készítettek a városi tanácsnak is. Már nyitáskor ott várakozott Nápolyi Napóleon és Túró Rudi a Városháza előtt. Mikor megérkeztek a város atyái, átadták beadványukat, majd vártak. Megérkezett a Fogtündér is. Majdnem elmúlt dél, amikor mindkettőjüket behívatták a Nagyterembe. Gombóc nőtt a torkukban. Látták a Fogtündért is, aki kajánul mosolygott.

Szót kaptak.

Nápolyi Napóleon előadta sérelmeit, a többi árus aggodalmát, majd előállt az új tervével, melyet már ismertetett a város összes lakójával.

- Mindenféleképpen megoldást kell keresnünk erre a problémára úgy, hogy mindenki meg legyen elégedve.

A városi tanács feje időt kért. A válaszadást áttette délutánra. Ígérte, hogy addig haza sem megy senki, míg ezt az ügyet el nem simítják.

Délután már az egész Főtér megtelt.

Nápolyi Napóleon és Túró Rudolf a szökőkút árnyékában hűsölt, várták, hogy behívassák.

Egyszer csak nagy csikorgással kinyílt a Városháza főkapuja, s maga a városi tanács elnöke lépett ki.

Mindenki elhallgatott. Az elnök megköszörülte a torkát, majd ismertette a tanács határozatát:

- A mai naptól minden árus, kinek elvették az engedélyét, jogos árusíthatja a fognyüvős termékeit is, de kötelező felhívni a vevők figyelmét arra, hogy milyen hatással lehet ez a fogazatukra. Aki ezt megszegi, mindörökre elveszíti annak lehetőségét, hogy városunkban árulhasson.

A nép örömujjongásba tört ki. Repültek a kalapok, tapsoltak a gyerekek, mindenki mosolygott csak egy ember nem, a Fogtündér.

Mielőtt még az elnök visszament volna, magához hívatta Nápolyi Napóleont, Túró Rudit és a Fogtündért.

Nem tudni, miről beszéltek még a Tanácsteremben, de annyi kiszivárgott, hogy a Fogtündér elfáradt, s ezért kobozta el az árusoktól termékeit, abban reménykedve, hogy még kevesebb munkája lesz. Fogtündér helyére egy sokkal fiatalabb tündért neveztek ki. Visszaállt a régi rend a városban, a piacon.

Azaz mégsem, mert valami tényleg megváltozott. Nápolyi Napóleon Túró Rudi mellé költözött, ott árulta a finomabbnál finomabb finomságait. Sőt, ha Túró Rudinak sürgős dolga akadt, segített átvenni az ő boltját is.

Végleg kibékültek egymással.