STEFI

Milyen boldogok azok, akik csak könyvekből és filmekből ismerik a háborút, a gyilkolást, a bombázást, az óvóhelyeket, akik nem láttak még lebombázott házak előtt kiterített holttesteket, akik nem láttak bombatölcséreket, és nem rezzennek össze a váratlanul megszólaló szirénák hangjától. Stefi már nem is emlékszik, milyen volt az élet békeidőben, amikor nem kellett lemenni az óvóhelyre, nem kellett semmitől sem félni, bőven volt ennivaló, amikor tiszta szívből örülhetett az életnek, és csak fel kellett ülnie a vonatra, és máris gondtalanul utazhatott bárhová.

Ilyen és hasonló gondolatok kavarognak Stefi fejében a szombathelyi Fő téri luxuslakásukban azon a gyönyörű napfényes, de egyben végzetes vasárnapon, 1945. március negyedikén, amely hosszú időre bevésődött a városlakók lelkébe és emlékezetébe.

Stefi boldog, mert holnap utazik a család Muraszombatba, az anyai ági nagyszülőkhöz. Egyre többet gondol egykori hazájára, amelyet el kellett hagynia, amikor a szülei Szombathelyen megvásároltak egy nagy ékszerüzletet, és áttelepültek oda. Eleinte élvezte a nagyvárosi fergeteget, a gazdagon díszített kirakatokat, az aszfaltos utcákat, a díszes homlokzatú épületeket, az üzletek árubőségtől roskadozó polcait. Ám csakhamar hatalmába kerítette a honvágy, egyre inkább kezdtek neki hiányozni egykori barátai, osztálytársai, a szomszédok, hiányozni kezdett neki a szlovén szó, a szláv mentalitás, a pékségekből áradó friss zsemleillat, amelynek egyszer sem tudott ellenállni reggel iskolába menet. Itt minden más. A zsemle is más, ha még nagy ritkán kapható, ízetlen, és még a formája sem olyan, mint a muraszombatié, és nincs is olyan szép ropogósra megsütve. Ahogy sűrűsödnek a bombázások, úgy fogy az élelmiszer a városban. Iparcikkekben egyelőre nincs hiány, csak élelmiszerből van kevés. Korán reggel, amikor meghozzák az újságot, az az első dolguk, hogy gyorsan átnézik, hol mi kapható azon a napon, aztán az egész család elindul, ki ide, ki oda beállni a sorba, kivéve természetesen az apát, mert az ő feladata az üzlet vezetése. De a többiek, az anya, a cselédlány és ő elindulnak a különböző üzletekbe, és ott állnak a sorokban órák hosszat, és várják, hogy sorra kerüljenek, és reménykednek, hogy nekik is jut talán egy kis liszt, egy kis zsír, margarin, esetleg nagy ritkán hús is. Muraszombatban biztosan nincs ilyen nagy élelmiszerhiány, gondolja Stefi, hiszen az egy kisváros, a környező falvak mindennel ellátják a városlakókat. Aki ügyes, az itt is hozzájuthat valamivel több liszthez, krumplihoz, húshoz és zsírhoz, ha elmegy falura, és ott becseréli élelmiszerre a ruháit, ékszereit és egyéb értékes tárgyait. Stefiéket sokan irigylik, mert ékszerüzletük van, de édesapja nem engedi elkótyavetyélni az aranyat. Csak végső esetben, mondja, ha majd a városban már semmi sem lesz kapható. Miből fogunk megélni, kérdi, ha be kell zárnunk az üzletet? Az apát nem lehet meggyőzni, pedig mindenki tudja, hogy most olcsón juthat hozzá az ékszerekhez, mert sok az átutazó, a jómódú menekült Szombathelyen, aki eladja az ékszereit, hogy ki tudja fizetni a szállodai szobát és a vendéglői étkezést. Szerencsére a család még nem éhezik, mert Irma, a cselédlány, sok lekvárt, savanyúságot és kompótot főzött be az ősszel a nagyságos asszony utasítására. Annak ellenére, hogy háború van, finomakat főznek. Igaz, húsból igen kevés jut az asztalra, de a sokféleképpen elkészített krumplival, kompóttal és savanyúsággal kiegészítve igen finom ebédeket szoktak készíteni napról napra.

A szülők ma nincsenek itthon, reggel korán elmentek Sopronba, hogy elhozzák Stefi kistestvérét, aki néhány napot az ottani rokonoknál tölt. Délután már jönnek is vissza Szombathelyre, hiszen még be kell csomagolni a bőröndöket a holnapi utazáshoz.

- Stefi kisasszony, nézze meg az újságot, ma húsvásár lesz a hentesünknél, jó lenne, ha elmenne, és elhozná az adagunkat. Én addig kitakarítok, és felteszem a levest meg a krumplit.

- De hát ma vasárnap van, és be is kell csomagolnom, mert holnap utazunk, hiszen tudja.

- Ó arra még van ideje bőven. Hosszú a nap. Talán ebédre a nagyságos asszonyék is megérkeznek, és mennyire örülnek majd, ha valami finom ebéddel várjuk őket. Nem gondolja?

- Na jól van, azonnal megyek, csak megfésülködöm.

- Siessen, ne hogy elfogyjon a hús. És vegye fel a kabátot, mert hűvös szél fúj.

- Irma, zárja be kérem az ajtót mögöttem, mert nem viszek magammal kulcsokat. Nincs kedvem még arra is vigyázni.

- Jól van. De kisasszony, azonnal jöjjön ám haza, ha megszólalnak a légvédelmi szirénák! Megígértem a kedves mamájának, hogy vigyázok magára.

- Nem kell azt olyan komolyan venni. Hiszen már hónapok óta állandóan szólnak azok a nyavalyás szirénák. Aztán miért bombáznák éppen Szombathelyt? Csak átrepülnek a gépek a város felett, Wiener Neustadtot, a repülőgyárat és más nagy ipari városokat, Győrt, Almásfüzitőt, Székesfehérvárt, Ferihegyet bombázzák. Ha bombáznának is nálunk, akkor is legfeljebb csak a vasutat és a repülőteret vennék célba. Mi értelme lenne a belváros bombázásának!

- Csak ne legyen olyan könnyelmű, kisasszony! A kedves szülei éppen azért akarnak visszamenni Muraszombatba, mert Szombathely stratégiai fontosságú város lett, és félnek, mert bármelyik pillanatban nagy bombatámadás érheti a várost. Nézze, mit ír az újság! Szombathelynek már közel 160 ezer lakosa van, itt van a kormány fele, a belügyminisztérium a városházán, az igazságügy-minisztérium a bíróság épületében, a kultuszminisztérium a Ferences kolostorban. Na meg a németek! Itt van a német, az olasz és a japán nagykövetség is. A püspökvárban van a külügyminisztérium másik része. Itt nézze! A város határában már több bomba is robbant. Érezni lehet, hogy nemsokára komolyabbra fordul a helyzet. Nem tudom miért, de én ma igen nyugtalan vagyok. Az ösztöneim ritkán szoktak cserbenhagyni, és most azt súgják, hogy valami nagy baj készülődik. Nagyon félek. Már elegem van mindenből. Nem elég, hogy az amerikai gépek riogatnak bennünket, állítólag már a szovjet hadsereg is hamarosan bevonul a városba. Olyan híreket hallani, hogy a szovjet katonák megerőszakolják a nőket, és nem kímélik még az öregasszonyokat és a fiatal lányokat sem.

- Ne beszéljen hülyeségeket. Mitől fél? Ne legyen már olyan gyáva. Ilyen szép napon ne fárasszon ilyen durva gondolatokkal. Hagyja már abba! Én már csak a holnapi utazásra tudok gondolni, semmi más nem érdekel. Hiába erőlködik, úgysem tudja elrontani a hangulatomat.

- Tudja kisasszony, amíg maguk Muraszombatban lesznek, én a Palace Hotelban szeretnék dolgozni. A mai újságban hirdetnek is szobaasszonyi állásokat. Este persze mindig hazajövök és vigyázok majd a lakásukra, mert megígértem a szüleinek, de nappal szeretnék ott dolgozni, persze csak azért, hogy ne unatkozzak itthon egyedül. Az mégis más lesz, egy kicsit emberek között lenni.

Stefi elindult a henteshez, ahol már kígyózott a hosszú sor. Vitt magával olvasnivalót, így gyorsan eltelt az a két óra, amíg várnia kellett, hogy megkapja a fél kiló húst, ami aznap járt a családnak. Mindenki arról beszélt, hogy nem jó ez a napfényes idő, mert számítani lehet arra, hogy ilyen tiszta időben az amerikai légierőnek kedve szottyan megtámadni a várost. A sorban állók megbeszélték azt is, melyik óvóhelyre juthatnak el leggyorsabban, ha megszólalnának a légvédelmi szirénák. De szerencsére erre nem került sor. Úgy látszik ma csendben maradnak. Hazafelé menet, mint mindig, most is megállt a szőrmeház kirakata előtt, és megcsodálta azt a szőrmestólát, amely után már régóta vágyódott, és amelyre gyűjtötte a zsebpénzét, hogy az idei városi bálon már az ő vállát díszíthesse.

Ekkor váratlanul két férfi lépett melléje, egy Wehrmacht egyenruhás főhadnagy és egy vadgesztenyeszínű angol gyapjúszövetből készült civil ruhás férfi. A férfin vajszínű selyeming volt arany tűvel díszített nyakkendővel. Stefi szeme megakadt a jóképű férfi páratlan eleganciáján. Magas volt, vékonyalkatú, rokonszenves, barátságos tekintetű.

– Entschuldigen Sie gnädiges Fräulein, bocsásson meg nagyságos kisasszony, meghívhatnánk önt egy kávéra?

• Ezt meg hogy gondolják? Egy rendes lány nem ismerkedik az utcán.
• Ne gondoljon semmi rosszra, ön nagyon rokonszenves nekünk, csak egy órára szeretnénk elrabolni. Utána ide visszajövünk, ebbe a házba, mert itt lesz egy üzleti tárgyalásunk.
• És kihez hivatalosak, ha megkérdezhetem?
• Karl Schmidt úrhoz, nem ismeri véletlenül?
• Natürlich, micsoda véletlen! Ő az édesapám. Hát nézzék, ha így áll a dolog, akkor ne menjünk a kávéházba, hanem igyuk meg a kávét minálunk. A szüleim úgyis hamarosan hazaérkeznek. A Dienstmädchen otthon van, és ő sokkal jobb kávét főz, mint amilyent a kávéházban kapnánk.
• Köszönjük a meghívást. Nagyon örülök, hogy ilyen szép és kedves lánya van az én

üzlettársamnak, mondja a civil ruhás férfi. De engedje meg, hogy bemutatkozzam. Hans Hedrich vagyok, aranykereskedő. A kedves papája jelezte, hogy ékszert szeretne eladni. Ezért jöttem Szombathelyre. Itt vettem ki szobát a Palace Hotelban.

• És honnan jött?

- Bad Ischl-ből. Az egy gyönyörű üdülőhely Németországban. Számos zeneszerzőt inspirált halhatatlan műveik megírására. Lehár Ferenc élete nagy részét itt töltötte, Brahms, Bruckner, Weber itt alkották halhatatlan műveiket. Itt jegyezte el Ferenc József császár Sisi bajor császárnőt. Itt van Ferenc József császár egykori nyári rezidenciája. Szeretném önt meghívni oda a nyáron, az elegáns villámba. Önnek saját, minden kényelemmel felszerelt lakosztálya lesz nálam, ha meglátogat, és addig maradhat, amíg csak a kedve tartja.

• Nem hiszem, hogy a szüleim elengednek.
• Ha önnek kedve volna eljönni, akkor ezt a kérdést majd megbeszélem a szüleivel.
• De mondja csak, Herr Hedrich, Bad Ischl nem Ausztriában van?
• Csak volt, gnädiges Fräulein, csak volt, és engedje meg, hogy emlékeztessem rá,

már hetedik éve a Harmadik Birodalomhoz tartozik, jövő héten fogjuk megünnepelni az Anschluss hetedik évfordulóját. Mi is rendezünk egy kisebb ünnepséget itt a szombathelyi Palace Hotelban. Szeretettel vendégül látom. Nem gondoltam, hogy éppen Szombathelyen fogom megtalálni azt a lányt, akiről mindig is álmodoztam.

• Ne mondja ezt Herr Hedrich, hiszen még alig ismerjük egymást.
• Gnädiges Fräulein, én hiszek a szerelemben első látásra, és hiszek az ösztöneimnek is.
• Árulja el, mit súgnak az ösztönei?
• Az ösztöneim azt súgják, hogy ön az, akit minden körülmények között magam mellett tudok elképzelni az életemben.
• De kérem, erről most ne beszéljünk, inkább menjünk fel a lakásunkba. A szüleim

hamarosan megérkeznek.

• Irma, főzzön gyorsan kávét, vendégeink érkeztek.
• De kisasszony, mindjárt fél tizenkettő. Talán előbb meg kellene ebédelnünk. Inkább hívja meg az urakat ebédre. A kedves szülei meg majd akkor ebédelhetnek, amikor megérkeznek. Ki tudja, mikor jönnek meg szegények, nem kellene rájuk várnunk.
• Jól van Irma, akkor hát meine Herren, bitte, fáradjanak az ebédlőbe. Ne haragudja-

nak, segítek a lánynak megteríteni. Einen Aperitif?

• Danke. Prost! Ist das Pflaumenschnaps?
• Nem, barackpálinka. Egészségükre! Elnézést, de én pálinkát nem iszom.

Uraim, jöjjenek utánam, megmutatom, hol moshatnak kezet, addig Irma tálalja a levest.

A vendégek asztalhoz ülnek. Megszólalnak a szirénák.

• Menjünk gyorsan az óvóhelyre, a Palace szállóba, mondja a német tiszt. Az nincs

messze innen. Siessünk!

• Fölösleges odamennünk, mondja Stefi, mert itt a házban van egy igen korszerű be-tonbunker. Ha pincébe akarnak menni, menjenek le oda. De én nem mennék, inkább ebédeljünk meg előbb. Lehet, hogy ez megint csak vaklárma.
• Kedves Fräulein, menjünk inkább le az udvarra, és nézzük meg, mi a helyzet.

Mind a négyen lemennek, és döbbenten figyelik a város fölött köröző rengeteg gépet.

• Ez nem jó jel, mondja a német tiszt. Ezek a város fölött gyülekeznek, sorokba rendeződnek, hogy aztán egyszerre indítsák meg a támadást. Mindenképpen le kellene mennünk az óvóhelyre. Nem akarom megijeszteni Fräulein Stefi, de tudomásunk van róla, hogy angolszász gépekkel terrorbombázást terveznek végrehajtani a város ellen. Nézze csak, egyre alacsonyabban repülnek, és felsorakoznak egymás mellé. Most a város felé kanyarodnak. Azonnal menjünk le a pincébe. Hol van?
• Hát jó, menjünk. Ott van az udvar túlsó végén.

Rohantak a pince felé, mert már süvítettek is a bombák, még mielőtt elérték a lépcsőlejáratot. A támadás befejezésekor feljöttek a pincéből, úgy gondolták, vége a bombázásnak. De ekkor megkezdődött a bombázás második hulláma, még közelebb a város központja felé, ismét le kellett rohanniuk a pincébe. Egy férfi borzalmasan vérző arccal menekült oda, nem ért időben az óvóhely közelébe, és megsérült. Egy orvos elsősegélyben részesítette. Most még közelebb lehetett hallani a bombázásokat. Ez szőnyegbombázás, mondta a német tiszt. Súlyos károkat fog okozni a városban. Minden harmadik – negyedik házra bomba fog esni. Ha erre a házra is esik bomba, mi sem éljük túl, mert beomlik a pince, ránk dől az épület. Mindenki reszketett a félelemtől. Van, aki sírt, van, aki imádkozott, mindenki féltette a saját kis nyomorult életét és a hozzátartozói életét. Mindenki átérezte, hogy itt most meg is lehet halni. Amikor vége lett ennek a borzalmas bombázási hullámnak, senki sem mert kimenni a pincéből. Ott szorongtak egymásba kapaszkodva a sötétben, és hangosan imádkoztak. Aztán jött a harmadik hullám. Rengett a föld, de még a pince is, úgy rengett, mintha végzetes földrengés rázta volna meg a földet, süvítettek a bombák, úgy érezték, minden pillanatban rájuk szakadhat a mennyezet. Óriási, fülsiketítő robbanások hallatszottak, most már közvetlen közelről, úgy, mintha az ég szakadt volna le a városra. Hans magához ölelte a reszkető Stefit, és azt mondta neki, ha ezt a támadást túlélik, akkor elviszi őt a városból, mert itt nem maradhat tovább. Elviszi magával, és ha Stefi is úgy akarja, elveszi feleségül. Amint vége lesz a bombázásnak, azonnal indulnak Németországba. Hogy hány hullámban bombázták a várost, a pincéből nem lehetett pontosan megállapítani. Aztán egyszer csak csend lett, néma, riasztó, vészjósló csend. De a dermesztő félelemtől egyelőre senki sem mozdult. Várták a légiriadó végét jelző szirénahangot. De a légiriadót már nem fújták le, nem tudták lefújni, mert nem volt villany a városban. Mint később kiderült, gáz sem volt, víz sem volt, sőt, már város sem volt, csak romba dőlt házak, halottak, sötét, füstszagú porfelhő.

Lassan megindulnak a rémülettől holtsápadttá vált emberek felfelé a pincelépcsőn. Az elsők már lassan elérik a kijáratot. A mögöttük lépkedők izgatottan kérdezgetik, mit lehet látni. Semmit sem lehet látni, mondják. A vastag vöröses-barna fojtogató füstszagú porfelhő teljesen eltakarja a déli napot, éjszakai sötétség borítja a várost. Csak zsebkendőn át lehet levegőt venni. Az emberek szorongatják egymás kezét, összeölelkeznek félelmükben. Ma itt a halál aratott. Ez volt a legborzalmasabb nap az életükben, a város életében, amely húsz perc alatt romba dőlt. Ez a húsz perc azonban hosszú, végtelen óráknak tűnt. Ez a nap lesz a város gyásznapja, mint Drezdáé február tizenkettedike és tizenharmadika, ahol a szőnyegbombázás következtében majdnem annyi ember halt meg, mint Hirosimában és Nagaszakiban együttvéve… Lassan kezd körvonalazódni a Fő tér. A rombolás minden képzeletet felülmúlt. Eltűnt a Palace Szálló, eltűnt a Városháza, cafatokban lógott a kétszáz éves Székesegyház tornyainak fémborítása, rászakadt a tető a padokra, az oltárképek szétszaggatva, a márványborítást leborotválta a légnyomás, az orgona törmelékhalmazként zárta el a főbejáratot, a homlokzatot díszítő szobrok a földre hullottak és darabokra törtek. A városban minden ablaküveg kitörött, a tetőcserepek a földön hevertek. A művelt keresztény nyugat keleti szövetségeseivel egyetértve elpusztította az évszázadokon keresztül épült és szépült kétezer éves várost, a nyugat királynőjét, amelynek kulturális értékei egy hatalmas egybefüggő romhalmazzá váltak, ahol négyszázhuszonhárom civil, köztük gyermekek és édesanyák vesztették életüket.

Ezen a napon Sopronban is hasonlóan nagy bombázások voltak. Stefi hiába várta haza a szüleit és a kis öccsét. Nem jöttek haza másnap sem, sőt harmadnapon sem. Nem jöttek haza soha többé. Rájuk dőlt a ház, amelynek a pincéjében oltalmat kerestek.

Stefi túlélte a borzalmakat, de a lelke megsérült. Hiába jött a hír, hogy a szülei már nem élnek, ő még mindig hazavárta őket egykor elegáns, most romossá bombázott tetőnélküli otthonukba. Néha még erőltetett gúnyos mosollyal visszagondolt a nehezen várt muraszombati utazására is. Ilyenkor összekuszálódott gondolataiban a valóság és a lázálom szülte fantázia, arcáról pedig talán örök időkre eltűnt a nyíló rózsára emlékeztető egykori üdesége.

Hosszú vívódás után a következő vasárnap kimozdult hazulról. Csinosan felöltözött és elment a Szent Erzsébet templomba, hogy Isten oltalmába ajánlja magát, és vigasztalást keressen. Itt látta, hogy nagy fájdalmában nincs egyedül, hiszen úgy tűnt neki, mintha mindenki gyászolna valakit. Sorsába beletörődve az istentisztelet után ismét elindult sivár otthona felé, hiszen nem volt lehetősége máshova mennie. Már messziről látta, hogy egy német katonai teherautó áll a házuk előtt.

• Entschuldigen Sie gnädiges Fräulein, sind Sie nicht Fräulein Stefi, Stefi Schmidt? Bocsánat, nagyságos kisasszony, Ön nem Stefi kisasszony, Stefi Schmidt? kérdezte a sofőr.
• De, az vagyok. Mit óhajt?
• A főhadnagy úr, Herr Hans Hedrich barátja, küldött magáért. Csomagoljon össze, tíz perc múlva indulunk Németországba a főhadnagy úrral együtt, aki a főhadiszálláson várja a kisasszonyt. El kell vinnünk magát Bad Ischlbe, Hedrich úr villájába.
• Mennyi gondolkodási időt kapok?
• Semmit. Hogy képzeli, hogy itt várunk magára. Órákon belül elfoglalják a várost az oroszok. Mindenki menekül innen. Van, aki vidékre, van, aki külföldre. Az egész ország menekül valahova, a többség Szombathelyen keresztül menekül nyugat felé. A nagy tömeg blokkolni fogja a városból kivezető utakat.
• Én azt hiszem, itt maradok. Vagy mégis menjek el?

Stefibe pillanatok alatt visszatért az életösztön. Lehet, hogy a háborúban is van happy end? Hirtelen elfogta a vágy, hogy lássa a férfit, akivel egy hete a sötét pincében kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy ha túlélik azt a szörnyű napot, egymáséi lesznek. De azóta nem látta. Megrémült attól a gondolattól, hogy ő is elpusztulhatott volna, ha úgy dönt, hogy egy nappal későbbre teszi az üzleti megbeszélést, és azon a végzetes napon ott marad a Palaceban. Amikor látta, hogy a szálloda egyszerűen eltűnt, és az autója is tönkrement, úgy megijedt, hogy azonnal visszament a hazájába, anélkül, hogy Stefitől elbúcsúzott volna. Az elmúlt héten a férfi egyetlenegyszer sem jutott Stefi eszébe. Tulajdonképpen semmire sem gondolt. Milyen jó, hogy az ember ezt is meg tudja tenni, hogy ennyire ki tud kapcsolni. Különben könnyen lehet, hogy megbolondulna, ha minden szörnyűséget tisztán újra és újra át tudna élni gondolatban. Milyen furcsa is az élet! Feléled tetszhalott állapotából, s a romok felett jogokat követel magának. Megint együtt van minden, együtt mindaz, ami az élet folytatásának a záloga: a FÉRFI és a NŐ.

- Döntöttem. Mégis elmegyek magukkal, mondja Stefi. Csomagolni nem volt ideje, mert a katona ideges volt, nagyon sürgette. Félt az oroszoktól, mint az ördög a szentelt víztől. Stefi magához vett egy gyapjútakarót, a bundáját, édesanyja ékszereit és beszállt a katona mellé a teherautó vezetőfülkéjébe. Maga mögött hagyta a múltat, eddigi életét minden boldogságával és bánatával együtt és elindult egy reményekkel teli új világba, egy új élet felé.

Suzana Guoth

SUZANA GUOTH

LJUBEZEN NA RUŠEVINAH

Kako srečni so tisti ljudje, ki le iz knjig in filmov poznajo vojno, pobijanje, zaklonišča, ki niso doživeli bombardiranj in niso videli pred zbombardiranimi stavbami ležečih trupel, ki niso videli bombnih lijakov in ne zadrhtijo vsakič, ko se oglasi sirena. Štefi se niti ne spominja več, kakšno je bilo življenje v mirnem času, ko niso hodili v zaklonišča, ko se niso bali ničesar, ko je bilo dovolj hrane, ko so se brezskrbno lahko vozili z vlakom, kamor so le hoteli in je iz vsega srca lahko uživala življenje.

Takim in podobnim mislim se je Štefi vdajala v njihovem razkošno opremljenem stanovanju na sombotelskem Glavnem trgu tistega lepega sončnega, toda obenem usodnega dneva, v nedeljo, četrtega marca leta 1945, ki se je trajno zasidral v spomin in dušo prebivalcev mesta.

Štefi je bila tega dne kljub temu zelo srečna. Naslednji dan je družina namreč nameravala odpotovati v Mursko Soboto, k starim staršem po materini strani. Vedno več je mislila na svojo nekdanjo domovino, ki jo je morala zapustiti, ko so njeni starši kupili v Sombotelu veliko zlatarno in se je družina preselila tja. Sprva se je z zadovoljstvom predajala življenju v velikem mestu, občudovala okusno okrašene izložbe trgovin, asfaltne ceste, velika poslopja z razkošno okrašenimi fasadami, police trgovin, ki so se šibile od bogate zaloge blaga. Kljub temu jo je vedno bolj prevzemalo domotožje po Prekmurju, vedno bolj je pogrešala svoje nekdanje prijatelje, sošolce, sosede, slovensko besedo in mentaliteto, pogrešala je vabljive dišave, ki so se širile iz pekarne, mimo katere jo je vsak dan peljala pot v šolo. Tu je vse drugače. Drugačne so tudi žemlje, ki so vedno redkeje naprodaj, nimajo tistega pravega okusa, ki človeka privablja, niso tako hrustljave in tudi po obliki so drugačne kakor soboške. Kakor so bombardiranja postajala pogostejša, tako so v mestu vedno bolj primanjkovala živila. Kar se tiče industrijskih izdelkov, zaenkrat ni pomanjkanja, le s hrano je kritično. Zgodaj zjutraj, ko dobijo časopis, ga najprej hitro prelistajo, da bi izvedeli, kaj in kje se dobi tistega dne. Potem se cela družina napoti v mesto, eden sem, drugi tja in se postavijo v vrsto. Ata seveda ne, ker mora skrbeti za trgovino. Drugi pa, mati, služkinja in ona se odpravijo v razne trgovine, kjer stojijo ure in ure v vrsti in upajo, da tudi oni dobijo malo moke, malo masti, margarine, morda včasih tudi malo mesa. V Soboti gotovo ni tako velikega pomanjkanja hrane, si misli Štefi, kajti Sobota je majhno mestece in okoliške vasi gotovo dobro oskrbujejo mestno prebivalstvo z živili. Tisti, ki se znajde, tudi tukaj lahko pride do več moke, krompirja, mesa in masti, če odide na deželo in tam zamenja obleko, nakit in druge dragocene predmete za hrano. Njihovi družini ljudje zavidajo, ker imajo zlatarno, toda njen oče ne dovoli zafrčkati zlata. Le v skrajnem primeru, pravi, ko se v mestu več nič ne bo dobilo za kupit. »Od česa bomo živeli, če zapremo zlatarno«? Očeta ni mogoče prepričati, kljub temu, da vsak dobro ve, kako poceni sedaj lahko pride do nakita, ker je v mestu dosti prehodnih pribežnikov, med njimi tudi premožni ljudje, ki prodajajo nakit, da lahko plačajo hotelsko sobo in gostilniško hrano. Na srečo njihova družina še ne strada, ker je služkinja Irma na željo gospe jeseni vkuhala dosti sadja in zelenjave, pa tudi kumare in kompot. Kljub temu, da je vojna, si lahko pripravijo okusne jedi. Mesa sicer primanjkuje, toda vsak dan pride na mizo na razne načine pripravljen okusen krompir s kompotom in raznimi solatami.

Staršev danes ni doma. Odšli so v Šopron, da pripeljejo domov Štefijino mlajšo sestro, ki je preživela nekaj dni pri tamkajšnjih sorodnikih. Popoldne se že vrnejo.

»Gospodična Štefi, ali ste videli v časopisu, da bodo danes prodajali meso v naši mesnici? Dobro bi bilo, če bi vi šli po našo porcijo. Med tem časom bom jaz pospravila stanovanje in skuhala juho in krompir.«

»Danes je vendar nedelja. In jaz moram še spakirati kovčke, saj veste, jutri odpotujemo.«

»Tudi za to bo še dovolj časa. Dan je dolg. Morda celo vaši pridejo bolj zgodaj domo, in kako veseli bodo, če jih bova čakali s kakšnim finim kosilom, ne?«

»V redu. Takoj grem, samo pričesko si malo uredim in se nališpam«.

»Pohitite malo, da ne zmanjka mesa. Oblecite si plašč, ker piha precej hladen veter.«

»Irma, zaprite prosim vrata za menoj, da mi ne bo treba še na ključe paziti.«

»V redu. Gospodična, še nekaj... če bi bil slučajno letalski alarm, takoj tecite domov, ko zatulijo sirene. Obljubila sem namreč vaši gospe mami, da bom pazila na vas.«

»Tega ni treba tako resno jemati. Saj imamo že mesece in mesece večkrat dnevno zračne alarme. Zakaj bi bombardirali ravno Sombotel? Bombniki le preletijo mesto in bombardirajo Wiener Neustadt, tovarno letal in druga velika industrijska mest, kot so Győr, Almásfüzitő, Székesfehérvár, letališče Budimpešte. Če bi pri nas tudi bombardirali, bi si letala za tarčo izbrala le železnico in letališče. Nobenega smisla ne bi imelo bombardiranje središča mesta!«

»Ne bodite tako lahkomiselni, gospodična! Vaši starši se ravno za to želijo vrniti v Mursko Soboto, ker je Sombotel postalo mesto strateškega pomena in so v skrbeh, ker ga vsak hip lahko začnejo bombardirati. Poglejte, kaj pišejo v časopisu! Sombotel ima že blizu 160 tisoč prebivalcev, polovica vlade je že tukaj, ministrstvo za notranje zadeve se nahaja na magistratu, ministrstvo za pravosodje v poslopju mestnega sodišča, ministrstvo za kulturo v Frančiškanskem samostanu. In tukaj so stacionirani Nemci. V našem mestu se nahajajo tudi nemška, italijanska in japonska veleposlaništva. Tudi na škofijstvu se nahaja neko ministrstvo. Tu, poglejte! Na obronkih mesta je že eksplodiralo več bomb. Imam občutek, da je sedaj zlovešča tišina pred napadom. Lahko računamo s tem, da se bo stanje zresnilo. Ne vem zakaj, vendar danes sem zelo nemirna. Instinkt me redko pusti na cedilu. Kar groza me obhaja, če pomislim na to, kaj se lahko tu kmalu zgodi. Že mi je vsega dovolj. Ni dovolj, da nas ameriška letala venomer zastrahujejo, kmalu bo še baje sovjetska vojska vkorakala v mesto. Begunci prinašajo take novice, da ruski vojaki posiljujejo ženske, ne glede na to ali so stare babe ali mladoletnice.«

»Kaj je z vami, da ste danes taka mevža? Dan je tako lep in vi ga kvarite s takimi mračnimi mislimi. Jaz mislim le še na jutrišnje potovanje, nič drugega me ne zanima. Ne pokvarite mi razpoloženja!«

»Gospodična, še to vam moram povedati, da sem se odločila, da bom delala v Hotelu Palace, dokler boste vi odsotni. V današnjem časopisu sem brala njihov oglas, da iščejo snažilke in sobarice. To bi bilo dobro za mene. Zvečer bom pa prišla domov in bom pazila na stanovanje, kakor sem obljubila vašim staršem. Služba me zanima le za to, da se ne bi ves dan dolgočasila sama v stanovanju. To bo lepo, če bom čez dan med ljudmi.«

Končno se je Štefi odpravila k mesarju, kjer so ljudje čakali že v dolgi vrsti. Vzela je s seboj zanimivo berilo. Tako sta kar hitro minili tisti dve uri, kar je morala čakati za pripadajočega pol kilograma mesa. Med čakanjem so se ljudje pogovarjali o tem, da tak sončen dan ni dober, saj lahko ob tako jasnem vremenu ameriško vojno letalstvo napade mesto. Sporazumeli so se tudi o tem, v katero najbližje zaklonišče bodo šli ob letalskem napadu. Na srečo ni prišlo do napada. Sirene so ostale tihe. Domov grede se je Štefi kot vedno ustavila pred izložbo krznarske trgovine in občudovala dolgo štolo iz hermelina, po kateri je že dolgo hrepenela in zbirala denar, da bo le ta na županijskem balu lišpala njena ramena.

Tedaj sta nepričakovano pristopila k njej dva mlada moška, eden v uniformi nadporočnika – Oberleutnanta Wehrmachta, drugi pa civilist, oblečen v elegantno obleko barve divjega kostanja, verjetno iz angleškega bombaža. Nosil je svileno srajco v drap barvi, temno kravato z zlato kravatno iglo. Štefijine oči so se nekaj časa mudile na njegovi enkratni elegantnosti. Bil je visok, vitke rasti, simpatičen, s prijaznim pogledom.

»Entschuldigen Sie gnädiges Fräulein, oprostite gospodična, vas smeva povabiti na kavico? Tukaj v bližini, v kavarno Hotela Palace.«

»Kako si pa to predstavljate? Dobro vzgojeno dekle se na cesti ne spoznava z moškimi.«

»Nič se ne bojte! Nič hudega vam ne bomo storili. Zelo ste nam simpatični, to je vse in vas hočemo »ugrabiti« za urico. Čez eno uro moramo itak priti sem nazaj, ker bomo imeli v tej hiši poslovne pogovore.«

»S kom pa, če vas smem vprašati?«

»Z gospodom Aleksandrom Novakom. Ga ne poznate slučajno?«

»Seveda ga poznam, moj oče je. Poglejte, če morate priti čez eno uro itak k njemu na pogovore, bi bilo bolje, če ne bi šli v kavarno, temveč bi kavico spili pri nas. Atek in mama kmalu prideta domov. Dienstmädchen nam bo skuhala kavo. Dobro kavo bo skuhala, boljšo, kot bi jo dobili v Palacu.«

»Potem pa hvala za vabilo. Gospodična, vi ste pa res šarmantna,« pravi moški v civilu. »Niti predstavil se še nisem. Ime mi je Hans, Hans Hedrich. Ukvarjam se z zlatarstvom. Vaš oče mi je sporočil, da želi prodati večjo količino dragocenega nakita. Zato sem prišel v Sombotel.«

»Kdaj ste pa prišli?«

»Včeraj pozno zvečer. Najel sem apartma v Hotelu Palace.«

»Od kod ste pa prišli?«

»Iz Bad Ischla. To je eden najbolj priljubljenih letoviških krajev v Nemčiji, ki je spodbujdil nešteto skladateljev h komponiranju svojih nesmrtnih skladb. Franc Lehar je večji del svojega življenja prebil tam, pa tudi Brahms, Bruckner in Weber so z veseljem počivali v tem letovišču več ali manj časa. V Bad Ischlu se je cesar Franc Jožef v svoji poletni rezidenci zaročil z Elizabeto Bavarsko "Sisi". Gospodična Štefi, jaz imam tam res razkošno vilo in bi bil zelo vesel, če bi me počastili s svojim obiskom. Na razpolago vam bo komfortno opremljen apartma.«

»Ne vem, če mi bodo starši dovolili to potovanje.«

»Če bi vi želeli priti, bom jaz ostalo že poskusil urediti.«

»Oprostite Herr Hedrich, ali ni Bad Ischl v Avstriji?«

»Nekoč je bil, gnädiges Fräulein, res je nekoč bil. Vendar vas moram opozoriti, da že sedmo leto pripada Tretjemu rajhu. 13. marca 1938 je bila Avstrija namreč priključena k Nemčiji. Naslednji teden bomo praznovali sedmo obletnico Anschlussa. Izkažite nam to čast, da tudi vi pridete na slovesnost. Mi jo bomo priredili naslednji teden v Hotelu Palace.«

»Kako dolgo pa ostanete?«

»Do proslave vsekakor. Veste, Bad Ischl ni ravno blizu, celo v današnjih vojnih razmerah. Le za dva dni se ne splača narediti tako dolgo pot. In Sombotel mi kar ugaja. Dobro se počutim tu. Še posebej sedaj, ko sem vas spoznal. Mislim, da ste vi tista ženska, o kateri sem vedno sanjaril.«

»Zakaj to pravite, gospod Hedrich, saj sva se komaj spoznala?«

»Gnädiges Fräulein, jaz verujem v ljubezen na prvi pogled. Vi ste res tista ženska, s katero bi rad živel. Predstavljam si vas v vseh trenutkih mojega življenja...«

»Pustimo sedaj to temo. Pojdimo raje gor v stanovanje. Upam, da naši pridejo kmalu domov.«

Štefi je imela občutek, kakor da bi že dolgo poznala tega gospoda. Škoda, da ni Madžar ali Slovenec, si misli. Bilo bi vse bolj enostavno. Ali kaj naj počne s tem Nemcem ali Avstrijcem, ali kar koli naj bi že bil? Morda ga ji je pa Bog poslal? Mogoče je on njena usoda? Po glavi se ji podijo čudne misli. Ta mladi gospod ji je popolnoma zmedel možgane. Kaj, če me le zapeljuje, ji je šinila misel skozi možgane? Štefi pozvoni, Irma takoj odpre vrata.

»Vaših še vedno ni.«

»Bodo že prišli, boste videli. V tem vojnem času imajo vlaki večkrat zamudo. Irma, skuhajte prosim hitro kavo. Imamo goste.«

»Gospodična Štefi, kmalu bo pol dvanajst. A ne bi raje prej imeli kosilo? Hrane je dovolj. Lahko povabite tudi gospode. Vaši pa bodo jedli, ko pridejo domov. Kdo ve, kako dolgo bi jih morali čakati. V redu?«

»Imate prav, Irma. Torej, meine Herren, tukaj je kopalnica. Lahko si operete roke. Irma pa bo med tem časom postregla z juho.«

V hipu, ko je Irma začela servirati juho, zatulijo sirene. Hans in nadporočnik sta takoj skočila izza mize.

»Pojdimo hitro v zaklonišče v Palace«, spregovori nadporočnik, ki je ves prebledel od strahu.

»Ni nam treba hoditi v hotel, ker imamo tu pod našo hišo popolnoma varen, sodoben betonski bunker. Če hočete na vsak način v zaklonišče, pojdimo raje v našega. Vendar predlagam, da prej pojemo kosilo. Verjetno je tudi to le prazen hrup.«

»Gospodična, ne bodite tako lahkomiselni. Raje pojdimo na dvorišče in poglejmo, kaj pravzaprav je.«

Prizor, ki se je odpiral pred njimi, jih je osupnil. Toliko avionov je krožilo nad mestom, da so kar zasenčili celo mesto.

»To so zlovešči znaki, Fräulein Štefi«, pravi oficir v nemški uniformi. »To so anglosaški avioni, ki se zbirajo nad mestom, ker ga bodo kmalu napadli. Pohiteti moramo v zaklonišče. Ne bi vas rad prestrašil, gospodična, toda opozorili so nas na napad. Pripravljajo teroristično bombardiranje Sombotela. Poglejte avione, spuščajo se vedno nižje, razvrščajo se v pravilne kolone. Glejte, že zavijajo proti mestu. Kje je zaklonišče, gospodična?«

»Tam, na drugem koncu dvorišča.«

»Tecite naprej in nam kažite pot, hitro, hitro...«

Komaj so dosegli vhodna vrata, že so zaslišali žvižganje prvih bomb. Kaj takega Štefi še ni doživela. V kleti se ji je zdelo, da se cela zemlja trese. Ta hip ni bilo okrog nje nobene fiksne točke. In to je bilo najhuje. Potem pa je naenkrat nastala tišina. Vsi so čakali, da sirene naznanijo konec zračnega alarma. Toda ostale so tiho. Počasi so se ljudje začwli pomikati proti izhodu.

»Bojim se, Fräulein Štefi, da je bil to le prvi val letalskega napada. Po znakih, ki sem jih videl, sklepam, da bo to bombardiranje v valovih, ki se bo nadaljevalo proti centru mesta in potem verjetno v smeri zahodnega predmestja. Namen takega bombardiranja je popolno uničenje kakšnega mesta.«

Čez nekaj minut se je napad nadaljeval. Bombe so eksplodirale že čisto blizu. Ljudje v zaklonišču so začeli glasno moliti Oče naš, nekateri so od strahu jokali. Neka ženska je s svojim telesom ščitila svojega dojenčka. Nenadoma so se odprla vrata. Vsi so uprli oči v moškega, ki se je ves preplašen pojavil na vrhu stopnic, v raztrgani obleki, z razmrcvarjenim obrazom in krvavečo glavo. Še isti hip se je zgrudil na stopnice. Nekateri so mu priskočili na pomoč. Med njimi je bil tudi neki zdravnik, ki ga skušal oživljati. Zunaj pa je medtem divjal ognjeni pekel. Bombe so eksplodirale ena za drugo v neposredni bližini.

»To je usodno, kar sedaj tukaj preživljamo. Na vsako tretjo ali četrto poslopje vržejo bombo«, je rekel nadporočnik. »Če pade na to hišo, je konec. Gotovo se nihče ne bo rešil. Umrli bomo, če se to zgodi, ker se bo vdrl strop kleti, ko se hiša zruši na nas.«

Bombe so treskale v neposredni bližini, slišal se je trušč podirajočih se stavb, kakor če bi se nebo porušilo na mesto. To je bil pravi pekel. Hans je strastno objal dekle, ki je trepetalo od strahu kakor topolov list.

»Ne boj se, draga«, ji je zašepetal. »Če morava umreti, bova umrla skupaj. Stisni se k meni.«

Slišala se je eksplozija v neposredni bližini.

»Gotovo se je podrla sosednja stavba«, je rekel Hans. »Ne vem, kaj nas še čaka. Lepo je, da si v mojem objemu. Zelo rad bi živel, toda če moram umreti, tudi to ne bo tako strašno, ker sem spoznal tebe, spoznal sem pravo ljubezen. Če pa kljub vsemu ostaneva živa, ti prisegam, da se bom poročil s teboj.«

Njun objem se je prelil v dolg, strasten, brezkončen poljub. Tudi njo je zapustil strah. Ta hip je bila srečna. Skoraj vseeno ji je bilo ali umreta ali ostaneta živa. Sedaj že spada k njemu, karkoli se bo zgodilo. Nikoli več ga ne bo zapustila.

Nista več poslušala, koliko valov bombardiranja je še sledilo. Naenkrat pa je nastala tišina, grobna, vznemirljiva tišina. Nihče se še ni ganil iz otopelosti. Čakali so, da se oglasijo sirene in naznanijo konec zračnega alarma. Toda niso se oglasile. V mestu namreč ni bilo niti električnega toka, niti plina, niti vode, niti mesta ni bilo več, le podrte stavbe, mrliči, mračen, po dimu dišeč oblak prahu.

Počasi, eden za drugim so se ljudje napotili proti stopnicam zaklonišča, bledi kot smrt, ne vedoč, kakšen prizor jih bo čakal na prostem. Prvi so že prispeli k izhodu. Tisti bolj zadaj jih nestrpno sprašujejo, kaj vidijo. »Nič se ne vidi«, odgovarjajo začudeno. »Debel, rdečkastorjav dušljivi dim popolnoma zakriva sonce, nočna tema se razlega nad mestom.« Dihajo lahko le tako, da si pritiskajo robec na nos. Ljudje si stiskajo roke in se od strahu objemajo. Danes je tukaj žela smrt. To je bil najhujši dan v njihovem življenju, v življenju Sombotela, ki je bil v pičlih dvajsetih minutah skoraj popolnoma porušen. Imeli so pa občutek, kot bi bile minule dolge, brezkončne ure. Ta dan bo dan žalovanja mesta, kakor sta dvanajsti in trinajsti februar žalna dneva Drezde, kjer je padlo skoraj toliko ljudi, kakor v Hirošimi in Nagasakiju skupaj.

Počasi se zarišejo obrisi Glavnega trga. Opustošenje presega vsako fantazijo. Izginil je Hotel Palace, izginil je magistrat, kot cunje visijo kovinske obloge zvonikov dvesto let stare Stolne cerkve, streha se je zrušila na klopi, oltarske slike so raztrgane na koščke, marmorno oblogo je obril zračni pritisk, veliki kupi razbitin orgel so blokirale glavni vhod. Kipi, ki so krasili vrh fasade, so se zrušili na tla in se zlomili na kose. V mestu so polomljena vsa okenska stekla, strešna opeka leži na tleh. Izobražen krščanski Zahod je v popolnem soglasju z vzhodnimi zavezniki uničil dvatisoč let staro mesto, kraljico zahodnega dela države, ki so jo gradili stoletja in stoletja. Kulturni spomeniki so postali ogromen kup ruševin, pod katerim je umrlo štiristotriindvajset civilistov, med njimi tudi otroci in matere.

Štefi je zaman čakala, da se starši in sestra vrnejo iz Šoprona domov. Tega dne je tudi tam bil velik zračni napad. Niso prišli niti naslednji dan, niti po tistem. Niso se vrnili nikoli več. Stavba, v katere kleti so iskali zatočišče, je dobila zadetek v črno in se je zrušila na njih.

Štefi je sicer preživela napad, toda njena duša je zbolela. Zaman je bilo sporočilo o smrti staršev in sestre, še vedno jih je čakala domov v nekdaj elegantno, sedaj popolnoma razdejano stanovanje. Od časa do časa je s prisiljenim ciničnim posmehom pomislila tudi na težko pričakovano potovanje v Mursko Soboto. Takrat se je v njenih mislih pomešala stvarnost in fantazija, ki so jo porodili vročični prividi. Z njenega obraza je verjetno za vedno izginila nekdanja svežina, ki je spominjala na razcvetajočo se vrtnico. Tudi Hansa se je spominjala le medlo, ni mogla več točno priklicati v spomin, kdaj in kam je izginil.

Naslednjo nedeljo je zbrala pogum in se odpravila od doma. Lepo se je nališpala in se odpravila v cerkev Svete Elizabete, da bi prosila za božjo milost in našla tolažbo. Videla je, da v veliki žalosti ni sama, kajti skoraj vsak žaluje za nekom. Vdala se je v usodo in se je po maši ponovno odpravila proti svojemu osirotelemu domu.

Že od daleč je videla, da pred njihovo hišo stoji nemški vojaški tovornjak. Šofer se je nervozno oziral na levo in desno. Pri vhodnih vratih jo je ogovoril v nemščini:

„Entschuldigung, sind Sie nicht Fräulein Stefi?“

»Jaz sem. Kaj pa želite?«

»Herr Oberleutnant me je poslal po vas. Veste, on je prijatelj gospoda Hedricha. Spakirajte svoje najvažnejše stvari v kovček. Najpozneje čez deset minut se morava odpeljati na sedež vrhovnega štaba, kjer vas čaka Herr Oberleutnant. Čez pol ure se odpeljemo naprej v Nemčijo.«

»Zakaj bi šla v Nemčijo?«

»Odpeljali vas bomo v Bad Ischl, v vilo gospoda Hedricha.«

»Koliko časa mi date za razmislek?«

»Nič. Kaj si pa vi predstavljate, Fräulein? Da bomo dva dni čakali na vas, da si premislite, kaj bi storili? Med tem se bližajo Rusi, ki bodo kmalu zasedli mesto. Vsak beži od tod, nekateri na deželo, drugi v tujino. Celo mesto je polno beguncev. Vsi bežijo pred Rusi proti zahodu, večina preko Sombotela. Ta velika množica bo kmalu blokirala vse poti, ki vodijo iz mesta.

Zmagal je njen življenjski instinkt. Morda tudi v vojni obstaja happy end? Nenadoma jo je prevzela želja, da bi videla moškega, s katerim sta si pred tednom dni v temni kleti vzajemno obljubila, da se bosta vedno ljubila, če bosta preživela tisti usodni dan. Zgrozila se je ob misli, da bi tudi on lahko poginil, če bi se odločil tako, da preloži poslovni pogovor na naslednji dan in ostane v nedeljo v Palacu. Takrat se je spomnila, da se je takoj po napadu na mesto poslovil od nje in se odpeljal domov, ko je videl, da je zgubil vse svoje osebne stvari, tudi avto, ki ga je parkiral pred hotelom. Zanimivo je, da se cel teden ni mogla tega spomniti. Pravzaprav ni mislila na prav nič. To je kar dobro, da človek lahko včasih popolnoma odsoten. Drugače bi se res lahko zgodilo, da bi človek znorel, če bi vedno popolnoma doumel vse, kar se z njim dogaja. Kako nenavadno je življenje! Nenadoma oživi navidezni mrtvec in nad ruševinami zahteva svoje pravice. Ponovno se srečata oba pogoja nadaljevanja življenja, MOŠKI in ŽENSKA.

Štefi je zapustila za sabo preteklost, svoje dosedanje življenje z vsemi žalostnimi in veselimi dogodki ter se odpravila proti novemu, nadobudnemu življenju.