kezem között…

föld keverve étellel itallal

élettel halállal verejtékkel

könnyek sós izével

– taposlak én…

folyók tengerek tavak

futó zápor viharos alkonyat

keresztre feszített ártatlan

hajnali harmat

én vagyok a föld

kit lovak és gépek szántanak

kezem között szétmorzsolva

múló hétköznap ünnep nóta

gyász harangszó

lobog a fekete lobogó

föld eső sár- magnyelő

muszáj születni tovább – tovább

nem állít meg a teremtő

keresni a pillanat néma fészkét

hallgatni a dobbanást

mi megzavarta

a világ néma csendjét

itt dobog bennem benned

az ősrobbanás

egy felkiáltó jellel

méltók vagyunk- e vagy méltatlanok

születni és halni

földbe szállni

itt hagyva testünk a földnek

míg lelkünk útra kel

nem számolva a percet az órát

csontketrecéből szabadulva

hazatér a lélek

legyőzve a végtelent

ó szerelem…(!)’

lélek húrjain

könnyed sóhaj

vágy álom

térdet hajtó akarat

keresve az utat

kitörni magad

testté válni

érinteni a másikat

mosollyá

örömkönnyé ha szabad

szívben dobbanás

letépni álarcokat

sisteregni az erekben

pírt vinni

félelemtől

még sápadt arcokra

te mozgatsz mindent

testet s lelket

karmester vagy

egyben zenész is

kórus az összes hang

s a némaság

parányi verejtékcsepp

lázas alkony homlokán

ó szerelem

hatalom és kegyelem

lázadó

soha meg nem alkuvó

igaz

csendes

olykor néha pimasz

de ez vigasz

az élet tű cérnája

saját magát összevarrja

kettőből egy legyen

s a lángoló tűzben

szerelem tüzének gyermeke

megszülessen

élhess tovább

otthagyva parányi szikrát

pislákolva néha lángra kap

emlékezve rád

megmaradsz felolvadva

az idő lágy ölén

míg eljön

a harmatosan fújó szél

Nyár

lángra lobban a mező

izzó pipacs tüze ég

nézd a délceg napraforgók

néma szótlan seregét

nyárfa hullajtja hópelyhét

miközben hullámzik a rét

fenn pacsirta dala szól

míg a ló nyerítve inni kér

vályúban fürdik az ég

vízgyöngyök hullanák szét

szürcsölve issza a ló

az ég meztelen testét

ájultan lehull a fű

a penge sziszegve vág

gólya a mocsárban áll

nézi az embert hogy kaszál

gyík surran a fű között

megáll álmos légyre vár

félve közeleg az alkony

haza felé indul a határ

vándorbotom…

tarisznyám sarkát

kirágta az egér

így talán a holnap

jobban belefér

szakadt ruhám

lyukas cipőm

nem várom meg

míg a vég eljő

vándorbotom

útra készen

lesüti szemét

vár szerényen

mit pakoljak

tarisznyámba

édes jó hazám

látod

elkerget a sors

mint egy kivert

kutyát

magammal vinném

Tiszát Dunát

a pusztát

a rónát

anyám könnyeit

a vasárnapdélutánt

felnézek

a nagy magyar égre

hol egy gólya

szálldogál

hej pici gólyám

hogy repüljek

ha a szárnyaimat

levágták

nyakamba akasztom

lyukas tarisznyám

a keservit

no lám

gyere botom

keressünk

egy

új hazát

magamra kiáltom

raboljatok el csillagszemű nyári esték

térdeplő kökénybokrok ti ringassátok

rabszolga lelkem fészkelten testét

belőletek sírnak az elmúló fájó esték

felkap majd a táncoló viharos szél

pörgök vele, mint könnyű léptű tündér

szédül a fejem szédül ez az egész világ

hiába csendes itt belül a megfagyott nyár

raboljatok el csillagszemű nyári esték

folyóparti bokrok vessétek meg ágyam

hallani akarom a folyót ha halkan zokog

látni a hajnalt megcsókolni a folyópartot

hallani hogy sóhajt az ébredő pirkadat

mikor lelkembe felsír ezernyi fájó gondolat

szédül a fejem szédül ez az egész világ

hiába csendes itt belül a megfagyott nyár

raboljatok el csillagszemű nyári esték

erdők mélyére hadd öleljen ott a csönd

mint pacsirtát ki elvesztette nyelvét

hiába csörgedez mellettem a félelem

magamra kiáltom saját szégyenem

vakként tűrtem szótlan némán

szédül a fejem szédül ez az egész világ

hiába csendes itt belül a megfagyott nyár