"sóhajt az éj

a gyertya fényénél

elakadt szavak

hófehér papíron

sírva zokognak”

Irodalmi önéletrajz

1947. május 15- én, áldozócsütörtökön délelőtt tíz és tizenegy óra között születtem erre a világra, akarva akaratlanul. Most már tudom, hogy akarattal, hiszen az én általam élt világot, kínjaival és örömeivel megélve tolmácsolom embertársaimnak, hogy gazdagodjanak az érzés és látás örömével. Gyerekfejjel még nem értettem, mit jelent apa nélkül felnevelkedni, mert nem is tudtam, mit jelent az a szó, hogy apa. Ezt a szót én nem úgy értelmeztem, mint fizikai élőlényt, hanem csak úgy, mint fogalmat. Sokáig nem hiányzott, mert az idősebb bátyáim elfeledtették velem. Később azonban kétségbeejtően magányosnak éreztem magam nélküle. Keresztény neveltetésem korán elvezetett Istenhez, akiben megtaláltam azt, ami hiányzott az életemből apám hiánya miatt.

Heten voltunk testvérek. Az első fiatalon meghalt, és így maradt négy fiú és két lány, én voltam a legkisebb. Születésem után másfél év múlva meghalt az édesapám, akit végül is nem is ismertem. Három generáció lakott szűkösen, de tisztességben, becsületben. Az általános iskolát Érsekvadkerten végeztem. Az évek során a legtöbb időt az anyai ágon lévő nagyanyámmal töltöttem. Őneki köszönhetem a vallásban, a hitben való formálódását lelki életemnek. Meg a kötelező templomba járást, ami egyáltalán nem esett nehezemre. Korán megérintett a szentmisék organizatórikus (alkotóan alakító) hatása.

Azt hiszem, hatodikos voltam, mikor az első több versszakos verset megírtam, aminek a címe A kenyér volt. Beküldtem az akkor országos ifjúsági lapba, a PAJTÁS-ba, ahol dicséretben részesítettek, mint a rím kedvelőit. A kézügyességem is hamar kiderült, amit az iskolában tartott rajzszakkörön bővítettem Réti Lajos rajztanár segítségével, aki a Nógrád megyében, de az országban is jól ismert Réti Zoltán festőművésznek az öccse. Osztályfőnököm és rajztanárom azt tanácsolta édesanyámnak, hogy képzőművészeti középiskolában tanuljak tovább. De a családi tanács úgy döntött, hogy mivel valamennyi fiútestvérem a vasiparban dolgozott, nekem is ott a helyem. Így kerültem Salgótarjánba géplakatos tanulónak.

A szakmunkásképzőben folytatódott az abbahagyott folyamat. Elsőben a magyartanárom tudomására jutott, hogy verseket írok. Egy spirálfüzetbe írtam a verseimet és ez a kezébe került. Kivitt az óráról az osztály elé, ahol egy nagy ablak befagyott jégvirágok csodáival volt tele, és megkérdezte: Mit látok az ablakon? Zavarban voltam, halvány fogalmam sem volt, hogy mit mondjak… azt mondtam, jégvirágokat. Ő még várta, hogy valamit mondok, de nem szóltam. Bementünk az osztályba, és folytatódott az óra. Ha dolgozatot írtunk, nekem mindig verset kellett írnom.

Egyszer egy zsidó lányról írtam, egy nemrég látott film hatására. Nem tudom, mi történt, a tanár elkerült onnét és egy másik tanár jött, aki kimondott pártember volt. Többet nem kellett verset írnom. Irodalmi színpadhoz toboroztak diákokat, én is jelentkeztem. A sárospataki diáknapokra készültünk egy irodalmi összeállítással /Mementó móri/. Közülünk kiemelkedő színész lett Hollai Kálmán. Közben jártam a Bányász Művelődési Házban Czinke Ferenc festőművész által vezetett Munkás Képzőművész Körbe is.

A szakmunkásvizsga után hosszú évtizedek múltak el anélkül, hogy közel kerülhettem volna a művészethez. A családalapítás és a mindennapi élet, a minőségi lét fenntartása lett az életcélom, ez 1974-től 1998-ig tartott. Családomban nem volt jellemző a művészet iránti fogékonyság. Néhány hold földön éltük a vidék egyszerű paraszti életét. Nekem is csak XX. század végén és napjainkban adatott meg, hogy egy félben hagyott életutat folytathassak.

Talán ott kezdeném, hogy elég korán komoly barátságot kötöttem a könyvekkel. Valószínű, hogy azok a petróleumlámpás esték, amikor a vastag meséskönyvek lapjain kinyílt az olvasott cselekmények és leírt tájak látására az a kis ablak, valahol belül, ahonnét még most is nézem a világot, testen belül és kívül, amely egyre tágasabb lett. Az olvasott gondolatok mellett megszülettek a saját gondolataim is, amik lelkem sajátságos szűrő és tükör rendszerén kerültek a felszínre, akárcsak a kiejtett szó erejéig, de később meg kellett keresnem a formát, amiben értéket teremthettem. Az 1990-es évek körül kezdtem el tudatosan készülni egy olyan pályára, amin egész életemben szerettem volna járni. Ez volt életemben az a fordulópont, amikor rájöttem, hol keressem a helyem. 1998-ban létrejött az első önálló képzőművészeti kiállításom Pásztón.

Megváltozott minden, a nyilvánosság és az elismerő szavak erőt adtak a további munkához. Párhuzamosan gyarapodtak a versek is. 2000-ben megtörtént a csoda. Tudomásomra jutott, hogy létezik Budapesten egy művészkör, a Cserhát Irodalmi és Művészeti kör. Rövid időn belül már a tagjai között találtam magam. Itt említem meg mesteremet, Ihász- Kovács Évát, akinek mindent köszönhetek, ami vagyok most, és netán, ami leszek, azt is. Tehát mondhatom, hogy párhuzamosan fejlődött a képzőművészet és a költészet.

A versre nem úgy tekintek, mint egy végtermékre. A versek számomra lelkem könnycseppjei és a gondolataim harcterén győztes és vesztes gondolatok felöltöztetve bársonyba, bíborba, vagy levetkőztetve meztelenre, nem csalva magamat és becsapva másokat. Gyermekkoromtól velem volt mindig egy eszköz, mint egy hangszer, s most is velem van. Ha nincs ok, akkor bizony ráhangolok, s mint a szobrász, hol elveszek belőle, hol hozzáteszek, ahogy éppen a ritmus megkívánja. A kollégiumban szalonnáért írtam szerelmes leveleket mások nevében. Tudtam és tudom használni ezt a hangszert, amit a Jó Istentől kaptam.

Kedvenc költőim Kosztolányi, Babits, Nagy László, Pilinszky. Kedvenc íróim Müller Péter, Dosztojevszkij, Robin Cook, Jókai Mór.

A költészetben Ihász-Kovács Éva költő, Tüskés Tibor író, kritikus, irodalomtörténész segített. A képzőművészet Réti Zoltán festőművész, Kesztyűs Ferenc festőművész, grafikus, és Tóvári Tóth István festőművész voltak a segítségemre.

Keresztény művésznek tartom magam. A témáim is nagy többséggel vallási eredetűek. Olajfestékkel dolgozom. Mostanában elhanyagolom a festészetet, most a költészet van előnyben.

Pásztó – önálló kiállítás – 1998, Gödöllőn és Budapesten a Cserhát Művészkörrel Országos közös kiállítások, Bocskai Galéria Budapest – 2005, Szécsény – Őszi tárlat – minden évben, Hatvan – Művelődési Ház Galéria – 2005

Könyvek: Immanuel – verseskötet – 2002. Antológiák: Cserhát Művész Kör – DÉLIBÁB – 2000, 2003, Athéné Alkotó Kör – Antológia – 2008. A második kötetem 2015-ben jelent meg c. /Egy másik pillanat/

2006-ban megalakítottam az Athéné Alkotó Kört kilenc képzőművésszel és tizenöt irodalmárral ez szépen működött. A fent említett Athéné Antológia az egyik eredménye a kör munkájának. Négy év alatt elfáradtam, és 2010-ben lemondtam az elnöki tisztségről. Azóta visszavonultan a közösségi munkától próbálom rendezni a soraimat, hogy még egy pár csatát megnyerjek az alkotói világban.

Cserhát Nívó-díjat kaptam 2003-ban. A Szécsényi Őszi tárlaton Pásztó város különdíját, „az Őszi fény” Irodalmi pályázaton Tóth Ede Alkotói díjat 2003-ban.

Tisztelettel Zsiga Lajos

Pásztó 2018.12.01