Tükröm, tükröm mondd meg bátran!

- A kiskésit! Ebből a neuraszténiából sosem gyógyulok ki, tiszta ideg vagyok, lassan már pánik beteg is! Hallom, hogy magát úrnőmnek képzelő, súlyos önértékelési zavarokban szenvedő idióta, gonoszkodóan a márvány burkolatot méregdrága topánkáival határozottan püfölve közeledik. Hiába vagyok az ükanyja óta fiatal tükör, úgy nézek ki, mint egy kivénhedt ócskaság. Jaj ne! Már megint itt van és kezdi nekem a hülye verseit.

- Tükröm, tükröm mondd meg bátran, ki a legszebb a világban?

- Elég régóta ismerjük egymást, ha őszinte választ akarsz, hagyd abba ezt az idegeket cibáló szöveget és beszélj velem normálisan, mint tükör a tükörrel!

- Vissza mersz szájalni! Egyetlen csapással apró darabokra törlek tükör! Már hogy beszélhetnénk egymással, mint tükör a tükörrel, mikor én nem vagyok tükör.

"Még Jó", gondolta magában a sokat próbált, szerencsétlen használati tárgy, aztán erőt vett magán, mert széttörni sem akart és így szólt.

- Csak annyit kérek asszonyom...(Micsoda hülyeség, ha ezt kívánja, így szólítom-, gondolta) legyen olyan kedves prózában hozzám fordulni, ugyanis precízebb választ tudok nyújtani kérdésére, mint a 40 éve ismert versikére.

- 40 év?-és már nyúlt is a kalapács után.

- Drága asszonyom, én már majdnem 200 éves vagyok, kissé szenilis. A bocsánatáért esedezem! Lesz szíves mégegyszer megkérdezni, hogy mit is óhajt tulajdonképpen!

- Azt, hogy mondd meg végre ki a legszebb a világon!

- Ki kell ábrándítanom drága asszonyom, még mindig Hófehérke a legszebb!

- De hiszen már kétszer is kinyiffantottam azt a ribancot! Megölhetetlen volna?

- Szerény meglátásom szerint elég pancser módra próbálkozott.

- Az lehetetlen! Mérget adtam neki!

- Kiköhögte!

- A mérget nem lehet kiköhögni!

- Tudja asszonyom, amellett hogy szép, még falánk is ez a Hófehérke. Majdnem egészben nyelte le a fél almát és olyan szerencsétlen -persze számára nagyon is szerencsés-, módon akadt meg a torkán, hogy a mérgezett fele nem érintkezett semmivel. Tátott szájjal egy ici-pici levegőt kapott és elájult. Aztán valami herceg közbenjárására kiköhögte. Így még mindig ő a világon a legszebb. Igen kedves asszonyom, igen!

- És kik jönnek még számításba a szépséget illetően?

- Hamupipőke feltétlenül!

- Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Holnap sem almával, sem fésűvel, sem semmi ehhez hasonló könyörületes dologgal nem próbálkozhatom. Be kell vetnem a robbanó bon-bont.

- Jó ötlet asszonyom!

A kegyelmet nem ismerő arc nem csak remegett, hanem vibrált a dühtől és az eltökéltségtől. Másnap magára öltve a szokásos banya jelmezt leszállította a bon-bont és megkínálta Hófehérkét.

- Jaj de kedves, jaj de kedves drága anyóka! Köszönöm, köszönöm, úgy szeretem a csokoládét!

És bemajszolta mind, majd bement a házba.

- Kedves hölgyem, jöjjön ki legyen szíves! -kiáltotta a banyának öltözött, szépségre áhítozó királynő. Úgy gondolta, ha Hófehérke felrobban, a háznak nem kell vele robbannia. Elbúcsúzott nyájasan, ahogy szokta. Görnyeteg hátán kellék gyanánt egy kis rőzsét is cipelt, nem annyit, hogy beleszakadjon, csak néhány vékonyabb ágacskát. Az első útelágazásnál megállt és várt. Hatalmas durranást hallott, majd tenyerét dörzsölve robogott vissza a helyszínre, ahol egy kupac gőzölgő hamut talált. Karbatett kézzel hazasétált. A csigalépcsőn felfelé kongó lépteitől a tükör már kezdett sokkot kapni.

- Szervusz tükröm drágaságom! Vers nélkül kérdezlek, válaszolj! Ki a legszebb a világon?

- Úrnőm, rossz hírem van… Hófehérke a legszebb!

A királynő vette a kalapácsot és lendített.

- Ne!!!!!!!!! - kiáltott a tükör - hadd magyarázzam el!

Nagy nehezen megállította súlytól lóduló kezét, épphogy a tükörtől egy picire.

- Te szemétláda!

- Tükör vagyok asszonyom. Gondoljon Hamupipőkére. Miért is vette el a királyfi? Nem a cipőjéért, mint gondolja, korántsem. A hamu miatt!

- Ez borzasztó, egy kupac gőzölgő hamu a szépség záloga?

- Nem kell gőzölögni, gőzölgés nélkül is az!

- Mit is tehetnék? Van egy egész doboznyi robbanó bon-bonom. Megeszem és akkor majd én is, mint szétrobbant hamu végre világszépe lehetek.

- Így igaz asszonyom. - válaszolta illedelmesen az egyre inkább megnyugvó tükör, nagy reményeket fűzve, hogy megszabadul asszonyától.

- Na, egye fene! Ezek úgy öt és fél perc után robbannak. Hófehérke ötöt evett, én megeszek huszonötöt. Csak arra kérlek mielőtt még felrobbanok -tudom előre látod a jövőt-, mondd meg nekem, én leszek a legszebb a világon?

- Meglesz asszonyom!

A kegyetlen királynő felhabzsolta a bon-bont és várt, nézte az órát megilletődötten, hiszen még soha nem robbant szét.

- Tükröm, tükröm válaszolj, ki a legszebb a világon?

- Mennyi idő van még drága asszonyom?

- Nyolc másodperc.

A tükör komótosan, nehogy elsiesse a dolgot, nekikezdett.

- Asszonyom, nem tudom megbecsülni innen, tudja a jövőbelátásom kicsit más. Megtenné, hogy oda hátra megy be a sarokba? Úgy, jó! Most ott álljon meg és válaszolok. Mennyi idő van még?

- Már csak öt másodperc. Siess!

- Maga rondaság! Az életben nem volt se szép, se jó, most meg fel fog robbanni!

Bumm! Meg is történt, az egész terem rezonált. Hiába tette meg szükséges óvintézkedéseket az előrelátó tükör, a rámája alaposan megsínylette. Útóbb kiderült semmi komoly nem történt, egyszerű kis rázkódásos hamulerakódás, ő maga épen maradt. Egész tükör-életében ilyen nyugodt még soha nem volt.Akkor lepillantott a földre és meglátott egy bon-bont.

- Enyje, azt még megehette volna nyugodtan.

Önelégülten nyújtózott egy tükörnyit. "Most szundítok egyet", gondolta és akkor megjelent a terem bal oldalán a kövér "úrnőkedvence" macska. "Mit keres ez a zöld szemű minitigris itt. Egerészhet mától, oda az asszonya, senki más nem kedveli."

A macska egykedvűen sompolygott, lomha léptekkel neki a bon-bonnak. Szemezett vele egy kicsit aztán lenyelte. "Egy gonddal kevesebb", gondolta a tükör...igen, igen rosszul. A macska megállt előtte és elkezdte bámulni magát. Fújt egyet a vele szemben ülő tükörképére, aztán úgy döntött, nincs kedve a délutáni és általában egész napos szunyókálást semmiféle harccal elrondítani.

Odaheveredett a tükör elé, jó alaposan nekiszorítva magát a tükörben vélt macskabarátjának. A tükör soha nem érzett még ilyen sokkot. A macska ugyanis elaludt, dorombolt és most is dorombol. A tükör pedig rettegve vár.

Korom és fény

Ivánék, a kis völgy legkisebb házában laktak. Általában róluk példázták a mintacsaládot. Gyermekeik, Rózsika és Tibi nyolc, illetve tíz évesek voltak. A szülők, mindig mindenben segítették egymást, amolyan "ahogy megfogadtuk" alapon.

Piciny, ferde udvar mögött terült el a birtokuk, ahogyan maguk között csúfolták. Az udvar szintjénél jóval magasabban kezdődött, a part oldalon kellett négykézláb felmászni. Ödön, egy idő után egy lépcsőszerű létrát csinált. Rögzítette, még karfákat is rakott neki, hogy valamivel kevésbé körülményesen tudjanak feljutni.

Az összes terület minden négyzetcentiméterét kihasználták, teli ültették gyümölcsfával, de volt bab, borsó, paradicsom, paprika, zeller, tojás, derelye is - a tojást persze a tyúkok tojták -, burgonya, kukorica, szőlő, tök, dinnye és még sorolhatnám.

Egy napon, Ödön ittas állapota után, fura másnapossággal ébredt. Nagyjából havonta egyszer rúgott be. Már ő is félt önmagától, mert csak rövid ideig tartott a vicces fázis, hamar követte a kötekedő, verekedős. A következő napokon, Icuka, minden kék foltját végigcsókolta és megígérte, hogy legalább egy hónapig nem iszik, akkor is kevesebbet.

Az egy hónap majdnem menetrendszerűvé vált, de a kevesebb ivás sosem jött össze. Bár lettek volna filmszakadásai, sóhajtott, de nem! Mindenre tökéletesen emlékezett, túlontúl jól. Néha, legszívesebben agyonütötte volna magát.

Ébredés után egy másodperccel teljesen kitisztult és letisztult gondolkodással rohant neki a gazdaságnak. Ez volt az átlag, de most énjének kettőssége megszűnt, a jó Ödön - családcentrikus, jó férj, jó apa -, szinte elpárolgott és átvette helyét a dühöngő, erőszakos, nagyhangú, aki a hónap egy napján tör és zúz.

Ezt az ébredést nem követték bocsánatkérések, fogadkozások, hanem odamordult Icukára.

- Mars a szobába, vetkőzz!

- Na de Ödön, nappal van, a gyermekek is itthon vannak...

- Jussom van rád!

- Sosem mondtam ellent. Ha kívánhatnékod volt, máskor befogtunk, kihajtottunk a falun kívüli erdőbe és a szekérbe dobott szénán elvégezted, majd visszajöttünk. Mindig kitaláltál valamit, hogy éppen miért és hova kell mennünk.

- Ne sopánkodj, küldd fel a fiút és a lyányt a kert közepére, hogy ássanak egy nagy gödröt!

- Mit akarsz, te?

Ödön lekevert egy irdatlan pofont és az ajtóra mutatott.

- Össze kell kapnom magam, és a gyerekeknek is szólnom kell... Várj!

Icuka meghagyta, hogy feltétlenül ássanak egy vermet, mert az apjuk valami nagyon fontosat és halaszthatatlant talált ki, majd iszkolt befelé. Ledobta ruháit, befeküdt az ágyba. Ödön megivott egy nagy pohár vizet, gargarizált, bement, lassan levetkőzött, aztán ő is befeküdt a takaró alá. Érzelemmentesen, fél perc alatt kielégítette magát, ahogy szokta, visszarántotta nadrágját és odaförmedt.

- Öltözhetsz!

Icuka, évek óta próbálkozott, de ennyi idő alatt sosem sikerült eljutni semeddig.

- Ebédelünk, teríts!

- De hát meg sincs megfőzve...

- Milyen asszony az, aki főtt étel nélkül hagyja az urát?

- De Ödön, soha életedben nem viselkedtél így! Az italozásos nap kivételével kenyérre lehetett kenni, és tudd meg szeretlek!

- Ki a francot érdekel! Eszünk, mert olyan a kedvem! Kutat ássanak odafent, mert ebéd után még egyszer megyünk!

- Végleg nem értem, miért csinálod ezt? Teli az udvar, a ház oldala omlik, annyi a munka a kertben, hogy beleszakadunk.

Kapott még egy fülest. Gyorsan odarakott valamit enni, a gyerekeket kiképezte a nagyon mély gödör ásásra. Egy soha nem látott, gyors ebéd után az ember megivott még egy pohár vizet, most egy liternyit, majd újra elkövette azt a fél perceset. Böfögött kettőt és felment a kertbe.

- Kölykök, hozzatok fejszét, kaszát és a villát!

- Igen apám!

- Apu, most mit akarsz?

- Ne kérdezősködj te lyány, menj a bátyád után!

Felvitték amit kért és csak nézték, megbolondult talán az apjuk. Előbb kivágott minden gyümölcsfát, majd leverte az egész termést. A szőlőt és minden növényt kikaszabolt.

- Most kell a villa! Te lyány, vidd le a kaszát! Kölyök, hozz egy lapátot és segíts! Mindent belehányunk a gödörbe!

A gyerek nem tudta mire vélje a dolgot, de mivel az anyja is igen furcsán nézett rá, csak tette amit mondott az apja.

Sosem lehetett megtudni minek a hatására, a bevadult apaállat tíz közös esztendejük munkáját tette tönkre. Olyan lett az egész, mint egy salátástál, vagy talán rakott palacsinta. Gondos egyengetéssel dobta egymásra a szétpocsékolt terményt. Felparancsolta a fűrészbakot, és a fiával egyenlő hosszúságúra szabta a kivágott gyümölcsfák törzseit és ágait, majd odaszólt a lányának, hogy rohanjon le és gyorsan gyújtson egy szép nagy tüzet a fészerben. Szeretné lobogni látni a szalmát és szénát, mert egy díszkivilágítást megér az ő portájuk.

A gyerek, alig merte motyogva, szinte súgva közölni, hogy az anyuka ott ül egy szalmakötegen.

- Na, akkor mást eszelünk ki, ez is lesz olyan szép, mint egy tűzijáték. Rakjál anyádnak szépen jó vastag szénaalmot, fektesd rá, fedd be szalmával, aztán, hogy túl melege ne legyen, locsold le néhány vödör vízzel!

A lány lement az inkább létrán, mint lépcsőn. Semmit sem kellett közölnie. Miután szétszórta a szénát, az asszony úgy feküdt bele, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy szisszenést sem engedett meg magának a locsolkodás közben.

Ekkor Ödön, hirtelenjében mindent meglátott, amit művelt. Előbb olyan állapotban volt, mint a félkómás tökrészegek. Körbefordult, a mosoly ráráncosodott az arcára. Örökre megbánta, hogy filmszakadást kívánt magának.

- Fiam, mondd meg édesanyádnak, kérem szépen, jöjjön fel!

A fiú nem érzékelte, csak részlegesen a változást, de ment. Icuka, úgy szalmásan, lucskosan, megcsúfolt gyalázata után nem mondott nemet. Egyenes derékkal, a karfákba fogódzkodva fellépdelt, mint Marie Antoinette a vérpadra.

- Itt vagyok Ödön, mi a parancsod?

- Icukám, nekem sosem voltak parancsaim... Szétmocskoltam mindent! Én most beleállok ebbe a gödörbe, és úgy, elevenen silózz a pocsékolásom közé. Ha más hasznom nincs, legalább a földet zsírosítsam.

- Üss a szádra, te, és nézz körül! Megvan a házunk, minden állatunk, a kisfiú, a kislány, te meg én és a kert is. Gyümölcsfákat, szőlőt, egyebeket ültetni és vetni jövőre is lehet!

Valami történt! A semmi, de annál milliószor több, magára rántotta Ödönt, aki - mint odalapított légy a falra -, széttárt kezekkel terült a sík láthatatlanra. Negyvenöt fokos szögben hátradőlt, de nem esett le, úgy maradt. A tudatában szétáramlott piszokság utolsó morzsáit is kiszívta ez a tapinthatatlan, érzékszervekkel észlelhetetlen. Mindnyájukat külön és együtt átölelte a fény.

Ödön, lassan egyenesbe emelkedett, ismét a saját lábain állt. Már csak mélységes bűntudatot és fájdalmat érzett belül. Közeledni sem mert övéihez, akikről el sem képzelte, hogy egy ilyen - ki tudja micsoda hatására elkövetett - aljasságot minden latolgatás nélkül megbocsájtanak.

- Megvárom a reggelt, akkor nekiindulok. Tavaszig elszegődöm rabszolgának! Ha nem kapok olyan állást, ahol éjjel-nappali a munka, akkor két helyre megyek. Ha egyáltalán visszaengedtek, a havi egyszeri dínomdánomjaimat, örökre mellőzöm. Én most olyant tapasztaltam...

- Amilyent mi is - válaszolta Icuka -, mert a korom és fény közül, az utóbbi diadalmaskodott! Találunk közelebbi munkát, nyolc órát én is elbírok. A kislány majd főz, mert igen rátermettke, az állatokat meg eldajkálja a fiú. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy olyan nagyon rettenetes árat fizettünk a világosságért!

Főszereplők

A bodzabokor alá benőtt a sárga rózsa, csak a színe látszik a tányérméretű, fehér, orrcsiklandozó csodabodza alatt. El sem lehet dönteni, hogy melyikük díszíti a másikat. Egy darabban általában nincs két főszereplő, ennek a logikának alapján vagy a bodza, vagy a sárga rózsa unterman, sőt statiszta lenne...

Ám ha százszoros nagyítót veszek is, vagy szemüvegem dioptriáit a valószínűtlenen túlig növelem, sem tudom eldönteni, melyikük a másik dísze. Ebben az esetben ugyanis azonnal kiderülne, ki a főszereplő.

Lenn, a rózsa alatt néhány jelentéktelen, apró virág próbálkozik, persze teljesen esélytelenül a nagyok mellett, ám de rá kellett döbbennem, igy harmadik szereplővel bővült a darab, egyben egyenletünk már három ismeretlenes. Sőtm az egyszerűen buja zöld, kövér levelű fűszálak megszámlálhatatlan serege, ugyan csak szőnyegként, de a szemgyönyörködtető varázslatba máris beékelődtek. Az ujjnyi vastag, zsenge kérgű, élni akarással létet habzsoló csemete sem csupán egy leegyszerűsíthető együttható.

Odébb, az oldalt akácrengeteg lepte el, pedig szorgosan kinyesték őket, de élni akarnak! Úgy tűnik, ebben a darabban minden belépő főszereplő. Azzal a kérdéssel már nem foglalkozom, hogy melyik turbózza magasabbra társa tetszésindexét. Azon egyszerű okból, hogy a másik is ugyanezt teszi vele, sőt az összkép mit sem érne a - fogalmam sincs, hogy hívják - kis törpevirágtincsek nélkül.

Bár a rózsát megnyesik és a bodza is ritkítás tárgyává lesz levirágzása után, sőt, gyanítom az egész oldalt benövő, törekvő akácok sem kerülik el korábbi sorsukat, de mondjanak nekem olyan darabot, mely végtelen.

A színművek elkezdődnek és felvonásokra taglaltan, előbb, vagy utóbb lezúdul a függöny, ám reménykedjünk, ha a katarzis után jó darabot láttak a nézők, máris a következő előadás ténye tompítja hiányérzetüket.

Ebben a sok főszereplős darabban sincs bánatra ok, mert a kis fűszálak közt virágokat kaszálógép jövőképe után, a nyesőollók, fűrészek és minden egyebeket követően, az előadás minden bizonnyal újra fog kezdődni.

Most kérem, jutalmazzák nyílt színi tapssal a sok nem statisztát!

"A tilosban, a tilosban"

Dömefi úr azt mesélte, hogy arrafelé, ahol ő lakik, volt egy igen érdekes ember. Az utcán, egy régi slágert zümmögött magában, ami “a tilosban, a tilosban, te is jársz néha titokban”, vagy valami hasonló refrénnel végződött. Széles jókedvében megállított egy vele szembejövőt.

Az már-már visszakérdezett.

- Miért, maga tényleg ilyeneket csinál?

- Hogyne, persze! Mindenhol ki van írva, hogy fűre lépni tilos, de én gyermekkoromban mást sem csináltam, csak rohangáltam a parkban. Azt hiszem, a más fájáról cseresznyét, almát, szőlőt csenni is talán tilos, de megtettem. Sőt, a piacon végigkóstoltam az összes naspolyaárus termékét. Talán egy kilónyit megettem, egy barátommal csináltuk, olyan jót potyáztunk, hogy csuda! Tudja uram, maga is járt a tilosban, persze csak úgy titokban, hogy más ne tudja!

- Ennél nagyobb tiltásos dolgot nem csinált?

- Dehogynem kérem, az volt az igazán durva dolog. Rossz társaságba keveredtem. A folyó fölött, ahol a gát van és alatta jó méretésnél méretesebb sziklák nyújtják ki nyakukat a habokból, van egy vezeték. Meleg vizet, vagy nem is tudom mit engednek át rajta egyik oldalról a másikra. Nekem világ életemben tériszonyom volt, meg is sajnáltam azt a szerencsétlent...

- Milyen szerencsétlent?

- Ah, talán tizennyolc sem voltam. Emelet magasan van a cső, ismeri nem?

- Nagyon jól ismerem a környéket.

- Én hason csúszva sem tudnék átmenni, mert a bokám és a csuklóm is szétremegne, de a társaság - avval a túllőtt kedvvel - úgy döntött, most megmutatja mi a virtus. Orroltak valakire, nem tudhatom miért. Én akkor cseppentem közibük, nem akartam renitens lenni... Hamar ki is léptem, mert végig libabőrözött a hátam. A szerencsétlent felpakolták a cső tetejére és megparancsolták neki, hogy békaügetésben keljen át a folyó fölött. Oda sem mertem nézni, de képzelje, megcsinálta! A túlparton leugrott, megfordult, kinyújtotta a nyelvét és valami olyasmit kiáltott vissza, hogy "megisszátok ti még ennek a levét". Sosem láttam többet. Mondja, maga miféle tilosban mászkált, mondjuk, ha már így kiadtam magam?

- Kérem szépen, én teljesen legálisan mászkálok a tilosban, ugyanis parkőr voltam, tehát nyakon csíphettem volna önt. Sőt, életem egy szakaszán gyümölcsösökben, szőlőben a kerülő teendőit végeztem, másképpen mondva csősz voltam. A piacokon is felügyeltem a rendet, az olyanokat csipkedtem fülön, akik csak úgy potyáznak. De van egy rosszabb hírem! Valamikor, fiatalkoromban, egy csürhe csak azért, mert nem voltam hajlandó beállni közéjük átbékaügettetett a folyó felett, ott ahol mondja, éppen úgy.

- Jaj uram, ugye nem haragszik túlságosan? Olyan rettenetesen sok idő eltelt már...

- Elfelejtettem bemutatkozni. A fel nem göngyölített ügyek elévüléstelenítő bizottságának elnöke vagyok, s egyben elsőfokú ítélet végrehajtó.

A hencegő pasasunk, ott helyben összecsinálta magát. Lábat csókolt annak az elévülés hatástalanítónak, akinek legalább humora volt. Bizonyos dolgok, törvény szerint úgyis elévülnek, akármilyen bizottság babrálná őket.

Az átlépte, mint annak idején a folyó tetején szökdécselő békaugrálással a vizet - mondjuk átkelt a rettegve vacogó pasas egyik oldaláról a másikra -, és visszanézett. “Most már csak a többieket kell megtalálnom, rajtad behajtottam a behajtani valót. Alaposan tűnj el a szemem elől, ha jót akarsz magadnak. Annyit mászkálsz a tilosban, amennyit akarsz, titkon-e, vagy nagydobra verve, de lehetőleg ne tudjak rólad többet!”

Kutyisztikusan

Sonka, kutyisztikusan viselkedett. Hogyan is tehetne másként egy eb. Ő, talán nem érti magát, csak érzi. Messziről néztem, amint, az egykor labdát pattogtató kislánynak - ma nagymamának támaszkodva, hátsólábain állt. Kifeszült teljes testében és valamit várt, mert ugyan Böbe folyamatosan simogatta a fejét, miközben azt csinálta, mint az összes hölgy, ha egy másik nemtársával találkozik, folyamatosan és rengeteget beszélt.

Tehát Sonka érzékelte, hogy a gazda ugyan szereti őt, mert a fejsimogatásnál kellemesebb érzés csak a szívből jövő rámosolygás, de jelen van némi hanyagolás is, olyan “lapogatom a fejed és akkor nyugton maradsz” módra.

Neki nem ez kellett, hanem az a másik, sokkal erősebb, amiért az összes kutyát - még a zugbéli nagyot is - otthagyná. Csak azért védte tőle olyan harciasan territóriumát, mert imponálni akart gazdájának és biztosan kapott érte legalább három fülvakarást. De gyönyörű is az, mikor a vakkantó oldalát vakarják, lapogatják és néha, mert rossz fát tesz a tűzre - ez ilyen emberi szöveg, ő sem tudja mit jelent -, kap egy játékos pofont, menten szétharapdálná a felhőket.

Sonka fél órája álldogált hátsólábain, és úgy, de úgy emelte a fejét, hogy öröm volt nézni. Tátott szájjal, félig kinyújtott nyelvvel lihegett. Emlékezett, hogy amikor odanyal - mert az a leg-szívadóbb kutyadolog -, mindig pofán csapják. Most önmagát láncra verve, megpróbálta visszatartani ezt az indíttatást, azért, hogy Böbe lenézzen rá, elmosolyodjon és két - az se baj ha egy - szót, szóljon hozzá. Utána még az is lehet, hogy megkockáztat egy szeretet nyelvnyújtást. A kutya nem tudja magát ellenőrizni ebben, csak ha nagyon erősek a céljai, mint most.

És megkapta! Böbe letekintett, megvakarta a füle mögött, éppen ott, ahol legjobban esik neki. Kicsit orrcimpáit szétfeszítve, amolyan kutya vicsorgást imitált.

- Na, te kis farkasutód, emlékszel még az őseidre? Egyem a vigyorgó pofádat!

Sonka nem nagyon értette. Általában csak a nevének dallamát és pár hasonlót fogott fel, persze nem a szavakat értve, de most szétvetette a boldogság.

Alig várta az estét, amit fűben hempergőzve, a csillagokat szétszimatolva töltött és minden cimbora örömüdvrivalgását fogadva. Nagyra tárt szemeivel a Holdat mustrálta, majd beleharapott. Persze csak az illúzióba, de olyan jól esett az íze, hogy eldöntötte végigénekli az éjszakát. Egy ilyen örömteli nap után ez a legkevesebb, szerenádot ad.

Emlékezett, hogy olyankor mindig kijönnek. Picit mogorván, de jó hangosan beszélnek hozzá. Bár nem volt biztos a mondandó egyértelműségében, mert nagyon hasonlított a “mars innen te rosszcsont”, kergető emberszavak ritmusra. Ezért inkább nekitámaszkodott a körtefának és azon az éjszakán, végig a hátsólábon állást gyakorolta, mert nagyon megerőltető volt az a fél óra. Két-három alkalommal majdnem mellső lábaira kényszerült pottyanni. Ilyen nem következhet be még egyszer!

Reggel igen nagy csodálkozást váltott ki, az addigra önkiképzett kutya, aki már bicegve ugyan, de támaszkodás nélkül is képes volt néhány lépést megtenni hátsó lábain.

Lám, lám, függőség...

A magány és az egyedüllét között majdnem áthághatatlan szakadék tátong. Ahogyan nem zárja ki a tömeg az egyedüllétet, egyedül sem feltétlenül vagy magányos.

Honnan özönölhet feléd az a végletekig lágy érzés azokból, akiket nem is látsz? Belőled is eljutnak a szeretet hullámai valahová, valakikhez.

Várhatsz tárt kebellel, nyitott kapukkal, egy tömeg préselő üzenetéből talán mégis csupán sajnálatot, esetleg félreértett együttérzést kapsz. Egyedül, néha a falak is megmelengetnek, kiadott érzéseidet képmutatás nélkül keblükre ölelik. A mestergerenda lemosolyog, a többiek nyikordulnak egyet-egyet. Hirtelen, két macskakalandod is eszedbe jut aznapról, mégis többet kapsz egy berámázatlan kép, őszinte szemű rád tekintésétől, mint tőlük.

Az első macska, előbb észre sem vett. Felemelte fejét, és alig mozdította jobbra-balra. Háttal állt neked, mint fajából mind, a veszélyt leső kétkedéssel, a bizalmat csirájában mellőzte. Aztán, egy fél fordulat után, szeme sarkába kerülve rád nézett. Megkövült és elsuhant, mint egy mozsárágyú lövedék.

A másik egy macskatok volt, vagy csak egyszerűen túlette magát. Lehet, hogy több apró, világra jönni vágyó macskától kerekedett, az is, hogy a legfalánkabbak közé tartozott.

Tíz méterről nézett, azt hitted, végre megtaláltad a kutya gondolkodású macskát. Úgy érezted, mintha visszajelzett volna, de nem! Eltrappolt előtted, nyolc-tíz méter után megállt, szinte kitekerve a nyakát egy percig nézett, aztán tovább osont a nagy macskamagányba. Ők nem hajlandók sem emberben, sem pajtásban megbízni.

Te, karosszékedbe kapaszkodva, a terasz alól nézted a szemerkélő esőt és érezted, amint minden földet érő csepp küld neked egy csendes mosolyüzenetet.

A már sárgába hajlott levelű, felfutó nagylevelűt még megpróbálja bátorítani, pedig talán tudja, hogy odébb még a tavasz. Most egyedül - nem magányból és magányos tömegből -, a középutat választod, mert ember vagy, társas lény. Nem macska, még csak nem is kutya, mégis ebgyerekek szerelmes hevével szippantod magadba a nem eltaszított érzelmeket.

Csak az lehet igazán magányos - egyedül, vagy tömegben -, aki bilincsbe zárva fogadókészségét, minden irányból elzárkózik.

Már felszáradt az eső nyoma, a fű is megpróbál visszazsengülni. Keményen küzd, de őszelőn nem sikerülhet. Viszonozza az épp rázúdult szeretetcseppek jóindulatát, s így teszel te is a fűszálak példáját követve.

Közben megjött az internetem. Lám, lám, függőség...

Jogos felháborodás

– Uram, magánál mennyi az idő? Szerintem már rég el kellett volna kezdeni az előadást.

- Ha nem is rég, de két perccel elmúlt az előre jelzett időpont. Eléggé felháborító, hogy ilyen felelőtlenül bánnak a törvénytisztelő állampolgár pénzével!

- Nekem mondja? Sok előadáson voltam már, de ennyibe sehol sem került egy jegy. Tényleg, mit húzzák az időt?

– Úgy tudtam, hogy itt nem lehet csak úgy ukk-mukk-fukk csúsztatni. Maga volt már ilyesmin?

- Még nem. Azt mondják, rendkívül izgalmas, olyan adrenalinbomba, nagyon serkentőleg hat, hetekig feldobja az embert.

- Nekem is ehhez hasonlót meséltek. Ideges vagyok, meg izgulok is, nem értem, miért nem húzzák már szét a függönyt. Itt lenne a kezdés ideje! Mit piszmog az a két ember ott elöl, olyan varjúnak öltözötten?

- Azt hiszem érintettek, de nem tudom.

A mintegy negyven néző az egész teremben halk morajlásba fogott, jelezve: "Na de kérem, ne játszanak az idegeinkkel, kezdjék már azt a nyavalyás előadást, végül is, az idő pénz".

A függöny túlsó oldalán a főnök még tíz perccel korábban odaszólt beosztottjának:

- Barátom, állítsd öt perccel vissza az órát! Ennek ugyan semmi jelentősége sincs normál körülmények között, de ebben az esetben az az öt perc annyi, mint öt, esetleg tizenöt év. Ja, és tudasd a főszereplővel, hogy kapott öt plusz percet!

- Főnök, nagyon fognak dühöngeni a függöny túlsó oldalán a csúszásért.

- Na, hallod! Képtelenkedjenek ott maguknak pöffeszkedve, karba tett kézzel, bőrfoteljeikben. Te csak tedd, amit mondtam!

És tette. A nézőtér olyan volt, mint a méhkas. Mindenki a kezdési időpont csúszásán háborgott. Aztán a megjelölt időpontnál öt perccel később a függönyt elhúzták, ott volt a főszereplő előttük. Kiábrándultak. Arra számítottak, hogy egy összeroppant, roskatag, leépült, remegő, életéért acsarkodva rimánkodó szerencsétlent fognak látni, ehelyett egy kiegyensúlyozott ember nézett velük szembe.

Az elmúlt hetekben, az utolsó pillanatokig reményvesztetten vergődött. Lélekben mindenféle beadványokat, kegyelmi kérvényeket küldözgetett jobbra-balra, annak pontos ismeretében, hogy a megfelelő pozícióban ülő személyek még véletlenül sem lesznek könyörületesek. Nem ringatta magát abban az illúzióban, hogy kegyelmet kap. Tulajdonképpen húzta az időt. Csak most, itt az asztalon előkészítve nyugodott meg, egy olyan belső hangtól, ami azt sugallta neki, végre túl lesz rajta.

- Még néhány perc, és nem kell már idegeskednem. Érdekes, most sem vagyok ideges, közel sem úgy, mint tíz-tizenöt perce. Még néhány perc, és túl leszek ezen az egészen. – gondolta.

Felolvasták az ítéletet, és szokás szerint megkérdezték, van-e valami mondanivalója az utolsó szó jogán… a legutolsó szó jogán. Bűnös-e vagy ártatlan, ki tudja, annyi biztos, hogy ennek akkor már semmilyen jelentősége sem volt. Intelligens ember lévén, emlékezett, hogy hányszor tették gúny tárgyává a kivégzettek utolsó szavait. Ha könyörögtek, azért, ha a rémülettől empatikus kijelentéseket dobtak be, azért, ha nem szóltak, azért. Úgy döntött, hogy ő mégsem szól semmit. Intett a fejével, hogy nincs mondanivalója.

A rangidős szólt, hogy kezdhetik. Az első injekció egyetlen másodperc alatt futott végig az átlátszó csövön, egyenesen az elítélt vénájába. Egy pillanat alatt halott ember benyomását keltette, rövid időre elkábítva, amíg jelzésre képtelen állapotba kerül. Erre fel volt készülve, jól tudta, mire számíthat. A következő injekciót egy pillanat alatt beadták, kiiktatva az idegrendszerének azon részét, amely az izmokat befolyásolja. Megkapta a következőt, majd az azt következőt is. Tudta, mit miért kap. Tudta, hogy a harmadik, valamint a negyedik, a légzését, majd a szívét állítja meg, és még csak nyögni sem tud majd…

A nézőtéren morogtak. Az előző két úr mellett már majdnem mindenki azt szajkózta, hogy milyen dolog ez, nem ezt kérték. Ezért ennyi pénzt kiszedni az ember zsebéből, hiszen itt feleslegesen vonták be az összes fázist, hiszen gyakorlatilag egy másodperc alatt meghalt. Dühösen többen is reklamálni szerettek volna az igazgatónak, hogy azért legyenek tekintettel a közönségre is, amikor ilyen rendezvényeket tartanak. Ebben nem volt semmi katartikus. A függöny túloldaláról a szakasz parancsnoka, aki már jó néhány eseten túl volt, egyszerűen odaszólt a közönségnek:

- Hölgyeim és Uraim, aki netán élményhiányban szenved, annak intézetünk külön engedélyezi, hogy itt és most kipróbálja az egész ügymenetet.

Többen felháborodva ordítoztak, hogy bírói döntés nélkül nem lehet embereket kivégezni. Erre ugyancsak blöffölve annyit válaszolt, hogy bírói és igazgatói határozat szerint, a jelenlévő közjegyző asszony elégséges ahhoz, hogy ezt lebonyolítsa. Persze be kell nyúlnia a fiókba, ahol az erre a célra önként jelentkezőknek tucatnyi formanyomtatvány van előkészítve. Pillanatok alatt megoldható az egész. Név, és valamilyen biztos azonosító adat szükséges mindössze, tanú van bőven. A közjegyző asszony aláírja, így lehet kipróbálni.

A közönség tombolt a dühtől. Valaki odakiáltott.

- Ez az egész szemfényvesztés! Ilyen nem is létezik, az az ember nem is halt meg! Kiviszik innen, felkel, minket meg jól becsaptak!

- Uram, ha meg nem sértem, elővegyem a formanyomtatványt?

Mindenki elsompolygott azzal a csalódott érzéssel, hogy őket itt ma becsapták. Elvették azt az élményt, amiért jöttek, és ami jó esetben hosszú időre életkedvet adhatott volna nekik.

Azon senki nem morfondírozott, hogy egy embert éppen kivégeztek az orruk előtt. Ki tudja, soha nem lehet tudni, előfordulhat, hogy ártatlanul.

Új világ

- Már semmi sem a régi. Az életünk is ócska hamisítvány hatalmas elődeink életéhez képest, akik rendesen, igluban élték életüket. Nem hőguta közeli , plusz 10 fokos nyarakban, hanem szép csendes minusz 10, plusz egy-két fokos langymeleg, átlagosan 5-8 napos hőségben, amit sokat próbált szervezetük egészen tűrhetően kibírt. Persze a normális minusz 40 fokos középhőmérséklethez képest óriási megterhelés ez a hőség is, de akkor még olyan jó, rendes, igazi telek voltak, nem mint manapság, minusz 70-80 fokkal, amikor regenerálódhatott a megkínzott test és lélek. Nekik még normális volt, amire halványan gyerekkoromból magam is emlékszem. Eszkimó, eszkimót mezítelen, egész élete folyamán néhány másodpercig látott, születésekor. Manapság, itt az eszkimó Riviérán monokinis lányok és fürdőruhás fiúk, a kánikula elől a plázsra menekülve lihegő kábulatban heverik végig a roppantúl megnyúlt nyarakat. Hol van már az a 6-8 napos megterhelő hőség, a mai 3-4 hetes kánikulához képest. Ki bírta volna akkor ki a plusz 10 fokot. Most a plázson, a sziklák között még a pingvinek is alig kapnak levegőt. Nem is nagyon menekülnek a jegesmedve elől, mert az meg sem bír mozdulni. A tenger meg teljesen olvadt, csak itt-ott úszkál emlékeztetőül néhány hűsítő jégtábla. Tény, hogy ennek a furcsaságnak, ami az elmúlt évtizedekben történt és amit sosem értek meg, van egy komolyan értékelendő hozadéka, sokkal vitamindúsabban táplálkozunk. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg vitaminokról van szó, de a kifogott, illetve kilőtt fókák húsának az íze egészen megváltozott. Mesélik, hogy szerte eszkimó földön túl, a világ minden táján sokkal több ember él, lehet kétszer, háromszor annyi, mint amennyi eszkimó van. Ők a mi megsegítésünkre, különféle módszerekkel mesterséges anyagokat juttatnak a tengerbe, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a halak, fókák, rozmárok mindenféle olyan táplálékot is tartalmazzanak, amiket korábban nélkülözni voltunk kénytelenek. Le is lassultak a fókák, ez komoly előny, sokkal könnyebb levadászni őket. A gond, hogy mi is lelassultunk nagyjából kétszer úgy, mint a fókák. Így a nagyapámhoz képest négyszer olyan nehezen tudunk fókát ejteni és valahogy egyre kevesebben vannak. Ezek a kibírhatatlan nyarak, már teljesen meghülyítik a fiatalságot. A fiúk időnap előtt hajtják járomba a fejüket. Valljuk be őszintén, kit nem ajzana fel, azelőtt sosem látott gömbölyületek kitakarása, még minket öregeket is. Igazándiból bánom is, hogy nem most vagyok fiatal, meg nem is. A fene se tudja. De nézzük a másik oldalt. Felfedezték az Új világot, nem emlékszem, hogy ki juttatta a köztudatba, hogy van eszkimó földhöz hasonló, annál sokkal elviselhetőbb klímájú terület is a Földön, csak nagyon messze. Így nem teljesen hivatalos társasutazásokat szerveznek mind a mai napig. A fiatalok beülnek a kenuba, neki a nyílt tengernek és mikor az utolsó jégtáblát is elhagyják, összeszedik a csoportot, és igen hosszú hajókázás után célba juttatják. Rögtön hatalmas szűz területek jutnak a kezükbe, egy pillanat alatt pingvin farmokat létesítenek és meg is gazdagodnak. Némelyek haza is utaznak időnként rokonlátogatni, de már olyan idegenek, a nyelvet is másképpen beszélik, furcsa hangsúllyal. Mesélik, hogy rozmárokon ülve terelik a pingvinnyájakat. A tradicionális fókahús csak évente néhányszor kerül terítékre,bizonyos ott kitalált ünnepek alkalmából. Annyi tény, hogy a hőmérséklet sokkal jobb, mint itt. Telente minusz 80 fok alá is lemegy, az egészen jól viselhető, nyaranta is, ha délre mennek, akkor a mínusz 10 fok fölé nem emelkedik a hőmérséklet. Milyen érdekes, nekik délre kell menni, nekünk északra kellene, de ki megy innen északra. Mi van északon? Semmi! Nem lehet mit enni. Ott meg azt mondják, tele van pingvinekkel a nagyon hideg belterület. Gyönyörű lehet, ha fiatalabb lennék én is elmennék valószínüleg. Azt mesélték, hogy az útnak van egy olyan szakasza, ami felfoghatatlan kánikulában vezet át, az első csoportból halálos áldozatokat is követelt. Azt mondják plusz 30 fok, szerintem olyan nem is létezhet! A harmadik, negyedik úttól követelmény volt, hogy mindenki szerezzen be, ahogy tud egy fagyasztóládát. A kritikus területen, három héten át mindenkinek kötelező a fagyasztóládában tartózkodni, csak étkezésre nyitják ki. Akkor olyan hőség zúdul be, hogy alig várják, valaki zárja vissza rájuk a hűtőládát, aztán elérik az eléggé elviselhető hőmérsékletet, amikor már hűtőláda nélkül is rendes, normális, emberileg elviselhető a hőmérséklet. Nehéz sorú nép vagyunk mi eszkimók.Mikor mind leülünk beszélgetni, gyakran felvetődik, hogy amennyiben tényleg annyival jobb és elviselhetőbb az élet, mindnyájunknak el kellene vándorolni az újvilágba, a nagy déli kontinensre, addig, amíg az a senki földje és birtokba vehetjük magunk tulajdonának. Nem úgy mint itt, saját hazánk jeges földjét, amit más emberek vettek birtokba. Tény, hogy minket ez nagyon nem zavar, majdnem soha nem jönnek ide, de amikor ránk kényszerítik, hogy iglu helyett házban éljünk és a nyári kánikulához hasonló plusz 10 fokos meleget rekkentenek valamilyen furcsa masinával a ház belsejébe, akkor más választásunk nem marad, mint az éjszakákat rendes hűtőládákban tölteni, a nappalokat pedig a szabadban.

Mondom én, el kellene végül is mindannyiunknak menni, csak már öregek vagyunk meg úgy ragaszkodunk is ehhez a még mindig jeges otthonunkhoz.

Fair play

Embermilliókat döbbentett meg a kegyetlenül valóságszerű, rövid televíziós hír, amelynek értelmében a kómába esés gyorsasági világrekordere kómába esett. Sportszeretők, szurkolók vagy csak egyszerű, igaz emberek kétségbeesetten, döbbenettől lesújtva, imára kulcsolt kézzel fohászkodtak a hatalmas egyéniség gyógyulásáért.

Nem kevesebb, mint nyolc olimpián vett részt. Ha belegondolunk, ez harninckét esztendő, és minden alkalommal a világcsúcson egy icipicit képes volt javítani, a kómába esés sportágban. És most kómába esett! A kétségbeesés hullámhosszára minden ember, mint egy vevőkészülék igyekszik rácsatlakozni. Arra a hullámhosszra, amire világrekorderünknek a nyolc nyert olimpián kívül még több ezer alkalommal sikerült. És – a világrekorder szerint – ebben a közös hullámhosszban, a nagy központi adóról vesszük a jeleket, hogy ne csak a vevők, hanem az adók is interaktív módon besegítsenek a kiemelkedő sportoló mielőbbi felépülésébe. Neki, aki még az utolsó nagy versenyen is képes volt 0,002 másodpercet javítani előző világcsúcsán, a férfi kómába esés Európa Kupán.

Elfojtott hangú, csaknem zokogó sportriporterek, könnyeikkel küszködve a kórterem közeléből – hogy az orvoscsoportot ne zavarják –, napról-napra fokozódó aggodalommal, suttogó hangon tájékoztatták a világot, hiszen a helyzet nem változott. Amikor baj van, első dolog a szolidaritás. Ilyenkor még a sokszorta legyőzött nagy ellenfelek is lépnek. Gyűjtési akciókat, humanitárius koncerteket terveztek, de a sportember állapotának változatlansága egyre aggasztóbbá vált. A pánik fokozódott, és az érintettek legfőbb gondja az lett, hogy ki fog indulni a következő kómába esési versenyen, ha a kómába esés világrekordere kómában van. Teltek a hetek és hónapok, verseny versenyt követett, valahogy senki meg sem közelítette a nagy öreget, aki világszerte méltán elismert egyedi stílusával, a nevével fémjelzett technikát alkalmazva, tulajdonképpen pillanatok alatt képes volt kómába esni. Az egész sportágat eluralta az apátia. Mi lesz itt, ha nincs egy igazi húzóember, aki képes valódi teljesítményre? Azt gondolhatnánk, hogy a riporterek és érdeklődők száma idővel csökken. Tévedés! Még az együtt érzők is egyre izgatottabban festették a fekete jövőképet, a sportág teljes hanyatlását. És megtörtént a csoda. Az ötödik hónap elején, csillogó szemű, mosolytól felajzott arcú orvos, két gömbölyded, csini nővérkével az oldalán, diadalmasan jelentette be:

– Magához tért!

Mindenki megnyugodott. Maga a rehabilitáció, miután mégiscsak profiról van szó, pár nap alatt megtörtént. A következő két kómába eső versenyen, már címvédőhöz és biztos esélyeshez méltón indult a sportember. A háttérben még néhány apró tranzakciót lebonyolított. Kifizette az orvoscsoport kétszázszoros díjazását. Megköszönte a professzornak, hogy megmentették a hanyatló sportágat, melyet néhányan minden oldalról igyekeztek aláásni, sőt, száműzni az olimpiai számok közül. Nem okozott csalódást, 0,007 másodperces világrekordját 0,002másodperces álomcsúcsra javítva esett kómába a legelső világversenyen. A pontozásnál az is számít, hogy mennyi idő alatt tér magához a versenyző. Elég bonyolult a számítás, de stábja ezt előre kiszámította, így tökéletes pontossággal, igazi profihoz méltóan tért magához a világrekorder.

Gyakorlati példa

Ha nem csak civilek lettek volna a település főterén, mindkét oldalon egymással farkasszemet nézve – bőszen gőzölgő vérszagot gerjesztve szavaikkal a levegőbe -, váltig azt hihettük volna, hogy két, évszázadokkal korábbi hadsereg katonái készülnek csatába egymás ellen. Semmilyen mérőműszerrel nem lehetett volna pontos előrejelzést adni a következő pillanatokról. A feszültség egyre fokozódott.

A gerjesztő ok, az addig békés szomszédságban élő szürke és drapp hajúak közti hirtelen fakadt gyilkos ellentét lett, amit egy magát kompetensnek gondoló „vezető”, harcra buzdító, a valóságtól igen távoli, felelőtlen hőbörgése indított. Korábban senki sem figyelte nagyítóval, vagy több dioptriás szemüveggel a többiek hajszínét. Ám a korábban említett, magasztosan zengő hangú, demagóg vezető kijelentette, hogy a szürke hajúak minden drapp hajú ősellenségei, mert magukban másról nem gondolkodnak, mint a drappok nemzetségének fizikai megsemmisítéséről.

– Tehát nincs más megoldás, mint a szürkék csoportjának eltörlése. Ugyanis, ha valaki meg akar bennünket semmisíteni, az holnapra nem fogja meggondolni magát, így akármit is mutat mosolygós arca, valahol a tudata legmélyén mindig ott lesz a drapp hajúak kiirtásának olthatatlan vágya, ezért a szürke hajúak megsemmisítése utolsó szálig, nem más, mint önvédelem. - dörögte beszédét számtalan hangszórón át a fülekbe, a tisztán látó drapp hajú főnők.

Nincs új a nap alatt. Köztudottan az erőszak erőszakot gerjeszt, és az erőszakra buzdítás, jogos önvédelemből a szürke hajúakat kiirtani vágyó drappokkal szemben, ugyanolyan indulatokat generált a másik oldalon. Vérben forgó szemekkel, feszülten nézett farkasszemet a két tábor. Az összecsapás csendesen, némán indult, még a repülő galambok szárnysuhogását is mindenki jól hallotta. Csak álltak, egyre szorosabb gombóccal a torkukban és gyomrukban. Valamelyik oldalon valaki elordította magát. Szitokáradatok viharát zúdították egymásra, csak úgy csapkodtak a villámok. Nem lehet tudni, mikor repült el az első kő, és hol állott meg, de a csata elkezdődött. A tömegkommunikáció félszegen, de buzgó folyamatossággal tett róla, hogy mindenki mindenről valamilyen objektív vagy szubjektív képet kapjon.

Az otthonában sertepertélő pszichológus számtalan előadásában hangsúlyozta a tömegpszichózis és tömeghisztéria okait, az "egységben az erő" jelmondat sajátos értelmezését, amikor a rosszra buzdítók, jó emberekből is kihozzák az alvó gonoszt.

- Remek gyakorlati példa - gondolta -, felmegyek, megnézem közelebbről, hogy amiről eddig olyan sokat beszéltem elméleti síkon, hogyan történik a valóságban. A jegyzettömbbe majd mindent felírok, és a következő előadásomra remekül felhasználható anyagom lesz. Különben tudományos fokozatért is harcba szállnék, ennél jobb dolgozati téma nem is lehetne.

Különleges adottságú ember volt. Szürkés drapp volt haja, a drappok drappnak, a szürkék szürkének látták. Nyugodtan sétálhatott végig az utcán, nem kellett lealacsonyodnia a hirtelen megszaporodott parókaárusokhoz, akik a drapp hajúaknak szürke, a szürke hajúaknak drapp parókákat árultak százszoros áron. Sokan menekültek a mellékutcákba, és a nem megfelelő hajszín ellen ez komoly védelmet nyújtott. Ha drapp hajú csoporttal találkozott egy szürke hajú, gyorsan felrakta a parókát, ha szürkékkel, levette azt, és fordítva.

Pszichológusunk lassan sétált, tudálékoskodó ábrázattal a központ irányába, és szorgalmasan jegyzetelt. Menet közben ide-oda biccentett, aztán elérte a városközpontot, ahol meglepte a ramazúri. Valahogy ennél elméletibb dologra számított, mint olyan ember, aki mindig könyvekből tanult, nem saját tapasztalatból. Bár a haja színe megtévesztő volt, önazonossága a szürke hajúak körébe sorolta. Egy darabig nézte a hihetetlennek tűnő csatajelenetet, ahol ki mivel tudta, azzal püfölte, verte, vágta a hajszínben különbözőt. Mint majdnem mindenhol, itt sem a bátorság diadalmaskodott. Ha tehették, kerülték a szemtől-szembe összecsapásokat, előnyt engedve a hátbatámadásoknak. Éppen azt nézte, amint valaki egy irdatlan rúddal deréktájon hátulról leterít egy drapp hajút. A másik irányban egy szürke került a földre, szintén hátulról, egy fejre mért csapástól. Jegyzetelt, miközben valami olyasmi történt, amire pszichológusként mindenki másra vonatkoztatva számított, kivéve önmagát. Feltört benne a szürke identitástudat, és a tőle mindössze négy lépésre álló kopasz férfihez lépett, aki egész testében remegett sokkos állapotban, szinte minden sejtjét eluralta a pánik.

- Te mocskos, kétkulacsos, kopasz disznó! – csúszott ki a pszichológus száján az értelmének teljesen feldolgozhatatlan mondat. – Játszod itt az eszedet?!

Mire megfordult volna, a kocsonyaként remegőt tarkón vágta, a földre terítette és elkezdte rugdosni. Ütőfegyverekből akadt bőven, gyorsan talált is egyet.

– Ez nem elég hatásos – dobta félre, keresett egy nagyobbat, és elkezdte döngetni a hetven év körüli, azonosíthatatlan hovatartozású kopaszt. Ütötte-verte amíg mozgott, lehajolt, leköpte a véres embert, még bele is rúgott kettőt-hármat, zsebre vágta noteszét, és gyűlölettől habzó szájjal elindult hazafelé. Senki nem állította meg, a haja színe bárhová sorolhatta, és ezt tudta is magáról. Cseppet sem különbözött a kopasztól, akit félholtra vert. A gyűlölet perzselt belőle, soha az életben nem érezte még magát ennyire szürkének.

Hazaért, vett egy mély levegőt. A számtalan relaxációs módszer közül a legjobban beváltat alkalmazva visszasegítette magát a normális gondolkodás állapotába. Megivott egy pohár vizet, nyugodtan lefeküdt és aludta az „igazak álmát”. Amikor reggel felkelt, a csatának már vége volt. Vette az iratait, bement az egyetemre és megtartotta előadását a garázda erőszakról, amit a csoportszellem, és bizonyos külső tényezők erősítenek fel, a garázdaságra hajlamos emberben.

– És az erre nem hajlamosat is képes pillanatok alatt állati cselekedetek végrehajtására alacsonyítani, amiért egy életen át mardossa a lelkiismeret. – fejezte be végül.

Előadása után a rendelőjébe ment, és lelkiismeret-furdalás nélkül végezte a megszokott napi teendőjét, mintha mi sem történt volna.

Kövérhon

Ó drága Kövérhon, tán kicsit jobban is becsülhetnéd kövérkés, kövér, kövérjeidet, akik századokon át, soványak hadjait visszaverve, szívűkben örök kövérek maradtak e magasztos hazában, pedig mennyi nyeszledék bakancsa tiporta drága földjét! Verítekes kövér izzadsággal, soványak és kövérek vérével áztatva máig áll a kövér haza!

Puhány nép elvész, ezt minden kövér tudja. Ez az állítás halmozottan érvényes egy olyan népre, melnynek külső jegyei már első ránézésre megkülönböztetik az összes többitől. Így a kövér társadalom, ha nem akar sovánnyá degenerálódni, kénytelen volt duplán ordasi fenevad bátorsággal harcolni az őket minduntalan letámadó soványakkal szemben. Az eredetileg homogén kövér társadalom századok alatt láthatóan kövér, kövérkés és duci egyedekre bomlott. A kövérkések vegyes házasságokból születtek, akiknek kövér apjuk és sovány anyjuk, vagy inkább kövér anyjuk és sovány apjuk volt, egy-egy háború közben, után, foganva. Kövérségükből annyit veszítettek, hogy épp csak soványnak nem nevezhetőek. Billog van homlokukon! A ducikról nem is beszélve, ők a kövérkéseknél is satnyábban fejlett, kövérhez alig hasonló, jól láthatóan idegen vonásokat hordozó „kövér” állampolgárok, nem is érdemlik meg a kövér nevet. A született kövérek testsúlyukat magasztos származásuknak köszönhetik. A kövérkések és a ducik állandóan kilógnak a sorból. A kövér nép ha nem zárhatja össze sorait, végképp valami teljes lealacsonyodásra kényszerül. Ezért öntudatosan időről-időre felvetült a kövérkések és ducik másod, illetve harmadrendű állampolgárrá tételének kérdése, amit bár törvényesíteni a nemzetközi politikai összefüggések miatt soha nem lehetett, de kényszerűen, mégis egészséges öntudatú kövér társadalomhoz illően, ez az első-, másod-, illetve harmadrendű -úgy mint kövér, kövérkés, duci,-rendű állampolgár fogalma nagyon is élő Kövérhonban.

A néhány sovány vendégmunkást kizárólag azért tűrik meg, mert alkati adottságuk képessé teszi őket a kövérek által el nem végezhető munkák elvégzésére is.

Politikailag Kövérhon sem különbözik egyéb hazáktól. A két szélen állók, természetesen itt is két, gyökeresen különböző nemzetpolitikában gondolkodnak. Egyik oldalon minden Kövérhonban élőt, azonnal kövérnek nyilvánítanának, egyenlő jogokkal, a másik oldalon újra meg újra felvetődik a honpolgárság fokozatainak bevezetése. 120 kg alatt senki ne nevezhesse magát kövérnek, 100 kg alatt kövérkésnek sem, 80 kg alatt pedig ducinak nem. Így a 79,99 kg-os testsúlyú Kövérhonban élők automatikusan sovánnyá nyilvánulnának, testmagasságtól függetlenül. Jelszavak is röpködnek a levegőben, több mint amennyi veréb. „Kövérhonban kövérek laknak!”, „Aki nem kövér, húzzon el a soványak földjére!” Nem kövér az a kövér, aki sovánnyal képes házasodni és aki kövérkéssel vagy ducival összeáll, annak legalábbis megkérdőjelezhető a tisztesség és a haza iránti lojalítása.

Hogy néz ki egy sovány, nyeszlett, beesett arcával, hosszú idomtalan végtagjaival, horpadt mellkasával, nem létező hasával egy kövérrel szemben, aki automatikusan zsírpárnák közül csillogó szemével, pirospozsgás, szalonnás arcával, dupla -jobb esetben-, tripla tokájával, rengő hatalmas , hájas pocakjával, alsó és felső sonkáival maga a gyönyörűség. Ilyenkor omlik össze egy kövér a lelkivilága, mikor a többezer éves nemzet hazája verítékkel kiharcolt határain belül, egyes kövéreknek nem nevezhetőek, odáig süllyedtek, hogy Kövérhont akármilyen testsúlyú vezetők is vezethetnék. Ergo, ilyen körülmények között, mint legrosszabb és egyben mindenkit elrettentő agyrém is előfordulhatna, hogy Kövérhonnak sovány elnököt, miniszterelnököt, minisztereket választanak. Pedig ez olyan kézenfekvően aberáns gondolkodásmód, hogy még a politikailag középre azonosíthatóak is beleremegnek.

Milyen állampolgár az a kövér állampolgár, amelyik már azzal a fogyatékkal született, hogy elődei képesek voltak lealacsonyodni soványakhoz, vagy kövérkésekhez, akik szintén soványak utódai. Legalább mértéktelen, de hazájához hű lojalítással zabálna eleget ahhoz, hogy beilleszkedjen a társadalomba! Inkább éli nyeszlett, beteges életét, 80-90 éven át, úgy ocsmányul, rondán és visszataszítóan gyengén, mintsem rendes, kövérhez illő 50-60 göndör mosolyú évet, pufók arcú, határozottan honszerető, népet védő markáns harcosként, ha ezt a haza így kívánja.

Kövér, kövérek Kövérhonba! Kövérkés kövérek, dundik és soványak örülhetnek, hogy itt élhetnek! Hát nem logikus?

Törvényre nincs szükség, nemzetközi viszályokra sem. Mindössze egy aprócska toleranciára, önmérsékletre a nem teljesen kövérek részéről. Így legalább bebizonyíthatnák Kövérhon iránti elkötelezettségüket.

Mi lesz így a rendes kövérvérűséggel, ami népük egységesen hájas összetartó mentalítását is biztosítja. Az elterjedő soványvérűség, a búskomor nyamvadtak depressziós életét segíthetné elő. Ez ellen kell minden erővel harcolni... egyesek szerint.

Átváltozások

Nagyon helyes kislány volt, két varkocsba font barna fürtjeivel, egész lénye hatalmas szembogarait ékesítő, hosszú szempillájába öltözött. Bájos mosollyal nézett, enyhén lesütött szemmel a megannyi szőke hercegre, akik, az ilyen alkalomhoz illő fehér lovon masíroztak el előtte. Nem nyújtotta viszonzásul kezet a feléje nyújtott kezekre. Egy váratlan pillanatban erős lendítéssel nyújtotta oda, az egykedvűen únott, őt különösebben meghódítani nem vágyó, nyegle lovasnak, aki szempillantás alatt nyeregbe rántotta és faképnél hagyta az egész bájolgó társaságot.

Telt múlt az idő, a hét nap hét éjjeles lagzi után megszülettek a csemeték. Még mindig ugyanolyan kerek szemű, nagy szembogarú, gyönyörű nagy szempillába öltözött tünemény volt, de már két felé osztódva. Anya és feleség, feleség és anya. Hajában az első szürke szálak megjelenésekor, férjhez ment egyik leánya, majd megnősült legnagyobb fia, ekkor vált bizonyíthatóvá tapintható módon a törzsfejlődés kérdése. Amint menye másként főzte fiának az ebédet és amint veje először nem "kezét csókolom mama"-val köszöntötte, elkezdődött az átváltozás. A gyönyörű barna szembogarak hatalmas szempillái, amelyek eddig öltöztették, most megrövidültek. Szemei összementek, arca megkérgesedett, gyakorlatilag végbement benne egy olyan folyamat, ami a bábbéli hernyó pillangóvá változásának az ellentéte. Anyós lett belőle! Elképesztő módon, saját anyósának tökéletes hasonmásává vált, annak ellenére, hogy házasságuk második napjától, kibékíthetelen ellentétben tengették pengeváltó életüket. Szikrázó tekintetekkel, parázslóan csípős anyósi elképzedményekkel, küllemre panírozva is teljesen megváltozott. Egykori barátaik nem ismerték meg, olyan igazi rendes anyós lett belőle, hogy már saját férje is iszonyodni kezdett tőle. Évtizedek teltek el. Nem olyan sok, de legalább kettő, mikor megszületett az első unoka. Az anyósi szerepkör megmaradt, de a nagymamai státusz, a rövid ideig tartó sokkja után elkezdett dominálni. Előbb összeroppantotta, korábban keveset foglalkozott életkorával, itt viszont nem lehetett nem tudomásul venni, hogy egyetlen, cseppet sem szeretett anyósát dédnagymamává tette azzal, hogy ő maga nagymama lett. Éveinek száma sem kevesebbedett, ám a csöppségek bögyörésző védelmezőjeként a kiálhatatlan sárkánnyá válás serpenyőjében, gyermekeit, menyeit, vejeit és férjét háttérbe helyező, nagy unokavédő nagymama lett belőle. Már nem emlékezett, hogy saját anyósában az volt az egyik legkiálhatatlanabb vonás, mikor gyermekeinek megközelítését is beszabályozta és azok első számú veszélyeztetőjévé léptette elő őt férjével együtt. Most ő is ugyanezt tette! Így mintha a gyönyörűséges pillangóból hírtelen bábbéli hernyó lenne, a nyitottszívű, szeretettől ajzott, csodaszép leányzó, feleség, anya, anyós, nagymama sárkánnyá válásának lehettünk tanui. Néha unokáinak mesélt egy régi szép lányról, aki a fehér lovon feléje törtető nyegle hercegre pazarolta egész életét. Ez az állapot a dédunokák születéséig tartott, utána megtörtént a visszaváltozás, az immáron anyóssá, apóssá, nagymamává tett vejeinek, menyeinek mellőzését abbahagyva ismét a szeretetteli és szerethető, hatalmas szemű, már hófehér hajú, fehér szempillába öltözött tüneménnyé lett.

Választások

- Én kérem, ezt nem csinálom tovább! Mindenkit kiemeltek mellőlem, egyedül vágom a fát. Az összes egykori kollega irodában csücsül, dirigál, rosszabb esetben, itt kint főnökösködik zsebre vágott kézzel. Annyit érek én is mint ők, nekem is jár egy íróasztal. Meg is fogom csinálni! Beutaltatom magam a kórházba és elintézem, hogy alkalmatlannak találjanak a favágásra,

irodai munkát akarok! Nem érdekel a lelkiviláguk, sem a kényelmük, majd megemésztik. Kicsit összébb húzzák magukat és betaszítunk még egy íróasztalt. Elfér! Ha jól megnézem, semmit nem csinálnak. Egész nap egy puccos köpenyben mászkálnak, mikor már megunták az ülést és foghegyről odasóznak az embernek egy "na mi van Elemér lassul a tempó" kiáltást. Épp, mintha Retek maga is nem a fejszét forgatta volna naphosszat, kicsivel korábban. Undorító és megalázó! Beutaltatom magam a kórházba és jól elintézem!

Végül is egy kórházi beutalás, ha elég rámenősen szimulál, a legegészségesebb favágónak is összejön. Akkor kezdte aggasztani, eredményeinek nem tervei szerinti alakulása, mikor a harmadik napon az orvos gratulált kiváló leleteihez és az életkorát meghazudtoló fizikumához. Bejelentette, hogy másnap kiutalja. Elemér pánikba esett és gyorsan pánik beteg is lett! Rohant az orvos után, köpenyébe kapszkodva ráncigálta, hogy őt vizsgálják ki rendesen, mert beteg. Ezt jól jegyezze meg, egész biztosan beteg, szondát is akar nyelni, érzi hogy túl sok sav van a máján.

- Ember, a máján egy gramm sav sincs, ott epe van.

- Akkor epe. És túl sok epe van a gyomromban.

- A gyomrában gyomorsav van. - mondta az orvos.

- Vizsgálja ki! Meg sem röntgenezett és még a szívemet sem ellenőrízte.

- Dehogynem, tegnap volt EKG-n és mellkasi röntgenen.

- Igen, de még beöntést sem csináltak nekem!

- Elemér, magának hányszor van széklete egy nap?

- Egyszer doktor úr.

- És az milyen?

- Hát olyan, amilyen egy normális széklet.

- Akkor miért kellene magának beöntést csinálni?

- Mert egy rendes kórházban ez magától értetődően jár!

Az orvos kicsit berágott Elemérre, másnap igenis elvégeztette az epe és gyomorszondázást egy beöntés után. Elemér két órai kínlódással, még a nyeldeklőjén sem tudta átjuttatni egy – türelmes, mosolygós bögyösből, szikár hadvezérré átváltó - nővérke segítsége mellett, fogta a csövet, kirántotta és földhöz vágta.

- Ez nem járja, ilyen nincs! Ezt biztosan másképp is meg lehet vizsgálni, csak nem akarják!

- Kedvesem, Elemér bácsi!

- Cicuskám, ne bácsizzál!

- Cicuskája kedves Elemér bácsinak a ... Nos hát, másképp nem lehet megvizsgálni, de ha nincsenek gyomor, epe

és máj bántalmai, sem görcsei, nem hány és remekül emészt, akkor nem is értem, miért kell ezt magának megcsinálni?

- Azért mert beteg vagyok és ezt be is fogom bizonyítani! Igen, tudom... szoktak... elfelejtettem a nevét, olyan hátgerincből vett folyadékot vizsgálni. Az biztosan csak rossz lehet, mert beteg vagyok! Úgy döntöttem nem lehetek favágó.

Másnap reggel az aneszteziológus -vélhetően valami előinformációkkal és egy esetleges szóbeli megbeszélés kapcsán-, szokatlanul látványosan állt neki a műveletnek. A gumikesztyűket, nyikorgósan, lassan húzta egyiket a másik után kezeire, majd kicsomagolt és elkezdett válogatni a hatalmas tűk között. Elemér úgy beijedt, hogy inkább fél erdőt kivágott volna, mintsem alávesse magát, a saját követelésére létrejött vizsgálatnak. Elkezdett szabadkozni.

- Doktor úr, nekem nem szükséges a gerinc szúrkálás, nem biztos, hogy ott bármi bajom is lenne, szerintem máshol lehet a baj. Betegnek beteg vagyok, de nem a gerincemben.

- Uram hajoljon előre és ne mozogjon, különben nagy baj lehet.

- Kérem, ne csinálja doktor úr!

- Maga ne mozogjon, ennyit kérek!

És komótosan, harmadik nekifutásra -a bőgőmasinává átváltozott favágó Elemért-, az orvos, végre sikeresen lumbálta.

- Beértem a gerincbe, most lenne szíves nem mozogni, annak ugyanis beláthatatlan következményei lehetnek, ha a tű mozgatás közben magába törik.

- Magába eltörik? Vagy úgy érti, hogy énbelém?

- A maga gerincébe!

- És hogy veszi ki, ha beletörik?

- Sehogy uram, akkor magának annyi! -kacsintott szerte-széjjel a kórteremben, a közismerten kiváló anaszteziológus.

- Jaj, ne csinálja ezt doktor úr! Favágó vagyok, favágó akarok lenni!

- Csak nyugalom, maga egy beteg ember, a vizsgálat után, holnap meg is tudjuk, mi a baja.

Elemér a lumbálás sokkját hamar kiheverte. Mást sem csinált, mint dühöngött az orvosra és a nővérre a kétbalkezes, hozzá nem értő munkájukért. Ha rendesen dolgoznak, nem kell háromszor, csak egyszer szúrnia a dokinak, illetve most szép mennyiségű epe és gyomorsav is a laborban díszelegne. Az nem létezik, hogy annyira egészséges, hogy valami ne lenne rossz. Nem lett! Minden eredménye tökéletes volt. Orvosa az utolsó előtti napon megfontolás tárgyává tette -nyílván csak a napi kötözködések nyomása alatt -úgy elméletileg-, mi lenne, ha a számtalan lehetőség közül, valamelyiket használva, egy gyógyszer beadásával, fél napra kómába ejtené Elemért. Ez a gondolat egy pillanatig sem vert gyökeret, orvos volt, nem ítélet végrehajtó.

A még mindig reménykedő Elemér épp azt fontolgatta, mi egyebet lehetne még vizsgáltatni, amivel biztos beteg voltát alátámaszthatná, hogy egy rendes íróasztal mellett, lábát lóbálva ő is dirigáljon... akkor már szinte senkinek, hiszen alig marad favágó.

Eljött a reggeli vizit ideje és a tervét szövögető Elemér utolsónak maradt.

- Doktor úr szeretnék még egy...

- Igen gondoltam, szeretne még egy zárójelentést is kapni.

- Nem, azt majd később, ha megállapítja, hogy mi a bajom.

- Kedves Elemér úr, magának semmi baja nincsen, itt a zárójelentés.

- Az lehetetlen! Ilyet ne mondjon, én beteg vagyok és különben is!

- Igen, tudom. Megbeszéltük, munkahelyet szeretne változtatni. Két dologra hívnám fel a figyelmét. Először is hoztam egy formanyomtatványt, amiben a kórház vezetősége felé, esetleg irányomban érzett nem tetszését reklamálhatja, másfelől tudomásom szerint önnek három elemije van, ezzel pedig mindenhol segédmunkát tudnak ajánlani, az irodai munkához valamivel több kell.

- Mennyivel? A sógorom elintézi nekem a nyolc osztályt papíron, csak adjon már valami betegségről igazolást!

- Maga makk egészséges, erős favágó volt, gyanítom, hogy az is marad. Itt a zárójelentés, ott a reklamáláshoz szükséges nyomtatvány. Barátilag tudom ajánlani, esetleg próbáljon meg a munkahelyén egy éjjeliőri állást kieszközölni.

- De én nem akarok favágó lenni, különben is már alig vagyunk favágók. Éjjeliőr meg főleg nem, az olyan megalázó. Tudja mit? A fene egye meg, nem leszek éjjeliőr, utálok éjszakázni és nem szeretem ha lesajnálnak, így is lenéznek az irodából. Mindenki az irodában dolgozik! Dolgozik? Még ha dolgoznának! Ülnek, nézegetnek, unatkoznak. Szóval maradok favágó!

- Maga dönt Elemér, maga dönt!

- Döntöttem, favágó leszek és nem éjjeliőr! Na, adja a papírt megyek hazafelé.

Néhány óra múlva az orvos visszabaktatott a kórterembe, ahol Elemérnek már hűlt helye volt csak. A többiekre kacsintva annyit mondott.

- Látják emberek? Mindent meg lehet oldani. Végül is Elemér barátunk úgy ment haza, hogy sikert aratott. Az történt amit akart. Választhatott a két lehetőség közül!

2011. október 5., szerda

Nullás liszt

Életem félelem, sírok. Kérlek, ne maradjatok, omlón szőke bomló fürtjén, pöttyös, kockásan takaró, selyemszál kínokban vergődve. Bántó tilosságban, vakarón, zuhog alá a zöldült, kopaszon hergelt fénynyaláb boglyas áldozata. Csempéről csigázott, selyemcsillogású földben, decensen tátongó jármot húzó, motorszegecsekkel lenn a parton, merészen robognak a távírópóznák.

Húzd ki magad, szép nyakú höblönc szőke, s elbarnult szemeid kacsintásától óvó, riasztó szemüveged mögé ne bújj! Fújd a buborékot, röpködnek és szétpukkadnak a maradék erejükből aláhulló semmik.

Tarkóvakarók, vakarótartók! Tetszik, nem tetszik, akkor is síkos, kiáll belőle a fehér falú –nagyvirágú gombos, egy cseppet sem rongyos – kényelem. Műanyag, szégyellem cakkodat, négy ablak tömör fényen nem jön semmi pír. Szemüveged megette, a kockás, pöttyös tapló – zölden rózsaszín, viruló csikorgás – mezőben menj csak előre, kék erdő sűrűjébe, s fűzd ősz cipőm fűzőjét, filléres sárga facipőd lépcsőn járó kopogásába.

Felnézek – lenézel, lenézek – felnézel, kopogok – ajtót nyitsz, kinyitom – kopogtatsz, megnőttél – megcsöktem, szép lettél – rút lettem, zongorázz, mint régen, villantsd fel az égen szegényes regényünk elszállt falfestményét. Tik-tak, tik-tak, óra szól és ketyeg, húzd meg a serleget, mint propeller, pörgőn, lágyan és zizegve. Hozd vissza a múltat, lenyúlták mellőlünk a sok megtanultat. Nullás liszt, nullás, nullás, nullás…

2011. október 5., szerda

Óvatlan szerelem

– Nagyon kedves helyen laknak a nagyszüleid, ha nem tudnám, hogy Kolozsváron vagyunk, azt hittem volna, egy tanya. Teli van fákkal, lila virágokkal, szőlővel, cseresznyefával, meg minden, ami kell. Ja, és a pince, hogy el ne felejtsem!

– A pince kulcsa mindig az öregnél van.

– Szeret kijárni?

– Nagyon.

– És a nagymama?

– Ő már ilyen, mióta az eszemet tudom.

– Ilyen milyen?

– Kedves, nagyon kedves. Ballagjunk lefelé!

Kézen fogva andalogtak. Fehér masnival átkötött hajú bögyöske volt, arányos testalkatú, talán kicsit nagyobb fenekű a kelleténél, de Leventét ez indri-bindrit sem zavarta. Közeledtek a műszaki egyetemhez, ami még mindig – igencsak külvárosi – lerobbant gyárnegyed kellős közepén tündökölte a maga borzas bájú fénykorát.

Hát nem rájuk köszön a valószínűtlenség közepén Dénes?!

– Szevasztok!

– Szia, öreg! Hogy kerülsz ide?

– Elhúztak a felvételi vizsgán.

– Ez már biztos?

– Nem is lehetne biztosabb.

– Hányan voltatok egy helyre?

– Te, nézd, azt hittem, mindössze egy amfiteátrumnyi sorstárs az ellenfelem. Ott sem kevesen voltak, de ha tényleg annyian lettünk volna, besasszézok. Nem annyian voltunk, hanem vagy 20-szor annyian.

– Te most ugratsz engem? Tavaly ötössel mindenki bejutott.

– Látod, én hét ötvennel most a csizmaszárig sem értem fel. Nem hiszed, nézd meg! Az egész csarnok körbe van irdatlan mennyiségű kiplakátírozott eredményekkel. Tied a csajom?

– Micsodád az enyém?

– Semmi… Tudod, Ildikóval jártunk egy keveset.

– És akkor?

– Vigyázz, hogyan beszélsz vele, ripacsos lúdbőrös lesz a kislány háta, ha idegen szavakat használsz. Nem szereti a nem kimondottan és egyértelműen fogalmazást.

– Észrevettem!

– Ja, és te angolul is elég jól beszélsz. Amilyen hülye vagy, kevered is a harminc szavas szókincsedet orrvérzésig, hogy imponálj.

– Srácok, úgy beszéltek itt, mintha én itt a marhavásáron lennék.

– Dehogy, kislány! – kacsintott egymásra a két barát.

– Különben ti miért szakítottatok?

– Már mondtam neked, nem szerette, ha nem tőmondatokban fogalmazok. Mióta is jártok együtt?

– Pár hete.

– És dúl a l'amour?

– Dúlogat.

– Mi a fenét beszélsz? Micsoda dúl, és mi az a dúl tulajdonképpen? – kapcsolódott be Ildikócska.

– Semmi, baby.

– Ne babázz itt engem!

– Sorry, mi most egy picit beszélgetünk, nem akartalak megbántani.

– Mondd, mióta beszélsz ilyen ocsmányul?

– Milyen ocsmányul?

– Tudod, az előbb apró ürüléknek neveztél.

– Nem! Tudod, az egy angol szó.

– Mondtam, hogy ne beszélj angolul!

– Pedig mindössze annyit mondtam, hogy elnézést.

– Ne ijedezz, öreg! Ez a csaj olyan, ha nudlit mondasz, rögtön a nudista strandra gondol, de könnyen megeshet, hogy éppen fordítva. Lehet, hogy soha nem hallotta még a nudista szót, és ha nudistát mondasz, akkor gondol a nudlira. Nem nagyon tud ugyan asszociálni, de az sem lehetetlen, hogy a nudliról meg a gombóc jut az eszébe. Lazíts, öreg! Morzsolgasd a kavicsokat, és seperd le magadról a homokot, a finom homokot, mintha tengerparton lebzselnél, mint tavalyelőtt. Különben, éjjel hol húzzátok a lóbőrt?

– Srácok, hagyjátok abba ezt az érthetetlen szöveget, beszéljetek rendesen, röviden és érthetően! Különben, Dénesem, egyetlenem, nagyon rövid ideig voltál az én igazán egyetlen egyetlenem.

– Tudod, Levente, a csaj széles spektrumú, agyaggörbékkel díszített, szép almás pozsgájú, de belül tiszta Rocky egy.

– Mit akartok, a Rocky az egy nagyon jó film volt! Te most szándékosan beszélsz idegen nyelvül, hogy ne értsem?

– Ildikó, a mini asztronauta – Hold-úttörő – seregek csapatának alkalmazottja vagy?

– Levente, szólj már a haverodnak!

– Az exednek?

– Barátok vagytok, vagy nem? Szólj már neki, hogy beszéljen úgy, hogy értsem! Mi az az exednek?

– Haver, látod azt a házat? Ugorj fel a csatornára szélkakasnak, pörögjél kettőt-hármat magad körül, hazafuvarozom Ildikót.

– Ugorjatok félre, ha nem akartok bajt magatoknak!

És ekkor az utca végén befordult egy Concorde. Az út kátyúkkal telve – egyik-másikba bicikli, biciklistástul jól elfért volna a teljes kerületében –, kiszélesedett, megjavult, rózsaszínű nyelvét nyújtó, tökéletes kifutópályává dermedt, és mire kettőig számolhattál volna, a bohócsipkás pilóta az óvatlan szerelmet, ami nem húzódott le az útról, elgázolta. Annak nyomát sem hagyva emelkedett a magasba, és négy másodperc alatt eltűnt. Az utca visszakeskenyedett. Megint sáros, gödrös, borostás lett, mint egy bepamacsolt, borotválatlan arc.

– Haver, hagyd a fenébe a szélkakasságot, ott jön a busz. Ildikó hadd menjen, mert éppen hazáig viszi.

– Te most hülyéskedsz? Nem akarsz focizni Géza sógorommal?

– Végül is, nem. Ne piszkáld az orrod, az nem szép szokás! Toleránsan tűrtem mostanáig.

– Micsodát, micsodáltál? A szakiskolában, ahová jársz, csupa ilyen értelmetlen szavakkal tömik a fejeteket?

– Az egyetemen?

– Ja! És ennek a pacáknak az osztálytársa voltál, mi?

– Teljesen csóresz, nem jutott be elsőre, most be fog!

– Épp most mesélte, hogy nem jutott be!

– Ismerem, ha a pótfelvételikre egy darab hely marad, akárhol, és százezren lesznek rá, akkor is bejut, mert megérdemli. A királykisasszonynak mondd meg, hogy jó éjszakát, a jóéjt puszit add át neki te! Tiszta aranybaba volt a körhintán. Nekünk most dolgunk van. Megyünk a tamburás főreménytelen zérósítás körkörösök megsemmisítésének dedukciójára.

Ildikó szemei tágra meredtek, fejéhez kapott és beleordította a világba:

– Hülyékkel nem tárgyalok!

A busz már vitte is jó messze.

– Nagy alakítás volt, menjünk szélkakasnak, haver!

2011. október 5., szerda

A zsenik köztünk élnek

A Popey-család spenótnyúzásban lobbizott, de az is kiesett a lehetőségek közül. A nyúzóverseny bizottsága előtt végigtipegett a libanyúzás is, mint brutális lehetőség, ezt – a gyöngykoszorús hajú, lila virágokkal díszített, barbifejű – Lolita zsűritag szájának eltátása, majd szemeinek cikázó villámszórása után vetették el.

Harmadik lehetőség a dinnyenyúzás lett volna, a spenót és a liba után. Kivitelezés szempontjából maximum krumpli- vagy uborkahámozási szintre juthattak volna a derűsen jövőbe tekintő versenyzők, aminek ugye semmi köze a klasszikus értelemben vett nyúzáshoz.

Ekkor pattant ki Tilinkó zsűritag agyának, malterrel téglaként egymáshoz kapcsolódó sejtjeiből – előbb a plafonra, majd a mellette ülő, szőke kolleginára pillantva, aki egyből a szőke sört idézte fel benne –, a sör, a szőke sör!

– Barátaim! Sört kell nyúzatni az emberekkel! Gigantikus sörnyúzást kell kiírni a célirányt jelző táblákra, a végcélnál pedig egy – hatalmas bankóba öltöztetett – hajadon csücsüljön egy sörös dobozon!

Négymásodpercnyi töprengés és körömrágás után megszavazták a bonyolult ötletet. Az erőpróba hagyományos bambulásból és nem mellesleg, szokványos elődöntő-, középdöntő- és döntőből állt. Az előválogatásoknál minden hagyományosan rendszeresített, pillekönnyen elérhető – használt kaszából, nagypapa által hidegvágóval, reszelővel és kézi köszörűvel készített – nyúzókésekkel érkezőt azonnal eltanácsoltak mint alkalmatlant.

Következett az elődöntő, ahol nézni kellett a sörös dobozt, mintegy szuggerálni, és tudatni a sörrel, hogy meg lesz nyúzva. Hogyan, azt még nem tudták, de valahogy mindenképpen ledomborítják a kunkorú sör bőrét. Ezt a meglehetősen nagy kihívást – szemre – pszichológusokból összeállított, három és féltagú csoport értékelte. A legszuggesztívebb bámulók jutottak a középdöntőbe, ahol már ugyanezt a dobozszuggeráló, "megnyúzlak, sör" átvitelt, párhuzamos síneken csücsülve kellett végezni robogó vonattal szembe. A váltókezelés természetesen alá volt támasztva, nem vérre ment a játék, csak sörnyúzásra.

A versenyzők több mint a fele elugrott, szerencsére senki sem rossz irányba, épp a kitérített vonat elé. A bent maradottak közül néhányan megrebbentek, csak Bagoly nem tett semmit. Mint kinyílt tubarózsa, arcára fagyott a bölcs mosoly, így a középdöntő egyértelmű győztesének Baglyot tekintették, aki a közönség kedvence lett.

A hadiiparban a puskaporos hordókat "Bagoly" felirattal árusítják azóta, a név levédése kapcsán, a – nem huhogó, emberszerű – bánatos mosolyú, fehér versenyző családja, jelentős anyagi javulásának indult.

A döntő már nem volt ilyen egyszerű, ott valóban nyúzni kellett a sört – nem elméleti síkon, bandzsalító ökörszerűen kottát olvasva –, hanem akár a zsákmányát szuggeráló csörgőkígyó, előzetes felmérés után valóban bőrteleníteni kellett.

Egészen radikális megoldásokkal találkozhattunk. A három bent maradt versenyző három különböző stratégiát választott. Décsi reszelővel próbálta a sörről lenyúzni a dobozt. Tartóci, a tizenkilenc éves hajadon, körömlakkal kente be a dobozt, majd rászáradás után, egy rántással próbálta eltávolítani a sör bőrét, ami nem sikerült neki. Zokogva hullottak alá a csapóajtón. Mindössze Bagoly nézett ki a fejéből – már-már egy sör intelligenciáját megközelítve –, majd belül bedobta a törölközőt, odalépett, fogta a sört és legurította.

Néma csend támadt, legyek dongását lehetett hallani, pedig nem is voltak. A zsűri megkövült, majd egyszerre pattantak fel, hurrá kiáltással, tapsvihart generálva a stúdióban, hiszen Bagoly megnyúzta a sort! Ott maradt a doboz – elkülönítette a sört a doboztól –, ami a sör bőre.

Ez a teljesítmény látens zsenit takar, talán a XXI. század Einstein-je előtt állnak.

Jól tudjuk, sohasem az az igazi zseni, akinek az intelligenciahányadosa csapdossa vagy át is szúrja a felhőket, hanem aki egy rózsaszár négy bimbójából, úgy csinál ötöt, hogy – a minden hétköznapit nélkülöző feladatot –, a világ legtermészetesebb módján, szemrebbenés nélkül oldja meg, mint a modell-lányok, akik képesek úgy menni, hogy minden lépésükkel magukat próbálják elgáncsolni, mégsem esnek hasra.

A teljesítmény gombakalapját nem takaríthatjuk be kisebb ellenkezés után. Miután a betokosodott mentalitású – csőfolyosó gondolatmenetűeket –, meggyőzték, Bagoly a Tudományos Akadémia tényleges tagja lett, a maga hat elemijével, és külön sörnyúzói tanszék létesült az Alsókorcsmai Tudományegyetemen.

A zsenik köztünk élnek, közhely! Nézz a tükörbe, lehet, hogy egy zseni néz vissza rád, az is lehet, hogy nem…

2011. október 5., szerda

Boldog születésnapot!

A 412 415-ös, három társával amolyan fekete lyukban lakott egy – szokványos, talán hétköznapinak nevezhető –, a bentlakók által börinek is hívott intézményben, ahol a jó magaviseletet nem nagyon díjazták. Ha hosszabb ideig három-négy kopasz kolléga, legalább néha-néha, egymás fülét le nem tépte, akkor számíthattak a fülbevalóval jelzett Kalapos Gyuszi társaságára. Azt valahogy senki nem kívánta. Ő volt a böri réme. Akik vele egy fekete lyukban laktak – ez volt a cellák fedőneve börtönnyelven –, ortopéd cipő és lúdtalpbetétek nélkül is száz százalék eséllyel kérelmezhettek rokkantsági bizonyítványt szabadulás után. Ha netán a fegyőrök nagyon rosszcsontnak találtak valakit, és külön fürdőzésre küldték Kalapos Gyuszival, az soha nem élte túl a lubickot.

Meg kell hagyni, míg több tízmilliós társadalmakban a bűnüldöző apparátus becserkészi, majd elfogja a feltételezett tettest, addig ezt – belső viszonyok között – néhány tíz gyanúsítottra szűkítve, toalettpumpával sem sikerült a sikáló bizottságoknak soha a vádemelés szintjére átdegeszelni.

Ezért ők négyen, időnként – elég rutinosak voltak, hogy tudják, mennyi ez az idő –, csináltak egy-két műbalhét kisebb ordítozással, döngetéssel, tenyerek csattogtatásával, és ha látótávolságon belül voltak, akkor némely színészi pofonok szétcserdítése árán, sikerült megtartani a békés négyek celláját.

– Srácok, ma itt a menetrendszerű balhékeverés napja. Nem szeretem, hogy malacnak néznek minket a nagy disznók. Az a gyűrött fejű őrzővédő a szolgálatos – tudjátok –, testi épségünk és biztonságunk őrzője. Ma nem püfölünk sem falat, sem egymást, nem is tapsolunk, csemegével lepem meg.

A folyosón – mint minden ilyen zárt nem leányneveldében – egyik ajtó csapódott a másik után, és léptek zaja verte fel folyamatosan a csendet. Kongó bakancsok közeledtek épp, és ekkor 412 415-ös kikiabált a rácson:

– Smasszerkám!

A nem túlzottan lágyszívű nevelőtiszt a porkoláb és a smasszer szótól epilepsziás-rohamszerű, jellegzetesen nem szájon, de fülön át habzó és füstölő állapotba került. Ez közismert tény volt. A többiek sem értették, hogy 412 415-ös megőrült vagy sem.

Kivágódott az ajtó, grabancon ragadta, lenyúlt a gumibotjához és megkérdezte:

– Mit akarsz, számozott?

– Tudja, porkoláb, az a helyzet, hogy ma szülinapom van, meghívnám egy sörre, ha találunk egy megfelelő vendéglőt a közelben.

A tiszt pocakja megfeszült, tarkóján a gyűrődések belilultak, nyelt egy nagy kövéret, majd egyértelmű jó szándékot mímelve, egy milliméterről az arcába lihegte:

– Nyomás a folyosóra, megyünk sörözni!

412 415-ös már nem volt olyan biztos az ötlete tökéletességében, de ilyen az élet a böriben, gondolta. Hallotta, hogy ajtók csapódtak mögötte, és leértek a földszintre. Itt fordultak balra, egy teljesen zárt, sötét folyosóra. Nyílott egy ajtó, ami sok mindent keltett, de bizalmat nem. A baloldali, harmadik ajtóra mutatott:

– Megáll!

Kinyitotta.

– Bemegy!

Nahát, itt tartják a kivégzéseket, gondolta 412 415-ös, de nem!

– Mit szólsz ehhez a kéglihez? Most vettem a böritől. Ez az én lakásom, öröklakás! Nem olyan tupírozottan kezdetleges, mint a tietek, itt nyugalom van és komfort.

Balról egy börtönpriccs, jobbról az ebédlőből ide átirányított három szék. A falon, kampós szegeken egymás mellett három egyenruha és egy géppisztoly lógott.

– Hogy tetszik a lakásom?

– Jelentem, ezt nem értem…

– Mondom, kapacitáshiányból egy csomó helyiség feleslegessé vált. Megvettem, ide költözöm. Nemsokára nősülök, gyerekek is lesznek, itt fogunk lakni. Tetszik?

– Csúcs, főnök, csúcs!

– Na, figyu, ilyent még úgysem láttál!

Az ágy alól előkapott egy múlt századbeli, szétrugdosott, dupla kazettás magnót.

– Mi a véleményed?

Vajon mit vár ez a barom? Dicsérjem, vagy épp ellenkezőleg – gondolta.

– Hát erre nem tudok mit szólalni hirtelen.

– Szuper, nem?

Ja, ezt várja.

– Nagyon, jobbat még nem láttam!

– A kollégám, tudod, a széles vállú, azt mondta, hogy egyetlen forrasztással CD/DVD-lejátszásra is át lehet alakítani.

– Az igen!

De hol a túróba akarja ez a marha a lemezeket behelyezni? Na, mindegy, ez nem egészen komplett, úgy kell viselkednem, ahogyan diktálja.

– Milyen zenét szeretsz?

– A 70-es, 80-as évek zenéit.

– Túlságosan elvont vagy, azt mondd meg, hogy milyen stílust és melyik előadót! Mondjuk a Racsát?

– A micsodát? Azt nem ismerem.

412 415-ösnek már kifejlődött az a látási technikája, hogy görbén is, a börtönőr által eltakart részre be tudott tekinteni. Az is lehet, hogy csak a falról kacsintgató, törött sarkú, repedezett, mocskos tükörből látott valamit. Mulatós zenét látott, egy tonnányit mögötte!

– Jelentem, a mulatós zenét szeretem ám, nagyon!

– Csúcs vagy, én is. És közülük kit?

– Lagzi Lajcsit – ez jutott elsőre eszébe.

– Ne fokozd, Galambos Lajost, ő egy művész!

Még igaza is van, most akkor kezdjek én?

412 415-ös kisilabizálta a repedezett, mocskos tükörből és teli szájjal harsogta:

– Jelentem, a Capci Palkót szeretem, de nagyon!

– Ki sem néztem volna a mákostészta-nyakaló, gigerlit játszó úri fiúból, hogy ilyen jó az ízlése. Na, nézzük, meghallgatunk egy-pár számot.

– Sok kínzásnak vetettek már alá, ezt is ki fogom bírni – gondolta 412 415-ös.

És elkezdték hallgatni, a gyönyörűbbnél gyönyörűbb mulatósat. Aztán jöttek, kopogtattak.

– Bújj be!

– Szevasz, Jocó! Kopaszban vagyok, segíts már, légy szíves!

Igen kellemetlen helyzet egy rab előtt két zsernyáknak, mikor nem farkasszemet néznek, hanem olyan kis szerencsétlenek.

– Ja, ez itt egy alárendeltem – tett egy nagyzoló, olyan tanár úr a tanár úrnak megjegyzést a börtönőr. – Két perc múlva ott leszek.

A kolléga távozott.

– Ismered a szaktársat?

– Van szerencsém.

– Tetszik a humorod. Látod ott azokat a ruhákat? Kapj magadra egyet! Pénzed van?

– No, erre mit válaszoljak? Elméletileg még véletlenül sem lehetne. Hááááát…

– Menj végig ezen a folyosón, azonosítót nem adok, tehát ki nem tudsz jutni a börtönből, de ott rögtön balra megtalálod a személyzeti büfét. Benyitsz, nem köszönsz, ez szabály! Viselkedj tisztességes fegyőrként, ne hozz szégyent rám! A jobb oldali pultnál találod a szeszes italokat árusító – a személyzet kizárólag szolgálaton kívüli tagjainak fenntartott – részt. Fél óra múlva jövök, és megkínálhatsz.

Hónapok óta nem látott már nőt közvetlen közelről. Fegyőri ruhájában, igen nehezen tudott ösztöneinek parancsolni. Besötétített! Arra gondolt, hogy a rácsot markolja és néz kifelé a cellaajtón, vagy az égre nyíló szűk, nyavalyás ablakon.

"Ennek a bentlakó hülyének, aki tényleges életfogytigot vásárolt magának, még ablaka sincs."

– Két deci konyakot, kicsim!

Egy húzásra lenyelte.

– Repeta!

Azt is bedobta fülvakarás nélkül.

– Na, még egyszer!

Ettől már úgy berúgott, hogy az egész szűk, kis mocskos vakablaki, imbolygó söntés mögött álló bögyöskét is alig látta."Mi a fenét csinálok, az a zsernyák nem jön már másfél órája. Mindjárt vacsorára dudálnak, ez a bögyöske meg úgy mereszti itt a dudáit mintha… Bár honnan a fenéből tudná, hogy rab vagyok?"

– Kislány, most mentem. Még új vagyok, a szakmai tapasztalat sosem árt, nem vagyok szolgálatban, de körülnézek egy kicsit.

Elindult visszafelé. A gyűrött fejű – dohos, mocsoktól csillogó – ajtaja előtt lefeküdt, mint egy komondor és elaludt.

– Ne rugdosson, kérem, nagyon fáj! Főnök, nem zsernyákozom többet, csak ne rugdosson!

– Nem rugdoslak, haver, fogd be már! Mi a fenét csinált veled az a gyűrött fejű állat? Alig negyed óráig vitt ki! Még a magad lábán jöttél be, de másfél órája nem tudunk fellocsolni. A Krampi – tudod, ebben ő szakember, állatorvos mellett is dolgozott –, megállapította, hogy kettő bordádat eltörte. A fejed olyan lila, mint egy padlizsán, és csupa vér vagy. Pár perc múlva dudálnak vacsorára, ha ezt meglátják, rettentő nagy bajba keveredsz. Le kellene szállnod! Óva intelek, nehogy hirtelen mozdulj, mert az nagyon fog fájni és összeesel. Majd fogunk két oldalról, mikor nem látják, de nem lesz könnyű futam. Ha jól tudom, trombitálsz, most képzeld azt, hogy túlerőltetted a tüdődet egy jó buli után, ahol a dobos szétverte a cintányért.

– Srácok, mennyi ideig voltam kint?

– Már mondtam, haver, egy negyed órát sem.

– A francba! Pedig milyen szép lett volna… Na, mindegy, azért ugye szerintetek is bűbájos születésnapom volt?

– Ja, haver, ezt most nem felejted el.

– Várjatok, szedjem puccba magam, mert még neheztelni fognak a vacsorameghívók, ha netán jajgatnék.

– Nekünk magyarázol? Te, haverka, akkorákat tapsolunk, amekkorákra szükség lesz, hogy úgy nézzen ki, mintha püfölnénk. Amúgy meg, még nem ért véget a nap. Boldog születésnapot!

http://boerpeterpal.blogspot.com/2011/10/tejutrol-porutra.html

2011. október 4., kedd

A tejútról a porútra

Forró ütemek libikókán rengő, zaccos salaktalaján mozaiktáncba perdül a spirálmenetben forgó, barna-csíkos bolygó körüli – matt fényű – hold árnyékába bújt, kontyozó fehér tejszínhabból kiálló, tüskés dróthajú. Surda csúcskalap Párja, kockás pörgettyűként, akár fogaskerekek mozgatta órarugó, ropja csörömpölve medvetáncát; sícipőben virgácsoló, ragadós bájgöröngyök, pogácsa alakú, tányér porondú parkettjén söpörnek, faramuci dobozra emlékeztető termükön át kétséges bájjal. Medvetáncos, palotást járó huszárnak párja, a legmodellebb sapkás babának érezheti magát. Az ebédről maradt paradicsommártásos fasírtnak átmenetileg nyoma vész emlékeikben. Kis torony épül, gyenge alapokra kipókerezetten, hazárdjátékból összedobolt, feszes fesztelenségű, egyre forróbb körben. Már nem számít, hogy tasakos vagy iszapos a láblógatós mólója, csak pörögjön a szomorú szemű, görgőcsapágyas mágnesek fogságába került – egy szem diónyi – nyírfaszerelem. Kibomlik a habzó tenger táncú, forró – félkarú rablót rángató –, szaunavérű pár terepjárása alatt. Beintenek a pogácsa jelennek és múltnak. Gyertyát gyújtanak, kicsi a torta, de kicsikarja mackó és párja, cérnavékony jussú szeletét, és füstöt, zajt, dohot nem látva, gerincről öböl dereng bennük, kék vízzel bokafájtáig. A hajnali tömör sötét, göndören szétálló plüss szívére kopottas, mosott pocsolyát csobbantó feledni nem akarással világosít. Takarójuk alatt is csillagok közé kényszerítik tudatalattijukat, a holnap úgyis meghozza bekeretezett bizonyítványú, tépett valóját a tejútról a porútra. Poros hegyű, falfúrós gurulóit, egyetlen halálugrással, az idillből kongó, kopott cintányérra veti. Erre ráérnek reggel is.

2011. október 4., kedd

Pedikűr

Valaki mondja meg, miért lopkodják gombócra emlékeztető, kaporszakállú macsók a piaci kutyaköröm-köszörűsök lábbal tekert műszerét? Vajon csak azért, hogy jó fényes és velős legyen a reggelük? Nem ilyen bonyolult a helyzet, mindössze borotvált fafejűségről van szó. Olyan szeretethiányos, búval bélelt, fekete napszemüvegű, jachton járkálók, akik a párnára is saját arcképüket festetik, csak hogy a világ minden táján a Bermudákon érezhessék magukat, irigyek. Nem kutya irigyek, hanem a kutyákra irigyek!

Keservesen önti el őket az epe, amikor jól kiegyensúlyozott lelkületű, boldog, gazdáiktól szeretetben megbecsülést kapott, elégedett, fülig mosollyal csaholó vetélytársaikra gondolnak. Ők a nők bálványai! Kit érdekel, hogy a férfiak is kedvelik a kutyákat. De a nők! Hogy lesznek akkor macsók, piros kendővel átkötött kopasz fejjel?

Sehonnan sem kapunk annyi szeretetet, mint ezek a loboncosok. A gazdaasszonyka, puffos foteljében hátradőlve, maga mellett vakargatja enyhén túlsúlyos, megelégedett tappancsú, köszörült körmű kuvaszát bőrönd nagyságú retikülben. És akkor még jönnek a kutyaköröm-köszörűsök is, akik rájátszanak a dologra, és a kutyák még dédelgetettebben érezhetik magukat. A gazdinénik, aszimmetrikus, de soha el nem múló ebszeretetükben szétfolynak, mint tálon a spenót.

Hiába a boxer alsó, hiába a pénz, előfordul, hogy már reggel azt mondják:

– Tűnés, kisapám!

Rosszabb esetben, épp szeretetért loholás közben csörren a telefon, a "szia, cicám" köszönésre az a válasz:

– Ennyi volt, mese volt, talán igaz sem volt. Mire ideérsz, tekintsd magad pingvinnek, valahol az Északi-sarkon, feledd el, hogy itt laktam, vedd úgy, hogy elköltöztem.

A kuvaszokat pedig, olthatatlan fülvakarással, már-már brekegő dédelgetéssel sem unják meg soha.

Elviheti a Zambézi mellékfolyójára, vadvízi túrára, hadd lásson krokodilt a drága. Kilövet neki egyet úgy ébenfeketén, hogy ott helyben csináljanak neki táskácskát, erre köszönöm helyett lemangalicázza. Le nem köszörültetett körmeivel szétkaparja a képét és magához öleli azt a bestiát, akit két héttel azelőtt, a piacon, a lábbal tekerős kutyaköröm-köszörűsnél pedikűröztetett. Együtt sírnak, együtt nevetnek, és kiköveteli a visszarepülő jegyet, ő meg ülök a Zambézi mellékfolyóján csónakban, mint egy elítélt légy a lebbencslevesben.

Jól megnőtt az orra is, épphogy szét nem szúrja a környezetemet, de ő nem kell!

Reggel, a sarkon lesben áll, ha megjön a konkurencia, búcsút mondhat szerszámainak. Álljon négyig négykézlábra, ha kutya akar lenni…

Szegény macsó kesergett tovább, mert lenne ő négykézláb álló gyík, vagy krokodil, vagy babája talpán görkorcsolya, csak a piaci – lábbal hajthatós – kutyaköröm-köszörűsök tűnjenek el a világ színéről, hogy végre vele is foglalkozzon valaki, akárki, bárki emberlánya, és kérje meg, hogy növesszen pocakot, ne igyon több sört. Üljön folyton otthon, de minden héten vigye el a piaci – lábbal hajhatós – kutyaköröm-köszörűshöz, hogy bádogvágó ollóval az ő karmait is levágassa. Továbbá kapjon végre jogosultságot a boldogító csaholásra is.

2011. október 4., kedd

Bolhafoltozó

Kelemen doktor átmeneti, páciens-pangásból származó pénzhiánnyal küszködött, pedig remek laboratóriuma volt a kiválóan felszerelt rendelője mellett. Komoran töprengett, amint a közeli élelmiszerpiac felé bandukolt. Mákos gubára éhezett meg, vásárolt is egy zacskónyi mákot, épp egy kilónyit. Fogta, hazavitte, és lerakta az asztalra. Még mindig azon spekulált, hogyan mászhatna ki ebből az akut, egyre mélyülő pénzhiányból. Mikor az asztalra pillantott, igen elcsodálkozott, a zacskó izgett és mozgott.

– Ejnye, mi a szösz lehet ez, valami génmanipulált, újmódi mákot sóztak rám?

Odament és kibontotta, bár ne tette volna. Homlokon csapta magát, mert az egész mák – úgy ahogy volt – kiugrándozott, szerteszét a szobában. Lekapta papucsát, megpróbálta csapkodni őket, de lehetetlen volt akár egyet is eltalálnia. Hirtelen furcsa bizsergést érzett a fülcimpáján, odakapott, hogy megvakarja, de akkora már a füljáratban érezte a kellemetlen viszketegséget. A dobhártyájánál közvetlenül megszólalt egy cingár hang.

– Doktor úr, segítsen nekünk!

– Ki a manó beszél hozzám?

– Én vagyok, itt a fülében, kérem, ne vakarjon ki! Bolhák vagyunk, a bolhapor áldozatai, mindenhol irtanak minket.

– Amennyiben folytatni akarja a beszélgetést, kedves bolha úr¼

– Bolha kisasszony! – vágott közbe a fülében ülő bolha.

– Amennyiben folytatni kívánja a beszélgetést, kedves bolha kisasszony úr…

– Bolha kisasszony! – cincogta fülébe a bolha.

– Bolha! Ha beszélgetni akarsz, szólj a többieknek, hogy mars, vissza a zacskóba!

– Nem lehet, főnök, már majdnem megfulladtunk. Mind menekültek vagyunk. Sebesültek, gyermekek, férfiak, nők, öregek. Már mindenhová elküldtük követeinket. Andriska fiam jelentette, hogy végre talált egy becsületes orvost, tudniillik magát, akire számíthatunk, hogy segít bajaink megoldására.

– Mielőtt folytatnád, ott az a nagy kartondoboz a sarokban, ugráljon mindenki abba, az legalább 20-szor nagyobb a zacskónál!

– Pillanat, kimegyek a cimpájára, csak le ne üssön!

Onnan már nem hallotta a hangot az orvos, de a bolhák egymás között – úgy látszik – remekül értekeztek, ebből a távolságból is, mert illa berek, nádak erek, mindenki egy szempillantás alatt a nagy kartondobozba pattant. A bolha visszaszökkent a dobhártya mellé és folytatta:

– Azt szeretnénk, ha a betegeinket, törött végtagú és mérgezéses tüneteket produkálókat meggyógyítaná!

– Túl picik vagytok ahhoz, hogy magam meg tudjam csinálni. Hányan is vagytok?

– Ha jól tudom, 16 220-an.

– Akkor főleg, nagy gyorsasággal kell elvetni az egyenkénti vizsgálatot. Keressétek meg a legjobb kézügyességűt, vagy, hogy is nevezitek ti a csápjaitokat vagy lábaitokat – amik vannak nektek –, szóval azt, és jelentkezzetek.

– Nem fér hozzá kétség, a legügyesebb Bracski!

– Akkor mondd meg Bracski kisasszonynak¼

– Ő egy férfi, tudja doktor úr, mint maga.

– Nálam valamivel kisebb, ha belegondolunk, de most ne a nézetekkel bíbelődjünk! A következőt tudnám ajánlani Bracskinak. Miután az egyik beteget felfektetjük a tárgylencsére, megtanítom a gipszelést, sínbetevést bolhaszinten. Így saját méretű társait kezelheti, én viszont, ha szét nem is tudom nyomni magukat, mert ahhoz két köröm kell¼

– Úristen, doktor úr! Ne beszéljen ilyeneket, a múltkor láttam Ubul nagybátyánkat, amint ocsmány módon, egy sikongó hölgy – azt hiszem, nő volt – végezte ki, két körme között. Szétpattant szegény, semmi nem maradt belőle, csak egy laposság.

– Na, ezért én sem tudnálak titeket szétnyomni, nem is akarlak, de a végtagjaitokban komoly kárt tehetnék. Bracski viszont, ha kiképezném, néhány hét alatt, vagy hamarabb, minden végtagsérülést, sőt általában a traumatológiai gondokat meg fogja oldani. A toxikológiával kapcsolatos megbetegedéseket még magam is át kell, gondoljam, ilyen apró termetű egyedeket nem kezeltem, tehát a megfelelő ellenszereket, megfelelően kis mennyiségűre, de hatásosra kell beállítanom.

– Millió hála, dokikám! Nem gondoltam, hogy ilyen rendes ember, hogyan tudnám ezt meghálálni?

– Ugyan, kérem, hagyja, kisasszonyúr. Nehogy megcsípje a fülemet!

– Tudja, nagyon éhes vagyok már.

– Nem tudom elképzelni, miben tudnátok nekem segíteni.

– Majd gondolkodunk a dolgon, nem vagyunk mi paraziták. Szeretjük a vért, de hát nekünk az olyan tápanyag, mint magának a krumpli, borsó vagy sertéshús. Nem hiszem, hogy örülne, ha a disznósültje háborogna a tányéron étkezés közben. Aki segít, annak mi is segítünk!

– Nos, első szabály: sem engem, sem a háziállataimat nem csipkedhetitek. Csinálok egy jól megcukrozott és megsózott vizes oldatot, azzal hosszú ideig ellesztek. Nem olyan, mint a vér, de amíg kiképzem a doktorotokat, aki kiképzés után képes lesz továbbadni a begyűjtött tudást, addig eldiétázgattok. Közben eszembe jutott, miben tudnátok segíteni, tudniillik nagyon rosszul mennek a dolgaim, alig van praxisom. Kijelölnék 30-40 személyt, de csak három hét múlva, amikor lejár a tanítási idő, és felgyógyítalak benneteket. Elmennétek és jó sok begyűjtött vért hoznátok nekem, hogy a laboratóriumban ki tudjam elemezni, kinek mi a baja, és utána közölném ránézésre mindenkivel. Egyből csodadoktor lennék, azt hiszem, nagyon megugrana a pacientúrám.

– Ezen ne múljon, mi ezt a munkát örömmel elvégezzük.

– No, akkor álljunk neki!

Nekiálltak, végigcsinálták a kéthetes tanfolyamot, ami alatt, Bracski bolha urat tökéletes felcserré képezte ki Kelemen doktor. Rábízta, hogy nagyjából száz bolhánként még egy-egy – ügyesnek gondolt – pattanónak adja tovább tudását. Ezek után, mikor már bolháék nagyon agyonra voltak a cukros-sós-víz-szürcsöléssel, kezdődött az akció.

– Tudjátok, barátaim, milyen pocsékul néztek ki a tárgylencsén felnagyítva? Valószínűleg nektek is ilyen visszatetsző lehet egy emberi lény, a saját szemszögötökből. Kilel a hideg, ha rátok nézek, de megfogadtam, hogy segítek, legyetek bár paraziták. Menekülteknek, szerencsétleneknek meg kellett tennem.

– Apropó, tulajdonképpen, hogyan tudunk mi társalogni?

– Hát, ez éppen egy táplálkozási mellékjelenség. Ugyanis, gondolom, az emberekből felszívott uzsonna hatására, egymás között is így beszélünk. Roppantul zavar, mikor idegen bolhákkal találkozunk, akik idegen földön, idegen emberekkel, idegenül beszélnek egymás között is, és nem értjük egymást.

– Ezt sem hittem volna. Nos, következőképpen gondolnám az akciót. Itt van egy harmincas lista.

– Lehet nagyobb is, főnök, 300-as is!

– Rendben, kis türelmet kérek, úgy félórát – és az orvos felütötte a telefonkönyvet, nem egészen találomra –, a lakcímek szerin, a hozzá közelesők közül kiválasztott 300 embert.

– Most osszátok fel magatokat elég alegységre, hogy jól belakás mellett, nekem nagy mennyiségű vizsgálati anyagot tudjatok produkálni. Mindegyik alegységet külön-külön kérem, jegyezzék meg a neveket, és még véletlenül se táplálkozzanak máshonnan, mint a kijelölt célszemélyből.

– Jó tett helyébe jót várjon, doktorkám. Biztosítom, hogy a fegyelem köreinkben elsődleges. Látja, a maga kedvéért képesek voltunk cukros-sós-vízen koplalni hetekig. Igaz, sokat segített, nagyon-nagyon sokat. Most már Bracski gyönyörűen tud gipszelni, külső sérüléseket ellátni, és mérgezéses tüneteket is, a maga által kifejlesztett termékekkel, hatásosan gyógykezel. Indulunk tehát.

Nem esett feltétlenül nehezükre, hogy a kijelölt személyeket már-már sárgafejűre döfködve, a feladatot végrehajtsák. Csak zabáltak, zabáltak, zabáltak, tömték magukat, aztán csoportosan, a megadott időben – a doktornak sejtelme nem volt, hogyan oldották meg –, majdnem másodpercnyi pontossággal mindenki hazaérkezett.

Néhány hétig egyebet sem csinált, mint éjjel-nappal vizsgált, elemzett, jegyzetelt, vakarta a fülét és diagnózisokat állított fel. Hiába ragadt le a szeme az álmosságtól, vagy kopogott a szeme az éhségtől, fontosabb volt a cél. Meg is tette! A célszemélyek között, sajnos igen sok beteget talált, akik nem csak kezelésre szorulnak, de nem árt, ha feltétlen bizalommal vannak gyógyítójuk iránt, mint idomár, az általa dresszírozott oroszlán szájában fejével.

Nem volt egyszerű sok tucat véletlen találkozást mímelni, ránézni a jövendő páciensre, szemébe meredni, és csüggedten, füleket lógatva, közölni: – Hölgyem vagy Uram, tudja, hogy maga ebben és ebben a betegségben szenved?

Majdnem mindig visszakérdeztek:

– Honnan tudja?

– Ne is kérdezze, orvos vagyok. Első ránézésre – a pupillák állásából, az arcredők alapján, valamint a bőr kipárolgásának illatából – azonnal pontos diagnózist állítok fel. Van egy jó hírem is a rossz mellé. Nemcsak kezelhető, de gyógyítható is a betegsége – mondta számtalanszor.

Más esetekben, tűnődve jegyezte meg: – Betegsége ugyan nem gyógyítható, de kezelhető és szinten tartható, jó életperspektívákkal.

Ezek után bolháékat szabadjára engedte, azzal a kölcsönös megállapodással, hogy folyamatosan tartják a kapcsolatot, nem költöznek túl messze, ha netán szükségük lenne egymásra, bármikor, mérlegelés nélkül pipálhassák ki az egymással történő azonnali találkozás lehetetlenségét.

Ha netán elfogynának a gyógyulásra szorulók, bolháék azonnal szereznek néhány tucatot vagy néhány ezret. Amennyit bír kapacitással doktorunk, és egy újabb, még veszélyesebb vegyi fegyver bevetése esetén – bolháék a bolhairtást így nevezik –, okkal és joggal számíthatnak az orvos segítségére.

Hogy mindez kinek jó? Nem tudom. Talán a bolháknak, elsősorban. Ám egy jó orvos az embernek sem árt, még, ha kissé kacifántos rafinéria árán válik is – önkéntes csapdajelleggel – az illető kezeltjévé.

2011. október 4., kedd

Tanonc és Oktató

– Valami baj van, uram? Miért hápog úgy, mint egy megnémult csuka? Azt hiszem, mégis inkább pisztrángra emlékeztet… Valamikor maszkmesterként dolgozhatott, esetleg színészeknek tanít pantomimot? Gyönyörű az arcának a gumimozgása. Ilyen szép, szabályos oldalspárgát egy 90 kg-os férfitól, a maga korában még soha nem láttam. Tőlem, ha gondolja, az egész oktatást folytathatjuk így, csak nem tudom, hogy fog akkor megtanulni síelni. Lesz szíves, hangosabban egy kicsit! – szólt az oldalspárgázó hegyi Belfegorhoz. – Hallom, hogy valamit – érdekes nyikorgón – meglehetősen szapora lélegzetvételek között ismételget, de nem értem. Várjon, segítek felállni, én sem hallok már a legjobban.

A talpra állított tanonc, csendes nyüszítésből, fokozatosan hangosodó, keserves ordításba kezdett.

– Miért nem segített fel? Szétvitte a sí a lábaimat!

– Ugyan, kérem! Ez itt sílecke, én azt hittem, maga tornászbajnok, és előlazításul az egész oktatást lábizom-nyújtással akarja végighallgatni. Akkor most maradjunk így függőlegesen!

– Könyörögve kérem, tanítson meg, hogy ne spárgázzak még egyszer, soha többet az életben! – nyögte a tanonc.

– Na, idefigyeljen, ide a két szemembe! Amennyiben a lécek enyhén V-alakban állnak, mint ahogy most is magánál, akkor spárgázni fog. Várjon, elkapom!

Még idejében sikerült, csak egy fél spárgányi terpeszkínba csuklott a tanonc. Nyüszíteni már nem mert, fogait összeszorítva megköszönte:

– Megjegyeztem, kérem, de ha tényleg párhuzamosan rakom ezeket a léceket, elindulok lefelé.

– Figyeljen! Minimális fordított V-be tartsa a léceket, ha nem akar sem spárgázni, sem elindulni. Ez még szégyen is siklás közben.

– Bocsánatot kérek, nem teljesen világos a magyarázat!

– Tehát, amennyiben a lécek hátul közel, elöl távol vannak egymástól, akkor stabilan álldogál, mint most is. Ne tessék, kérem, lecsücsülni! Vegye már komolyan ezt a leckét! Várjon, felsegítem! – Derékból előredönti. – Most a szemeimbe tetszik nézni, és megtanítom síelni. A lesiklásnál igen fontos, hogy a lécek párhuzamosak legyenek, ellenkező esetben a lábát törheti. Nem ajánlatos szlalomozni, annak megtanulásához azért kell néhány óra, viszont a lesiklást itt helyben elmagyarázom. Derékból előre dönti magát, a botokat hónaljba szorítja és nézi azt a pici pontot ott lent. Látja?

– Igen, nagyjából akkora, mint egy mákszem.

– Az a célpont, oda kell eljutni.

– Mikor?

– Most nemsokára, ha megtanítottam síelni. Ha nagyon lehajol, gyorsít, ha kicsit felegyenesedik, lassít. Teljesen függőlegesen ne tegye, veszélyes! Mindent megjegyzett?

– Eddig mindent, most már kezdhetnénk az első leckét!

A tanonc ilyen arcot még soha nem látott, de az oktatóját ellepte az értetlenség. Rövid ideig adáshiba-felirat villogott a homlokán, majd lassan visszatért – előbb a sapkája és a sörénye közé – és óvatosan szivárgott vissza, fejébe a tudat.

– Mélységesen félreértjük egymást, az oktatás megtörtént. Jól nézze meg azt a pici pontot, amit az előbb mutattam.

– Ott lent a szakadékban?

– Nem szakadék ez, tanulópálya. Mindent úgy csináljon, ahogy tanítottam! Javasolnám a sílécek párhuzamosra helyezését, mert vagy spárgázni fog, vagy hasra esni, netán hanyatt. Egyik sem célszerű!

– De mivel? Az előbb mondta, ha párhuzamosak ezek a francok, akkor elkezdek lesiklani.

– Tegye már végre, amit mondtam! – förmedt homlokára igazított szemüvege alól, szigorúan összefutott szemöldökkel a tanoncra. Kényelmesen megkerülte, és hátulról adott neki egy határozott, nagyon egyértelműen előre mutató lökést. Utánakiáltotta:

– Legyen nyugodt, az ötven méter széles szakadékot, bármilyen lassan is suhanjon, biztonságosan szeli át!

A "nem tudok repülni, nem akarok meghalni" jajkiáltásból és segélykérő szók sűrű – szapora – éterbe rebbentéséből az oktató már semmit sem érzékelt. "Zúzmarás jó napot"-ot köszönt a következő önként jelentkezőjének, kezet szorított vele. Az egyre távolodó lesikló irányába mutatott.

– Látja? Őt is most képeztem ki. Gyorsabban, mint nálam, sehol nem lehet megtanulni a lesiklást.

Újdonsült újonca boldog mosollyal nyugtázta, egy hirtelen lécre csücsülés előtt. Az oktató nem tudta hová tenni ezt a viselkedést.

– Ma mindenki meg van bolondulva? Az egyik spárgázik, a másik üldögél, a következő talán már úszni is fog itt.

Egyes számú tanonc, tudományát jégverésben kényszerült kamatoztatni. Pár perc alatt, a "segítség, meghalok" kiáltozások abbahagyása után, előbb halálfélelme, majd az egész testét elborító bizonytalanság röppent szét. Mellette, negyedsebességgel ide-oda cikázó pancsereket leelőzve, előbb csúcstartónak érezte magát, majd szeme sarkából látta is, amint előbb az Európa-csúcsot, majd a világcsúcsot dönti le lábukról a rájuk fröccsenő hó. Aztán, a jövőben keletkező, összes felsorakozó csúcsok aléltan estek össze a bajnok suhanásától. A kozmoszba röppenő űrhajósnak képzelte magát, azzal a felsőbbrendűségi tudattal, hogy neki nincs szüksége semmilyen védő közegre, űrhajó nélkül is csodálatosan száll az űrben. Egyre közelebb ért úti céljához, a menedékházhoz. Előbb borsó, majd mandulaszem nagyságúra dagadt, a dióméretnél tökéletesen kivehető menedékház-formájú lett. Ahogyan közeledett, előbb az épület részei lángoltak aranyba öltöztetve, a hó által visszavert napsugarakban, majd a csendesen sétáló vagy teraszon üldögélő turisták is egyre kivehetőbbek lettek.

– Azt a mindenit – gondolta –, hogy fogok megállni? Ezt az oktatóm, két teljes szóval elmagyarázta, de nem emlékszem, mi a teendő. Örülnék, ha kifeszítenének egy hálót, különben¼

A gondolat befejezésére nem volt ideje. Mint gömbölyű ágyúgolyó vágódott a gerendaépületnek, amit becsapódással tarolt. Átsuhant a társalgón, a túlsó oldalon ki, és még boldogabb lett, a kugliban is ő a bajnok. A gerendák szálltak az ég felé, semmi kétség, hogy minden létező pontszámot felülmúlt kedvenc sportágában.

Enyhén hátratekintett, szívet melengető volt látni a – szerteszét röpködő – gerendákat és fekvő embereket. Mikor előre nézett, már nem volt ideje a földi irányítóközponttól pályamódosítást kérni, nekizúdult a hegyoldalnak, és csak haladt, haladt benne előre. Mögötte kitárulkozó, csodaszép cseppkőbarlang született. Valamivel később Tanonc-barlangnak nevezték el; de ekkor még nem volt neve.

Csak állt, léceivel a mennyezetbe fúródva, és spekulált, hogyan lehetne kijutni. Közben a feltártnak minősített barlangot kiépítették, és a turista társadalomnak átadva az idegenvezetők egyik csoportot vitték a másik után, a csodálatos, minden eddigi elméletet megdöntő barlangba. Az ugyanis, hogy évmilliók alatt képződik a cseppkő, most egészen kérdőjel alá penderült. Ez a barlang teljesen biztosan nem létezett röviddel előbbig.

A leggyönyörűbb látnivaló a „síugró kő” volt, amit a mennyezetbe fúródva, olyan életszerűen alakított a természet, hogy akár szobrász műve is lehetett volna.

Tanonc már nagyon unta, szeretett volna kimenni, izgett-mozgott és sikeresen lepottyant. Előbb kifeküdt, majd feltápászkodott, elnézést kért mindenkitől, lecsatolta a léceket és kibaktatott volna, de a bejáratnál nem szerepelt a neve a regisztrált látogatók között. Sőt, semmilyen igazolvány nem volt nála, a jegyét sem tudta felmutatni.

A kapuőr kezébe nyomta a lecsatolt léceket, egy suhintással félretolta az immáron lekenyerezettet, és kilépett a szabadba. A turisták egy része éppen akkor pottyant vissza székébe, és a gerendák is – csodálatos illeszkedéssel – ugyanoda estek, ahonnan felrepültek. Így kuglis alakítása nem kerülhetett be egyetlen nyilvántartásba sem.

– Hát, maga, tanonc, azt hittem már hazament – szólította meglepetten az oktató.

– Az a helyzet, hogy egypár rekordot még meg kellett döntenem, na meg egy cseppkőbarlangot is létre kellett hoznom. Maga egy jó oktató!

– Ah, szóval mi csináltuk ezt a barlangot!

– Nem, kérem! Egyszál egyedül csapódtam a hegyoldalnak, és fúrtam akaratlanul barlanggá. A cseppkövesedést én sem értem. Annyi igaz, ha maga nem tanít meg olyan gyorsan síelni, most sem tudás, sem barlang nem lenne. Egye fene, üsse kő, a Tanonc-barlang – mint látom, így nevezték el –, a Tanonc és Oktató-barlang nevet kaphatja, amint tisztázódik a keletkezést okozó, félreérthetetlen közreműködésünk.

– Igen, barátom, szokott ebből haszon is lenni, tudja. Majd megosztozunk, hiszen a tanonc és oktató, olyan elválaszthatatlanok egymástól, mint a barlang az üregességtől.

2011. október 4., kedd

Tolltalan tollasok

Vannak, akik teremben csinálják, mi jöhetnénk a parkba is, de szerintem ez is túlságosan zárt. Nyitni kéne a nagyvilágra, hogy nyolc hektár erdőt és két hold zsámbékot, szemmel legelve suhintsunk sátorbontásig.

Szeretem, ha dörög az ég és zuhog a – zsebkendőnyi – sötétbarna felhőből nekünk szánt zivatar, csak és kizárólag azon a helyen, ahol a mi labdánk tollai repülnek. Szárny nélkül is szebb a tengelicénél. Egyszer, ha sok időm lesz, és nagyon unatkozom, majd szobrot készítek róla.

Kétszázas ütőkkel suhogtatunk, sörényes időkben alámerült, tolltalan tollasokat. Zöldellő vízpartok, álló tisztaságban, hűs hidegen hagynak. Robogjon az ár, ahogy a labda száll!

Barnás örvényű, búgó zubogóban hűsítjük magunkat, fénylő magasságokból, maga jelölte, határ nélküli mezőpályánkra. És mikor, egyik-másik heves suhintás után, ölyvként repül a labdánk örökre el, pótoljuk másikkal, ütést jól bíró, barátkozni vágyó, sárga csibehéjból bontott, prémpamacsú kis szálkással. Nap ellen fordulva ütjük váltással, faragott nyársú suhanvasztások után, csukát cserélve. Nincs lódarázs madár sem, ki búra kényszeríthetne, peckes, derékra vágott kézzel, csúcsos sisakjában, lándzsákkal rémítve. Belemosolygunk minden harc arcába, hosszú selymes hajjal, pillogó szemekkel, vádlival, bicepsszel, és szálkás kockaságú, csacsi húzta szekerünk grifftojás rakományára, amiből szállnak a kikelt tollaslabdák szét. Ütőink húrját, még a magunkét sem kímélnénk, legyen belőle fűrészpor vagy szúette, szétmállott bot.

„ Iuventus ventus", száll a magasságba, és nyughelyet is csak a Holdon veszünk majd, ha letettük a lantot, labdát és ütőt.

2011. október 4., kedd

Mi a teendő?

– Aladár, te is látod? Ketten is vannak, ilyen eszméletlen szerencsém kislány korom óta nem volt, ha belegondolok, még akkor sem. Mindig csak eggyel találkoztam.

– Nem értem, Lujza drágám, heveny gerjedelmedet. Vigyázz, nekimegyünk a járókelőknek, túl sokat hadonászol, még bajba kerülünk!

– Elhallgass, Aladárok szégyene! Nem látod, a szerencse duplán közeledik, én erről le nem maradok. Hogy is kell, már nem emlékszem, olyan régen csináltam utoljára.

Milyen puccos a fekete egyenruhájuk! Nagyon stramm legények. Mind a kettőnknek összeráncigálok egy évtizedre való szerencsét. Gyere te is, és akkor egy életen át nem lesz gondunk!

– Lujzácskám, légy szíves, ne ráncigáld meg őket, ha lehet, az én kedvemért, most az egyszer!

– Ne beszélj ilyen költőien, Aladár, és ne fogj vissza, mindjárt ideérnek és tovább mennek, aztán még lemaradok!

– Lujza, vigyázz, bajba kerülsz!

Aladár hangja az aggodalom és a remény húrjain egyszerre zengett. Elbizonytalanodott, hogy valójában vissza szeretné-e tartani Lujzácskáját. Úgy döntött, hogy nem biztos, végül is nagy kislány, és ki tudja, talán tényleg szerencsét hozhat.

Az aranyos Lujzika odalépett az egy pillanatig teljes némaságba dermedt két fazonhoz.

– Maguk mostanában párban járnak? Milyen szép tiszta, szagtalan az egyenruhájuk, ugyanolyan, mint 30-40 éve, igaz akkor csupa por volt és büdös. A sapkájuk egy kicsit megváltozott. Nem tudom, miért kell az egész fejüket rejteni, nincs melegük? Még hőgutát kapnak. Ha nem haragszanak, kihasználnám az alkalmat. Már nem emlékszem pontosan, mi a teendő, még a nagymamám mesélte, és kislány koromban mindig meg is tettem – nagy hasznomra – az ilyen ügyes kotrófiúk megjojókázását.

Ja, kérem, akkor még emlékeztem a nagymama receptjére. Álljanak már egymás mellé, ahogy két ilyen stramm fickóhoz illik, jók lehetnek a szakmában.

Lujzikának be nem állt a szája, csak beszélt és beszélt, közben, hogy biztosan ki ne felejtsen semmit a csodareceptből, köpött kettőt-hármat a földre, amit egyébként soha nem tenne, de ekkora szerencse ritkán éri. Aztán megköpködte a két fickót is, megcibálta előbb a fülüket, majd orrukat, és csak a végén jutott eszébe, hogy a gombot is meg kell fogni, az az igazi szerencsehozó.

– Mondják, fiúk, maguknak nincs is szerszámuk, vagy újabban már az is valami satnya, digitális, a régi szép, hosszú kotrószerszám helyett? Egye fene, csinálják, de tényleg, hol a szerszámuk? Nagydarab, erős legények, így egyetlen kürtőt sem tudnak rendesen megkotorni. Nem tudom, vajon az ilyen gyenge szerszámú kotrogatók is szerencsét hoznak? Nem is látom, hogy volna, szerintem nincs is egyáltalán szerszámuk, vagy a fene se tudja. Na, azért én megpróbáltam.

A két fekete egyenruhás közül az egyik megszólal:

– Őrmester, látott már öngyilkost?

– Láttam, főtörzs, naponta helyszínelünk, általában együtt.

– Nem gyilkost, marha, öngyilkost!

– Á, értem! Tudja mit, láttam, azt hiszem. Nem nagyon tudna újat mutatni, amit nem. Talán cilinderes pizzafutárt és rózsát szagolgató gépkarabélyt mégsem láttam.

– Őrmester, ugrott már kötélre, pisztolyra vagy késre?

– Főtörzs, tudja jól, hogy kiképzésen gyakorta ugrálunk egymásra pisztollyal a kézben, néha késsel. A kötél, nem tudom, hogyan jön ide.

– Ez a nő, úgy látszik, az öngyilkosság egészen speciális módját választotta életkedvének elmúltával, nem hajlandó konvencionális módszerekhez folyamodni. Legyen hát maga a kötél!

– Nem értem, főtörzs.

– Dobja a hölgyre magát, kevesebbet faggatózzon, egyre rosszabbak az idegeim! Az összes rozzant gyilkos nem alázott meg ennyire, ahogy ez az egyfolytában beszélő furcsaság. Akció indul, én biztosítom!

Az őrmester teljesítette a parancsot, Lujzácska felsikoltott: – A szerencse első felének lebbenése szoknyán érintett.

– Csúnya fiú, nem gondolja, hogy ezt nem az utcán kéne csinálni! Annyi minden lóg az oldalán, de szerszám az sehol, ahogy rendes kéményseprőkhöz illik, mint maguk.

Ebben a pillanatban érkezett az erősítés, a törzsőrmester szabadesésének formájában. Lujzácska, arcán mosollyal, nem szólt többet.

– Főnök, szálljon le rólam, agyon nyom!

– Ez a szebb korokat ért fakanálforgató, ha még egyszer szerszámon sért, elvágom a biztosítókötelet, és tíz méterről zuhanok rá. Hívja már a vijjogó villogókat, olyan szépen mosolyog, azt hiszem, növekvő hegedűvonóról álmodik.

– Hé, maga! – szólt oda Aladárhoz. – Jöjjön csak, maga lesz a tanúm! Mindent látott?

– Természetesen, kérem szépen, az attól függ, hogy...

– Mitől függ? Hatósági személyek porba alázása magának bármi függvénye? Szeretne osztozni a következő 15-20 évben az ártalmatlanná tett tettes sorsában?

– Á, dehogy, mindent tökéletesen láttam, amint szóban és tettlegesen alázta, gyalázta, mocskolta rácsosra magukat.

– Idefigyeljen, kisöreg! Ha vallomásában említést mer tenni a szerszámaink hiányára célzó, ferde árnyékú, sunyi kijelentésről, úgy maga is gyanúsított!

– Biztosítom, hogy az igazat, csakis a tiszta igazat vallom. Szerszámügyileg nem emlékszem semmire! Mennyi is jár ezért, úgy egymás között saccolva?

– Szerintem tíz évnél hamarabb nem szabadul, jó magaviselettel sem, ez a saját magát kiütött ütődött.

– Hát mégis, hát mégis meghozta a szerencsémet az én drága, drága Lujzám! – suttogta magában csendesen Aladár. – Boldog öregkorom lesz!

011. október 4., kedd

A babona nagyon távol áll tőlem!

Már hetedik napját töltötte – egyre kényelmetlenebbül –, laposra zsugorodva, hangulatingadozástól gyötörten, hólepte, méregdrága hőszigetelő és akkumulátorokkal belsőleg melegített, ultra csúcsminőségű mentőruhájában. Lassan úgy nézett ki, mint egy hólepte, szomorú fóka. Egyszemélyes sátra, amit előrelátóan szintén a leghőtakarékosabb, igluelven működő golflabda nagyságúra zsugorított, Sárgásbarna Pingvincsúszda világmárkával garantálta a túlélést, ha netán szerencséje balul ütne ki szép fehér túráján, amelyet némi előzetes kiképzés után vásárolt pár millióért. Egy sarki expedíció szponzorálása után, fintorogva ugyan, de hókristályokkal fedett csodahajójuk lakójának fogadták fel, a legészakibb pontok közeléig.

Amikor hetek után is egyfolytában ugratták csak erre a célra – a nagy fehér, hideg semmibe – gyártatott, mini túlélő szerkójáért, begorombult és zsebre vágta csúcs-csodafelszerelését, faképnél hagyott mindenkit, és elindult a nyílt víz irányába. Néhányan utána kiáltottak, hogy talán jobb lenne visszajönni, mert a recsegés-ropogás, bármikor egyesülhet az északi fénnyel. Innen, ha leválik egy jégtábla, sosem találják meg. Legyintett, megnyomta a gombot, kivágódott a sátor. A másik gomb megnyomása, már a testén volt szükséges, ez hermetikusan elzárta a külvilágtól – külön beépített légszűrő berendezéssel –, ami a mínusz 40 fokot, plusz 18 fokká generálta inhaláláskor. Nagyon praktikus, cseppet sem mozgásgátló és akadályozó szerelését irigyelték társai. Durcás jegesmedve-mordulással félvállra csapta egyhavi – koncentrált –, külön erre a célra készíttetett táplálékát, a pöttöm sátorba hajította, és hason bemászott. Éjjel kiválóan aludt, meg is izzadt, olyan volt, mint édesanyja ölében dajkálás közben. Valami reccsent, kicsit fordult és aludt tovább. Csak reggel érzékelte a nagy kiterjedésű különválást. Óriási volt új menedékhelye, ülve nem is látta a széleit. Felnézett az égre, vastag, füstösen szürke hófellegek lógtak, majdnem a nyakába. Legyintett, hiszen csuklójára csatolva olyan helyzetmeghatározója volt, ami – így peches helyzetében is – a garantált jégtelen bizonyosság egyenletes érzését terítette szét benne. Mobiltelefonja rengeteg adatot tárolt, azt elnyelte a tenger. Oda se neki, morfondírozott, küldök egy külön erre a célra verbuvált expedíciót, nehogy már illetéktelen kezekbe kerüljön. Bár itt talán három kilométer mély is a tenger, soha nem lehet tudni, ki búvárkodja le magát – csak úgy kíváncsiságból –, az élményszerző turizmus nyirkosan brummogó uszodájába. Jobb félni, mint megijedni, gondolta, jöhetne az expedíció!

Nagyon idegesítette, hogy ennyi ideig vakaróznak az emberei, ilyen egyszerű feladat végrehajtásában, hiszen elvárható lett volna, ha nem is perceken, de órákon belül mentsék ki.

„Semmi gond, ahogy hazakerülök, a biztonsági csapatomat vezetőstől küldöm repülőtanfolyamra, kereshetnek maguknak más balekokat. Ha belegondolok, még ezért sem fizetem ki a bérüket. Megérdemlik? Nem! Örüljenek, hogy ilyen könnyen megússzák!”

Közben elkezdett fázni. Nem nagyon, dideregve, de a hőguta már nem kerülgette. Mérges lett!

„Szóval ezek nem örökre melegítő holmik, pedig napelem-utántöltő is van bennük. Reklamálni fogok, hogy beleőszülnek. Lássuk csak! – csuklójára tekintett. – Ejnye-bejnye, a hőmérséklet mindössze 16 fok, az előírt 18,22 helyett. Sebaj, csak egyszer érkezzen meg az a pincsi, nem is pincsi, inkább pekingi palotakutya ábrázatú biztonsági főnököm – agyalt magában –, vigyenek haza, a többit én elintézem, leverem rajtuk a port. Hány fok is van? Csak mínusz 20, 40-ről indultam. Na, lássuk, hol vagyok? Innen még nyugodtan 1500-2000 kilométert is sodródhatom délnek. Baj nem lehet, csak az unalom ölhet meg esetleg. Milyen érdekes, hogy ez a fagyott tengervíz nem sós, különben jól néznék ki. Így van vizem, amennyit akarok. Türelmetlen vagyok, de türelmesen kivárom őket. Muszáj felülnöm, elzsibbadtam!”

Felült, derékból jobbra, balra tekerte magát, hogy kicsit mozogjon. A jégmadár jutott eszébe. „Fura szerzet, külsőre teljesen kolibri.”

Jobb kezével a hóban kotorászott, soha nem nézte még ilyen közelről a keményre fagyott hókristályokat.

„Azt hiszem, sok mindenről maradtam volna le, ha nem jövök. Nézzük csak! – minden irányba eltekintett. – Remek, még mindig nem látom a nyílt vizet, tehát hatalmas a jegem.”

Balra nézett, meg is hökkent. Bár számított a látogatásra, de nem pont ilyenre.

– Hogy nézel ki – ripakodott a mellette álldogáló személyre –, elvárom, hogy az egyenruhát viseld, ha nem tetszik is, amíg a szolgálatomban vagy! Mi ez a lebernyeg rajtad? Manapság ilyent csak trópusi népek használnak. Nem fázik a fejed, sem a kezed? Azt a mindenit, mezítláb jöttél? Lépj hozzám, hogy melegítsem át a lábadat, aztán futólépés a főnökhöz, és húzzunk el innen nagyon gyorsan a főhadiszállásra!

– Jól értettem – válaszolt az idegen –, magadhoz hívsz?

– Gyere gyorsan, hadd melegítsem át a lábad! Mínusz 20 fok van, nem túl egészséges a jégen mászkálni, nem is hiszem, hogy megmenthető a lábad. Na, nyújtsd ide! Azt a mindenit, forró, nem is meleg! Ezt hogy csinálod? Én elég jól el vagyok látva, nem nagyon fázom, melegem sincs, de te mezítláb egy hősugárzó vagy hozzám képest. Tudod mit, ha most azt mondod, valami keleti fakír vagy és meditatív lólengéssel kunkorítottad ide magad, akkor szájtátást tőlem ne várj, jobb, ha nyomban eltűnsz.

Becsukta szemét, szívott egyet a – résnyire megnyitott – védőöltözékébe áramló fagyos levegőből, és újra felpillantott. Az idegen sehol nem volt.

– Hé, gyere vissza, kezdek félni itt egyedül! Nem kell mindent úgy a szívedre venni! Mi van velem, hallucináltam? Nagyon sok itt a fehér csend, és túl nagy nyugalom van, egyáltalán nem szemerkél a hó, lábnyomot sem látok. Baj lehet velem.

Megint belélegzett, egy karikányit megfeszült. Mire kinyitotta a szemét, az idegen újra ott állt.

– Azt mondtad, jöjjek vissza, itt vagyok. Segítsek?

– Hú, de jó, hogy megjöttél! – Esett tonnányi kő, a jeges tengervízbe, a bundázott akaratú, magabiztos jégtáblásról.

– Ha azt akarod, segítek. Kérj, mondd, mit tegyek!

– Olyan fennkölt és ünnepélyes a hangviteled. Mit kérhetnék, hozd ide a biztonsági stábomat! Kirúgok mindenkit, csak vigyenek haza.

– Kemény a szíved!

– Mondd, öreg, te valami szekta tagja vagy? Ha elkezdesz komor kioktatósdin vagy arcra fagyott mosollyal térítgetni, valóban elválnak az útjaink. Én nem vagyok egy tudatlan csőlátó betokozódott, orvos is voltam, jól átlátom a dolgokat. A babona nagyon távol áll tőlem!

– Mit nevezel babonának?

– Mit neveznék? – fortyant fel hajótöröttünk –, mindent, ami holmi természetfölötti erőkhöz kapcsolja bárminek a létezését. Az egyetemen és húsz éves praxisom alatt, úgy megtanultam az emberi szervezet működését, hogy…

– Mondd, egyetlen sejt működését meg tudnád magyarázni?

– Ugyan ne csacsiskodj, természetesen! Azt hiszem, a gimnáziumi tanulók is könnyedén megtennék.

– Nem a megtanultakra gondolok, hanem hogy mi miért, miért pont úgy, és honnan, mitől?

– Évmilliókra nem tudok visszamenni, de megtennéd, hogy errébb jössz, úgy látom, elkezdett melletted olvadni a jég. Ha nem haragszol, tartanék egy kiselőadást neked.

Adásszünet, szembecsukás és megfelelő, tudálékos előadói ábrázatok összeegyeztetése után, belélegzett, majd nekikezdett volna beszélni, ám a jégtáblája valamitől a nagy hidegben hirtelen matracnagyságúra zsugorodott, majd egész egyszerűen elolvadt. Az idegen pedig ott ácsorgott kőhajításnyira tőle a tengerben.

– Gyere már errébb, megfázik a lábad, az a víz még a hónál is hidegebb!

Az idegen, türelmes egyenletességgel tett néhány lépést, földöntúli nyugalommal az óceán csendes vizén, majd megállt.

– Öregem, hová lett a jégtábla, ennyit melegedett volna? Nem fognak megmenteni!

– Nézz a kijelződre!

A szorult, bal karján észlelte a mínusz 24 fokot, ami semmiképp nem adott hirtelen olvadásra okot.

– Valami baj lehet velem, azt hiszem. Mi tart téged a vízen, hogy nem süllyedsz el? Csak azt ne mondd, hogy a hited! Hitem nekem is van, sőt mindenkinek! Én hiszek magamban, mások hisznek a természetben, megint mások atyáik örökségében. Azt nem tudom elviselni, ha valaki –főleg tanult ember – képes holmi Istenben – vagy miben – hinni. Tegye azt bárhogy, végképp eltorzítja a gondolatmenetemet, hogy szűk látókörükben egy háromba szétforgácsolt képzeletszülöttjét egynek tekintenek. Ugye, három az három, egy az meg egy! Ebben azért egyet lehetne érteni, nem?

Feltekintett, és meglepve tapasztalta, hogy egy vastag, tömör, egyenletesen fénylő, tejszerű csóva az égből aláereszkedve, látogatóját fejénél fogva tartja.

– Szóval ilyen trükköket csinálsz? Valamilyen, az északi fényt, a Föld mágnesességét és egyebeket – hihetetlen tálentummal – ötvözve, kifejlesztetted a vízen taposás lehetőségét!

Felnézett, nagyon fényes volt az ég, és egy hang határozott kedvességgel, annyit mondott: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.”

– Már olvastam! Egyszer kezembe vettem a Bibliát, hozzátartozik az általános műveltséghez köreinkben, legalább annyira, mint a görög mitológia, a római, vagy az egyiptomi. Emlékszem erre a részre is, nem tudom, hogyan csinálod!

– Az előbb a hitről beszéltél, mondtad, hogy magadban hiszel, a Földben hisznek és az ősök örökségében is. Ezt komolyan gondolod, hiszen ezek tények. Pontosan tudod, hogy létezel, hogy a Föld van, és voltak őseid.

– Ugyan kérem, a képességeimben hiszek, amelyek határtalanok!

– Gyere ide hozzám a vízen!

– Megbolondultál? Igen, emlékszem, egyszer egy kételkedő alaknak is ezt mondta Jézus a Bibliában. Egészen érdekes legenda, csak hát ne akarj velem mindent megetetni!

Közben a matracnagyságú, semmiség jégtábla kiolvadt alóla és elkezdett süllyedni, látogatójával együtt, és csak beszélt, beszélt, beszélt, oktatta perceken keresztül, talán negyedórán át, mikor nagy zökkenéssel elérte a tenger fenekét.

– Hát mégsem olvadt el teljesen a jég alattam! Megmozdult, remek! – és mondta tovább, míg körül nem nézett.

– Hé, pajtás, hol a túróban vagyunk? Nem fázom, de nagyon az a benyomásom, hogy a tenger fenekén üldögélek! Csak azt nem értem, ilyen mélyen hogyan látok? Itt már vaksötétnek kellene lenni!

– Megtennéd, hogy a kijelződre nézel!

– Hagyd már a kijelzőmet állandóan!

– Csak még egyszer tedd meg! Két dolgot kérek, az életfunkciókat ellenőrizd és a helyzetjelződet!

– Atyavilág, egy hete nem működik a helyzetjelzőm, elfelejtettem bekapcsolni! Hát ezért nem talált meg az én – drága, drága – aranycsapatom. Jó ember vagyok, és nem haragszom rájuk! Mit akarsz az életfunkcióimmal, lássuk – bájos borzas –, ifjú barátom. Mi történt? Sem pulzusom, sem vérnyomásom nincs, ami még rosszabb, a készülékem 48 perce agyhalottnak minősít.

– Bizony, ez nem tévedés! Sok pénzed volt, sok embert vezettél meg a találmányoddal, a fogújranövesztővel. De az embernek húsz körme van, azon kívül sehová nem kell kitin! Tehát összevissza zavartad boldogan agyarnövesztésre vágyó, ma már szebb utakon járó, kivirágzott és elhervadt embertársaidat.

– Most kezdjek el hazudni? Gondolom, tudod, hogy tényleg kitinből voltak a fogak. Annyira akarták, megadtam nekik! Úgy látom, mindenkit meg tudsz menteni, ha akarsz. Miért nem teszed?

– Megteszem, még azzal is, aki nem akarja, csak egy ici-picit.

– Mit tegyek, hogy ne maradjak itt örökre az óceán fenekén? Különben fogalmam sincs, milyen perspektívák várnak rám, úgy gondolom, teljesen nyitott a dolog. Csalódnom kellett saját magamban és ez iszonyatos. Hiszen én mindent tudok, nem?

– Sok mindent.

– Oké, értelek, a túlzás az túlzás! Az emberi tudomány már majdnem mindent tud. Csak óvatosságból tettem oda a majdnemet, és akkor rá kell döbbennem, itt a tengerfenéken, hogy az 1+1+1=1 egyenlet, aminek semmi értelme matematikailag, mégis igaz is lehet... Kevésbé cifrázottan, valóban létezik az, akit Mindenhatónak neveznek? Akár haragszol, akár nem, ez engem roppantul kiábrándít!

– A formaságokat később megbeszéljük – mosolygott a lenyűgözően kiegyensúlyozott idegen –, most gyere ide, nézd meg magad jól, nem kell ijedezni!

– Nem ijedezek, általában ilyenek szoktak lenni a fagyos víz áldozatai. Nem pirospozsgásak, nem nyíló rózsák. Ha már mindenáron virágról beszélünk, akkor a legjegesebb jégvirágok.

– Menj, szólj a társaidnak, hogy egy tanker közeledik. Az egész személyzete elaludt. Szedjék a holmijukat, és egy musztáng sebességével távolodjanak, olyan messze a nyílt víztől, amennyire csak lehet. Van még négy órájuk, mind megmenekülhetnek!

– Elnézést, főnök, fogalmam sincs, hogyan menjek oda.

– Már ott is vagy!

– Hipp-hopp, szóval ez az a játék, ami nem "ott legyek, ahol akarok", hanem "ott legyek, ahol nem akarok". Tényleg itt vagyok!

– Na, mi van, turista! Visszacsoszogunk, visszacsoszogunk? Elég sokáig elvoltál, azt kell mondanom, még bátor is vagy, de hát a pingvinek sem szeretnek egyedül lenni. Nyugi, nem kell szárnyakat növesztened, visszafogadunk.

– Főnök, kapkodjátok magatokat! Nézzetek rám, érintsetek meg, maga vagyok a jég. Nézd meg a pulzusomat!

– Valami bajod lehet, azt hiszem, a nulla kicsit alacsony! Talán a testhőmérsékleted is lehetne, olyan ötven fokkal több, majd kikúrálunk. Mit akarsz mondani?

– Nagyon gyorsan húzzatok el északra! Négy óra múlva jön egy őrült nagy hajó és itt elevenen nem marad senki! Volt, nincs élet, mint a jegesmedve, mikor szétreccsen alatta a jégtábla. A különbség annyi, hogy ő tud úszni és nem fázik benne.

– Norbert, ez a fazon megzöldült. Azt hiszem, nem vagyunk kötelesek eltűrni, ahogy jégből, barnás füstöt eregetve gőzölög. Csapj egyet rá, legfeljebb derékből kettétörik! Látjátok, milyen? Az ilyen gyávaság miatt nem szabad amatőröket igazi expedíciókra, még pénzért sem, vinni. Egyből eltűnt!

Tény, hogy eltűnt, vissza, ahonnan jött, a tenger fenekére, ahol várta az, akinek a léte egyre kevésbé zavarta. Valahogy a látóköréből a "zárva, ne zavarjanak" táblát lecserélte a "nyitva" táblára.

– Nem sikerült, most mi lesz? Derengenek a lehetőségeim, bár rég olvastam, akkor is csak egyszer...

– Jegyezd meg, hogy 1+1+1=1 és azt is, hogy nem fontos ezt így mondani, éppen elég, ha annyit mondasz, Egy. Most pedig gyere utánam!

– Megyek, Főnök!

És elindultak oda, ahonnan vissza nem, csak arra lehet menni.

Küldés e-mailbenBlogThis!Megosztás a TwitterenMegosztás a FacebookonMegosztás a Pinteresten

2011. október 4., kedd

Ma sorsoltunk

– Szívélyes üdvözletem, kedves uraim! Nem tudják, mikor kezdődik a műsor?

Csenevész társával körülnéztek. Igen furcsa – székeken bambuló ábrázattal –, elszőkült cifraságú, piros rózsákból, halvány sárgába bicsaklott emberkék ücsörögtek szerteszét, több mint angyali nyugalomban. Csak egy, a bal sarokban, adott valami életjelszerűt. Két székre intett.

– Foglaljanak helyet és várakozzanak! Én már nyolcadik napja ülök itt, nem lehet kiszámítani, mikor kezdődik egy-egy előadás, és azt sem, hogy egy, kettő, három vagy öt jelentkezőt rendelnek éppen be. Annyi biztos, hogy valamiért mindig engem szoktak megkérni a felkísérők – tudja, olyan piros egyenruhás krapekok –, hogy lennék olyan kedves megőrizni az utókornak az értéktárgyakat. Itt van mellettem ez a marha nagy bőrönd, telis-teli vacakságokkal. Ki hoz ide magával értéket? Maguknál például van pénz?

A ferde nyakú csak annyi válaszolt:

– Ugyan kérem, éppen pénzért jöttünk, mint ahogy maga is! Elég furcsán beszél, itt a többiek meg ülve alszanak. A kollégával éppen átverekedtük magunkat a felvétel labirintusán, arról nem volt szó, hogy meghatározatlan idejű a műsor. Nekem 5000 eurót fizettek.

– Jól kitoltak magával is. Maga, kis ember, mennyit kapott?

– Én 8000 eurót, abból biztosan sikerül megnövesztetnem magam!

– Pancserek, ezek az üldögélők is mind! Tudják, az a baj, hogy nem olvasták el az apró betűs részeket a szerződésben.

– Én semmit nem olvastam el. Negyvenhat kötetnyi anyagot raktak elém azzal, hogy három perc alatt nézzem át. Még a címeiket sem tudtam.

– Ne szomorkodjon! Én kiköveteltem, hogy elolvashassak mindent. Egy hetembe telt, reggeltől estig olvastam. Az apró betűs részeknek így is csak egy kis töredékét tudtam elolvasni. Miután az ötödik napon rájöttem, hogy az oldalak alja nem mocskos, mikroszkópot vittem magammal, és további egy egész napomba került, amíg felfogtam, hogy thai nyelvű a szöveg. Beszereztem egy szótárt, de semmi mást nem tudtam kihámozni, csak hogy a résztvevők 5 000 000 eurós sikerdíja garantált, hacsak másként meg nem egyeznek. Magukkal, pancserekkel, másként egyeztek meg. Én az 5 000 000 eurómat bekasszíroztam, valahol éppen kamatozik. Tudják, az a jó, hogy nyitva van az ajtó, le lehet sétálni a zárt folyosón. Két ajtó van, egy ahol bejövünk, és egy, ami az előadás felé vezet. Ablak sehol, ez engem egy kicsit megvisel. Azt hiszem, azért vagyok éberebb. A többiek nyugodtak, üldögélnek, üldögélnek éjjel-nappal. Nagyon jó a kaja, tele van nyugtatóval. Hát tudják, nem lehet pontosan tudni, mire számíthatunk. Valahogy nem elsődleges szándékuk, hogy ide, az én sarkamba például, reflektorokkal szórják be a széthasogatott hajszálú információkat. A csapból is természetesen nyugtatós víz folyik, de nem kell meginni, kapunk üdítőt, az is tele van nyugtatóval. Jó, hogy nyitva az ajtó, javaslom, sétáljanak egy nagyot, én is azt csinálom. A többiek üldögélnek, éjszaka kicsit lelóg a fejük, nagyon ritkán felállnak, két-három percig ide-oda járkálnak, aztán visszaülnek. Szeretem a nyugalmat, nem zavar a bágyadtságuk.

– Mondja, maga nem fél? – szólalt meg a ferde nyakú, aki az előadás után visongva telt el sejtjeibe szivacsosodott rémülettel.

– Ugyan már, mitől félnék? Ha jól dereng, az első fél napban féltem, aztán ebéd után már soha többet. Mit vesz a sikerdíjból?

– Én egy kisebb házat akarok venni, csak valahogy innen ki kéne jutni. Kisöreg, növekedni vágyó, gyere, menjünk, járjunk egyet ezen a koszos folyosón!

Kiléptek az igen hosszú, keskeny, zavaróan szürke, fénytelen folyosóra, és végigballagtak.

– Hallod, haver, meg ne próbáljunk se enni, se inni, különben úgy járunk, mint ezek, ki tudja, mit csinálnak velünk. Gyanús itt nekem minden, valahogy ki kellene jutni, úgy szeretném látni a napvilágot!

– Tudod, ferde nyakú, olyan a szívem, mintha keresztben és hosszában is összeláncolták volna. Nem csak azt a nyavalyás pénzt, de akármimet odaadnám, hogy innen kijussak.

Közben kinyílt az ajtó hátul, és piros egyenruhások, a "hulló falevél, hulló falevél" dúdolása közben, érdekesen sokat és semmit sejtető mosollyal arcukon, békésen, de mégis ijesztően masíroztak előre.

– Nyomás vissza a terembe, ha úgy tetszik, kalitkába!

– Szép jó napot, emberek! Meghoztuk az ebédet, mindenkinek kiváló étvágyat kívánunk. Itt vannak az üdítők is. Ma sorsoltunk. Maga, meg maga játszanak – böktek a ferde nyakúra, meg a kis emberre.

– Ne tessék haragudni, kérem szépen, tisztelettel, már nem szeretnék játszani!

– Én sem! – kurjantott a kis ember, derűs bájra vetkőzött arccal.

Fixírozó szemeit rájuk ragasztva, a fő főnök, vezető ceremóniamester, egyszerűen kibökte:

– Aláírták a szerződést, azt visszacsinálni nem lehet!

– Bocsánatot kérek – szólt a ferde nyakú –, hol a stáb?

– Mi vagyunk a stáb!

– Nem látok kamerát.

– Minek kellene kamera? Egy vagon pénzt kasszírozott így is, mit akar belőle csinálni?

– Még nem tudom. Vagy házat veszek, vagy kiegyenesíttetem a nyakamat, de ha elfogadják, maguknak adom, csak nyissák ki a kifelé vezető ajtót.

– Nem lehet! Különben is ebéd után lesz! Természetesen nem gátoljuk magukat semmiben, egyenek nyugodtan, táplálkozzanak és készüljenek a viadalra!

– De miféle viadalra?

– Nehéz, hosszan tartó és keserves – vigyorodott el a főhoppmester. – Majd adják le a cuccaikat a sarokban álló, időnként ülő, máskor sétáló úriembernek. Megőrzi az utókor számára, vagy nyerés esetén visszaszolgáltatja. Sarkos!

– Igen, kérem!

– Megértette, mi a teendő?

– Igen, természetesen, itt a bőrönd, ha nincs elegendő hely, adjanak még egyet, rakom beléjük a sok marhaságot.

– Haver, kis ember, figyelj már ide! – szólt a ferde nyakú.

– Nem tudok, az egész terem zöldesen foszforeszkál.

– Én is nehezen koncentrálok, hidd el. Valamitől tele van itt minden mamutfenyővel. Ennek ellenére, ne nyúlj az ennivalóhoz!

– Eszembe sincs!

– Figyeljen, magáé a ceremóniamester, meg a két balszélső, az enyém meg a többi. Meg kell támadnunk őket!

– Ne ábrándozzanak – szólt közbe a sarokban ülő, állomásozó üldögélő, akinek helyesen üllő ülő, másoló álldogáló is lehetett volna a neve –, azt mesélik, volt, aki visszajött, inkább erre alapozzanak!

– Miért ne? – kérdezte ferde nyakú, egyre szorultabb kecstelenséggel.

– Tudja, géppisztolyokkal szoktak jönni, valamiért számolnak a hasonló viselkedéssel. Jó étvágyat!

– Maga megeszi, amit kapott?

– Naná, hogy megeszem! Éhes vagyok.

– Mi még most inkább nem ennénk.

Az üldögélő aluszékonyak is, olyan evés-ivás félét rendeztek, majd eljött a kimenés ideje. Végigkísérték őket a folyosón, mely valamitől vastag ködbe burkolózott hirtelen, aztán kinyitották az ajtót. Fél méter vastag páncélajtó nyílt nyikorogva, és egy keszonszerű, köztes valamibe tuszkolták be őket, ahol visító kétségbeeséssel, falakat karmolva kísérőiknek estek, majd térdre rogyva, rimánkodón kérték, hogy nyissák meg a visszavezető ajtót előre, csak ne hátra.

– Kedves emberek, legyenek szívesek talpra fáradni, előre kell menni, mindig előre! Nem tudom mondták-e, ez egy magán live show, itt sokat fizetnek a látnivalókért, nagyon szeretik az ilyen rettegetteket nézni, azt különösen, hogy mit művelnek velük.

Az asztal alatt állomásozó, szorult helyzetében nyivákoló macska fénytörésre zárult, fülsértő hangja lágy muzsika volt kettőjük szopránváltásának. Az egyik őr hátraosont, vissza az ajtón, bement a terembe és beszólt:

– Fiúk, remek volt a teljesítmény! Te ott a sarokban, Gábor, külön béremelést kapsz. Meg kell adni, az üldögélés bambultságát nálatok jobban senki nem tudta volna alakítani. Kitüntetünk benneteket, a helyzetjelentő sejtelmes rejtekszervezet vizsgálódíjának tudományos fokozatú aranykeresztjével.

Visszament. Addigra, bár hónaljból fogták a két hőst, hogy egyáltalán lábon maradhassanak, kedélyesen mosolyogva a ceremóniamester-riporter hátraszólt:

– Mindenki mosolyogjon, ez nagyon fontos! Előre megyek, bejelentem magukat.

Kilépett az ajtón és a kísérők egyike elkezdett visszaszámolni:

– Három, kettő, egy, zéró… Ajtó nyílik, maguk mennek!

És kituszkolták őket a keszonból.

– Segítség, segítség, gyilkosok!

Ordítás után az utcán találták magukat, megannyi fotóriporterrel szemben, és a járókelők csak tapsoltak, mígnem zokogásuk hüppögéssé csendesült, és felfogták, hogy itt valami nagyon nagy teknősbéka-trükk sávozódott végig, s ím, sem küzdeni, sem meghalni nem kell. Remegésből nyugalomba, majd mosolyba emelkedve hajlongtak, és más sem járt a fejükben, mint hogy keservesen szerezték bár a pénzt, de végre kiegyenesítik a nyakukat, vagy házat vesznek, illetve úgy megnövesztik magukat, ahogy senki más. Végül is, jó mulatság volt, és ez a lényeg!

– Na, kisöreg, jól be voltál gyulladva, mi? Szégyellhetem magam miattad.

– Csak ne vágj úgy fel, nyakas! A sarokban ülő által széthintett frász meggyökerezését te segítetted legjobban elő. Azért, tudod mit? Még egy ilyen live show-ra nem nevezek be. Nem vagyok én gyáva ember, de eleget kerestem így nagy hirtelenjében, meg a csillagok állása se nekem kedvez, zsinórban, félhold mellett.

2011. október 3., hétfő

Kimaradt munkaegységek

– Asszony, a rendelet értelmében kötelesek vagyunk megtermelni saját energiaszükségletünket. Légy oly szíves, hanyatt feküdni!

– Megtörtént!

– Na, most én is – a szokottól eltérően – hanyatt fekszem. Ne mozogj, kérlek, nem szeretném, hogy az orrodba illeszkedjék valamelyik lapát. Várj, most oldalra nyúlok, és behúzom a szerkezetet. Tudod, mint állampolgár és jó hazafi, esetedben honleány – vagy mi –, kutyakötelességed azonnal elaludni! Ugye szereted a vaníliás krémes fagyit? Álmodj olyan szépet, amilyent csak te szeretnél álmodni, egy gyönyörű, halvány rózsaszín, kettényitható, Woody Allen-fejformájú, habos vaníliás fagyit. Három, kettő, egy, elalvás, start!

Ez meg is történt. Kilőttek, amúgy üres nézőtér, fanfárokkal ide-oda menetelő katonáinak módján, parancs alá vető masírozással, a kötelező alvás hajat borzoló versenypályájára. Mancika csendesen fújdogált, Gábor a Richter-skála szerinti, kilences fokozat környékén rezegtetett.

A bölcs állam energiaelőállításra buzdította, sőt kötelezte a polgárokat, némi fizetés ellenében. A maga termelte feszültségért csak valamivel kellett többet fizetniük, mint egy hétköznapi erőmű-áram kilowattjáért, de ennél környezetbarátabb és takarékosabb módszer nem létezett. Tudniillik, a nulla befektetéssel termelt energiáért fizettetni, igen-igen okos gazdaságpolitikát folytató kormány képes csak. Azt, hogy ez polgárainak a barackos bukta rózsaszín pirultjánál is hasznosabb, külön erre a célra alakult optikus csoporttal, némi befolyást meresztő szemüveg dioptriáin átlátással érték el. Sikeresen lelkes volt a fogadtatás!

Korábban, hét órában határozták meg a felnőtt ember alvásszükségletét, bár egyesek kilenccel is álmatlanok voltak, mások hat óra szunyókálást is sokallottak, most kötelezővé tették a napi kilencórás, generáló alvást, szigorúan hanyattfekvő állapotban.

Kisebb méretű szélkerekeket szereltek az ágy fölé, amelyeket lefekvés után, egy mozdulattal lehetett helyrebillenteni, közvetlen az alvó orra és szája felé. Ezeket az inger fokozására sültkolbász-illattal kezelték. Szigorú terápia után, mikor már mindenki képes volt valóban kilenc órát aludni egyfolytában, hanyatt fekve, minden erőművet be lehetett zárni. Reggelre a tározók dugig teltek elektromossággal, túlalvás esetén az alvók hajszálai szerteszét radiáltak.

A háztartások legaktívabb energiatermelőit – ezáltal a legvaskosabb befizetőket – évente egy darab, nulla vízfogyasztású, energiatakarékos tevével jutalmazták, amit kötelező volt elfogadni. Záradékként beiktatták, hogy a következő évben megtermelik a teve szerény, víztelen takarmányozásának többletenergiáját, és befizetik annak költségeit, egy fényesebb csokrú, 20-as égőkkel gyéren megvilágított, teveparkolókkal tűzdelt utcájú, erőműmentes, önkéntesen termelt és fizetett, ingyen-energiájú szép világért.

A két km/órás luxustevék elhalálozása kapitális bűncselekménynek számít, már csak azért is, mert esetükben a fejre szerelt, 24 órás energiageneráló szélkerekek surrognak, nem úgy, mint az elkényelmesedett éjjel-heverők alig kilenc órás noszogatásra történő kerékpörgetése.

Meg kell adni, a beszerelt szélérzékeny Vracsek bogarak, amint a horkolás ereje a normában foglaltak alá zuhan, maguktól akkora csípést adnak, hogy a lumpoló, álmában dolgozni nem akarót, szorgos görgő horkolásra, energikus légkilövellésre serkentik. Forogjon a kerék, forognia kell.

A leselejtezett tevék tevékenységét pénzben ki lehet váltani, ám ha egy családtag elszabotálja a termelést, és netán meghal, az elhalálozási adó – aminek bevezetése elkerülhetetlenné vált, egy öntudatlan társadalomban – nem elégséges a hiba helyrehozására. Az életben maradt társ vagy családtagok túlórában, ha ketten voltak, akkor 18 órás napi horkolással, kötelesek a szabotőr büntetésének kifizetése mellett, a kimaradt munkaegységet végighorkolni.

Egykor, árokpartokon fetrengő ősök nem értenék utódaik vizesárokba bújását, hogy legalább a víz alatt, napi fél órát ne kelljen horkolni.

2011. október 3., hétfő

Nyikordia

– Csáptalan barátaim! Paradicsomszószra emlékeztető, gyönyörűséges honunk elhagyása óta készülünk, burokrepülésben – hajóinkkal sarlós V-alakban –, szorosan egymást követve elérni a Csoportos Bajszú csillagkép, Plecsni csillagának harmadik, Pöttöm bolygóját. Valamikor, a mandulagyökér-korszak idején, néhány felderítőnk gyors, hatékony, de nagyon veszélyes örvénylő technikával begyűjtötte az alapvető tudnivalókat erről a kicsi, egyholdas kerengőről. Ebből a távolságból még vöröslik. Ha közeledünk, mindenki vegye fel a kékérzékeny szemüvegét, mert vakítóan kóros, ultrakék sugárzással teli zónába kerülünk.

A bolygót nem gyíkoidok lakják, mint mi. Elképzelésük szerint, kívülről csakis ellenség közeledhet, zöld külsővel és rovarcsápokkal. Amolyan fastlikszabású, két lábon mászkáló, felső végtagjaikkal hadonászó, különféle színű, még a csigáktól is jelentősen különböző bentlakók zizegnek. Elvárásuk továbbá, hogy hajóink palacsinta kinézetűek legyenek. Ezért a gyors zöld festékzuhany, szemüvegillesztés, valamint csápos jelmez felvétele után, minden egyes – csak békét ismerő gyíkoid – társamat felkérem, a dandyszoba rövid ismertetőjével, a nyekegő hang és a Föld-lakók úgynevezett „gonosz” jelzőjével illette viselkedésmód színészi elsajátítására. Ezek után helyezkedjenek zöld egünk sárgás kisüléseire emlékeztető, füstváró pozícióba, mikor is rámabillentyűzetünk rekity fokozatáról előidézem a meglapulást, a palacsintapörgő lehetetlenség szikrázó illúziójának külsődleges észlelése végett.

Közeledünk, már vakít a kék, különleges védelmünk nélkül odalennénk! Nehéz lesz kapcsolatot teremteni ilyen félős és ellenséges furcsaidokkal. Gyakoroljanak, a rendes gyíkoid mozgás függőlegesítésére, rövidesen leszállunk!

– Mondd, egyetlen Tarfej, megölelhetlek?

– Hagyj fel most a szeretettel! Legalább látszólag játsszuk azt, amit várnak. Tudod, vendégségben nem illik különcködni.

– És Tar, ezek a Föld-lakók minden számukra kívülállót nyeszlett szemivertikális, zöld csápos, nyiszogó, bogárhangú – hogyishívják, most tanultam, ja – gonosznak képzelnek?

– Igen, sajnos majdnem mindegyikük.

– Tar, ide az angyalok sem járnak úgy, mint hozzánk, törzsvendégségbe, vagy ha igen, akkor zöldre festetten, csápokkal?

– Ne ostobáskodj! Tudod, hogy az angyalok anyagtalan, fehér színű fénylények, mindkettőnktől feljebb állóak. Ilyen komédiába soha nem mennének bele. Mi is csak az udvariasság miatt tesszük, eléggé elvtelenül.

– És mit csinálnak olyankor a Föld-lakók?

– Hazudnak, kérlek szépen, majd megkeresed a lexikonban, mert a hazugság szó is fehér folt a világunkban. Egész mást mondanak, mint ami van.

– Tehát, aki angyalt lát, megijed, elrohan, és soha többet nem szól senkinek róla?

– Ha veszi a bátorságot és elmeséli, nem normálisnak nyilvánítják.

– Mi az a nem normális?

– A Földön komoly viselkedési elvárások vannak, aki azoktól eltér, vagy azoktól eltérőt állít, azt az úgynevezett nem normális jelzővel illetik.

– Nagyon bonyolultak és egyre kevésbé szeretetreméltóak a Föld-lakók, pedig nem is tudom, milyen az a nem szeretetre méltó. Nem vágyom találkozni velük. És milyen más alternatíva van, ha az angyalok mindenhová, mindenkor szabadon járnak?

– Az opportunista Föld-lakó, egyszerűen azt hazudja, hogy zöld csápos, cirpelő rondasággal találkozott, aki rálőtt.

– Nagyon furcsák ezek a Föld-lakók! Ezekkel az ismeretekkel gyarapodva sokkal hatékonyabban tudok készülni a találkozásra.

– Főnök, nagy baj van. Lehet, hogy feleslegesen utaztunk 246 000 fényévet.

– Mondd, Nacek, miből gondolod ezt?

– A földi sztratoszféra alsó rétegében, a világűrhöz közvetlen közel, innen már jól kivehetően, "Ufóknak behajtani tilos" táblák hemzsegnek egymást érve, akár nálunk a bolygóburokra hatalmas betűkkel kiírt "Örülünk, hogy meglátogatsz", egymást érő feliratok.

– Ez nem lehet igaz! Most akkor fordulhatunk is vissza rendes gyíkoid hazánk irányába. Sok mindenre felkészítettek a felderítők, de ilyen elképesztő brutalitásra nem. Mindenki feszítse ki gerinctegezének húrjait, 47 000 generáció múlva, utódaink elmesélhetik honfitársainknak, minő csúfot ejtett rajtunk ez a képtelenül túlkékült, furcsán lyukacsos rétegű, fastlikszerű barbárok által lakott bolygó. A felderítést befejezettnek nyilvánítom. Hazaindulás előtt, mindnyájunk buzdítására és az összetartozás jeléül, a személyi deszkadarabon mindnyájan kaparjuk el, hosszanti fekvésben, a nemzeti himnusz csodálatos nyikordjait, nemzeti lebőszülésünkre.

2011. október 3., hétfő

Egy kis bőcsködés

András bá' csak vergálja félreborult szénásszekerét. A völgyben az est leszálltát fekete esőfelhők nyomatékosították. "Vihar lesz egy kettőre, még a szekerem alá sem fekhetek – gondolta. – A lovakat sem hagyhatom, kezdhetem az egész munkát elejről. Le kell rakodnom, felállítani a szekeret, majd vissza az egészet. Olyan fáradt vagyok, hogy legszívesebben lefekünnék alvó ping-pong labdának, a fúvós fesztivál valamelyik kürtjébe. Ezek a lovak es, mit csenyáljak velük, elcsenderedett a baloldalinak az istrángja. Úgy összehúzta kettejüket, mintha egy nyolclábú ló állna a szekerem előtt, még jó, hogy lábuk nem törött".

Az eső elkezdett szemetelni, ijesztően szerteágazó cikázású villámok csapdostak, valahol fent a Hargita tetején. Az egész felhő akkora volt, mint maga a hegy, és belegyúródott a völgybe.

A két csóró – Székelyföldön a kamaszt ezzel a szájat mosolyra húzó jelzővel illetik – az utolsó pillanatban vette észre a felfordult szekerű András bá’-t.

– Ne te ne – szólt az idősebb –, a szomszéd vidításra szorul. Hajtsunk kicsit tovább!

Odaköszöntek a szekér tetejéről, a világ leghétköznapibb módján.

– Jó estét, András bá'! Műk menyünk haza, látom, maga még marad. Na, Isten megáldja!

S a lovak fáradt tempójú baktatásával húzatták magukat egy kőhajításnyit, majd megálltak, leszökkentek és visszasétáltak. András bá' még mindig azon tépelődött, hogyan oldja meg a helyzetet, bár ez a két ifjú pillanatok alatt helyre segíthetné. Szomszédok is, segítőkészek is, de most valahogy olyan undokul viselkednek.

– Mit tátjátok itt a szátokat, két málé?

– Műk semmi egyebet, szomszéd bácsi, mint tanulunk.

– Mit tanultok? Ejsze, gyantabámulást.

– Amikor már igen-igen sötét van, a nap le es méne, szinte teljesen reánk szakadnak az ég fellegei, de hogy szomszéd bácsi tudja – csak így szemérmetösen mondom –, műk a kocsikerékkenést másképpen csináljuk, otthontájt, a hí alatt, a csűrben. Mindig kibillen, sok nyűgöt okoz, de most végre lelénk egy valódi bölcset.

És az idősebb odalépett az első kerékhez, ujjával megforgatta.

– Ez igen, alig nyikorog, nem kér ez még degenyeget. Testvér, tekerd meg a hátsót!

– Erre ráfér egy kevés.

– És mondja, szomszéd bácsi, most, hogy így jobbra dőlt ez a szekér, a két bal kereket zsírozza meg, s majd miután felállította és hazazötyög, úgy emberesen jól kialussza magát, a jobb kerekek holnapra maradnak, akkor balra dönti meg a szekerét?

András bá csak állt és nézett, nem tudta, hogy dühöngjön vagy nevessen, hogy nekiessen-e a két szemtelennek, vagy hagyja őket játszani. Nem így ismerte a szomszéd fiait, segítségre számított. De jótett helyébe jót várj alapon, ezt a fogalmat ők is elfelejthetik életük hátralévő részében.

A két suhanc nagy bölcsen nézte egymást, aztán nem bírták tovább. Egyikük sem adott jelet a komor, okoskodó szekéraljvizsgálat komolyságának megszüntetésére, de már olyan piros volt az arcuk és guvadt a szemük is, hogy egyszerre kezdtek el hahotázni.

– Na, jöjjön, szomszéd bácsi, tartsa a lovakat, és műk felállíjuk a szekeret!

Az egyik az egyik végén, a másik a másik végén ragadta meg a szénatető alatt a hosszanti rudat, aztán a hosszanti rúd szorítása alatti keresztszorítókat, a szénaoldalt, majd a szekér bölcsőjét.

– Meg ne haragudjon – szólt a fiatalabb –, műk es felborulánk vala nem egyszer lehetetlenségünkben, mikor kétannyit akartunk hazavinni, mint amennyi a szekérre fér, de ketten vagyunk, maga egyedül. Ne rakja így meg máskor soha! Jobban jár, ha mint az ökröket, úgy vezeti elöl a lovakat, hogy minden zöttyenőt és követ elkerüljön az országútig. Onnan már baja nem lehet. Most már tényleg Isten megáldja, előre megyünk, nem sietünk, még hátra-hátrakukkantunk, aztán majd az országúton megszaporázzuk.

2011. október 3., hétfő

A márkajelzés "Laci" lesz

Takácsék a családi gazdaság teljes összeomlása előtt, minden belső feszültséget és félelmet időlegesen száműzve, kerekasztal konferenciát tartottak. Erre a nagymama – formailag valóban sarkatlanul kerek – ebédlőasztala volt a legalkalmasabb. Irénke korábban a cipőfűzőgyár kapszáló részlegén dolgozott alkapszálóként, egészen a cipőfűző divatból kimeneteléig. Ma már bőven elég egy családi vállalkozás – három-négy munkaerővel – az egész ország cipőfűző keresletének teljes kielégítésére.

Az éjjel-nappal Singer varrógépét taposó Sándor valaha egy konfekció ruhagyár legjobb szabója volt, de a márkás holmik korában már senki nem szabatott sem nadrágot, sem öltönyt, sem semmit. Hiába van a kisujjában a szakma, és csuklyával a fején is képes tökéletes munkát végezni, megszűnt az ágazat. A gyerekek inkább kibicek voltak az asztalnál, de Sacika is, Lacika is egyre dühösebben vették tudomásul, hogy előbb megcsappant, majd megszűnt a zsebpénzük. Ráadásul sem a divathoz, sem az életkoruk szerinti szükségletekhez alkalmazkodni nem tudtak.

Sacika hátradőlt, térdén keresztbe tett lábakkal, fekete hosszú haját hátralógatva, már-már visítva röhögte ki – szerinte – tehetetlen szüleit. Lacika, aki télen is napszemüvegben járt, sőt éjjel is, letépte szeméről az odaforrottnak gondolt "fejrészt" és széttaposta.

– E helyett a bóvli helyett rendes márkásat akarok holnap reggelre, mert napszemüveg nélkül nem teszem ki a lábamat a házból. Igaz, hogy van még egy tele szekrény utánpótlás, de nekem valódi kell, a legmárkásabb!

– Gyerekek, inkább tanácsot adjatok morgás helyett, ez nem a TV-ből jól ismert kampánygyűlés, csak egy családi eszmecsere a túlélésre, fennmaradásra és talán a felemelkedésre – mondta Sándor.

– Tudjátok, gyerekek, úgy érzem magam, mint tömlöcök mélye alatti pincesorba befalazva, a szégyentől és gyalázattól. Legalább egy parányi fénysugár szikrázna valahonnan, a fekete csontsötétségből apátok szakállára – szomorult közbe Irénke.

– Egyetlen őseim, most az egyszer bedobok egy mentőövet, amibe, ha befut, magam is, akár aktívan, a két kezemmel hajlandó leszek, bizonyos fokig – most akkor én hülye vagyok, hogy munkára ajánlom magam, na, nem baj, folytatom – beszállni.

– Mondd, kisfiam, mi az ötleted? Legyen az bármi, elgondolkodunk rajta!

– Tudod, papa, olvasgattam meg keresgéltem a neten. Olyan jópofa szerkót találtam, amit te, az örök szabólegény s a mami – cipőfűző szakértőnk – együttesen, világszínvonalon gyárthatnátok. Előbb itt, a lakás alagsorában, mondjuk úgy 200 mintapéldányt, természetesen ahány, annyiféle legyen, mert egyedi dolgokat kell csinálni, ha az ember a piacra be akar tódulni és márkásra faragni a nevét. Aztán, ha a megrendelők, egyik a másik után özönlenek, ki lehet találni a továbbit is, minden a bevétel függvénye.

– Bökd már ki, gyermekem, miről beszélsz!

– Mondom, olyan spéci, keményen macsós ruhadarabról van szó! Nagyon hosszú ujjú ing, kemény vászonból, hátul összefűzött, irreálisan hosszú ujjakkal, amelyeket a cipőfűző szakértő mami rásegítésével gyártott zsinórokkal lehet összekötni.

– Kisfiam, megbolondultál, anyukád nem fog kényszerzubbonyokat gyártani! Az elején még azt hittem, hogy corset – tudod, olyan régi fűző – gyártása jár az eszedben, de amiről te beszélsz, az kényszerzubbony!

– Anyukám, a szexi ruhadarabokat ismerem, azokkal biztosan nem tudjátok felvenni a versenyt, ebben viszont fantáziát látok, gondoljátok végig. Valami olyasmiről van szó, amit betiltottak! Mire van általában kereslet, na, mire, na, mondjad már, Saci! Ami tilos! Te is azért jársz egyszerre három sráccal, mert az ősök tiltják, különben eggyel is megelégednél. Mondjuk, hetente válthatnál.

– Kislányom!

– Anyukám, most légy szíves, az ájuldozást hagyd luxus időpontokra. Nem érünk rá! Hetek óta jajgattok, tudtam, hogy valamit ki kell ötölni. Itt van negyvenhat különböző kényszerzubbony-terv, elég sokat melóztam rajta, de rendesen megcsináltam. Reggel nekiestek, és mire befejezitek, meglesz a többi, legalább százötven terv is.

Az előbb, amikor munkával besegítésről beszéltem, erre gondoltam. Félre ne értsetek, eszem ágában sincs – mondjuk lógatott fejű, vörös orrú kismalacként, hátrakopaszodott kora öregen – szabóollóval vacakolni. Saci, nálad más a helyzet, nem tudom, hogy be tudsz-e társulni. Van neked az a használhatatlan papucsod, az a tizenhat centiméter magas, gurulós, amelyikben csak elesni lehet. Látod, nem is vagy te ügyetlen, megtanultál benne járni. Persze, járhatnál normális cipőben is, de miért tennéd, a többi csaj sem teszi. Veszünk egy megkülönböztető jelzéses kék lámpát, azt gyönyörűen a fejedre csatolod, és az első darabokat barátaid fogják reklámozni. Ez ugyanis férfidivat! Így megkérlek szépen, hogy a jelenlegi három mellé, még legalább ötöt, hatot szerezz be! Te gurulón mész elől, ők utánad. A mami majd szépen rájuk csatolja, ahogy kell. Valami jó kis reklámszöveget is kitalálok. Vonjátok be a baráti kört is, most én is széttépem a "ne barátkozz senkivel, a barátaiddal főleg nem" ars poétikámat sugárzó poszteremet, és minden hülyének szólok.

Előbb a városban, majd a megyében, minél hamarabb a fővárosban és az egész országban divatcikket kell belőle csinálni, és tenni azért, hogy továbbterjedjen, mint a felettünk gyönyörűen fodrozó, tükörsima rádióaktív felhő. Akkor a beszerzési ár és ráfordított munka díjának százezerszereséért boldogan fogják vásárolni. Tudjátok, ősök, ismerem az érzést – most így napszemüveg nélkül –, milyen, amikor az embertől elalázzák a hovatartozást egyértelműsítő... divatcikket.

Munkára fel, én leszek a főnök, a márkajelzés "Laci" lesz.

2011. október 3., hétfő

Játékidegek

– Kedves Nézőink! Osztozzunk két barátunk – mondhatni önkívületbe szállott – örömében, hiszen a garantált kétszázmillió tulajdonképpen már a zsebükben van. Kvázi tulajdonosok! Roppant elegánsan oldották meg a kör négyszögesítését is rombusz formájúra, hiszen mi természetesen nem négyzetre, hanem négyszögre gondoltunk, és ebbe a fogalomkörbe a rombusz belefér. Az a minimális akadékoskodás egyesek részéről, hogy a középponttól egy rombusz oldalainak pontjai nem mind azonos távolságra vannak, végül is mint relatív lehetőség – a teremben ugyanis nincsenek matematikusok –, ejtésre került. Bízvást nevezhetem őket barátainknak, hiszen önök is már másfél órája – a valóságban 24 perce – ismerik őket. A reklámblokkok sok mindenre jók, arra is, hogy emberibb közelségbe kerüljünk a szorítóban álltakkal. A műsor előtt és annak szüneteiben Balambér és Stefánia elárulták, hogy nyerés esetén az árvízkárosult falujuk romba dőlt házainak újraépítésére, mintegy jótékonysági cselekedetre költenék a pénzt. De hát, nem nagyon volt a játék nemzetközi előéletében a fődíj megnyerésére precedens. Ím, megtört a varázs! Kétszázmillió – kimondani is zsigereket bizsergető –, talán nem is felfogható összeg, főleg, ha euróban gondolkodunk! Ilyenkor, még puszta formaságból, felteszünk egy igen könnyű kérdést, tudják, senkinek nem az a hobbija, hogy az emberek örömét tönkretegye, ezért tekintem én máris győztesnek őket. Látom rajtuk a feszesen, fényesen csillogó arcbőrükről és minden idegességet elvetett, korábbi remegő torzulatok elmúltából, hogy megkönnyebbültek. Jöjjön hát az utolsó kérdés! Ismétlem, ebben a magasságban már nem a győzelem tönkretétele, nem keserű szájíz, meg ehhez hasonlók szántása-vetése a cél. Kérdésem tehát, jól figyeljenek, barátaim: igen vagy nem?

Balambér, két tenyerét ökölbe szorítva, ismét a korábbi ideges, fogcsikorgatásos állapotba zuhant:

– Micsoda igen vagy nem? – kérdezte remegő hangon.

– Lehetne pontosítást kérni? – rebegte Stefánia.

– Nem! Pontosítást nem lehet kérni. Sőt, ha bármit mondanak azon túl, hogy igen vagy nem, akkor sajnálattal közlöm, önök vesztettek. – A műsorvezető arcáról valahová elrepült, nagy messzeségbe, az üveghegyen túlra a bájos, fogvillantós jóindulat-mosoly. – Választ kérek, még öt másodpercük van. Négy, három, kettő...

– Igen! – ordította idegesen, haját borzolva Stefánia.

– No, most már a dolgok végére érve, semmi más nem vár önökre, drága barátaim, mint az eredményhirdetés. Utána következhet a következni való!

Dobpergés és szemet meg idegeket betegítő reflektor-fénycikázások alatt, elordította magát:

– A helyes válaaaaaaaaaaaaaaaaaaa...

Kovácsék otthon, már majdnem gutaütést kaptak. Kovács úr az óráját nézegette, Kovácsné, frissen lakkozott körmét harapdálta, hogy mi lesz most.

– Te asszony, ez a pasas világrekorder, már öt perce egyfolytában mondja, hogy a válaaaaaaaaaaaaaaa... Ki is fogom próbálni, mennyi ideig bírom!

Kovács úr megpróbálta. A 37. másodpercnél úgy érezte, belégzés nélkül már nem fog többet kilélegezni. Kovácsné felsikoltott, bevágtak egy reklámot.

– Most mit csinálunk? Én megőrülök, nekem tudnom kell, hogy nyertek-e, vagy nem!

– Valahogy kibírjuk, drágám, nem tarthat ez olyan sokáig, visszakapcsolnak és kész.

Kilenc percig tartott a reklám, amikor is a stúdióba visszakapcsolva, a műsorvezető, még mindig mondta aaaaaaaaaaaaaaa... Tette ezt hat percen keresztül, és Kovácsékra egy újabb reklámblokk szakadt. Már sokkal jobban örültek volna egy bolharitkítónak, de nem volt választási lehetőségük. Tizenkét hasonló reklámblokk után – az így három és fél órára dagadt műsoridő végén –, a játékvezető végre befejezte a válaaaaaaaaaaaaaaaaaszt.

– Nem, drága barátaim! – mondta, mintha mi sem történt volna. – Most nem nyertek, majd legközelebb. A kétszázmillió itt várja magukat. Árvizek jönnek, árvizek mennek, jól fog ez még jönni. Izgalmas volt ez a játék! Kedves nézőim, remélem, kiválóan szórakoztak.

Balambért és Stefániát a háttérben, hordágyon kivitték a képből, de hogy ne törje meg a műsor varázsát, feléjük intve a mókamester megjegyezte:

– Látják, nem a kétszázmillió a fontos, hanem a gondoskodás, a szeretet! Többlet szolgáltatásként, megjutalmaztuk őket két darab – egyszeri – gyaloghintó-használati lehetőséggel. További kellemes estét kívánok, várok mindenkit a következő előadásra!

2011. október 3., hétfő

Pótoktatás

– Vegyük ezt olyannak, mintha egy vizsga utáni vizsga volna. Ne szisszenjenek fel, nem pótvizsga! Rosszul fejeztem ki magam, talán inkább pótoktatás. Íme, egy emberi lény.

Hat esztendő alatt, annyi mindent megtanultak gyógyítani. Maguk ugye mind gyógyítani akarnak? Hangosabban, elég vérszegény az igenjük! Ezeken a gyakorló köpenyeken, nem is értem, két oldalt miért zsákméretű zsebeket viselnek? Szóval mit szeretnének, gyógyítani? Hát nem tudom, lehet, hogy mást meggyőznek.

Nos, itt ez az emberi lény, tulajdonképpen csak látszólag és átmenetileg az. Még egy picit várjanak, előveszem az élethossz-meghatározó műszert, puszta kíváncsiságból. Magának, kisasszony, őszinte részvétem. Tati, maga igazán hosszú életű lesz! Langaléta, a szikársága sem védi meg, kínlódni fog hosszan a középkor és az öregedés határáig. Na, nem ijesztgetem tovább magukat, hanem megkérem kedves asszisztensemet, hajtsa végre az – úgynevezett – élettelenítő tevékenységet.

Az élet, mint tudják – hat év alatt megtanulták – nem tart örökké. Egyeseknél, mint ennél a balszerencsés fickónál, mesterségesen szüntetik be ezt a melléktevékenységet. Nézzék az órájukat! Kislány, maga ne biggyessze a száját, úgy látom, kevesli. Igen, kevesebb, mint két percig tartott ez a közepes fokozatú élettelenítés. Jöjjenek, győződjenek meg pulzusméréssel! Jó, most álljanak vissza! Kérem, mindenki mondja el – lehetőleg egy szóban –, milyen különbséget lát, az itt látható – úgynevezett – halott és a kicsit korábban, élettelenítés előtti, alig ember között. Mondjuk balról jobbra.

– Hát egészen nyugis lett, már nem remeg.

– Igen. Maga?

– Furcsán tátog, helyesbítek, nagy Á-t mond, pedig nem is a gégészeten van torokvizsgálaton.

– Igen. Maga? Valamit nagyon bámul a plafonon, maga, kisasszony!

– Nem tudom, szerintem halott.

– Rátapintott a lényegre.

– És maga már nem is mond semmit? Fiatalember, teljesen bezsebeltnek érzi a Summa cum laudés diplomát, így vizsgák után?

– Professzor úr, szerintem újra indíthatná azt a robotot!

– Tessék?

– Elnézést, megismétlem. Most, hogy már mindannyian láttuk ezt a szimulációt, van képünk arról, milyen lehet egy ilyen típusú elhalálozás, de akár újra is indíthatja a robotot, hiszen megtette kötelességét.

– A robotot?

A professzor homlokon csapta magát.

– Maga csíp-csíp-csókán felnőtt, bájos mosolyú, szépreményű ifjú! Mi nem szoktunk szimulációkat végezni, mint tudja, a hat év alatt soha nem került ilyesmire sor.

– Azt akarja mondani, hogy...

– Azt akarom mondani, hogy mindenki jeles-, csillagos jeles-, meg amit el tudnak képzelni-re vizsgázott, kivéve magát, évismétlő biciklilovag. A csúszós fejű papájának elmagyarázhatta volna, hogy nálunk nincsenek utánzatok, a robotok nem a mi világunk. Orvos szeretne lenni?

– Nem, professzor úr!

– Tessék?

– Ismétlem, nem. Egyre jobban érdekel a kibernetika. Emberszabású robotokat fogok csinálni, hogy az ilyen hamburgeragyú professzorok, mint maga, még egyszer ne tudjanak ilyet csinálni.

Az asszisztens kapta el estében a lekerekedett szemű, vastag, kidagadt nyaki erekkel hátravágódó professzort. Odahúzta az előzőleg sikeresen „életmentesített”, szemléltető halott mellé, és megjegyezte:

– A professzor úr utódja én vagyok, mostantól engem szólítsanak professzornak, és megtekinthetik ezt a másik, korábban élő, most váratlanul életmentesült halottat. Jöhetnek pulzust mérni!

2011. október 3., hétfő

Műküdik a generáló!

– Eléggé késő van már, a gondolatgenerálókat működésbe léptethetnék! Nagyon síkos így, a gondolattalanság semmi biciklijén pedálozni!

– Anya, már működnek, hallom a hangodat, a halláshoz pedig gondolat kell.

A gondolatgenerálás, ha szétszórtan is, de az alsó fokozatokban megkezdődött!

– Fiacskám, a halláshoz fül kell!

– Ma-ma! Nem, ma-ma, a hal-lás-hoz, el-mé-le-ti-leg agy kell, a-mi i-rá-nyít-ja a fü-let, de ha nem gon-dol-kod-nánk, ak-kor nem vol-na szük-ség gon-do-lat-pót-ló-ra.

– Nem értelek, kifinomultan agysegéd-gondolatgenerálóval ellátott, családi valakim...

– Mama, nálam már jól működik. A fiad vagyok!

– Tudom, ne beszélj zöldségeket, nálam is túl van már a melegedés fokozatánál, így a kioktatást vedd mind a két félválladra és megkérlek, ne legyél ilyen faragott fejű illúzióromboló. Ebben a fázisban, ha nem juttatják eszünkbe, már nem emlékszünk, hogy olyan agyatlan –segédgondolkodású – primőrök vagyunk csak, mint a kormányzó úr, a keveset beszélő, sok mindenkit kinyíró filmjében. Nyomás, indítsd be a húgaid gondolatgenerálóit, aztán az összes háziállatét! Én oldalba vágás előtt, a biztonság kedvéért, apádét beindítom, igaz, hogy az eléggé sokkoló. Egyszer megcsinálta velem, és képzeld, alvás közben gondolkodtam!

– Anya, már rendesen mennek a generálóink, ne ejtsük magunkat fogalomzavarba! Nem gondolkodtál, hanem működött a generálód!

– Ja! Kisebb gond van, a fateredé lemerült, és úgy látom, valamilyen érintkezési hibák is felléptek. Szólj be, légy szíves, a karbantartóknak, ha már beindították a saját generálóikat, jöjjenek, és apád észpótlóját csinosítsák a régire! Amúgy régen, amikor ez az újítás még nem egyenmosolygott az emberiségre közkincsként, és csak a privilegizáltaknak volt elérhető, fogtuk apáddal egymás kezét és néztük egymást. Egy okos daliának láttam, ő engem egy szexbombának talált. Most, mikor nekünk már közkincs, a privilegizáltak pedig inkább megelégszenek gondolatgeneráló-használás helyett, a rendes agysejtek – nem emlékszem micsoda – használatával, apádat egy totyakos selejtnek látom, és képzeld, ő engem egy tramplinak, pedig nem is vagyok az!

– Anya, megenné a fene, ha ez nem lenne állítható! Szerencse, hogy az ilyen elszállt pillanatokban, amelyekhez hasonlóak nekem is vannak, talán még a húgaimnak, esetleg az aranyhörcsögöknek is, azonnal a negatív, vagy pozitív helytelen kilengésből – a szűksejtagy-használó réteg oktatása szerint –, optimálisra állíthatjuk. Azon belül, ha valami nem tetszik, annyi fokozat van, ahányat akarsz! Ha valamitől túlságosan elszálltál, ugyanúgy visszavesz. Sőt, ha az ember esetleg meggabalyítaná a programot, az automatikusan jelez a központi sejtagyasoknál, akik egyből – a nekik megfelelő kérgű, Rambotikustól Gézásig, nőknél J.I. Janestől Paulásig – önként és ingyenesen visszaállítják. A generátor szerencsére nem engedi csak korlátozott emlékfoszlányokban visszasejleni a múltat, de mi egy boldogabb világban élünk – mint felfújt, fehér kisnyulak, tüskésre barázdált kisvasutak felfűzött csodája mellett –, erről meg vagyok győződve.

– Szépen beszéltél, fiam, és igazat. Indítsd napodat rendesen, generáltan!

2011. október 3., hétfő

Kicsomagolt becsomagoltak

Takács úr fejében cintányéros dobszólót járt a fabatkát sem érő sorozatgondolat, kiirtó kísérlet. Szorosan a járda mellett, falhoz simulva, már-már csiszolva azt, lépegetett. Bal kezével végigsimította hátrafésült, ősrégi hajolajjal egybetapasztott, dús, erős tincseit. Tehetett volna hajzselét is, de nem volt bizodalma benne, még gyerekkorában raktározott néhány hordónyi hajolajat, hogy biztosan maradjon egész életére.

Szokatlanul üresen tátongott az utca. Erre a dologra akkor figyelt fel, amikor egy cserép valahonnan a magasból – gyöngéden, mindig ápolt frizurája kellős közepén – vágódott be. Az érzés is bevágódott valahová, a boka ínszalag tájékába. Nem közönséges tetőfedő cserép, hanem színesre cicomázott, jóféle virágfölddel teli illette fejen a menetelőt. Megállott, elcsodálkozott. Előbb nézelődött egy kicsit, aztán, amikor felmérte, hogy semmi különösebb baja nem lett, a két térde váratlanul funkcionálisan megszűnt a reájuk rótt kötelességet teljesíteni. Talán hároméves korában tottyant utoljára olyan bájos huppanással, az arcán fehér fogsora mosolyával díszítve, mint most.

– Ejnye, azt a rózsaszínű kutyakombinét! – gondolta, és már fel is pattant... volna, ám e helyett akaratlanul, csendben könyökére hullt, és lágyan hanyatt terült a járda kellős közepén. Két szeme nyitva maradt, és mozdulatlanul követte az égen ide-oda mászkáló, salakos hószínű fellegek közül kibukkanó napot, amely, úgy érezte, bágyadt megvilágításával is kiégeti a szemét. Pedig milyen messze állt az a fény az augusztusi kánikulák egész eget beterítő, mindent szétvirító napétól.

– Hová lettek a becsomagoltjaim? Kicsomagolódtak! – suhant át fejében egyre komorabb arccal a gondolat.

– Nem bírom a fehér békegalambok naptól vakító röptét – gondolta és minden erejét összeszedve a nyitva maradásra ítélt szemét behunyta. Ez a munka csak félig-meddig sikerült. Szemhéjai legördültek, közben elégedetten nyugtázta, hogy a garázda cserép színes miszlikre hullva vesztette életét. Beleszagolt a koromfekete földbe, és boldogan vette tudomásul, hogy első osztályú minőségű! Mozdulni nem tudott. Szeme csekélyke résen át táskáját és annak tartalmát nem láthatta, nehezen gondolkodott. Muszmoghatnékja támadt, ebbe bele is fogott. Szeme sarkából kereste a kicsomagolt becsomagoltakat, de csak a mellette álló oszlopszerű égimeszelők kalapos felállású csoportját látta, amint két lábra állva, mozdulatlanul, mindegyikük fog egy-egy kicsomagolt becsomagoltat, pedig kincseit évtizedekkel korábban bezsírozva, használatlanul rakta el, az azokat használatba venni akarók elől.

Már túl jól látta, hogy mindegyikük egy-egy kicsomagolt becsomagoltat nagyon fog. Aggasztotta, mi lesz, ha nem tud megmozdulni, esetleg ezek a zsiráfnyakú, mozaiknak tetsző élőkép-alkotók fogják, elviszik és használatba helyezik azokat. Bár, ahogy látása kitisztult, furcsán elnyúlt arcokat észlelt, így a kicsomagolt becsomagoltakra valami más jövő szakadt. Fogók voltak ők, de fogták őket az elnyúlt fejű kétlábúak. Patkányfogókat fogtak, s jól fogták őket a fogók.

Valahogy végre sikerült becsuknia a szemét. Előbb sárgán, majd teljesen zölden világított lámpája. Ismét kinyithatta a szemeit, és felkönyökölt. Mellette egy segítőkész, négykézláb álló, furcsán nézelődő emberke szöszmötölt.

– Jól beverte a fejét. Bocsásson meg, azt hiszem a gondatlanságot én követtem el a harmadik emeleten. Tudja, ahogy elosontam a virágcserép mellett, picit megsúroltam, de annyira a szélére tették a tulajdonosok, várható volt, hogy magától is leesik. Jöjjön, segítek felállni!

– Nem szükséges, egyedül is sikerül. Nem lát itt körülöttem egy csomó patkányfogót?

A négykézláb térdepelő arcán a rettenet jelei után két könnycsepp gurult végig, majd mély, cincogásszerű jajt kiáltott:

– Maga patkányfogókat árul, netán használja is őket?

– Fészkes fenét! Kölyökkoromban, mikor megvették a szüleim, bezsíroztam és becsomagoltam őket. Úgy elrejtettem, hogy soha nem találták meg, egyet sem használtak közülük. Aztán, mikor a magam lábára álltam és elköltöztem, legféltettebb kincseim gyanánt a hálószobámban, az ágyam alatt őriztem a mai napig.

– Mi lelte, hogy éppen ma vette őket elő?

– Ugyan, uram, mindennap előveszem. Látja azt a gyönyörű dobozt, ahogy be vannak csomagolva?

– Csak voltak, szerteszét hever itt minden!

– Mindegy, abban a kofferben hordom, viszem őket, hogy a becsomagoltak ne tudjanak kicsomagolódni. És ma látja, épp a maga közbenjárására kicsomagolódtak a becsomagolt fogók. Az előbb még annyian fogták őket, annyi volt a patkányfogó-fogó, hogy csuda. Ahogy észrevették, hogy éledek és térek magamhoz, úgy tűntek el rejtekükbe, akár a száguldó üstökös csóvája után a semmi. Maga meg most itt segít nekem, de már jól vagyok.

– Ne hősködjön! Felülünk szépen, most térdeljen fel!

– Felállok!

– Várjon, nyújtom a kezem. Úgy! Szédül még?

– Már egy cseppet sem. Össze kell szednem a fogóimat, hogy elő ne kerüljenek. Tudja, a rejtekükből!

– Akkor szedegessen nyugodtan, én is eltűnnék.

És a furcsa, segítőkész idegen, újra négykézlábra helyezkedett – a számára természetes testhelyzetbe, összement – és beugrott az első pinceablakon.

Takács úr összeszedte a kicsomagolt fogókat, újra becsomagolta őket, hogy ne legyenek kicsomagolt becsomagoltak, és még véletlenül se legyenek fogók sem, akik őket fogják. A patkányfogókat berakta zsírozott dobozukba, majd féltve őrzött táskájába, leseperte a haját, és indult tovább.

http://boerpeterpal.blogspot.com/2011/10/inkognitoban.html

2011. október 3., hétfő

Inkognitóban

– Szia, Julikám!

– Szia, Vince, hamarabb jöttél, óvakodj, mert kirúgnak! Nehezen kerítettük azt a csirkelábpucoló, megyei főszakértői állást, ahol nyolc órában nyolcat, egy asztal mellett – hasadra ütve – csirkeláb-számokat saccolsz.

– Nézd, kincsem, nem szeretem a földhözragadtságot, mindig előre kell nézni! Aladár, Józsi bátyám osztálytársa, egy sima mérnöki diplomával, eddig valami albeosztotti funkció alázottja volt, most rávisított a szerencse, kinevezték a csirkekörömkaparó-gyár igazgatójává.

– A mindenit! Hogy egyeseknek milyen jól megy! Mi meg itt csak saccolgatunk, saccolgatunk. A kolléganőim meg jókat röhögnek, mert én még mindig egy textilgyárban dolgozom, főteremnézőként. Tulajdonképpen úgy tekintenek rám, mint egy almunkásra, pedig az én végzettségem – tudod, sörgyári penész-szaktanfolyamot végeztem nyolcadik után – nem ilyen alantasságra rendelne.

– Nyuszifül, mostantól megoldódnak a dolgaink. A haverka, ahogy egy gyárban általában szükséges, párttitkárt választott magának.

– Na, akkor erről is lemaradtunk! Te nem is vagy párttag.

– Dehogynem angyalom, már két órája. Adtam egy ezrest, és 1927-es, 01-es a tagsági könyvem.

– Ezt jól megcsináltad, ilyenképp harminc évvel későbbről születtél!

– Nem értesz te a politikához, angyalom! Az a fontos, hogy lehetőleg a főtitkárnál – most már így nevezem elvtársnál –, is korábbi legyen a tagságom.

– Nehéz munka lesz, drágám, mindig utáltad a regnáló párt doktrínáját.

– Tetszik nekem, anyus, hogy ilyen azonnali magasröptű politikai kifejezésekkel, egy hatalmas ugrással minden lemaradásodat behoztad. Soha nem utáltam semmit, kincsem, ami a hasznunkra van. Na, most ez a drága jó ember, ha megválasztat, akkor kisebb csapdába keveri magát.

– Mekkora az a gyár?

– A területére gondolsz, angyalom, vagy arra, hogy hányan dolgoznak ott?

– Talán inkább a létszám érdekelne.

– Azt hiszem, 17-en, abból az igazgató, a párttitkár (én), tíz mérnök, három művezető, egy csoportvezető, valamint egy munkás. Nem tudom, a munkásra miért van szükség, de ez egy ilyen társadalom, drágám.

– Na de, biztos, hogy megválasztanak?

– Kérlek szépen, volt már olyan példa, hogy az igazgató javaslata ellen szavazzon akármelyik dolgozói közösség?

– Nem emlékszem, angyalom, kezdesz meggyőzni. Bizonyos előnyökről és hátrányokról kellene itt tárgyalni, úgy tudom, nem olyan magas a fizetés, talán kimondottan alacsony.

– Bizony, nekünk, párttitkároknak, ősrégi mozgalmistáknak, élen kell járni a példamutatással, ezért nem tehetjük meg, hogy a közösből többet kivegyünk, mint ami jár, mondjuk egy csirkelábkaparó – hogyismondják – munkásnak. De nálatok ki az úr a háznál, az igazgató vagy a párttitkár? Ugye, papíron az igazgató a góré, a valóságban szegény jó barátom, tetszik, nem tetszik, a beosztottam lesz. Szerezd meg, légy szíves holnapra, egy húszoldalas, tömörített brosúrában az összes mozgalmam tudnivalóját, művelt szeretnék lenni! Igen, nem felejtettem el, amit mondtál, valóban kevesebb lesz a fizetés, de majd alkalmazunk karbantartó kőműveseket, asztalosokat, lakatosokat, villanyszerelőket, rengeteg segédmunkást és mindent, amire szükség van.

– Mondd, a csirkelábkaparáshoz ennyi minden kell?

– Ugyan, drágám, hogy lehetsz ilyen naiv? Mondd, szerinted mikor kellene felújítani a lakást?

– Ó, csillagom, majd egyszer, a nagyon távoli jövőben, ha megengedhetjük magunknak.

– Úgy tervezem, három hét múlva nekiláttatok a munkának. Ha te is elviseled, e mellé az ötszobás putri mellé, felhúzatnék még egy tisztességes házat is.

– Szellemek repkednek a szemem előtt, és lopva robbant a hangulatom. Felnézek az égre, s látom, megannyi csillag az – milyen színű is?... nem érdekes, majd megtanítod.

– Pici szívem, ha téged nem zavar, azért időnként megengedem, hogy az igazgatóm is igénybe vegye ezeket a méltán nekünk járó szolgáltatásokat. Nagy a felelősség, nagy az elvárás. Legalább egy kicsit enyhítsenek a jótevőik szorosra fogott élet- és munkatempóján.

– De mi lesz, ha Aladár nem akar a beosztottadként viselkedni?

– Csillagocskám, attól ne félj! Bemegyek, elmagyarázom neki, hogy két lehetősége van, vagy duálisan vezetünk, párhuzamos munkamegosztással, ami esetünkben azt jelenti, hogy én vagyok az ő főnöke, ő mindenki másé, vagy politikailag megbízhatatlannak minősítem, és a kék ég alatt kifeszített, marha nagy futballkapu hálójába lövetem, a legjobb szép ruhás csatárral.

– Nem tudtam, hogy ilyen ijesztően, sőt elrettentően... már-már a frászt hozod rám... Okos asszonynak bölcs férje! Aztán, ha nem teszi, amit mondasz, rúgasd ki.

– Ugyan már, Julikám! Eszem ágában sincs, tudod, hogy van, új igazgató, új párttitkár, mint ahogy most is. Ameddig tart a dolog, addig kell maximálisan kihasználni a helyzetet, természetesen a munkaközösség és a dolgozó nép javára. Azt azért senki nem várhatja el persze, hogy a családomat hátrányos megkülönböztetés áldozatává csikorgassam. Viszont ha ezek a dolgok úgy működnek, hogy ha az igazgató megy valamiért – mondjuk, talál a megyei párttitkár az unokaöccsei között egy nála rátermettebbet –, akkor őt áthelyezik egy másik gyár igazgatójává. Nagyon nagy vakság kell ahhoz, hogy esetleg főmérnököt csináljanak belőle, vagy aligazgatót. Vele akár az is előfordulhat. Egy párttitkárt általában nem szoktak megfosztani elvhűségétől, főleg egy ilyen, születésem előtt harminc évvel keltezett tagsági igazolvánnyal. A jövőnket gyakorlatilag életfogytiglan bebetonoztam, hiszen rendszerek jönnek, rendszerek mennek, de ez az egy soha. Ez a mienk, mi küzdöttük meg!

– De szépen beszélsz, Vince! Tegnap még úgy utáltad őket.

– Julikám, ha még egyszer ilyeneket mondasz, feljelentelek, ha nem, te leszel a legboldogabb feleség a mozgalomban. Talán még annyit tudnod kell, hogy az életünk folyamán be fog következni a világkommunizmus.

– Hogy mennyit változtál, szeretett mozgalmista férjem! És mi lesz abban a gyönyörű világkommunizmusban, amire nem áhítoztunk még tegnap, de ma már nagyon?

– Mi lenne, csillagom, a főnökség része szeretnék lenni. Téged is, holnap a textilgyár nézegetőjéből áthelyeztetlek az előregyártott felhőkarcoló-próbaüzem szakszervezeti bizalmijává. Most aludjunk, Józsikával és Katicával épp elég, ha reggel közlöd.

Ácsi a torzsalkodással! a család nagyon-nagyon szereti, sőt eddig is szerette inkognitóban, az utolsó pillanatig nem hivalkodva, ezt a borzasztó nagy velős csontot.

2011. október 3., hétfő

Margitka kavar

Csabi békésen szundikált, bal kezével íróasztaláról arcát alátámasztva, rutinos munkába mélyedő papírrágó benyomását keltette. Jobb kezében lankadt golyóstoll pihent egy szín üres papírlapon. Távolból a forgácsoló részleg duruzsolása nyugtatta a kilenc nyúlösztönűt. Valójában csak nyolcat, a főnök, ha úgy tetszett, akár le is feküdhetett az asztalára, néha horkolt is, csalafintosan határidőnaplójára borult fejjel. Mindenki tudta, hogy ez nála – rákérdezés esetén – a pontos és gyors memorizálás ragozottan többfázisú, szétszórt tintatócsák közvetlen közeli szippantását falazza.

Nagyon közelről terjengett a kimerült munkásságú kilencekre a festőde bódító, alvást mindinkább elősegítő, penetráns gyönyörhulláma. Valamivel odébb barnítottak és krómoztak is. Kimagaslóan nyugodt hangulatú, az úgynevezett munkások zaját is nélkülöző sziesztaóra volt.

Hétszázuk közül, kétszázötven mérnök, művezető és csoportvezető, valamint nagyjából 80-100 – sporttevékenységük jogos okán – megszervezett papírmunkahelyű egyed mellett, a kilencek vezettek. Úgy tűnt, hogy a külső, semmittevéstől elcsigázott vezetők közül senki nem tudott annyi erőt gyűjteni, hogy odaförmedjen a – hogyishívják – munkásokra, így azok is kókadtak. Némelyikük még aludt is talán... Persze, ez olyan vérlázító gondolat, hogy nem szeretném tovább folytatni.

Menjünk hát vissza az irodába, ahol a napi, minél hosszabb szundikálás a munka szerves részét képezte. Bűz terjengett! Valami eszement sztahanovista, hirtelen mindent le akar festeni szórópisztollyal és még mindig mindenki aludt. Marci bá', aki a főnök úr, vagy mérnök úr megszólítást megkövetelte, horkantott egyet. Határidőnaplóján, zsibbadt fejét balra fordította és – csak egy pillantásig kinyitott szemmel – érzékelte, hogy a láng lobog.

Visszacsukta magát és aludt tovább, horkantott még kettőt, aztán felkönyökölt. Érdekes, a többi hetet hagyta nyugodtan szundítani, de Csabára rádördült, mint az egyetlenre, akiről azt feltételezte, hogy – esetleg, ha már úgysem lehet aludni, akkor – meg is teszi, amit mond. Kellemetlen, mikor az embert álmából ébresztik, szegény Csaba is felpattant. Előbb nem tudta, hogy a seregben, az irodában, az egyetemen vagy valami annál is rosszabb helyen van-e. Egyenruha híján a hadsereget egyből kizárta, és hát fel is ébredt, azért ezt is tegyük hozzá.

– Te, Csaba, szétégetted a merülőforralómat, lángol!

– Esetleg, talán, ha a főnök úr méltóztatná kihúzni a konnektorból, az átmeneti állapotjavításra segíthetne.

A merülőforraló ugyanis épp egy yardnyira – Marci bá' orrától teljes bal karnyújtásnyi távolságra – helyezkedett el, míg Csabi talán öt-hat méterre állt. A rendesen beidomult kollégák egyike sem ébredt fel, sem a bűztől, sem a lángoktól. "Már megint valami marhaságot csinálnak ezek a ... munkások vagy mik", gondolták. Az is lehet, hogy nem gondoltak semmit, csak úgy gondolatok nélkül aludtak, mélyen magukba szállva.

Csaba odament és kihúzta.

– Főnök – az urat direkte hagyta el, mérgesen, mit ébresztgeti ez a horkantós, ha kell, ha nem –, máskor, ha teát főz, amikor már rendesen rotyog, ajánlatos kivenni a merülőforralót. Persze előbb jobb, ha kihúzza a konnektorból. Az történt, hogy nem csak a víz főtt el mind, hanem a 416 éves óbádog bögréje is megsült. Látta a Körhintát Törőcsik Marival? Olyan vidáman szálltak szét a vízgőzök, mint a "Repülünk, Mari!"-kiáltáskor – a filmben is Mari – Törőcsik Mari.

– Filozófus alkat vagy, de majd kinevelem belőled! Oltsd már el, nem látod, hogy ég!

Csabi ráöntött egy kis vizet, majd pár pillanatnyi vizsgálódás után kijelentette.

– Főnök, a merülőforralója elhalálozott!

– Ne marháskodj! Tudod, hogy ilyesmit nem lehet kapni, csak odaát!

A teljesen szétégett, foglalatából kiolvadt, kormos jószágot úgy vizsgálgatta Marci bá', mint MZ/X a megrepedt édesanyját. Majdnem sírva fakadt.

– Ez miattad van, Csaba, miért nem ébresztettél fel!?

– Főnök, magához van a legközelebb, és a többiek még mindig alszanak. Valami nagyon szépet álmodhatnak, mert ha nekem ennyit szövegelnének, azért csak odamordulnék, hogy csend legyen.

Marci bá' kedvenc letolási szakkifejezése a – se nem durva, se nem finomkodó –, tehénsegge volt.

– Ha nem hagyod abba a gúnyolódást meg a szemtelenkedést, letehénseggezlek!

– Nagyon szeretném már rég, főnök, akkor legalább én is nyugodtan aludhatnék, mint ezek a többiek.

– Jól van, na, fogjuk, és javítsd meg!

– Nem vagyok villanyszerelő, sosem is voltam, de van egy haver, tudja, a Pista. Ő is merülőforralóval dolgozik, teás, mint maga, de sokkal praktikusabban oldja meg. Ő a 380 Voltot, direktbe vezeti kerámia edénybe. Csináltassak egy olyant?

– Nagyon szeretnéd, ha letehénseggeznélek?

– Nagyon! Akkor tényleg nem csinálnék többet semmit.

– Csináltasd már meg, légyszí!

– Főnök, agyon fogja rázni...

– Mi is neked a teljes beosztásod?

– Én vagyok az acélpörgettyű-adagolás főnöke!

– Hány beosztottad van?

– Egy, saját magam.

– Szeretnél előbbre lépni?

– Mihez képest? Saját magamhoz, vagy esetleg a főnök úrhoz képest?

– Már megint kezded? Javítsd meg ezt az izét rendesen, használhatóvá és kapsz egy valódi előléptetést.

– Miből állna ez?

– Csináltatok a helyett a széteső íróasztalod helyett egy tisztességeset.

– Megdumáltuk, főnök úr, de nagyon ronda lesz, azt előrevetítem. Tudja, muszáj lesz a műanyag burkolatot eltávolítani és fával helyettesíteni. A villanyszerelők pedig nem igazán jó asztalosok. Megoldom, hogy viszonylag biztonságosan szigeteljék, de tudja, hogy van ez, én nem nyúlkálnék abba a fortyogó bögrébe soha többet.

– Eredj, és csináld meg!

Csabesz elment és egész gyorsan megcsináltatta. Pista, ahogy elvárta, rém ronda faburkolattal helyettesítette a műanyag gyárit, de úgy leszigetelte minden létezővel – amikor megtudta, hogy a főnöknek lesz –, hogy súlya duplaannyit nyomott, mint előtte. Aztán visszament.

– Itt van, főnök úr, most magára hagyom, próbálja ki!

– Dugd be, Csabikám, a konnektorba!

– Főnök úr, én ezt a dugást most kihagyom, átengedem magának.

– Gyáva alak! Na, majd Margitka segít.

Margitka, a sokat próbált – beosztását illetően főnézelődő és sétáló hölgy –, szokásos alvászavaró dúdolásával érkezett. Mindig és mindenhol dúdolászott valamit, nem kímélte az irodát sem. Jobb esetben beszélt, rosszabb esetben dúdolt.

– Margitkám, angyalom, jöjjön már ide, legyen szíves!

– Mondja, főnök úr, csak nem valami munka?

– Ugyan kérem, abból most sincs. Szívességet szeretnék kérni. Először is árulja el nekem, hogy szeret-e kavarni?

Margitka agyonpirulta magát, és szemlesütve hárította főnöke tolakodását.

– Nézze, a szívesség szempontjából nagyon fontos lenne tudnom, hogy szeret-e kavarni?

Az atléta külsejű, még mindig stramm főnökbe titkon szerelmes Margitka, szétterülve elolvadt.

– Hol és mikor?

– Most! Csabikám, töltsd tele a bögrémet, és rakd bele a merülőforralót! Margitkám, angyalom, fogja meg, és dugja a konnektorba! Itt ez a kanál, kérem, kavargassa!

– De hát ez víz, nincs benne teafű! A pudingot szokták kavargatni...

– Drága kollegina, mi faszeszt főzünk! Tudja, a faszesszel történő támadások gyakoriságát, azt hiszem, maga fel sem tudja mérni. Egy fél deci halálos, gyakran egy korty is. Látja a merülőforralómat? Fával burkoltuk! Így minden főzéskor egy kis párlatot engedünk az iroda légkörébe. Lassan hozzászokunk a nagyon enyhe metilalkoholhoz, tudja, a faszesz az metilalkohol, utána, ha valaki letámad vele, megiszunk egy litert, rálehelünk és ő meghal, mi meg szépen hazamegyünk.

– Mindig okos volt a főnök úr! Meddig kell ezt a munkát művelnem?

– Csabikám, szerinted mennyi idő alatt lehet a főzés, párolás biztonságáról tökéletesen meggyőződni?

– Tökéletesen soha, de talán öt-hatnapi teafőzés után már biztosabbra mehetünk.

– Javasolnám, Margitkám, hogy a következő két hétben főzze maga a teámat. Ezt most rotyogtatni kell egész addig, amíg ki nem fő az összes víz. Úgy egy centiméter azért maradjon az alján. Itt van ez a tolómérce, ezzel mérje! Mikor kész, húzza ki a merülőforralót! Holnap már élesben csináljuk, teával, az már valódi védő metilalkohol-faszesz lesz, tudja, és maga kavarni fog a kedvemért ez egyszer!

– A maga kedvéért, főnök úr, végigkavarom a heteket – terült még olvadtabban Margitka kavarónő az iroda légkörének minden irányába. Megigézve nézte főnökét, aki közben nekiállt folytatni szorgalmas szundítását.

Margitka jobb csuklóból, hosszú nyelű kanalával az addigra már szundikáló Csabát észre sem véve, egy szál egyedül, ütemesen adta meg a pihentető alváshoz szükséges, kellemes alapzajt.

2011. október 3., hétfő

Mindörökre bilincsben

Napok óta tartott a viadal.

Kezdetben nem halálos, csak a túlfűtött, a szokásos, évi kényszeres egymásnak esés hajtotta őket. Néhány órányi fenséges agancscsapkodás után, kattant a bilincs, bezárultak a reteszek mindörökre.

Fújtak, tépték egymást, habzó, verítékes vérrel vegyült az alkonyat. Már minden levegővételért meg kellett küzdeniük. A két agancsos – úgy tűnt – soha többet nem volt hajlandó kettéválni, sem az ünők bája, sem vetélytársaik legyőzése, de még a másik leterítése sem volt már cél. Így elterülten, az utolsókat lihegve, mindössze végre ketté akartak válni. Vagy... de hát vagy nincs ebben a fenséges csatában, amelyik soha nem a halálért, hanem a győzelemért indul. A többi bika ügyet sem vetett rájuk. A kecses tartású ünők, hiába voltak tán a legszebbek, szívüket legjobban megdobogtatóak, már rájuk sem hederítettek, hiszen mind a kettő éppen még fújtató, örökre küzdő, szabadulni próbáló – de facto – volt bikával mit lehet kezdeni. A negyedik, barnásan rőtlő naplemente előtt, hasonlóan gyönyörűséges, zöldjüket vesztett, elsötétült levelek lassú hullása kezdte belepni a két halálba menőt. Dupla gladiátorjáték volt ez, két vesztessel, kegyelemdöfés nélküli, szánalmasan keserves, hosszú haláltusával.

– Józsikám, ezek már a mieink. Reméltem, hogy nem kell feleslegesen lövöldöznünk. A többieket sem akarom elijeszteni, a lőszerért is kár. Minden évben előfordul egy-egy ilyen. Add a vadászkést!

– Imrus, ezeknek már kés sem kell. Élnek egyáltalán? Hiszen a szemük meg sem mozdul.

– Élnek, Józsikám, de már nem sokáig. Nincs erejük pislogni. Na, add már, nekik is könnyebb lesz. Milyen jól fog mutatni a falon ez a két fenséges agancs, az egyik nálad, a másik nálam! A szarvashús sem utolsó elemózsia. Menj, hozd közelebb a terepjárót, tűnjünk el gyorsan, mielőtt valami buzgó vadőr felfigyelne ránk! Gyönyörű trófeákkal büszkélkedhetünk majd, nem úgy, mint piszlicsáré, lesből bámuló, üres kézzel hazasomfordáló, felesleges szabályokhoz kötődő, pancser vadászok, akik ezt a gyönyörűséget képesek lettek volna tán még szét is választani, hogy a lehetetlenből újra éledjenek.

2011. október 3., hétfő

Az öreg "angol"

Az öreg "angol" – ha nem angol lett volna, mint ahogy nem is volt –, éppen úgy nézett ki, mintha nem egy "angol" öreg lenne. Pocakos, hasa alatt derékszíjjal rögzített, esztelenül útnyűtte, vacak nadrágja semmiben sem különbözött egy nem-angol öreg enyhén totyakos nadrágjától. Beteg lehetett, vagy kispénzű.

"Angol" létére, az is lehet, hogy egy egész szállodát kibérelt az üdülőtelepen... Sosem tudjuk meg. Talán gyógyulni vágyott, vagy a kies, minden látószögéből kieső, jól körülbarikádozott, ellenszenves rendszer dédelgette ország, kultúrája vonzotta.

Végül is, magányosan, alacsony köpcös árnyék gyanánt, Bábel tornyát leradírozta, és derűsen nézett a nagy, sárgára dagadt, hőgutakeltő nap vakítása alatt, amikor mindenki pólóban járkált, a gátlástalan ifjak félmeztelen tikkadtak. Nyakig zakóban, szoros nyakkendőben vajon, miként csinálta, hogy még csak nem is lihegett, és labdaformájú feje, amelyen homloka tarkója közepéig ért, egy fia verítékcseppet sem volt hajlandó produkálni. A buszmegállótól átsugdosó két fiatalnak valamiért mégis feltűnt az öreg "angol".

– Fogadjunk egy biliárdgolyónyi semmibe, hogy ez külföldi! – próbálkozott a magasabbik.

– Keress magadnak szőkébb pancsert, nem látod, hogy ki van írva a homlokára?

– Ja, teli van NDK-sokkal ez az egész telep, még az erdőt is kiirtották miattuk, de ilyen kis kövér, protokollnyakkendős idegenlégiósba még nem botlottam.

Az öreg "angol" közeledett, már csak pár lépésre volt tőlük, és érthetetlen beszédhibával, udvariasan mosolyogva megkérdezte, hogy beszélnek-e angolul. A negyedik kísérletre – a már második éve Shakespeare nyelvét elsajátítani próbálók – ezt a bonyolult mondatot meg is értették, és a magasabbik, egy kerek "yes" mondattal válaszolt. Őt ez a beszédgyakorlat ki is merítette, jobban, mint egy háromórás edzés. A másik egy kerek "jesz ö littlö" választ produkált büszkén.

– Haver, ezt a szerencsétlent fogalmam sincs, hogyan érti meg a többi angol, még azt is alig tudta megkérdezni, hogy tudunk-e angolul. Pedig hát tudunk, nem?

– Már hogy a fenébe ne!

A "yes little", udvariasan nem borította ki az öreg „angolt”, hanem elszűkült szemű, kövér mosolyában derűlátóan – a korábbinál mindenképpen derűlátóbban – látta jövőjének alakulását.

– Lennétek szívesek megmondani, hogyan juthatok a citybe!

No, ez a már bonyolultabb mondat a beszédhiba-alapkoncepciót véglegesre hangolta, az előbb még lazán pengő gitárhúrként megfogalmazott gyanúból szépen szóló bizonyosságot tett.

– Öregem, ez a pasas köhög, s varjúcsibe-hangokat, átrecsegéssel és ajtónyikorgással elegyít, ahelyett, hogy beszélne. De az egyik szó, szerintem city volt.

– Én is úgy értettem.

A busz különben közeledett, de ha már folyt a nyelvgyakorlás, akkor gyakoroltak, még ha egy beszédhibással hozta is őket össze a sors. Legfeljebb leszoktatják a beszédhibáról, gondolták.

– Bász námber fortín. Na, látod, lehet rendesen is beszélni, kisöreg, próbálkozz!

– Én azt hittem, hogy halláskárosodott is, de nem, mert ezt egyből megértette.

– Látod, ha tisztességesen beszélnek neki, azt érti, de ő maga nem hajlandó csak keréknyikorgást és kipufogópöfögést utánozni.

Befutott a busz, feltüremkedtek úgy négyszer annyian, mint ahányan a legoptimistább becslések alapján is felfértek volna, és az öreg „angol” nem volt hajlandó izzadni.

A kisebbiknek eszébe jutott egy mondat.

– Verr ár jú from?

Szegény, csak nézett ki golflabda nagyságúra guvadt, pupilla nélküli szemekkel fejéből és a huszadik tagolt ismétlésre valamit mondott. Szintén egy olyan nyikorgósat, amit nem értettek, mert hát beszédhibás volt szegény, és őt természetesen az angolok sem értik.

– Te, kérdezd meg, hogy Angliában vagy Amerikában lakik, összevissza laknak ezek az angolok.

– Kérdezd meg te!

– Ne viccelj, te jobban tudsz még nálam is – állította a magasabb.

– Oké, nem gond. Árr jú from Inglend orr Amerika? – kérdezte gyönyörű szépen formált, magyar érthetőséggel.

Az öreg "angolon", ekkor mutatkoztak az idegesség első jelei. A buszon mindenki hallgatott és figyelte az eseményeket. Önérzetesen válaszolt, megint egy nyikordulósat. Többszöri ismétlés után megértették, hogy beszédhibával azt mondja, Amerika.

Ez annyira érthetetlen volt neki, hogy csak nézett, nézett, gondolkodott, és nem a melegtől, hanem a koncentrálástól tényleg elkezdett verítékezni, megint a beszédhiba hibájába esett. Ez már tényleg érthetetlen volt. Csak ismételte nyugodtan, nyugalmat parancsolva magára, egyre pirosabb fejjel.

– Megőrülök, ez a pasas egyre rosszabbul beszél, azt hajtogatja, hogy Ke'fnjö, de sosem jöttem volna rá, hogy Kalifornia. Szerintem nem is értik, ha ezt mondja.

Az öreg "angol", aki végül is az Amerikában lakó angol státuszába sem került – hiszen, aki angolul beszél, az angol, nem... azt hiszem, nem, de úgy 75 környékén, az a két fiatal, nagyjából így érezte a dolgok logikáját –, enyhén oldalt fordult, és megpróbálta a további locsi-fecsi társalgást mellőzni. Pedig a két fiú, már a logopédusi rehabilitációs tervét készítette elő, hogy majd leszállás után megtanítják rendesen, érthetően angolul beszélni, úgy, hogy mindenki megértse, még a barátai is. Hát ezt elszúrták, mert a tömeges ömlesztett leszállás után úgy eltűnt az öreg "angol", mintha soha nem is létezett volna.

– De hogy fog ez visszamenni? Szerintem ebben a városban, senki nem tud angolul ilyen szinten, mint mi.

Az öreg "angolról" utána évekig meséltek, hogy itt-ott felbukkant, és már egész jól beszél minden helyi nyelvet. Ekkor, nagyjából húsz év után, mikorra majdnem mindenki megtanult rendesen angolul – megfelelő, nyikorgón érzékeltető hangsúllyal beszélni –, megérdeklődte, hogyan juthatna vissza az üdülőtelepre, ahol húsz év után a szobája természetesen úgy várta, mintha soha ki nem tette volna belőle a lábát. Hogy, hogy nem, ő sem öregedett időközben semmit, így kirándulását vagy gyógykezelését onnan folytathatta, ahol abbahagyta.

2011. október 2., vasárnap

Majomtársak és egyebek!

– A nyárson sült szalonna az igazi, higgyétek el nekem. Lobog a tűz, s mikor már csendesül, és inkább csak parázslik, akkor érdemes belevágni. Fanyársakat csináltam, nem szeretem ezeket a modernkedő, hosszú kettős villájú, fém izéket. Parancsoljatok, kérlek, most faragtam őket, még frissek. Szalonnát ugye mindenki hozott? Nosza!

– Misza? – kérdezi egy kicsikét rugóra mozgó, energiatúltengéstől, a folyóparti, esti csendben szúnyog döngicsélésére táncot ropó, színjózan, de nem annak tűnő hölgyike.

– Ezt a viccet már sokan elsütötték, találj ki valami mást! Itt a nyárs! Szúrd fel a szalonnát és kövesd, sütési technológiában jártas mindnyájunk csendes füstölődését! Ha akarod, ide ülhetsz mellém, az egyik oldalamon még van egy üres hely, a másik az teljesen betelt.

– Milyen érdekes rébuszokban beszélsz! Mondd, hova tegyem a kenyeremet?

– Azt, kérlek szépen, a legegészségesebb a fűre tenni. Nagyon sok hagymát szeletelj rá, így ni! Látod? Én körszeleteket vágok és beterítem az egész felületet. Addig csöpögtetem a zsírt, amíg a szalonna – ez a jó nagy zsíros –, szinte a bőrévé töpörödik, és egy kormos, majdnem szén lesz belőle. Én így szeretem.

– De miért annyira zsírosan?

– Tudod, ezek a forró cseppek megpirítják a hagymát, ettől olyan felséges eledel az ilyen kint kenődött cseppentmény.

– Mondtam már, hogy érdekes szavaid vannak? Ezt is te találtad ki?

– Én. Neked lesz egy kis gondod, kislány. Az a pöttömke, sovány szalonnadarab, semmire sem elég.

– Hát, ha megtennéd, hogy csepegtetsz az én kenyeremre is, a tiedből futja!

– Csepegtetek én mindenki kenyerére...

– Azt nem, az ki van zárva! Akkor az enyémre nem fogsz. Csak nekem, csak az enyémre, és ezt jelentsd ki úgy, hogy mindenki hallja!

– Jól van, Izgő-mozgó. Haverok, ma este – az összes szalonnasütés teljes csepegtetésének nem kevés részét etcetera, etcetera, etcetera... –, nagyon kenyeres pajtásnőm kenyerére szánom.

– Ecetet ne tegyél, kérlek!

– Azt nem fogok, Izgő-mozgó.

– Mindenki hallotta? Ettől a pillanattól kezdve, ő az én kenyerem csepegtetője!

– Balomon ücsörgő, nézd a tüzet, és hallgasd a csendet! Még lángnyelvek csapnak fel, de már a parázs uralkodik, közben… Emlékszel, amikor halásztunk, mit csináltam?

– Persze, hogy emlékszem! – felelte mindenkor balon ülő.

– Vágtam két nyárséket, ilyen V-alakban elágazó vesszőt, leszúrjuk, kővel biztosítva alátámaszthatjuk a nyársakat. Hátradőlünk, és megszámoljuk az égen parázsló, összes pöttöm szalonnasütő helyet. Ilyen tiszta estén tengernyi van belőlük. Még a szúnyogok is elmenekültek. Lehet, hogy a füst nem tetszik nekik? Én nagyon szeretek kormos, füstös, szalonnaszagú lenni. Dőljünk hátra, szunyáljunk egyet!

– Nem ér! – rikoltotta az átmenetileg szabad helyen ülő, hirtelen pattogó nyüzsgedelem. – Arról volt szó, hogy az én kenyeremet, és csakis az enyémet zsírozod. Nem látod, hogy a szalonnád már ég?

– Kicsit csendesebben tessék elriasztani a meghitten csobbanó éjszakai nyugalmat! Már majdnem aludtam, de neked most felülök, és nekiállok zsírozni.

Az átmenetileg megüresedett helyen ülő megragadta hagymás, szalonnás, csiklandós kenyerét, és diszkoszvetőket megszégyenítve repítette, egészen egyedi stílusban, jobb felé, a folyó kellős közepébe.

– És most végigharsogom az összes ittlévőnek – dobbantott felegyenesedve –, még vizes kenyeret sem kérek, anno hagymám zsírozójától! Gyorsan mindenki felejtse el, hogy valaha is megengedtem ezt a kegyet neki!

Már tiszta korom volt a gyönyörűre égett, nyársra kunkorodó szalonna. Én levettem és úgy, kapirgálás nélkül beleharaptam, aztán három falásra megettem az egyik – kaszásnak való – szelet kenyeremet. Két másik szalonnaharapást követően, ment utána a következő szelet is. Oldalra néztem a folyó irányába, jobbra, ahonnan a hold táncolva kacsintott vissza. Fakalapácsom nem volt, ezért a puszta öklömmel vágtam térdemre.

– Senki többet harmadszor? A kocka el van vetve, a felhőket is learatjuk, meg minden! Amit mondtál, verdiktum. Jegyzőkönyvezni fogjuk! Most balon – örökre foglalt helyen – ülő felé nyújtom a kezem, és szólok nektek is:

– Srácok, éjnek idején sem kürtőalagutat, sem bányalejárót nem ások! Nagyon nagy szemekkel nézel rám, ugrifüles. Tudod, hogy tárgyalóképes partnerek legyünk, lehet, napokig kellene ásnom. Majomtársak és egyebek, sarkantyúkat ledobni, neki a folyónak! Így, végérvényes és megfellebbezhetetlen zsíradó leszek, mindenkinek ezentúl is, aki kéri.

– Miket beszélsz? – tágult még nagyobbra Izgő-mozgó szeme. – Te tényleg értelmezhetetlen vagy!

– Bizonyos helyzetekben, a tisztesség mélyen fekvő színvonala, nekem már a leáshatatlanban van. Alacsony a vízállás, csendes a folyó, meleg a víz. Ha kóbor kutya nem jön, akkor valami más, kis kinnlakó játszótársat látunk vendégül. Mindenkinek! Mentsük ki a kenyeret!

2011. október 2., vasárnap

Jó hírrel jöttünk, Losonci!

Hosszú, idegesítő csengetés után Laci bácsi odatipegett az ajtóhoz, kinézett a kémlelőn és az ismeretlen jóindulatú mosolyát a bizalommal azonosította. Ajtót nyitott, annak ellenére, hogy az, az utolsó harminc másodpercben ujját le nem vette a csengőről. Mosolygott, de ha Laci bácsi nem nyit ajtót, akkor valami "a törvény nevében kinyitni" jellegű, de nem szó szerinti megoldáshoz folyamodik.

– Szép jó napot kívánok! Tessék, kérem, kit keresnek?

– Jó napot, Losonciékat! Lászlót és nejét, bizonyos Sarolta asszonyt keressük.

– Igen, a kedves nejem éppen gyengélkedik. Parancsoljanak, miben segíthetek, nem szeretném sokáig magára hagyni. Járókerettel is nehezen tud felkelni, és amilyen mozgékony volt egész életében, nehezen viseli, hogy most átmenetileg gyengébb. Mellesleg magam is, hanyagul, elfelejtettem az ágy mellett hagyni a járókeretet.

– Jó hírrel jöttünk, Losonci.

– Parancsol, kérem?

– Losonci, jó hírrel jövök, na, húzzunk be a konyhába, és üljünk le!

Hirtelen beléptek még hárman hátvédnek – átlagosan 120 kilós testsúllyal, egybefej, szekrényalkat és két méteres magasság –, nyugtalanítóan nyugodt sleppként; mögöttük egy gyomorbeteg kinézetű férfi, sápadt, fiatal feleségével.

Losonci úr nagy nehezen hátra tipegett, hogy fel ne döntsék. Épp akarta mutatni az utat, merre van a konyha, de hirtelen vendégei, eltekintettek a formaságoktól, és egyenes kerülgetéssel befordultak a hálószobába, ahol Sarolta néni, nagy igyekezettel próbált felülni, csípőprotézis műtétje után.

Az egyik martalóc – jószívű, neveldéből szabadult gyerek –, Laci bácsit hónaljbilincs átemeléssel, segítőkészen fuvarozta a legkegyesebb, pengeélű, vízhiányos főnöke után.

– Szóval, Losonci, ez itt a maga felesége?

– Igen, kérem, de mondtam, hogy ne zavarjanak a konyhától beljebb! Gyengélkedik szegény, alig egy hete műtötték, s már száguldozna itt a lakáson belül. Rosszul viseli, hogy nem tud úgy trappolni, mint én.

– Egy szó, mint száz, meghoztuk maguknak a... Hát minek is nevezzem, hogy a hála legalább gyér teraszos pitypangmezővel borítsa el az úgynevezett szívüket.

– Kinek és miért kellene hálásnak lennünk, uram?

– Nekem. Tudniillik holnap délután jönnek a végrehajtók.

– Tessék? Össze méltóztatik téveszteni valami rossz arcú ismerősével, a legalább egy milliárd közül.

– Mondja, maga ismer engem? Lehet egy milliárd is, nem nagyon fogott mellé! Maga itt a Losonci, ez a fekvő személy pedig, ahogy maga is megerősítette az előbb, Losonciné, Sarolta. Jól mondom?

– Persze, igen. Na, éppen ezért zöldség, amit itt az előbb morzsolt le tévedéséből.

– Ne fáradjon, majd én összeseprem. Úgyis energiatúltengésben vagyok, mint látja.

– Uram, a végrehajtók holnap délután érkeznek. Előbb a bútorokat viszik el, azt elárverezik – nagyjából hetvenöt fillérért –, ha jól felfésülik. A lakásból azonnal kitoloncolják magukat.

– Hová toloncolnának, ez itt a mi lakásunk. Saját, tudja? Nem bérlemény, vásároltuk, negyvenhat évig dolgoztunk érte!

– Ugyan, kérem! Ne kicsinyeskedjen! Ki a fenét érdekel a maga negyvenhat éve, Losonci! – sziszegte egyre kevésbé udvariasan, az udvariatlannál is udvariatlanabbul, leborult páfrányszinten, mint egy fosszília, a szívhiányos. – Ugye elfelejtették befizetni a hátrányos helyzetű Hold-turisták kötelező segélyösszegét?

– Mit tetszik mondani, kérem tisztelettel?

– Befizették vagy nem?

– Hát én erről nem is tudtam, ez mekkora összeg?

– Milyen pénznemben gondolja? Én legszívesebben euróban gondolkodom, ez bizony 75 eurocent évente. Ilyen körülmények között teljesen jogszerűnek láttam az intézkedést, amelyet fájdalom, de magam indítványoztam.

– No de, kérem, a fiam, Robi megkapott minden számlabefizetéshez szükséges pénzt!

– Ki az a Robi?

– Mondom, hogy a fiam.

Sarolta néni nem bírta tovább, felugrott – nem biztos, hogy ez orvosilag ajánlott volt –, Laci bácsit lelökte az ágyra, csípőre vágta a kezét, felszisszent, összeszedett minden erőt, és a szívhiányos téglaporszínű bajuszába kiáltotta:

– Igen, tudok erről az adóról, tegnap olvastam az újságban, mikor a tripla nagyítómat kénytelen voltam elővenni, már le is rendeztem telefonon Robikámmal, hogy ma fizesse ki. Tudja, ez körülbelül annyi jelent... Hínnye, maga téglaporozza a bajuszát? Így, ahogy beszélek, szerteszéjjel száll róla a téglaszínű púderség. Na, szóval, ez annyit jelent, hogy már legalább négy-öt órája kifizette.

– Fájdalomtól megtört szívvel tudatom, hogy én reggel hétkor adtam be a felkérést, amit jóvá is hagytak. Nézze csak!

Benyúlt igen baljós színű aktatáskájába, és egy kinyomtatott papírost adott át.

– Látja? Nem tudom, ez az olvasószemüvege?

– Az, kisfiam – visította Sarolta néni.

Laci bácsi közben elaludt, de erre megébredt, mert Sarolta néni visítására nem lehet nem megébredni. Olyan az, mintha quaddal akarnának tojáshéjakon járni. Reménytelen! Elkezdett olvasni.

– Öreganyó, ugye nem gondolja, hogy végigolvashat mindent? Itt felül és alul olvassa csak!

Tatika is felült, kinyújtotta előre kezeit, ökölbe szorította, belekapaszkodott a semmibe és a harmadik nekilódulásra felegyenesedett.

– Mutasd, Sárám, ez nem lehet igaz! Az a baj, hogy igaz, amit ez a roppantul kellemetlen betolakodó állít.

– Losonci, maga ne betolakodózzon engem, ez itt az én lakásom, ha éppen meg akarnám venni, de nem! Már a bejárati ajtóban kilátásba helyeztem, hogy én a jótevőjük vagyok. Itt van, kérem, egymillió forint, pár száz kilométerre innen vehetnek maguknak egy szobakonyhás, gyönyörű kráterfüst színű, cipőfűzős eresztékekkel is megerősített 11 négyzetméteres családi házat, udvarral, kerttel, olyan másfél ár teljes területtel. Ezt is megszerveztem már, meg is van a jövendő otthonuk. Parancsoljon, kérem, a térkép. Látja, Kökörcsmörcsönybe költözhetnek már reggel. Egy, azaz egy, ingyenes odaszállítási akciót is szervezünk, kizárólag maguknak, így aztán pakolják össze, amijük van.

– Ez itt valami televíziós játék?

– Hol itt a röhögős kamera, Losonci? Ez nem televíziós játék, ez itt az élet.

– Á, a Valós Villás-ból jöttek!

– A legéletszerűbb életből, kérem. Na, most maguk megkapják az előbb említett horribilis összeget...

– Ne játsszon az idegeinkkel, kérem – sikította Sarolta néni –, ez a lakás legalább tizenötször annyit ér.

– Mondja ezt holnap a végrehajtóknak, akik amellett, hogy jól kilakoltatják, és elárvereznek mindent, még vagy 15-20 milliónyi büntetést is kirónak magukra, mint hanyag – Hold-utazást, és egyebeket segíteni nem kész – állam alig állampolgáraira. A világpolgárságról már ne is beszéljek.

– Nincsen nekünk megtakarított pénzünk, mi a fenéből fizetnénk ki?

– Ja, hát akkor magukra sóznak 15-20 évnyi szigorított börtönbüntetést, és majd 105 évesen szabadulnak.

– Ez azért nem járja! – méltatlankodott Laci bácsi.

– Na, hagyjuk a hülyeségeket, kotródjanak már el innen! – emelte rájuk járókeretét Sarolta néni, és zászlóként forgatta azt feje fölött.

Az eddig mozdulatlan hátvédek előléptek, egyikük Sarolta nénit, a másik a pörgő-forgó, jogtalanul viselt fegyvert hatástalanította.

– Losonciné, reggel feljelentést teszek – természetszerűen –, hogy megtámadott minket.

– Na de, kérem! Maguk ide mi a fenéért jöttek be, senki nem hívta önöket! – zümmögte orrán keresztül Laci bácsi, aki nem akart ibolya helyett egy csokor virágot sem átadni nekik.

– Ez nem akarat kérdése, Losonci, ez a lakás már nem a maguké, maguk itt bűnözők. Jó lenne tudomásul venni, vagy elfogadja, amit ajánlok, vagy cuccaikon és lakásukon kívül – fene tudja, meddig – élhetnek néhány hónapot, vagy egy-két évet, azt is sitten töltik, ami ebben az életkorban nem biztos, hogy olyan rossz, de nem együtt.

– Mondja, Sarolta, maga szeretne enélkül a remegő trottyant nélkül élni még néhány hónapot?

Sarolta néni elvisította magát:

– Nem néhány hónapot, évtizedeket akarok még Lacikámmal élni, vegye tudomásul!

– Losonci, maga hogy áll a felvetettekhez?

– Mit vetett fel?

– A kérdéshez! Szeretne-e dutyiba ülni, Losonciné nélkül?

– Fészkes francot! A sok hülye bűnöző között, mi vagyok én? Na de, kérem, ennél egy kicsit több empátiát várnék még maguktól is. Gyűrjék már össze egy cseppet a kisimított egyet nem értés ránctalanját!

– Losonci, most nézzen Losoncinéra, maga meg Losoncira! Na, kérem, sehány másodpercnyi gondolkodással döntsék el, az utcán, vagy abban a gyönyörű házban szeretnének élni, amit felajánlottam. Itt a fénykép, nézzék meg!

– Uramisten! Ez egy viskónak is alig nevezhető valami, talán inkább bódé, mint ház.

– Van ebben, kérem, minden. Belterület, padló, plafon, ajtó, ablak, teljes felszerelés, ha tovább akarják szépíteni és bővíteni, az már szuverén joguk, persze ha kifizetik a megfelelő kvótákat.... Nem biztos, hogy ezt így mondják, de olyan jól esett ezt a szót használni, mert felelőtlenek maguk, Losonci. Igen, vagy nem a válasz? Reggel már indulni is kell.

– De hát senkit nem tudok értesíteni, mi meg nem tudunk itt bútorokat cipekedni!

– Na, lássa, milyen vajszívem van! Azt a két éjjeliszekrényt, az ágyat, meg ott a sarokban a kis asztalt, két hokedlit, konyhából a kis asztalt emberbarátilag, csak úgy ingyenesen, magukkal együtt odaszállítjuk. Megdumáltuk a dolgokat, felfogták, mekkora szerencséjük van velem?

A szívhiányos nem értette a csendet, neki nagyon hevesen harsogó, ropogós igenek kellettek volna. Ehelyett szívfájdalmára, két vérszegény, nyamvadt, betegesen szerencsétlen, legörbült ajkú igen szállingózott a szoba légterében, amik – ha a bent zümmögő szúnyogok szárnycsapásai nem erősítik fel –, a hallhatatlanság mélységében maradnak.

– Losonci és maga Sarolta, jól döntöttek, reggel érkezünk.

A szekrények mögött álló két furcsaság mosolyogva dalolta egymás fülébe.

– Ugye, kicsim, mondtam, hogy jó vásárt csinálunk, hét millióért ingyen van ez a lakás, megér ez kétszer annyit is.

2011. október 2., vasárnap

Preparáljunk!

Árnyas erdőben hűsölő öntött ólomszobornak veszélyes a túlzottan ózondús, ultra ibolyántúli, hőgutás nagyon meleg. Hanyatt kell feküdnie, most ez a legkellemesebb, így nem rántja korgás zsugorba összement ólomgyomrát. Le kell feküdnie, és nézni a fákat. Valahol, nagyon fenn, a koronák felett – ha elég ügyes, pókhálószerű, vastag, szédült homályán át – akár az ide-oda kúszó, rendíthetetlen nyugalmú felhők valamitől felfokozott táncát is csodálhatja az avarból.

Többszörös vonzással tapadt az aljnak, úgy érezte, nemcsak a kellemesen puha derékalj-levelek nyelik el mindenestől, de mérhetetlenül könnyűre átváltozott magát a föld is beszippantja.

Egy pillanatra villanókép gyanánt látta magát – nem tükörből –, ki tudja, honnan és rövid időre felrémlett lelassult agysejtjeibe, hogy ő nem bronzszobor, csak egy ember, és valamitől nagyon lefogyott. Gondolkodni sem bír, mozdulni sem, épp úgy érzi magát, mint egy több tucat dobozba becsomagolt és egymásra zárt ajándék fűszál. Valami ennivaló, vagy mi jutott eszébe. Régen, nagyon régen olyasmit fogyasztott, amit most nem... Sem élelmet, sem mást, csak cifra gúlába rakott, értelmezhetetlen színű és alakú, nagy, nagy elfogyásos kínt.

Valamikor pocakos volt, most nincs kerülete, magas és daliás lehetett, de összement. Olyan válla volt, akár egy bikanyak. Még mindig tartja a szúnyog szintet, de meddig?

Honnan csillog a Hold, a nagy feketeségből? A szikrázó napsütéses, szemet vakító éjszakát eluralja. Legalább ihatna egyetlen csepp málnaszörpöt, de az acélpillangók izzó röptükkel csak szárítják.

Paplanok azok ott fenn? Aztán megint sötét lett... Sem dunnát, sem bárányfelhőt nem látott, csak gyönyörű hajú, fehér ruhás nőket körbe-körbe táncot járni. Fülét megcsapta a hangosan harsogó gyerekzsivaj.

„Megmenekültem, ők biztosan adnak egy orrcseppentőnyi nektárt, vizet vagy akármit. Talán még egy kettészelt morzsadarabot is...”

A kirándulók már majdnem túlhaladtak, amikor az egyik észrevette a fűben és felemelte.

– Nézzétek, milyen érdekes, apróra töpörödött, ember formájú szúnyoglárvát találtam!

– Ez nem is lárva – mondta a másik –, hanem egy elalélt, szétszáradt szúnyog.

– Várj, van nagyító az iránytűmön, nézzük meg!

– Jé, emberbogarat találtunk! Hozzatok egy gyufásdobozt! A következő évi biológia jelesünket, talán még a hátralevő életünk teljes, púderszagú frásztalanságát is pályára állítjuk.

Ólomszoborsatnyulásbogárovics – egykori ember – elfogyókúrája picit zöld, mohás bolhanagyságban véget égett.

2011. október 2., vasárnap

Békademonstráció

A varangyok élőhelye egyre néptelenedik. Számtalan oka van ennek. A figyelmetlen tenyérbeugrálás, valamint a hasztalan sima, de nagyon kellemesre alakított veszélyközpontok, ahol két irányba száguldanak a békamosoly-irtók.

Két kis szegény, jámbor, jó gondolkodású Aladár is simult elbékátlanodva, egy békaszív nélküli terepjáró kerékhengerlése alatt, aztán másik 8-10 Aladár követte őket.

A túlsó oldalon pedig macskák üldögéltek, lomha nyugalomban, tátott szájjal. Most nem sült galambot vártak.

Az a jó meleg, kisimított felület, elektromágnes rezgő vonzásával hívta brekecséket az örök sütkérezésre. Néhány Aladár átkíváncsiskodott a sima melegedő túlsó oldalára. Ketten vissza is tértek macskagyomron kívülről, de mire odakurjanthatták volna, hogy "Fiúk, jövünk, Aladárt, Aladárt és Aladárt megették a macskák, vigyázzatok!", Aladár, Aladár és Aladár már bele is simultak a tükrös melegedőbe.

A rekettye alján, főhadiszállásukon, a tekintélyes külsejű, bölcs, Aladár névre hallgató főbéka – mellső lábaira támaszkodva, mint pulpituson vagy katedrán az odaillők – nagyot brekegett és hosszú, kvakkogó, brekegő indulatos röpgyűlést tartott, sírón-rívón kevesedő Aladárjainak:

– Életekre állok, és megyünk demonstrálni!

Többen megkérdezték, hogy mit csinálni mennek, de hosszabb közmagyarázat után sem világosodtak, szürkénél magasabbra. A tüntetést sem értették nagyobbrészt, de a főnök szava a pacsirta dalánál is édesebb, és ami a legfontosabb, az elsőt végrehajtani kell, a másodikban gyönyörködni.

Nekiindultak hát a békaölők fellegvárának. Békésen mentek békademonstrálni. Békés békademonstrációnak indult, de hát nem volt bejelentve.

Honnan is tudhatta volna a legaladárabb Aladár a békaölők várának szabályait. Ő semmit nem akart, csak hogy tüntessék el a hosszanti melegedő szétsimítottat, mert az békalapítóvá lett. Aztán ha már a békákat irtják, vagy veszélyeztetik, akkor legalább a kígyókat szüntessék be, és még számtalan más, fontosabbnál fontosabb gondolat kerengett hatalmas, aligtekervényű agyában, amikor maga is, népével együtt örült meg a rendfenntartók egyenruhás gyülekezetének. Nem pajzsokat vertek, sőt békés békademonstrációhoz illőn komolyabb gumilövedékeket sem eresztettek szélnek, csak egykedvűen, nyugodtan, békásan, akarom mondani békésen felsorakozva kelepeltek. Aladár hátraszólt Aladáréknak.

– Aladárok! Énaladár jobb első lábamra emelem ezt a fehér virágszirmot, és ugyanolyan békésen, mint eddig, kérlek benneteket, folytassuk a száz űrugrásnak is beillő, mindent megváltoztató, örök béka-béke, békés kidemonstrálást. Menjünk, senkinek nem ártottunk, a rend őrei ezt pontosan tudják, nem bántalmazhatnak minket.

Most furcsa és riasztó külsejük, kelepelésük, csőrük és minden egyéb ellenére – ami rendes körülmények között, egy Gábor Áron nevezetű, egykori ember rézágyúja golyójának sebességével lő ki minket ellenkező irányba –, ne futamodjunk meg, nincs mitől félni! Ők itt most tulajdonképpen a rend őrei, minket védenek a macskáktól, kígyóktól, száguldó békalapítóktól. Menjünk hát!

A békademonstráció békés véget ért, örök békéset...

Nem volt szükség tömegoszlatásra, valahogy mind eltűnt, akár almáról a lehántott héj. Azért nem egészen, pici különbséggel, ők héjastól és mindenestől tűntek el, békés békásan, a békefenntartók békafenntartókká válásakor, akik a "nassolást befejezni" göndör parancs kizöldítése után, megtöltött begyekkel, rendezett sorokban, "békét a békáknak" felkiáltással vonultak vissza támaszpontjukra.

2011. október 2., vasárnap

A hatástalanítók hatástalanítása

– Janikám, Klárikám! De örülök, hogy megjöttetek, kerüljetek beljebb!

– Jaj, drága Sanyi bátyám, olyan nagy bajban voltunk, az egész család megkapta a harcsa, nyúl és zsiráf-körömgombát. Életveszélyes betegség, az ember, ha nem hal bele, akkor az intelligenciahányadosát teljes mértékben elveszíti. Csak és kizárólag az időben megkapott védőoltás az egyedüli segítség. Teljesen úgy éreztük magunkat, mint az egérfogóba szorult egér, mely csak úgy bámul még egy-kettőt a világba, szédült fejjel, hogy mielőtt a nagy, örök egértelenségbe lőné ki magát, még legyen egy kis öröme. És lett. A háziorvos fel is írta, ahogy meghallotta, mi a bajunk. Először karanténba rakott hat hétre, majd naponta négy vakcinát adatott be, és látja, Sándor bátyám, milyen jól megvagyunk egészségileg. Átvészeltük, sőt kutyabajunk! Ej, lekopogom a fára, remélem, kutyabajunk sincs, mert kutya-körömgombát sem szeretnék, annak is hasonló a lefolyása.

– Mit locsogsz itt sületlenséget, drága egyetlen Janikám! Látod Margit nénéd sárga köpenyét?

– Igen.

– És mit fedezel fel rajta?

– Hát nem is tudom. Ha nem haragszik, olyan 8-10 kilóval termetesebbnek találom, mint legutóbb.

– 35 kilót hízott, gyermekem, 35 kilót! Ti fogytatok vagy híztatok?

– Mi leadtunk ugyan 10 kilót, de megmenekült az életünk! Nem tudom, hogy jön ide Margit néni?

– Ő nem csak harcsa, nyúl és zsiráf, hanem vízi szamár-körömgombát is összeszedett, és úgy házastársi alapon átadta nekem is.

– Ez rettenetes! És mondja, bátyám, mikor történt mindez?

– Úgy két hónapja, fiam.

– Hogy létezik az, hogy még élnek? Azt hiszem, gyorsan el kellene húznunk a csíkot. Maguk fertőzőek, ha nem kaptak vakcinát.

– Mondd, kisfiam, mennyi ideig tart ennek a szamárságnak a lefolyása?

– Hogyhogy? A harcsa, nyúl, zsiráf és vízi szamár-körömgombára tetszik gondolni?

– Pontosan!

– Már mondtam az előbb, hogy hat hét.

– Mi két hónapja gombásodtunk be. Kutyabajunk nem volt, csak a kicsit kellemetlen napi szüret,

így a munka mellett.

– Milyen szüret?

– Tudod, kisfiam, drága Janikám és drága Klárikám, nagy munka ám az ilyen típusú gombák szüretelése. Most már értem, hogy miért nevezik járványnak. Nem tudtam róla, de az, valóban az! Tönkreteszi az ember életét. A hajam is égnek áll, ha belegondolok, hány kosárral kellett leszedni minden nap. Aztán gondold el, szegény Margit néni csak pucolta, pucolta a gombát, már a könyökünkön jött ki, és zabáltuk.

– Az állatok elhullottak?

– Egy sem. Miért hullottak volna? Leszüreteltük róluk is a termést, az egész környéket elláttuk. Azt hiszem, a következő húsz évben senki nem akar gombát enni, annyi termett a faluban, nagyon sokan voltak gombások.

– Sanyi bátyám hogy áll az intelligenciahányadosával?

– Micsodával, kisfiam?

– Mikor nézték utoljára?

– Nem tudom, gyermekem, mire gondolsz, ezt orvosok szokták csinálni? Valami vizsgálat?

– Pszichológusok, Sanyi bátyám.

– A pszichológus az olyan orvosféle, nem?

– Éppen, ahogy mondja.

– Nos, gyermekem, nekem még az összes leletem, lekopogom fára, hála Isten, mindig negatív volt, de mellékhatása mégis csak van ennek a járványnak – ahogyan ti nevezitek –, e hatalmas, életveszélyes betegségnek.

– Micsoda, édes, egyetlen Sanyi bátyám?

– Borzasztó étvágyunk lett, nem bírunk az erőnkkel azóta.

– Ez kellemetlen mellékhatás.

– Nem, gyermekem, ez egyáltalán nem kellemetlen, kérdezd meg a szépségesen meghízott Margitkámat, nagyon örül neki. Korábban keresztrejtvényfejtő voltam, esténként, főleg télen. Most be kellett szereznem egy mázsányi füzetet, mert a fene tudja, honnan jött ez a nagy változás, de sorra – egymás után – nézem át a sehonnan sem ismert matematikai és fizikai tételeket. Meg kell hagynom, gyermekem, hogy rengeteg hibát találtam. Egész nap integrálok, deriválok, logaritmálok...

– Mit tetszik csinálni?

– Most mondtam, nem szeretném megismételni!

– De hát Sanyi bácsinak három elemije van!

– Nem tudom, fiam, úgy látszik, ez mellékjelenség. Margit nénéd rájött, miket szúrtak el a – nagy elméleteket gyártó – biológiai Nobel-díjasok. Most ezzel tengetjük napjainkat szabadidőnkben. Ezeket a tévedéseket küldjük naponta százával az illetékes bizottságoknak világszerte. Kislányom, miért vagy úgy elpittyedve? Mind a kettőtöknek tudnám ajánlani, hogy a lelkiállapototok csorduló görbéjét... Na, várjatok, megmutatom! Előveszek egy darab papírt, így. Nézzétek, itt a csorduló görbe, ez egy koordináta-rendszer. Most behúzom ezt a függvényt, amelynek segítségével – ha rendesen ábrázoljuk érintőkkel –, megkapjuk az eredményt, majd logaritmáljuk az így kapott összeget. Egy derékszögű háromszög rövidebb befogójának szöge lesz az átfogóval. Kiszámítjuk a cosinus komponenst, és az így kapott eredményt, fejetek fölé emelve, naponta néhány percig forgassátok. Hetente számítsátok ki a hangulati tényezőt, mert a görbéitek hiperbolikusan fognak meredek javulásba.

– Görbék lennénk, Sanyi bátyám?

– Görbék vagytok, fiam, hangulati görbék, de majd visszapenderül minden; úgy, ahogy Margit nénétek és magam is felszedtünk 35-35 kilót, ti is gyönyörűen helyreálltok a lelki sérüléseitekből.

– Most sírjak vagy nevessek – súgta Jani a feleségének –, azt hiszem, el kellene mennem egy asztronauta macskának, ha gondolod, velem jöhetsz.

– Milyen hülyék vagyunk, ha nem nyomatjuk tele magunkat – puszta ijedtségből – azokkal a micsodákkal, gomba farmunk is lett volna, meg, ha ezeknek ennyit emelkedett a micsodájuk...

– Intelligenciahányadosuk, drágám.

– Ja, igen. Lassan jobban tudják, mint én, csak eljátsszák, hogy ők ezt nem is tudták, meg hogy az nekik negatív. Szóval, ha nekik emelkedett, hogy egyszerű horgászzsinórral, csak úgy kapkodják ki a tudományos cápákat a falu patakjából, akkor mi hová juthattunk volna! Mindenesetre az öreg receptjét csináljuk meg, aztán valami kedves beszélgetésben célzok rá, számítsa már ki, milyen beavatkozással lehetne hatástalanítani a hatástalanítókat, amiket kaptunk, hogy jól harcsa, nyúl, zsiráf, vízi szamár- és egyéb körömgombát kapjunk mi is, és végre felemelkedhessünk, mert most le vagyunk emelve. Tudod, nem?

– Ja, kedves, mint polcról a mosószeres doboz.

2011. október 2., vasárnap

Legyen mindenki... Milyen is?

Amikor Christian Bernard professzor, a 60-as években elvégezte az első szívátültetéseket, néhánynapos túlélés optimista lángok fellobbanását hozta Földünk kerekére. S lám, két- három évtizeddel később, miután az önkéntes szívúttörők önzetlen adományozták életüket, valljuk be, titkos, de meddő remény mellett, a várható néhány nap, esetleg néhány hónapnyi, műtötten kínlódó élet meghosszabbításával a módszer tökéletesedett.

Ma már szinte minden szervet biztonságosan transzplantálunk, és a beteg – azért ne feledjük el, akinek élete végéig gyógyszerek özöne teszi lehetővé, hogy az új, létét meghosszabbító szerv ki ne lökődjön, az beteg és mégis egészséges – dolgozik. Ma már, akár 90 évet is élhet, ha ügyes, többet is.

A vese- és májátültetések alig bonyolultabbak egy orrmandulaműtétnél. Néha egy kiadós derékzsába jobban megkínozza az új szerv boldog tulajdonosait.

Természetesen határok nincsenek, így az agyátültetés is évek, esetleg évtizedek kérdése lehetne csupán, és ugyanúgy végezhető lesz élő donorból, mint az összes hasonló beavatkozás. Tény, hogy itt felmerülnének füstbe gomolygó, fejvakarást kiváltó kérdések is, de nem lehet kétségünk egy sok virággal vetett, hantok utáni rendezett és rendszerezett sikerben. Tulajdonképpen a test minden szerve átültethető. El is hagyhatjuk a tulajdonképpent, ne legyünk olyanok, mint a lelki betegek, akik tele vannak kétellyel, félnek, nincs önbizalmuk, keseregnek, szomorkodnak, latolgatnak, bátortalankodnak. Mélásan, vagy búbánattal bámulják a lemenő nap narancsát, kitárt kezekkel, beteges, lobogó, kusza gondolatfoszlányokat dorombolva álmukban.

Ezeknek az embertársainknak, mi érzéketlen emberek, orrcseppentővel is beadandó keserű gyógyszer gyanánt gyömöszölhetnénk le torkukon a megoldást.

El is jön erre az idő, amikor a lélek transzplantálható lesz, mindössze, ha a tudós és egyéb társadalom, fejvakargatás és Bodri-ölelgetés helyett, egyszer és mindenkorra meghatározná a lélek nevű szerv pontos helyét. Mondom ezt úgy, hogy egyesek magát a lelket a szívvel vagy aggyal azonosítják.

Nos, a lélek bizonyára nem a szívben van, hiszen az összes szívátültetett, azonnal lélekgyógyult is lett volna, vagy átvette volna donorjának lelkiállapotát.

Agyátültetést még nem végeztünk, de nemsokára elkezdjük, gondolom. Előbb csak fába metszve, aztán rézkarcban, majd bronzszobrokat produkálva, a fokozatosság elvét kényszerűségből ugyan, de betartva. Az agyátültetés most nem képezi témánk sugarát. Mások valahol a mellkasban, vagy a gégében gondolják az említett – lélek nevű szerv – jelenlétét, melynek teljes súlyát is meghatározták, tehát nem kérdéses, hogy anyagi tényezőről beszélünk.

Csak azért vettem ide – lebegő, suhanó léggömb pukkasztgatásául –, mert megint mások szerint, a lélek nevű – ők nem szervnek nevezik – valami, minden sejt minden részecskéjében ott van. Nem akarok az 50-es évek koncepciós pereihez hasonlóan előre gyártott elmélettel előrukkolni, de ez lenne a legnagyobb probléma, és a legnehezebben megoldható, arról ne is beszéljünk, hogy a lélek nem létezését is nem kevesen csapják össze, két bőrülés között szambázó mozdulatokkal.

Nos amennyiben az agyban van lélek, az agyátültetés alatt, erősebb lángra kell tekerni a gázt. Mi, nem beteg lelkű érzéketlenek, nem ismerjük az úgynevezett lehetetlen szót, így a teljes testi átültetés gondolatával is foglalkozunk. Mikor behunyjuk szemünket, mi történik? Találkozik a két szempilla, és nem dobja ki egyik a másikat.

Tehát, erre az esetre a következőt gondoljuk kifejleszteni. A teljes idegi és mentális, valamint az összes szerv összes sejtjének minden emlékkockáját, a lélekdonor – ez esetben csakis élő donor lehetne – teljes kódanyagával cserélnénk ki. Hogy el ne felejtsük, a családtagok, akik elég felelősségtudattal bírnak, átadhatják teljes magukat gyenge lelkű hozzátartozójuk karrierjének megerősítésére. Hősiesen lemondva a sajátjukról, így teljes személyiségük, két egymás melletti tubusban fekve, az erre kifejlesztett különleges eljárással megcserélhető. Nem tudom a pillanatnyi pontos hogyanját, de minden csak idő kérdése. A kódolás érzékenységének beállítása lényeges. A haszonélvező elsődleges, tehát míg a donor személyisége és emlékképei lehetnek akadozottak, személyisége megtörhet, hiszen segíteni akar, addig a haszonélvező minden emlékfoszlányának meg kell maradnia. Mindössze a lelki tényezők donorból jövő jótékony helyreállása szükséges, és ahhoz az egész testi, lélek transzplantációval, valójában mindent megoldottunk, hiszen mi, emberek mindig mindenre képesek vagyunk, nem úgy, mint az a nyavalyás pitypang a réten, amelyiknek szerteszét fújja a szél a hogyafenébenevezikjeit, azokat a kis marhaságokat. Olyan irritálóak, mert a zöld mezős, kék tavú, kockakövekkel egymásra épült, borostyánba zárt kristályok kora lejárt. Éljenek rendesen, transzplantált érzelmi kilengéseket nélkülöző, nevezzük nyugodtan érzéketleneknek, rendes lelkületű egyedek Földünkön, mindnyájunk, maguk, meg a fene tudja, kinek a javára.

Aztán, ha már kitaláltuk ezt a transzplantációt, teljes testben és agyban csináljuk meg, nem számít, hogy van-e értelme. Javasolnám, kezdjük az aggyal, onnan már csak egy lépés a teljes test. Aztán van az a balett nevű marhaság, megnézünk két-három olyan ugri-bugris, még nem transzplantált tilinkót, és lehet, meg is hagyunk néhányat. Legyen mindenki... Milyen is legyen? Hát nem olyan, mint most, ez a lényeg.

2011. október 2., vasárnap

Trici-vízibiciklis micsoda

Ha ez a turisták lelkének szépítője, nádassal ékített, két kőhajítás hosszú, nagyjából egy kőhajítás széles uszoda-termál tó – vízi paradicsom – nem lenne majdnem közvetlen mellettünk, talán az unalom is kiütéssel győzne. De itt van, s lám innen az aljáról, a forró vizes, egyenetlen alakú, hatalmas tó jobb felső végén strandoló - vének és ifjak - figyelmét, a gőzölgő termálvíz örökre eltereli a végről. Az ifjakét főleg.

Teljesen tengerparti strand formája van a négyhektárnyi területnek. Nyüzsögnek, a pörkölő nap alatt barnuló lányokat kerülgetve, és startfejesekkel dobják magukat a tóba.

Ezt körös-körül, a körülbelül 250-300 méternyi területen, 15-20 figyelemfelhívó tábla és úszómesterek tömege ajánlja mindenkinek. Állításuk szerint egészségesebb a délutáni teázásnál. Attól ugyan még senkinek sem lett baja, míg a fél méteres, gőzölgő vízben, a mély fejes landolástól előfordult már a szemtengely elferdülésnél komolyabb bokaficam is.

Ahol állunk, a nádas közt örökké itt lakó vadkacsák nyüzsögnek, tudomást sem vesznek az emberekről, hiszen a távolság is lehetetlenné teszi ezt. Két hajításnyi, félnapi kocogással leküzdhető távolság az. Ideszoktak, a vízben hemzsegő, apró, piros halakat nyeldesik, olyan kövérek, mint egy-egy házi liba. Talán, ha akarnának, sem tudnának repülni, de még soha nem jutott eszükbe. A partra nem néznek ki, az is messze van, több méter távolságra és a nád mindent elfed.

Ezért tudjuk ilyen pontosan megfigyelni őket! A kis piros halakból annyi van, hogyha benyúlok, akaratom ellenére is – merthogy menekülnek ugye szegénykék – ötöt-hatot kimarkolok. De én nem szeretem a kis piros halakat, tehát visszaadom őket az anyamelegvíznek, ahol hápogiék már végzik is a dolgukat.

Balra, speciálisan szervezett kemping terül el. Szemmel láthatatlan falak veszik körül, így nem lehet belátni, se ki, sőt a falakat sem. Épp arra megy egy gyönyörű domborzatfekvésű, hosszú hajú leányzó, aki egyszer csak eltűnik. Néző pozíciónkból, innen világosulunk fel, hogy ott helyezkedik el a láthatatlan fal.

Alighanem át is adta magát a strandolás gyönyöreinek, egész testben nap alatt szoláriumozva. Ezt a bentről kihallatszó „vissza-vissza” kiabálások igazolják. Nem tudható, hogy vissza akarják küldeni vagy egyenesen ki akarják toloncolni. A felvilágosulás mind a kettőnket, és a megszámlálhatatlan vadkacsát, pillanatok alatt megnyugtat. Minden elcsendesül, a leány sem jön ki. Kérdés, hogy jó-e ez neki? Persze, csak itt magunkban spekulálunk el ezen, mire a hölgyike és nyolc-tíz öblös torkú, napimádó férfiú, kórusban rikoltja, "torkos leselkedők, el a gondolatokkal rólunk".

Ezért felmegyünk vízibiciklizni a tó tetejére, kisebb kocogással, ami sprintnek is beillik. Leküzdjük a távot, és tekerünk jobbra, balra, kerülgetve a mellettünk úszkálókat. Megunjuk, balra kormányozunk és – egy pillanatnyi improvizációval – triciklivé alakítjuk, hogy még a vízibicikli-mester sem gyanítja turpisságunkat, és tekerünk előre.

Ekkor enyhén idegesítő, picikét túlhajtott túlhajtalanítottak közelednek. Lehet, hogy már bőr sincs a fejükön, nagyon komolyak és fegyelmezettek, igazi úriember külsővel. Fekete öltöny, fehér nyakkendő és sétapálca bal kezükben. Ami minimális aggodalomkeltő, az a jobb kezekből előre meredő, hangtompítós – hogy is mondjam, hát –, akár lövedék zajtalan kilövésére is alkalmas szerkentyűik volta. Annyira jóravalóak és olyan szolgálatkészek, egészen biztos, hogy a kötelességtudat nem engedi meg, hogy ne lőjenek, ha nekik megyünk. Ha megkérjük szépen őket, hogy ne tegyék, akkor elmagyarázzák, hogy ez a dolguk, és azért lőnek le.

Így öt méterre tőlük leállunk, elkezdünk beszélgetni. Ezzel teljesen megzavartuk őket. Egymásra néznek, nagyon bánatosak, már bánjuk, hogy elvettük a napi örömüket, de talán mégis jobb, ha nem lövetjük le magunkat.

Szomorúan nézzük végig, ahogy ledobják öltönyeiket, fehér köpenyt húznak és visszaállnak a nyalókaárus bódéik mögé. Olyan sajnálatra méltóak szegények! Hirtelen felindulásból berohanok a tó-strand-nemzeti park igazgatójának irodájába, de csak egy cédulát találok.

"Meghatározatlan időre, a kijelölt óvóhelyre távoztam!". Zörgetem egy darabig a lépcső alatti pinceajtót, de a benti fogvacogás eltántorít. Hagyjuk szegényt békén, és a nyalókaárusoknak is jár egy kis öröm.

Nosza, nemsokára kezdődik a "Zoli bácsi" valóságshow, haza kell érnünk! Füstölni fognak a kerekek, bár csak 150 km-ről van szó, de a kezdés előtt minimum két perccel otthon kellene lennünk. A triciklivé vált vízibicikli, valahogy közmegegyezésre, jogos tulajdonunk lett, de kifogyott az üzemanyag. Most mit csináljunk?

Ott egy söröző, közvetlen a strand és vadkacsa rezervátum mellet. Az egyik asztalnál látom, amint két, enyhén leselejtezett úriember, meghúz egy távolról pálinkásüvegnek látszó tárgyat. Odakerekezünk, biccentünk, visszabiccentenek, és ahogy azt reméltem, megkínálnak. Köszönettel fogadjuk jóságos, emberbaráti, tömör, kalaptalan gesztusukat. Beígérek nekik a következő találkozásra egy demizson pálinkát, aztán a négy méterrel odébb elterülő, fél hektáros parkolóban, egy épp induló kocsi vezetőjével gépolajra cserélem a begyűjtött pálinkát. Jó alaposan lelocsolom a láncot, aztán felrakjuk lábainkat a vázra, és beindul. Huszonhat perc alatt a házunk előtt is vagyunk. 150 km ez, hölgyeim és uraim! A kerekek lekoptak, jöhetne a Forma 1-es cserebrigád, de semmi szükség rá, itthon vagyunk.

Páromnak odaszólok.

– Légy oly kedves, kapcsold be a tévét, hogy mire bemegyek, kedvenc fotelem kedvenc tapadókorongjaiba ragadhassak!

Közben megcirógatom a tricikli-vízibiciklik buksiját, és megkérem szépen, hogy így, kerékcsere nélkül, sokkal tempótlanabbul, pontosan szépen visszaguruljanak – ahogy szoktak – oda, ahonnan jöttünk. A három marconának három szem szilvát, az igazgató úrnak kettőt és két szemet a piálgatóknak is küldök. Megígérték, hogy átadják nekik, remélem, nem csapják el a hasukat.

2011. október 2., vasárnap

A következét te ismered fel

Már harmadik napja zötyögött a vonat, teljesen más körülmények között, mint az odaúton. Ötüknek három vagon jutott, rettenetesen unták magukat. Mit is csinálhattak mást, mint a száraz, érlelődő kosztocskát rövidítették, állomáscsapok langyos vizét nyakalták, ásítoztak és kártyáztak.

A második éjszakában Janek, az előbb gyufaszálra induló pókerben, sikeresen elveszítette egy heti keresetét, aztán hátramentek, az utolsó vagon legeslegvégébe, kinyitották a semmibe nyíló ajtót, és színjózanul, torkukszakadtából eresztették az éterbe a fogjuk rá, hogy éneket.

Délután mindenki elaludt, jutott hely bőven, csak ők ketten könyököltek a középső vagon egyik ablakán. Egy nevesincs lényegtelen állomáson, ahol alkalmi cipőpucolók szorgosan suvikszoltak – egyikük sem látott még ilyent, de hát, amíg az ember él, addig tanul – gyönyörű lányok jöttek, mentek. Nekik, kevés kivétellel, mindegyik gyönyörű volt, viszont az egyik tényleg osztályon felüli, felemelt fejű, büszke, magas, karcsú derekú, gyönyörű hajlatú idomaival mágnesként rántotta ki fejükből egy araszra szemgolyóikat. Aztán visszapattant mind a kettő, mint egy similabda és csak néztek. Dani, valami totójelleggel ordított a szépséges libegő után:

– Hahó, Ildikó! Szia, hová mész?

A lány megállt, megfordult, rájuk nézett és valamit válaszolt.

– Hogy vagy kicsim, rég láttalak?

– Köszönöm, és te?

– Mi átutazóban. Anyu, apu, húgod?

– Megvannak jól, semmi gond. Én akkor most megyek.

– Na, szia, kicsim!

– Szevasztok, srácok.

És a lány megfordult, már nem olyan magabiztosan lépdelt, csendesebb iramban, persze büszkén, mert olyan külsejű volt. Valamin gondolkodhatott.

– Danikám, ki volt ez a lány?

– Fogalmam sincs, nem tudom, Janek, csak totóztam, de bejött. Szerintem egész este azon fog gondolkodni, ki is lehetett ez a...

– Ne is folytasd, te kétkarú rabló! Kipókerezted a pénzem negyedét, és ez a csaj most azon fog morfondírozni, ki ez a kétes fejű? Na, jó, az ő pici aranyos fejével, ezt másképpen fogja fogalmazni, valószínűleg úgy, hogy kedves pasi. Vajon ki lehetett, akire egyáltalán nem is emlékszik? Látod, pajtikám, ilyen vagy te, a nőknek már a nulladik találkozás után sem jutsz eszébe.

– Ja azért, mert ez egy nulladik típusú találkozás volt, mínusz nulladik. Nulladik, plusz nulladik soha nem lesz belőle, de nézd, milyen aranyos, így a tarkójáról is leolvasom, hogy a kerekek zakatolnak a fejecskéjében.

– Rossz a füled, én hallom is. Gyere, a változatosság kedvéért préseljünk magunkba egy adag szalonnát és kenyeret. Aztán a következőt, ha nem Ildikónak, hanem másnak is hívják, tudod mit, meg sem szólítjuk, egyszerűen elénekeljük neki a ... Na, mit is?

– Azt a számot nem ismerem, de most olyan pengőn bongó, üres hordó vagyok, ha veszel egy pár dobverőt, el is dobolhatod nekik. Nyomjuk be a szalonnát, aztán indul a szerenád. Olyan aranyosak, amikor így meglepődnek, hogy fel lettek ismerve. A következőt te ismerd fel!

– Na, figyelj, úgy lesz! Még a nevét sem kiáltom, csak annyit, "Szia, cica, hát itt találkozunk? Ezért nem láttalak annyi ideje". Akkor nekikezdünk, én dobolok rajtad, te énekelsz és pengetjük a bajszunkat, más húros hangszerünk úgysincs, és itt nem is terem.

2011. október 2., vasárnap

Elnök úr, mi a gond?

– Én, kérem, feltaláltam a teljesen biztonságos, szárnyalás nélküli – régóta vágyott –, szerkezeteket nélkülöző, igazi emberi repülés módját. Nem is értem, eddig rajtam kívül, hogy nem jutott senkinek az eszébe. A hőlégballon elvét, már hosszú ideje ismerjük, ez teljesen kitérít szokott nyugalmi pályámról. Oly sok ember vágyát csak most tudom megvalósítani, és milyen, de milyen olcsón, energiatakarékosan. A bátrabbak, akár maguk is összerögtönözhetnek – szinte percek alatt –, egy teljes repülés-elősegítőt. Ha valaki napokig akar repülni, akkor feltétlenül gyári, biztonságos szerkezetre van szükség, de a sarkon árusított luftballonok bármelyike alkalmas erre. Nem, kérem, nem töltjük meg előre meleg levegővel, hiszen akkor nem találmány lenne, hanem koppintás. Az egészben az a találmányi rész, hogy a repülő ember, a lufit szájában tartva, orrán belélegzik, a száján pedig ki. Így előhevítés, üzemanyag és minden egyebek nélkül, maga pumpálja a lebegés gyönyörének tápját a szájában tartott játékléggömbbe. Bátrak és kevés ideig repülni vágyók, minden előzetes légi lityi-lötyi nélkül, egyszerűen veszik a lufit. Orron be, szájon ki, és már repülnek is! Akik hosszabb ideig akarnak szárnyak nélkül szárnyalni, azoknál a lehető legegyszerűbb, könnyűbúvár, pipás megoldást tudom ajánlani, rögzítéssel; ha netán elaludna, se tudjon másképpen lélegezni, mint az orrán be, száján ki, és egy jókora szundítás után, valahol egész máshol madarak között ébredhetne.

Nem, kérem, nincs szükség ejtőernyőre! Maga az ejtőernyő kitalálása, feltalálása is – vagy nevezzék, aminek akarják – otromba és szükségtelen túlbonyolítás, hiszen, ha a zsebébe berak még 20-30 játék léggömböcskét, bármikor, egy szétpukkadás esetén addig cserélheti, ameddig csak akarja. Mivel ezek igen kicsi méretűek, akár több százat is zsebe foglyául ejthet. Igen nagy sajnálatom övezi azon embermilliárdok szegény sorsát, akik találmányom pillanatáig nem juthattak ezekhez a gyönyörűségekhez.

Tiszteletre méltó találmányi bizottság! Mielőtt találmányomat bevezetnék, jog-védenék a nevemre, és Nobel-díjra jelölnének, kérem, próbálják ki maguk is! Biztos vagyok benne, hogy az élmény szavakba nem foglalható.

Miért hápognak? Elnök úr, kérem, úgy néz rám, hogy attól félek, megvacsoráz. Remélem, evett már?

Jaj, de mozog az orrcimpája! Kicsit öregedett is, úgy összegöngyölődött egyenletes ráncokba felemelt homlokredője. Most már az arcizmai is átvették a rezgést. Mi a gond?

– Maga feltalálgató, mennyit repült ezzel a szenzációs röppentyű módszerrel?

– Én, elnök úr, a valóságban semennyit, mert tyúkész kellene hozzá, hogy ne legyek száz-, vagy ha akarja százezer százalékban biztos az igazamban. Álmomban annál többet. Bocsánatot kérek, rosszat mondtam? Látom, már mindenkinek rezonál az arca, és gyomorkorgást is hallok. Á, értem! Már behívta a titkárnőt, hogy végre iktassa, mindenki vágyát kielégítő, világraszóló találmányomat.

– Micike, még nem vacsoráztunk, ezt a kövérkés alkatú, jó húsban levő, alacsony vacsoraembert fogyasztanánk el, mert feltaláltuk a kannibalizmust!

A nagy messzeségű lufirepülés gyárosa igen nagy szemeket meresztett, nézett szomorúan. Csüggedten fordult sarkon, és elvágtatott egy megértőbb – szinte garasoskodóan egyszerű zsenialitását majdan megértő –, nem pénzéhes, nem üzemanyag pocsékoló, nem túlbonyolított repülő eszközök drága világát elősegítő bizottság reményében, mely szomorú könnyétől elhomályosult szemei előtt lebegett.

2011. október 1., szombat

Golyó bácsi köve

Jocóék eldöntötték, hogy azért sem csinálnak semmit, de semmit. Örüljenek, hogy hét teljes órán át gyárbámulásra süllyesztik magukat.

Kívülről monumentálisnak nézett ki az épület, a nagyot sok kisebbel cifrította, csendesen dörmögőn. Csak belül – a több órás előkészítő munkavédelem átásítása után – döbbentek meg, hogy az egész nagyszerű – valami meghatározatlant gyártó – kolosszus, egymásba láncolódott, nagy kongó csarnokok özöne volt csak.

Már tíz perce gyalogoltak, amikor egy mellékajtón, egy nagyobbacska osztály méretű üregecskébe cseppentek, ahol előbb a tekert apró rugókat biccentve helyre rakosgató, öreg asztalt körülülő, pepecs hölgykoszorú segítőjének neveztettek ki.

Tanárjuk eltűnése után rövid, de egyértelmű pró és kontra érveket felvonultatva, felülbírálták a döntést.

Rettentő unalmas egy helyben ülni, és értelmetlennek látszó vackokat, mütyür-csavarantyúkkal telerakosgatni.

Ekkor kiáltotta el magát a köszörűs ember:

– Hé, ti ott! Gyertek már segíteni!

Hogy lehet valaki ilyen ostoba, gondolták, még hogy segíteni?

Andor, csendes billentéssel enyhén jobbra fordult, és különösebb zavartatás nélkül, lassan, kényelmesen kisétált.

Jocó az unalomnak olyan bugyrába buggyant, hogy még patyolattiszta, sosem mosott munkaruhájának egy esetleges párpercnyi veszélyeztetését is – na, nem eltúlozva, de – mint egy bicikliző túlsúlyos medve, bevállalta.

Apukám, gondolta, van öt teljes perced, utána úgy otthagylak, hogy csavarkulcsokkal kell helyreállítanod – előbb a fejedben forgó kerekeket –, majd a lelkivilágodat. Egye fene, lássuk, mit akarsz! – és odalépett.

– Kisapám! Adogasd a kezembe azokat a bügyőket, sprügyöket, onnan a fadobozból!

– Én idehozom a keze ügyibe, aztán annyit vesz belőle, amennyit akar.

– Egyenként kell, kisöreg! Le kell köszörülnöm a rücsköt.

– Á, szóval még rücsök is van ezen a kis brücsögön?

– Van, tapogasd meg!

– Most nincs hozzá kedvem…

A köszörűs ember beindította a görgentyűt, és mikor Jocó a harmadik – szakszóval: rücskösprügyköt adta – a keze alá, megálljt mutatott.

– Ezt az embert szeretem, van munkatempója. Lassú, semmilyen, különben is az elmúlt egy órában csak dumálni láttam. Most valahogy rájött, de nem túlozza el a dolgozhatnékot. Ez a néhány másodperc engem is kimerített, hát még őt.

– Fiacskám, ez a köszörűkő nem jó!

– Ugyan már, ne játsszon velem! Nem vagyok nagy szakember, csak most tanulok, de szerintem, még néhány napja sem használják.

– Nem bizony, ma reggel tettem fel, de miért? Milyen rossz a hangja!

– Inkább meghallgatnám!

– Akkor hallgasd… Eredj oda, a Golyó bácsihoz, ott a sarokban, és mondd meg neki, sebtében ajánljon fel egy köszörűcserére való követ.

– Nem baj, ha magát köszörűs embernek nevezem?

– Az tökéletes lesz, fiam, nyomás!

Jocó, már rég eltűnt volna, de egyrészt tetszett neki ez a szerszámvédő köszörűcserés, másrészt nem akart rögtön undok lenni, az öt percből úgyis volt még kettő hátra, ezért odalépett.

– Golyó bácsi!

A tag megmerevedett, haja kicsit áramütésszerűen repdesett szét, és a szemei – tényleg nevéhez méltóan – golyóknak néztek ki.

– Golyó bácsi, kérem, tessék egy új köszörűkövet adni, a köszörűs ember küldött, az a bácsi onnan, le akarja cserélni a követ. Ha jól látom, már szét is verte a régit. Aha, egészen érdekesen cserél, nálunk ezt nem így tanították, de megjegyeztem.

Golyó bácsi még mindig nem tudott szóhoz jutni, főleg, hogy a környék gyéren népesedett, de szűk helyre zsúfolt kollégái, a jó akusztikában, mintegy karnagyi vezénylő intésre, egy egészen előadható, zeneműhöz hasonló, ritmikus, többszólamú kacagóröhögésben törtek ki.

– Na de, Golyó bácsi, magán most mit röhögnek? Vagy rajtam? Vagy rosszul áll a sapkám, valamelyik a hátamra írt valamit?

Jocó kicsit elbizonytalanodott.

Golyó bácsi feje elpirosodott, és egyre inkább tekegolyó formájúvá alakult.

Hát igen, a neve vezeti az embert, van erre valami latin közmondás is, de azt a latinok vagy kik már nem mondják, mert nincsenek is, gondolta Jocó.

Csak azt nem értette, miért zokognak a vinnyogva nevetők. Odanyúlt, elvett egy köszörűkövet, a pozdorjába porladt másiknak már csak a teteme hevert a köszörűs ember mellett, aki vészjóslóan, röhögve ölelte át a gépet.

Jocó kihúzta a falból a banándugót, mert az önkontrollját vesztett köszörűs ember, időnként a hasával majdnem megnyomta az indítógombot.

Ez egy ilyen röhögő bagázs, gondolta, a semmin is jól elszórakoznak. Az asszonyok is vinnyogva kuncognak, úgy két-háromórai munkájukat seperik szét. Na, én megyek.

Zsebre vágta a kezét, és kisétált.

– Te, Andor, ezek ott meghülyültek.

Andor, több társával, a működésen kívül helyezett futószalagon hevert, egy kongó, üres csarnokban.

– Ja. Mi volt a bajuk?

– Hát, csak odamentem Golyó bácsihoz köszörűkőért, ha már olyan nagyon akarta a pasas, tudod, aki köszörül.

– Golyó bácsihoz?

– Azt a keservit! Hát igen… Hadd röhögjenek. Én sem megyek abba műhelybe be többet. Másszatok arrébb, csináljatok helyet a szalagon, aztán majd még sétálunk egyet, gyárnézőnek álcázva. Majd csak letelik, az a – mennyi van még hátra? – pár óra.

2011. október 1., szombat

A szakma krémje

Mi sem születtünk bérgyilkosnak. Személy szerint, házi beteggondozóként, láztól kipirult gyermekeket ápoltam, arcukat nagy odaadással simogattam. Eredményes gyógyítási munkámat Szaharában lángoló homokvihar, egércincogásnyi idő alatti söpörte el. Kövérkés, szakállgöndörítően gusztustalan tenni akarásom szorgalmas dorgálása után lett belőlem tisztességes, építőipari falvakaró. Akárcsak a mellettem álló, íjra szakosodott – meg nem nevezném – barátom, illetve ez a spárgavirtuóz itt, aki a kötelességtudattól beleráncosodott a keserűleves-evésbe. Amikor onnan is átirányítottak a vágóhíd sertéstelenítőjébe, két egymást követő szaktanfolyam híd alá illesztésével, nem biztos, hogy tudták, de a mai szakmai alapunk, elismertségünk és megbízhatóságunk fundamentumát rakták le.

Sokunk nem bírta a kergetőző, jobbra-balra kidobások elmunkátlanodását ideg-összeroppanás nélkül, és előbb önerőből, majd évekig tartó, rejtett tanulással felfejlődve, elértük azt a megbecsültségi mutatót, ami már nem csak bicskáinkat nyitotta a zsebünkben.

Ezért állunk itt, a földművesek traktorjai helyett szerény, elavult – Lee Harvey Oswald – fegyverénél alig ötvenszer hatékonyabb szerszámainkkal. Követeljük jogainkat! Ebből az egyik, a híres közmondás alapján, "nem az az igazi szakember, aki jó szerszámmal jól tud dolgozni, hanem, aki rossz szerszámmal is tud jó munkát letenni", legyen előtte munkapad, asztal, vagy maga a földön fekvő, kiterített, lapos természet.

Ezért hát minden erőnkkel tiltakozunk, kirügyezett, felvirágzott és gyümölcshozó – hosszas, szenvedő tanulmányok kínjával megszerzett – diplomáink sárba tiprása ellen. Magasabb körökben megbecsült szakmánkat védjük meg egy diktatórikus, törvényen kívülre helyező szándék csuklyás sötétjétő.

És ahogy a parasztok fél-, vagy egész pályás útlezárással – tehát a rendelkezésre álló eszközök használatával – védekeznek, úgy mi szerény, bár sokkal csendesebb hatékonyságú, elnyomás-ellenállásba fogunk, ezekkel a megkopott, de szívünkhöz nőtt szerszámokkal, melyekkel annyi, de annyi örömet szereztünk középen, feljebb és a csúcsokon. Épp ott, ahol az önmagára támadó, képmutató, kipottyant fogú prérifarkas vigyorával, kitördelt fogú zongorán repítik mogyoróhéjba csempészett, igazgyöngynek hazudott tervezetüket. Maguk s magunk ellen; pejlósörényét lobogtatva, kérem, tessék megmondani, kinek kell a feketemunka?

Képzett emberek vagyunk, a szakma krémje. A mezőgazdászok, tűzoltók és egyebekkel ellentétben, az ilyen lecsúszott empátiával szemben kórosan korán bedobjuk, talán maguk ellen is, szerszámainkat. Mi várunk. Egyrészt nem akarunk idejekorán ellehetetleníteni egy bölcs döntést, ami a teljes legalizálásunk röpke átmenetét véglegessé tenné. Másrészt ezek az útlezárások – szaknyelven – céllövések lennének. Hogy mindenki megértse, visszafordíthatatlanok!

Bízunk tehát bölcs és mindenki számára megnyugtató döntés születésében, hiszen azok helyett róttuk le kegyeletünket virággal számtalan, nem önként munkánkba társult barátunk családjának, akik megbíztak az együttdolgozással. Így munkatársaink – akiket egy más, embertelen területen munkadaraboknak neveznénk – családjai nem csak megnyugvást, de boldogságot is kaptak.

Most, itt elöl, jelképesen távcsövembe nézek, és valahol a messzeségben, amit csak én látok a célkeresztben – pontos lövő vagyok ám –, egy potenciális munkatársat figyelek. Korábbi munkaadót, aki gondolom, nem akar csendestárssá lenni, és legrosszabb esetben marad minden, ahogy volt, mert mi is, vélem, kompromisszumkészek vagyunk ám.

2011. szeptember 30., péntek

Embergyűlölő Kopasz-tök

Egy eldugott erdei út mellett élt Embergyűlölő Kopasz-tök. Még tavasszal fogant testvéreivel, midőn néhány embercsemete tökmagrágás közben pár magot elszórt. Igen intelligens tök volt, a testvéreinél sokkal intelligensebb. Figyelembe véve, hogy a tök IQ az emberi IQ sokmilliomod billiomodja, az övé ennek duplája volt. Akkor gyűlölte meg az embereket, mikor Brogot, Berget és Döblecet elpusztították. Sosem értette, hogyan tud az ember, meg a többi négylábú alattvalója gyökér nélkül élni, hiszen nem csak a találkozást teszi lehetetlenné, de feldöntheti őket a szél is, illetve az egy helyben lét biztonsága sincs rendben. Érdekes módon a kecskékre, szamarakra nem haragudott. Látta, hogy nem ők a főnökök. Mikor már csak Kergina élt testvérei közül, odaszólt neki.

– Szedd össze magad, készülj a harcra, le kell küzdeni az embert!

– Igen, hogyne, persze, Kopasz – válaszolta együgyű húga, aki csak a napon sütkérezett és lakmározott minden finomságot a gyökerein keresztül.

Suhancok néhány nappal később Kerginát focinak használták. Túlélte. Gyökere nem szakadt meg, de néhány nap alatt elfelejtette az egészet. Embergyűlölő Kopasz-tök ekkor kezdett el gyúrni (fejben). Akkorára gyúrta magát, mint egy hordó. Éjjel őrködött, olykor az egész tök egy szemként működött. Gyúrt!

Történt aztán, hogy egy ember fát szállított szekéren. Meglátta a hatalmas tököt, a kisebbet is. Kifogta a lovát, és Kopasznak végig kellett hallgatnia, amint a ló szétropogtatja Kerginát, annak sikongásai közepette. Az ember közeledett. Kopasz támadott, egy milliméteres szaltóval be akart fejelni az ellenségnek, ám az könnyedén átnyisszantotta gyökerét és földobta a szekérre. Kopasz még élt, utolsó erejével sokkal kisebb szaltót produkált, de nem ment vele semmire. Az ember füttyentett a lovának, az szolgálatkészen hagyta magát befogni.

Kopasz ide-oda gurult a szekérben, ez számára teljesen ismeretlen érzés volt. Gyengült. Még ködösen látta, amint az udvarra befordulva, embercsemeték és egy nő (Kopasz ezt nem tudta, csak látta, hogy különbözik a másiktól) megrohamozták a szekeret. Nyögött, de láthatóan nem hallották. Ő sem hallott semmit az emberek beszédéből, bár látta, hogy folyamatosan tátognak és gesztikulálnak. Előkerült egy éles szerszám, és kicsit később Kopasz, akinek a neve, miután minden tök kopasz, termetes mivoltából eredt, sütőtökként tökéletesen megkoronázta tök-életét.

2011. szeptember 30., péntek

Harminckettedik éve

Harminckettedik éve állok ott az eligazítóban... Kicsit strapás, de azért nem mentem haza a mai napig, mert végre tisztázni szeretném magamban, hogy arra a kérdésre: "Te úgy cselekedtél volna-e, mint bajtársaid?", határozott igent tudnék-e mondani, vagy nem.

Mindez akkor történt, mikor épp két napja voltunk bakaruhában, mintegy az iskolapadból a hadseregbe zsuppolva, és azon morfondíroztunk, hogy ideje lenne már leszerelni, ne hülyéskedjenek velünk itt holmi majd' másfél év hátralékkal, amit még le kell töltenünk.

A fegyverzetet még nem osztották ki, a szakaszokat sem állították még össze, így egész nap a folyosón lődörögtünk, vagy egy tiszt pesztonkasága mellett az eligazító teremben üldögéltünk, unatkoztunk. Nem is gondoltuk, hogy napok múlva, a cudar kiképzés kezdete után, visszasírjuk ezt az "idegtépő" semmittevést.

Mitarca hadnaggyal cseverésztünk épp, abban a teremben, olyan "egyáltalán nem katonásan". Ő még nem ijesztgetett minket, gondolta, ráér vele. Amúgy jó fej volt, rendes és intelligens, tisztben ritka fajta.

A kontingensünk harmada magyar volt, ami egy abszurditás, hiszen sem öregeink, sem újoncaink között nem volt egy sem. Korábbi barátaim sem kerültek ilyen etnikailag rózsás helyzetbe.

Mind váradiak lévén, a román katonaruha ellenére, napközben több mint természetesen zengett a körlet a magyar beszédtől, hiszen ezt előtte így szoktuk meg. Akkor egy Parvulescu nevű moldvai, nem túl okos fiúcska, aki a hirtelen öreg katonává válás gyönyörében fürdött, hanyagul odaszólt a tisztnek:

– Hadnagy eftás, itt egy csomóan valami furcsa nyelven beszélnek.

Mitarca úgy gondolta, hogy most nem adja őrmester-kézre az előbb említettet. Mint mondtam, eszes volt, így egyből világos volt neki, hogy mi lehet az a ''furcsa nyelv". Így gondolkodás nélkül kérdezte:

– Vannak itt magyarok?

Amikor a teremben lévők harmada felállt, akkor már kezdte megbánni, hogy miért is nem daráltatta le Parvulescut, de úgy gondolta, ráér még azzal, hogy a tiszt ijesztgessen belőle... Bár zsenánt volt számára ez a helyzet. Parvulescu nem fogta be a száját.

– Van itt még más is, hadnagy eftás.

Mitarca piszkosul kényelmetlenül kezdte érezni magát.

–Tud még más is magyarul?

Nos, ami akkor történt, azt soha nem fogom megérteni. Aki katona volt, az tudja, hogy az ember igyekszik nem megnehezíteni a "hazafias rabságát". A román hadseregben ugyanis minden, csak jó pont nem volt magyarnak lenni, sem magyarul tudni. Saját érdekeik ellenére valami lelkiismereti, szolidaritási, vagy a fene tudja milyen katapult, úgy tíz román srácot lábra dobott, akikről tizenhét hónap alatt kiderült, hogy egy sem volt vegyes családból való, némelyikük csak pár szót gagyogott magyarul. Ekkor kezdtem megnyugodni, hogy elmarad a megnyuvasztásunk.

Feltűnt nekem Norbi, aki igen Vanekurasra vette a figurát. Parvulescu nem nyughatott, és rámutatott.

– Hadnagy eftás, az is magyar ott.

Norbi mélázott kicsit, falfehéren tettette, hogy nem hall.

– Katona!

Norbi tovább álmodozott, mintha semmiből semmit nem hallana. A harmadik kemény üvöltésre föltápászkodott.

– Tessék, kérem!

– Parancs! Ezt a hadseregben így mondjuk!

– Tessék parancsolni, kérem.

– Mondom, parancs!!

Mitarcaból már nagyon is a katona beszélt:

– Azt kérdeztem, magyar vagy?

– Én, kérem – folytatta Norbi erős magyar akcentussal, helytelen románsággal –, nem vagyok magyar, hogy volnék! Egy kicsit tudok magyarul, ugyanis idegenvezetőként a magyar turistáktól megtanultam.

– Az előbb mintha épp ezt kérdeztem volna a társaidtól. Nem hallottad a kérdést? – folytatta Mitarca, aki immár tiszti fejjel csak annyit érzett, hogy ez biztosan egy jó szakasz lesz, ekkora összetartással, a másik oldalon pedig az árulót látta.

Hát én most is ott állok abban a hajdani teremben! Tán az épületet is lebontották alólam, és még mindig nem tudnék határozott igennel válaszolni az elején feltett kérdésre, miszerint, ha én román lettem volna, a bajtársaim (milyen találó, szép magyar szó!) helyében vajon én nem éreztem volna-e célszerűbbnek ülve maradni...

2011. szeptember 30., péntek

Fivérek

Az ifjabbik nyomorúságos helyzetbe került, az idősebbnek viszonylag jól ment. Az öcs kelepcék, csapdák és ármányok sorozata után földönfutóvá vált. Életkora már előrehaladott volt ahhoz, hogy elkezdje tervezni a jövőt, mint egy ifjú, aki ráér éveket vesztegetni adott helyzetben. Senkijük nem élt, így kézenfekvő volt, hogy a mindenkor megértő és szeretetteljesnek ismert testvérhez fordul, akinek élete során, valahányszor rászorult, annyi segítséget adott, amennyi kellett. Nem mellékesen, de ezt soha nem vette lajstromba, nem tekintette a bátyját lekötelezettjének, egyszerűen csak mint testvér a testvérhez fordult.

– Szervusz, Géza bátyám! Azt hiszem, tisztában vagy a helyzetemmel. A lakásomat is elorozták holmi csábosan kétértelmű beszédű nagyokosok. A nyugdíjam arra sem elég, hogy a trükkös módokon nyakamba varrt adósságokat még három élet alatt is törlesszem. Hozzád fordulnék segítségért, tudom, jól megy a dolgod, nálam feltétlenül jobban. Arra gondoltam, hogy beállnék a béreseid közé, ha ugyanannyit fizetnél, mint nekik, valahogy meg tudnék élni. Sőt, ha megszállhatok nálad, akkor a fele is elég.

– Na, idefigyelj, Károly öcsém! Emlékszel arra a rengeteg nálam töltött éjszakára, amit életünkben átlebzseltél? Lehetett az akár ötven is. Minden alkalommal adtam neked reggelit, ebédet és vacsorát is. Háromszor megszorultál, mindig kisegítettelek 1000-1000 Ft-tal alkalmanként, kamatot sem kértem. Tisztességgel vártam, nem kellett időre fizetned. Úgy gondoltam, ha már ilyen kéréssel fordulsz hozzám, akkor miután az adósságaidat ledolgozod, szóba jöhet valami javadalmazás is.

– No de Géza, te legalább annyit vendégeskedtél nálam, amikor nekem jól ment, lehet, hogy többet is. Sohasem hagytalak éhen. Amikor rászorultál, tízszer, vagy százszor, ahányszor kellett, annyiszor adtam neked kölcsön, volt, amit vissza sem kértem...

– Károly, te most úgy emlékszel a múltra, ahogy akarsz, de nem vagy a helyemben. Te kérsz, én adok! Ha kell, fogadod, ha nem, odébb állhatsz idegenhez. A következőt tudom javasolni: Nálam elalhatsz, a munka reggel 7-től este 8-ig tart, előtte, utána szabad az időd. Ennivalót nem tudok biztosítani, mindössze két szelet zsíros kenyeret és egy fej hagymát naponta.

– Vasárnap is dolgozunk?

– Persze!

Itt Károlynak felakadt a szeme. Sosem látta még a bátyját ilyen mereven megkeményedettnek, egyenesen kőszívűnek. Bátortalanul szólalt meg.

– Két szelet zsíros kenyérrel és egy fej hagymával nem bírom ki egész nap a kapálást a hónap minden napján. Pénzem az nincs…

– Megoldod, ha akarod, nem erőszak a nálam maradás. Annyit elfelejtettem közölni, hogy én fél 3-kor kelek, reggelizek, hogy legyen elegendő erőm az egész napos munkához, mert úgy dolgozom én is, mint a napszámosaim. Fél 4-kor indulok az állomásra, onnan másfél órát vonatozunk, majd egy szintén másfél órás séta után érkezünk meg a helyszínre. Ez a kis reggeli mozgás éppen elég ahhoz, hogy felpezsdítsen, és meghozza a kedvet a munkára.

– Akkor, este mikor indulunk haza?

– Leghamarabb 8-kor, általában 11-kor már otthon is vagyunk. Fél 12-től hajnali fél 4-ig számold az éjszakát, mert a sok alvás nagyon egészségtelen! Én többször felkelek ez idő alatt, hogy valamit egyek, erőt gyűjteni a másnapi munkához.

– Bátyám, és mikortól fogsz te nekem fizetni?

– Én osztottam, szoroztam. Az adósságod, amit egész életedben felém összehalmoztál, olyan másfél-, kétévnyi munka...

Itt torkán akadt Károlynak a szó, megszólalni sem tudott.

– Másfél, két évig dolgozzam ingyen?

– Én nem erőltetlek, mehetsz, ahová akarsz, csak fizesd ki az adósságodat!

– De bátyám, nekem nincs is adósságom! Te többet vendégeskedtél nálam, mint én tenálad. Többször adtam kölcsön, mint te! Soha nem hagytalak segítség nélkül, mikor rászorultál.

– Engem hidegen hagy, hogy te ilyen görbe tükrön át látod a múltat. A lényeg az, hogy talán 50-szer is nálam aludtál, és etettelek bizony. 3000 Ft-ot adtam neked kölcsön, volt úgy, hogy csak egy hónap után adtad meg.

– Ezért dolgozzak neked másfél, két évet ingyen?

– Nem ingyen, én szállást adok neked! A vonatjegyeket beszámítom, így az a másfél év nem másfél, inkább kettő lesz. Ha tetszik, maradsz, ha nem tetszik, mész.

A 70 év körüli Géza arroganciája amellett, hogy meglepő volt az öccsének, aki eddig azt hitte, hogy jól ismeri a testvért, bármikor bármiben számíthat rá, olyan meglepő volt, hogy azok az idegenek, akik kisemmizték mindenéből, közelebb álltak a szívéhez, mint saját bátyja. Viszont azok nem adtak volna még ilyen fél éjszakás fedelet sem neki. Nyelt egy nagyot, és ráhagyta, hogy a bátyja építse, mint fiatal a jövőjét… Még csak 70 éves, előtte az élet… Ő kettővel fiatalabb, ami hátra van, majd kibírja. Emellett úgy gondolta, a hirtelen sokkból magához térve, hogy előbb-utóbb a bátyja is nekiszalad egy képletes betonfalnak, ami észhez téríti egyszer és mindenkorra. Ellenkező esetben örökre, vénségére eltorzult szelektív mozaikkockákból összerakott hamis emlékképekkel éli le, ami még hátra van.

2011. szeptember 30., péntek

Kimenekítés

Boldizsár professzor rendelője előtt egy tűt nem lehetett leejteni. Valamiből, valamilyen módon hírnevet kovácsolt magának, holott nem tenném a kezem a tűzbe azért, hogy nagyobb szaktekintély volt az átlagnál. Messzi városokból, talán még külföldről is megkeresték. Akkurátusan húsz-harminc percet szánt egy betegre a kétórás rendelési idő alatt, aminek egyenes következménye, hogy a várakozó ötven-száz betegből csak néhány került abba a szerencsés helyzetbe, hogy bejusson a rendelőbe.

Nos, Kelemenék, a nem kimondottan legjobb formáját nyújtó Kelemennel egy ismerős orvos tanácsára szintén ott várakoztak, aki tudtukon kívül, hogy-hogy nem, értesíthette Boldizsár professzort. Ugyanis a széles széken sápadt-sárgán heverő Kelemen, amennyire egyáltalán gondolkodni tudott, már a hazajutás módján töprengett, lemondva az ilyen luxus orvosi szolgáltatásokról, amikor legnagyobb meglepetésükre az első beteg kijövetele után Boldizsár professzor jó erősen belekiáltotta a váróterembe:

– Kelemenék következnek!

A meglepetés most mellékes volt, örültek, hogy rájuk világított a vak szerencse, bementek hát. Rövid vizsgálat és kikérdezés után az igen fura kinézetű professzor, aki inkább vallatott, mint kérdezett, a következőket mondta:

– Holnap reggeltől beutalom magát, Kelemen, rendkívül jó körülmények közé, addig is végezzék el a következő vizsgálatokat.

Ceruzával hanyagul felírt néhány helyben elvégezhető vizsgálatot, feltüntetve a rendelők szobaszámát és az ott tevékenykedő nővérek, illetve orvosok neveit. Kelemenék nem először voltak kórházban, ismerték a csúszópénz mechanizmusát, csúsztattak is nem keveset. Arra gondosan ügyeltek, hogy vizsgálatokért, miután az a kezelőorvos kötelezettségeibe bőven beletartozott, még véletlenül se fizessenek egy fityinget sem.

– No, emberek, én nem szeretem a kertelést és a virágnyelvet, elvárásom, hogy vizsgálatonként minimum – ezt erősen hangsúlyozta, hogy a minimum az nagyon minimum – egy százast kérnék csúsztatni mindenhová. Nem olyan világon élünk, amikor félórás körbeírással adhatom ezt a maguk tudtára. Megértettek?

Kelemenék túlságosan is megértették, ilyet még orvostól azelőtt soha nem hallottak. Mennyit fog ez magának elvárni? Ez volt az első ijesztő gondolatuk. Valahogy eljutottak a megadott vizsgálókig, ahol ugyanolyan sort kellett kivárniuk, mint bárki másnak, de miután a szemük láttára és fülük hallatára értesítette telefonon az érintetteket Boldizsár, nem akartak ujjat húzni a sorssal, így leperkálták a százast, többet egy fillérrel sem.

Valami a hírneves professzor fülébe juthatott, mert a beutalás után közvetlenül egészen furcsa gyógyszereket kezdett felírni, olyanokat, amelyektől Kelemen félig meddig hallucinációs állapotba került, és a valódi betegségéhez közük sem volt. Nagy segíteni akarásról igyekezett tanúságot tenni a professzor, így a reggeli viziteken egészen abszurd vizsgálatokat és kezelési módokat zuttyintott a kórlapjára, hozzátéve úgy mellékesen:

– Jóember, ezeket a vizsgálatokat is ugyanúgy ejtse meg, ahogy azt nálam a vizsgálóban megbeszéltük.

Így Kelemenék pénztárcája egyre vékonyabb lett, egyre mérgesebbek voltak a szemükben mind kevésbé híres, inkább hírhedtté degradálódott professzorra. Nem tehették meg, hogy azt mondják, nem kérjük a vizsgálatot, mégiscsak ő volt a szaktekintély. Elméleti lehetőség persze volt. Mindig, mindenhol, mindent meg lehet tagadni, de amikor egy ember hirtelen munkadarabbá válik, akkor meggondolja, hogy a megmunkálójával szemben mit enged meg és mit nem magának. A pohár akkor kezdett betelni, amikor a negyedik napon egy „csodagyógyszert” Kelemen halántékába – mindkét oldalról mélyen bele a porcba – fecskendezett. Kelemen a fájdalomtól eszméletvesztés közeli állapotba került, lesápadt, mint az infarktusosok, és kiverte a veríték, olyan jó hideg, minden energiát elszívó. Ez volt az első injekciónál, a másik halántékába döfés előtt már erejét összeszedve, szinte rimánkodott:

– Professzor úr, nem lehetne mellőzni ezt a fejbeszúrást?

Kínjában és fájdalmában az udvariaskodást, hogy injekció, meg gyógykezelés, teljesen mellőzte.

– A fejbeszúrás megy, barátocskám!

És amolyan mefisztói mosollyal a képén a kínvallatásnak is beillő „gyógykezelést” baloldalról is elvégezte. Majd, mint aki jól végezte dolgát, kisétált. A sokat látott nővér, csak annyit mondott:

– Én inkább meghaltam volna, mint ezt megengedjem bárkinek.

Szerencsétlen Kelemen talán két óra alatt valamelyest regenerálódott, ami az energetikai állapotát illeti, azaz ismét „csak” borzasztó gyenge volt és nem félig halott. Felesége meglátogatta, mint minden nap, és elsikoltotta magát, Kelemen ugyanis addigi pihenőjében a fájdalmat érezte, de a behunyt szemei elrejtették előle a keserves kínt. Nyílt az ajtó, belépett a feleség, sikított. Kelemen kinyitotta a szemeit… azaz kinyitotta volna, mert az egész felső arca, szemhéjakkal, szemekkel mindenestől úgy megdagadt, hogy félmilliméternyi vékony csíkon át látott csak valamit. Meg is ijedt, de gondolta, majd lelohad, ez legyen a legkisebb gond, csak valahogy a hasonlóan – mint utólag kiderült – placébó jellegű desztillált vizes csodakezelésektől kellene megszabadulnia.

Viszonylagos szerencséjére volt egy családi barát, igen tisztességes, szintén professzor ugyanott, ugyanabban az intézményben egész más területen, aki naponta látogatta. Kezdettől láthatóan, de nem kimondottan, csodálkozott professzor kollégája kezelési irányzatán, ám amikor ezt meglátta, és meghallotta, hogy minek a következménye, csendes, jóravaló emberként, hogy a betegtárs ne hallja, odasúgta:

– Javasolnám, hogy kérje a kiutalását a lehető leggyorsabban!

A kétségbeesett Kelemen-házaspár egész délután azon spekulált, milyen módon lehetne ezt úgy megcsinálni, hogy a hírneves professzor, valamilyen nem feltétlenül kellemes és hasznos, hanem mondjuk ki, kártékony, vagy legalábbis keserveket okozó módon ne torolja meg a hirtelen elmenést. Értem-értem, a megtorlás az kemény szó, maradjunk annyiban, hogy ilyen módon is irgum-burgumot mondhatott volna, és ez az irgum-burgum mondás nem volt sem Kelemen, sem Kelemenné ínyére. Az asszony a reggeli vizit előtt megjelent, mivel semmilyen biztosíték nem volt arra, hogy ezt a csodakezelést másnap is nem ismétli meg Boldizsár. Mefisztói képe, magabiztossága és az „én vagyok, aki azt csinálok veled, amit akarok” típusú hozzáállása szemlátomást lehervadt a kikérés hallatán. Mindenféle adminisztratív hátráltató tényezőkre hivatkozva, más- vagy harmadnapig bent akarta tartani a beteget. Erre számítottak, így meglehetős elszántsággal, de még mint munkadarab, udvariasan kérték a kiutalást.

– Rendben, megtörténik a kiutalás még ma, csak egy nagyon fontos kezelést, úgy tizenegy körül el kell végeznem saját kezűleg.

– Arról van szó, amit tegnap kaptam, professzor úr?

– Pontosan, barátom, pontosan, ha meg akar gyógyulni, feltétlenül meg kell kapnia a kezelést – amiről Kelemenék már tudták, hogy desztillált víz csak úgy natúrban a két halántékba.

Amint kilépett a világhírű professzor, az otthonról hozott ruhákat Kelemen felkapkodta – ne túlozzunk, azért nem volt ő olyan erős –, majd egy már odakészített tolókocsival, a professzori veszedelem elől, a zegzugos kórházi belső folyosókon, emeletekről leliftezve az asszony az odarendelt taxiig fuvarozta férjét.

Másnapig nem is jelent meg a professzornál, aki akkorát változott, mint mikor egy hernyóból pillangó lesz. Kedvesen udvariasan jegyezte meg:

– Asszonyom, tizenegykor mentem a kezelés elvégzésére, de önök már elmentek, úgy sajnálom...

– Jaj, mi is nagyon sajnáljuk, professzor úr, de csak így tudtuk megoldani a szállítást. Ha megkaphatnám a zárójelentést!

– Hogyne, hogyne, már kész is van, parancsoljon.

Azt hiszem, Boldizsár professzor életében először maradt hálapénz, ne cifrázzuk, kenőpénz nélkül.

2011. szeptember 30., péntek

Önjelölt

Rengeteg tehetséges ember kallódik el ilyen-olyan süllyesztőkben, hogy soha senki nem figyel fel rájuk, míg a hozzájuk képest gyomnövény szintű tehetségtelenek karriert építenek. Hiába, na, "jókor kell jó helyen lenni", szokták mondani, persze a karrierhez sokkal több is szükségeltetik.

Szedres Bertalan, egy kis falu jómódú családjának sarjaként, miután másra alkalmatlannak minősült, némi protekcióval kozmetikusi bizonyítványt szerzett. Tulajdonképpen semmihez sem értett, a papírost megvásárolta, nem is érdekelte a szakma. Egyetlen célja a bármi áron, bárhogy történő, akármilyen ágazaton belüli karrierépítés volt. A szülők pénzéből nyitott üzletet, szépészeti szalont. Utálta a szakmáját, esze ágában sem volt valódi kozmetikai tevékenységet végezni, bár kikerülhetetlen volt, hogy legalább annak látszatát elhintse. Négy különböző kozmetikumot ismert a több százból, ezeket négy polcra, rengeteg különféle formájú tégelybe, flakonba, edénybe helyezte. Csak ő tudta, hogy az egyes, kettes, hármas illetve négyes polcon az összes tégely, flakon, üveg, fiola mind ugyanazt a szert tartalmazza. Függetlenül a szakmai utálattól, a karrierhez hozzátartozott az ismertség, ezért – kisváros lévén a hely, ahol ténykedett – konkurencia híján egészen tűrhető forgalma lett. Ez nem elégítette ki, házhoz is járt.

Hamar rájött, hogy a beszéd – a sok felesleges és tartalmatlan beszéd – amihez ő nagyon-nagyon értett, sokban segíti előmenetelében. Elolvasott egy darab pszichológiai könyvet, és miután önbizalomhiányban nem szenvedett, rögtön pszichológusnak is gondolva magát, a vendégeknek elkezdte kielemezni a lelki gondjaikat, így ők a csodakozmetikusnak hatalmas reklámot vertek ismeretségi körükben, hiszen nemcsak remek munkát végez, hanem lelki bajaikból is kikúrálja őket.

A nyájas, barátságos, szolgálatkész Bertalan valójában egész más természetű volt, de a cél szentesíti az eszközt, legalábbis szerinte. A segítőkészségnek minden formáját igyekezett kimutatni, rövid idő alatt nagyon széles körű kliensállományra tett szert, csírájában elfojtva a konkurencia létrejöttének lehetőségét is. Néhány év után, miután többeknek teljes badarságok özönét öntötte a fejére pszichológusi képzelgéseiben, illetve sehogy sem működtek kozmetikai előrejelzései, sokan elpártoltak, ám ekkorra Bertalan, előrelátóan kisebb vagyonnal megtámogatva önmagát, a városi tanács tagjává serdült.

Ki is rakta a cégtáblája alá, "Szedres Bertalan, városi tanácsos". Egyre ridegebb és kimértebb volt a kuncsaftjaival, gyakorlatilag semennyire sem érdekelte már a „szakma”, de jól megfontolt önös érdekből, függetlenül a várható eredménytelenségtől, azok is kezdtek visszajárogatni Bertalanhoz, akik régebben elpártoltak. Szépen gyarapodott a bankszámlája, így elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megvásárolja a megyei főkozmetikusi címet magának. Elődeivel szemben, akik ezt afféle koloncnak érezték a nyakukon, és rá sem hederítettek a környező falvak és községek csenevész kozmetikai szalonjaira, Bertalan szorgalmasan, hetente két alkalommal mindegyiket levizitelte. Rengeteg hibát talált, tudva, hogy csak az nem talál, aki nem keres. Ő keresett! Előre elkészített lehetséges hibalisták árját zúdította hirtelen vált beosztottjaira, akik néhány hét után felmérték, hogy az a legokosabb, ha az inspektor urat – Bertalan ezt a megszólítást kikövetelte magának – némi ajándékkal várják. Ezek természetesen borítékolt, nem levél formájú bankjegyekből állottak.

Gyűltek is a bankók szépen, amikor Bertalant már ez sem elégítette ki, a szalonját, a villáját, nyaralóját, limuzinját, bankszámláját és főkozmetikusi titulusát egybevetve eldöntötte, hogy ő lesz a polgármester.

Itt számításai nem jöttek be... A rideg, ravasz, mindenki által utált Bertalannak tetszett, nem tetszett, titkos szavazásnak kellett alávetnie magát, és amikor a 0,00 százalék szavazattal szembesült, nem önkritikát érzett. Esze ágában sem volt saját hibái után keresgélni, hanem az aljas választók tömegei ellen, akik nyilván saját kliensei is voltak, megtorló intézkedéseken törte a fejét.

Egyetlen gond volt csak, hogy gerince igen képlékeny, de fantáziája a megtorlások irányába nagyon tág, így a város magára szabadított egy közveszélyes önimádót. Mindez borzalmasan sülhetett volna el, amennyiben pártja ki nem zárja soraiból, el nem veszti a tanácsosi, illetve főkozmetikusi titulusát. Amikor ugyanis a fülvaj-kereső bizottság ráakadt diplomaszerzésének kétes múltjára, elvették kozmetikusi bizonyítványát.

Bertalan ezután is élt, mint hal a vízben, karrierhiányban szenvedve, de az addigra felhalmozott gazdagsága több életen át kitart.

2011. szeptember 30., péntek

Bábjáték

Füstölt a bíró feje a dühtől, kalapácsával teljes erőből püfölte az asztalt.

– Ügyvéd úr, haladéktalanul jelenjen meg az irodámban! A tárgyalást rövid időre felfüggesztem.

Felszökött, mint akit kilőttek a székből, és mérgétől ruganyos léptekkel elindult kifelé. Az ügyvéd követte az irodába.

– Hallgatom, bíró úr.

– Ne játssza meg magát, mintha nem tudná, hogy itt minden előre le van osztva! Ez egy különösen súlyos, társadalomellenes bűncselekmény, tegye meg, hogy nem játssza itt el a jóságos megmentőt! A bűnüldöző hatóságok sajnos kifutottak, de nagyon, az időből. A nép egyszerűen követeli a sorozatgyilkos megbüntetését!

– Bátorkodom megjegyezni, bíró úr, ön ugyanúgy tudja, mint én, hogy a vádlott nem azonos a sorozatgyilkossal…

– Hogyne tudnám! Én eddig magát egy durván objektív pasasnak ismertem. Rengeteg pert elvesztett, ahol tudtam, hogy ártatlant ítélek el maga miatt, néhányat megnyert, ahol viszont biztosra vettem, hogy bűnös, akit felmentek.

– Megtettem uram, valóban hanyag vagyok, sokszor és sok mindenben, az életem majdnem minden területén. Senki nem foghatná rám, hogy túlbuzog bennem a munkavágy. Ha a becsületességem is, ha már így négyszemközt vagyunk, olyan ügyvédi, de nem vagyok hajlandó olyan embert kivégeztetni, akinek az égvilágon semmi köze a büntetőügyhöz.

– Tehát ártatlan, mint a ma született bárány? Kérem, ne játssza itt meg magát, pontosan ismertettük, hogy minek alapján választottuk ki a népet megnyugtató tettest. A lényeg az, hogy büntetett előéletű legyen! A maga védence pedig sokszorosan büntetett előéletű!

– Megjegyzem, uram, aki büntetett előéletű, az a bűncselekményeiért lerótta a büntetést, míg ebben a tárgyalóteremben is, a nézők között – és jelentőségteljesen a bíróra nézett –, talán nem csak ott… számtalan olyan ember lehet, aki sokkal többet is ülhetett volna, mint védencem.

– Nincs kedvem, sem energiám az időhúzásra. Egy az egyben kijelentem, hogy az előre megbeszéltek szerint folytassuk, vagy holnap ott ül mint társ, vádlottként!

– Ezt nem meri megtenni a bíró úr!

– Nem javaslom, hogy kétségbe vond az elszántságomat, fiam! Vagy aszerint cselekszel, ahogy megbeszéltük, vagy bűnös vagy te is! Amennyiben ebben a kifehérítő stílusban folytatod akár egy másodpercig is, azonnal elnapolom a pert. Annyi tanúm van, amennyit akarsz, hogy rács mögé vágjunk, és osztozz a sorsában!

– Bíró úr, maga sokszor, sok mindenkit fenyegetett, de a szemem előtt még így soha senkit sem. Olyan fontos ennek az embernek a megölése?

– Használjon jogi kifejezéseket! Nem megölésről, kivégzésről van szó!

– Akkor kivégzése.

– Miért, miért? Mintha nem lett volna kristálytisztán felvilágosítva, hogy egy ilyen bűncselekmény után feltétlenül tettest kell produkálni bármi áron, mert a nép között eluralkodik a pánik. A valódi tettes ilyen körülmények között elbízza magát, egészen biztos újra akcióba lép, s akkor már nem hagyjuk a nyomokat lehűlni, és elfogjuk.

– Ezt nem lehet megcsinálni, uram, egy ártatlan ember élete árán. Most gondolja meg, ha magát kapják el, csak úgy ukk-mukk-fukk, vágják a vádlottak padjára, és mire kettőig számol, halálos ítéletet mérnek a fejére!

– Maga pimasz fráter, hogy mer ilyen sértésekkel illetni egy köztiszteletben álló bírót!

– Nem sértegetem, uram, egyszerűen csak megpróbáltam felhívni a figyelmét tettének súlyára. Bíró és ember között olyan hatalmas különbség nincs…

– Már hogyne volna, maga tökfej! Ez egy többszörösen büntetett előéletű bűnöző, egészen biztos tett olyant is, amivel bőven rászolgált a halálra.

– Az hogy valamit egészen biztosan tett, de nem bizonyítható, annyit sem ér, mint egy vasból készült, rághatatlan rágógumi!

– Maga milyen hülye hasonlatokat használ!

– Olyan ügyvédieset.

– Most kimegyünk, és ha folytatja, vége.

– Rendben, uram, mehetünk.

– Maradjon! Egy pillanat – s kiszólt az interfonon: – Őrmester, jöjjön be!

Egy korántsem őrmesternek kinéző, kommandós cuccba öltözött, sísapkás, szekrény méretű egyén lépett be.

– Az ügyvéd úr jobb zsebébe nyúljon be nagyon óvatosan, hogy semmit meg ne nyomjon, és vegye ki, amit ott talál!

Kicsit elsápadt az ügyvéd.

– Ha megmozdul, lője keresztül! Ügyvéd úr, lesz szíves a kezeit a tarkójára rakni! No, cselekedjen, őrmester!

Egy mobiltelefont halászott ki az ügyvéd zsebéből, és átadta a bírónak.

– Láttam, amint beléptünk, a jobb zsebébe nyúl, tudtam, hogy ezt a furfangot nem hagyja ki. Igen, itt megnyomjuk, bent vagyunk, katt, törlés. Remek, üres, jó! Parancsoljon, a telefonja. Őrmester, megyünk vissza a tárgyalóterembe!

– Bíró úr, ugyanúgy fogom folytatni, ahogy eddig.

– Értem. Úgy látszik, valami nagy humanizmus és meghalási vágy szállta meg, de ez már a maga baja.

Visszasiettek a tárgyalóterembe, ahol a bíró jelenlétében mindenki vigyázzba vágta magát. A pulpitushoz rohant, és a mikrofonba kiáltotta:

– Holnap 11-ig a tárgyalást elnapolom. Bonyolódik az ügy, új vádlott, társtettes találtatott, aki hűséges cimbora módjára megtalálta az utat, az ügyvéd személyében, hogy a legtitkosabb bizonyítékokba is belelásson, a jogos bűnhődéstől és a társadalom lelkületének megnyugtatásától fosztva meg a népet. Ettől a pillanattól az ügyvéd urat letartóztattatom bűnrészességért. Kiderült, hogy ketten csináltak mindent.

A teremben hatalmas indulatok szabadultak fel, kis híján meglincselték az ügyvédet. A szekrény méretű őrmester és még néhány hasonló kaliberű kommandós segítségével került rács mögé, ahol a bíró cinikus megjegyzéssel annyit mondott:

– Ne reménykedjen, hogy olyan ügyvédet választ, amilyent akar, azok ugyanis mind itt végeznék. Kirendelt ügyvédet kap. Ne legyenek illúziói az ítéletemmel kapcsolatban.

Ha valaki ügyvéd, nem az érzelmek embere, így elkezdett számolni a múltjával, kiutat nem nagyon látott, persze keresett. Tudta, hogy ha ez az aljas marad a bíró, 100 százalék a bűnösség kimondása és a halálos ítélet. Volt némi elképzelése – az átlag járókelőknél sokkal több – miből is áll egy halálos ítélet amellett, hogy végeredményben elveszíti az életét. Nem repesett, minthogy bármilyen módszerrel hajtják végre, a három-négy legális közül, az csak látszólag azonnali. Valójában keserves kínok és hosszas szenvedés után hal meg. Nagyon furcsállotta saját magát. Soha, egyetlen klienséért sem adott volna egy gyufaszálat sem, most ennek az embernek az életéért odaadja az életét, és az egészben az az anakronisztikus, hogy még csak meg sem menti vele, azt is kivégzik. A politikából sokszor hallott sablonszöveg ugrott be: "Sohase mondd, hogy soha."

Talán azért, mert nagyon sokszor mondta, hogy soha senkiért semmit feleslegesen nem tenne, és nem adna, most meg, miután két hét eltelt, itt ül hajdani védencével egymás melletti cellában, és várja, hogy osztozzon a sorsában."Mekkora lúzer vagyok! – gondolta. – Vagy mégsem? Soha senki nem fogja megtudni az igazat, de én legalább tudom." Még arra sincs remény, hogy majd egyszer rehabilitálják, hiszen abba belebukna mindenki, aki az egész színjátékot összehozta. Tehát sorozatgyilkosként fog a bűncselekményeket összegző kötetekben szerepelni. Nem lelkesedett az egészért, de életében először érezte, hogyha a perben ráosztott szerepet végigcsinálta volna, rosszabbul jár.

– Ébredjen, ügyvéd úr! Lekésik a tárgyalásról!

– Hogyan, maga a hóhér?

– Ne vicceljen már! Fél óra múlva kezdődik a tárgyalás, tudja, az áruházi szarka pere.

– Jaj, kedves Júlia! Ha tudná, hogy örülök magának! Olyan rosszat álmodtam, hogy borzasztó. Na, hozza ide az aktákat, az első betűtől az utolsóig át akarom nézni.

– De, ügyvéd úr, maga nem szokott soha semmit elolvasni...

– Azt hiszem, ideje változtatni a szokásaimon.

http://boerpeterpal.blogspot.com/2011/09/aldozatok.html

2011. szeptember 30., péntek

Áldozatok

– Parancsnokok, rendeljenek gyülekezőt az egységzászló elé!

– Értettem, százados úr!

A két parancsnok sarkon fordulva összeterelte a mezőgazdasági munkából érkező, szerszámjaikat éppen lerakó, levente sihedereket, előzetesen utasítva, hogy mindenki viselkedjen megfelelően katonásan a százados úr jelenlétében.

– Egyenruhákat megigazítani, hasat be, mellet ki, vidáman!

Tulajdonképpen a két parancsnok sem tudta, mire megy ki a játék. Büszkén álltak ifjú beosztottaik élén. Hogy látványosabbak legyenek a külsőségek, még azt az első világháborús, egylövetű, játéknak is humoros, fegyvernek nevezett valamit is rájuk parancsolták. A százados érkezett.

– Vigyázz! Jobbról fogadás, tiszte-legj!

A korántsem katonai kiképzésben, de ahhoz hasonlóban részesült leventék ezzel még valahogy megbirkóztak, aztán a százados úr elkezdte a szónoklatot.

– Kedves barátaim, honvédek! Abban a rendkívüli megtiszteltetésben részesülnek, miután a leventekiképzést olyan magas szintre emeltük, hogy az gyakorlatilag azonos a katonai kiképzéssel, önöket, magukat, fiaim, a mai naptól tényleges katonának tekintjük, a katona minden jogával és kötelezettségével. Önök, a méltán versenyképes fegyverzetükkel céltáblára már, lőgyakorlataik eredményeként, tökéletesen tudnak lőni. Kár lenne ezt a tudást és az ifjúi bátorságot, ami kebleikben duzzad, veszendőbe hagyni, ilyen sötét időkben, mikor hazánkat minden irányból az ellenség ármánya fenyegeti. Használják halált megvető bátorsággal fegyvereiket az ellenség irányába! Ne rettentsen meg senkit az, hogy egyikük-másikának géppisztolya van. Maguk a haza jóvoltából, ifjúi hős bátorsággal, mindezt nem csak behozzák, hanem túl is szárnyalják.

Mondta mindezeket olyan meggyőzően, hogy a legnagyobb baj: talán ő is elhitte… Míg egy vacak egylövetűbe belehelyezem a töltényt, zárdugattyút zárok, célzok, lövök, zárdugattyút nyitok, hátrahúzom, kirepül a töltényhüvely, új töltényt teszek, zárok, célzok, lövök... evvel nem lehet egy géppisztolyt – ami ennyi idő alatt három tárat kiereszt, írd és mondd 90 töltényt –, lekörözni. Lehet, hogy nem hitte, akkor viszont igen-igen gonosz, az ifjakkal mit sem törődő egyén volt.

– A mai éjszakát szálláshelyeiken töltik, reggel megkapják a rendes katonai egyenruhát. A hadnagy urak az egységet két zászlóaljra választva fogják önöket harcba vinni, támadóink ellen.

A két hadnagy ugyanúgy meglepődött, mint a hirtelen katonává lett leventék, azzal a különbséggel, hogy az utóbbiak nem tudták felmérni a helyzet súlyát. A hadnagyok reggelig maguk sem látták, hogy melyikükre milyen sors vár. Megejtették az egység teljesen véletlenszerű kettéosztását, majd a reggeli sorakozó után:

– Fegyvert vállra, irány az állomás! – hangzott.

Senkitől nem tudtak elbúcsúzni, hiszen előző nap még nem gondolták, hogy a frontra igyekeznek az ország minden részéből mezőgazdasági munkára odavezényelt leventék, ifjak, a katonai szolgálathoz szükséges életkornál fiatalabbak. Álltak, ilyeneket énekeltek: "Ma este indulunk a frontra, búcsúzni jöttem, Kiskató..."

Jó heccnek, fiatalos kirándulásnak vették a dolgot, lesz majd miről mesélni a gyerekeknek. A tiszteket aggasztotta a kettéosztás, felmérték, hogy nem ugyanabba az irányba fog indulni a két vonat, ám az utolsó pillanatig velük sem közölték, hogy melyik zászlóalj melyik irányba indul. Megtörtént a bevagonírozás. Gyűlöletes szó! Amolyan állatokra és árucikkekre alkalmazandó. Tény és való, hogy a II. világháborúban nem csak ezekre, de katonákra és fájdalmasabb esetekben, mit sem sejtő civilekre is a bevagonírozás szót használták.

Kigördült a két szerelvény, a fiúk ifjúi lendülettel énekelték nótáikat. Integettek egymásnak a túlsó sínpáron mozduló szerelvény vagonjaiban utazni induló társaiknak, akik közül az egyik vonat teljes létszámú leventeállománya soha többet nem tért vissza, még fogságból sem…

A másik vonat nyugatnak indult. A parancsnok tisztességes, nem utolsósorban jó helyzetfelmérő ember volt, aki tudta, hogy bármivel lennének ezek a majdnem gyerekek felfegyverezve, nincs olyan hadsereg, ami ellen bevethetőek volnának. Így az amerikai csapatok érkezésekor hatalmas fehér zászlót lengetve egyetlen puskalövés nélkül megadta magát és a zászlóaljat.

Nagyon sok hadifogoly történetet meséltek, elsődlegesen orosz fogságból hazatértek, nyomorúságos 30-40 kg-os, éppen hogy életben levő, kényszermunkán és kínzáson átesett szerencsétlenek. Feltehetően az amerikai fogság sem lehetett leányálom – esetünkben legényálom –, de az akkori amerikai hadsereg olyat tett, amit a mostani soha nem tenne, egyetlen ellenséggel sem. Egyszerűen nem vette el a fegyverzetet!

Feltehetően az első és második generációs magyarokból még sokkal többen beszélték a nyelvet, mint most, így mindenkor és minden körülmények között volt magyar tolmács, rosszabb esetben németül beszélő amerikai katona, aki az ugyancsak németül legalábbis gagyogó tiszttel és hirtelen fogollyá minősült leventékkel kommunikálni tudott. Nem őrizték őket! Ugyanott maradtak elszállásolva, ahol voltak, még a lőszert sem vették el! Egyetlen kérés volt, annyit mászkálhatnak a városban, amennyit akarnak este nyolcig, csak ne rúgjanak be, és ne lövöldözzenek, azaz lehetőleg a fegyvert tartsák zárva. Ez is olyan kérésféle volt. Másféle mentalitás uralta akkor még a mai félelmetes amerikai hadsereget.

Tény, hogy ez számomra külön öröm, mert ebben a foglyul ejtett leventezászlóaljban ott volt az apám is.

Az unalom ette meg őket reggeltől estig, mikor egy nap dzsipen amerikai tiszt érkezett két közlegénnyel.

– Ha van önként jelentkező, szükségünk lenne négy emberre, bizonyos belső munkálatokra.

A négy ember közül az egyik az apám volt. A többiek hátul suttogtak, sunnyogtak, hogy "tiszta hülyék vagytok, itt ellődörögjük az egész napot, tény, hogy korog kicsit a hasunk, mert a hadifogolyétel a fél fogunkra is alig elég, de úgy élünk, mintha szabadok lennénk, ti meg önként vállaltok rabszolgamunkát? Milyen munka lehet az, amihez semmilyen szaktudás nem kell?"

Apám nem próbált meg visszakozni, már nagyon unta a tevékenység nélküli életet. Csendesen jegyzem meg, hogy hadifogolyként nem rájuk parancsoltak, hogy te, meg te, jöttök, hanem önként jelentkezőket kerestek…

A munka a következőkből állt: a tiszti étkezdében fel kellett szolgálni az ételt, számtalan edény mosogatása is a nyakukba szakadt. A másik oldal korántsem volt rossznak nevezhető. Elképzelhetetlenül sokféle ennivalót ettek ezek az amerikaiak. A 8-10 perces előképzésben tisztázták, ha egy tiszt int, egyszerűen vigyék tovább azt a fogást, amit éppen tálalnak. Megjegyezték, hogy szolgálaton kívül annyit ehetnek és ihatnak, amennyi beléjük fér. Mindenesetre ez nagyon sokszorta több volt, mint a hadifogoly-ellátmány. Három napig bírták, betegre ették magukat a szó olyan értelmében, hogy mozdulni is alig bírtak. Ezt jól bekalkulálták előzetesen ideiglenes munkaadóik. Sokkal rosszabb lett volna, ha elkezdenek lopkodni; így rászabadították őket az asztalnagyságú csokoládétáblákra és más finomságokra. Kitétel tiltásként annyi volt, hogy berúgni nem szabad.

Nos, amikor ez az egész véget ért, néhány szuvenírrel és kimondottan kedves emlékkel – meglehetősen körülményesen bár –, de hazakerültek. Le sem fogytak, le sem gyengültek, bejártak egy olyan helyet a hajdani német birodalmon belül, amit a mindenféle frontra vezényelt német katonák hiányában az ő védelmükre szántak. Az, hogy a második szerelvény utasai közül senki, de senki nem jött haza, csak néhány év múlva vált véglegessé, mikor már minden hadifoglyot hazaengedtek.

Akkortól vált apámnak szokásává afféle névsort olvasni időnként. Kardos János, Szalai Imre, Bordás Pál, László István, Kiss Imre...

És a háború már húsz éve befejeződött, de mikor néha-néha ezeket a neveket felsorolta, mindenkor olyan vigyázzállásfélével tisztelgett nekik.

Azoknak a tizenhét-tizennyolc éves gyerekeknek, akik a keleti fronton, a határtól több ezer kilométerre teljesen értelmetlenül haltak meg.

Feltehetően egy másodpercig sem tudták feltartóztatni az előrenyomuló orosz csapatokat.

2011. szeptember 30., péntek

Trabantültetvény

– No, fiam, nem vagy már gyerek, épp ideje, hogy felhagyj az ostoba hobbiddal. Még nem is éltél, amikor ezek a csotrogányok jogszerűen rótták, nyűtték és mérgezték az utakat. Egyáltalán nem értem, mi vonz hozzájuk ilyen megmagyarázhatatlanul. Az egész hátsó udvar, sőt még a kert is tele van velük. Alig tudok bejönni, kerülgetem őket, mint egy giliszta a földalatti jobbra-balra útjain.

– Öregem, mi a gond? Csak nem szeretnéd jobban, ha bélyeget gyűjtenék?

– Sokkal kisebb helyet foglalna, és nem menne mindnyájunk idegeire.

– Ha nem tudnád, egy darab bélyeg többe kerül, mint az összes vagyonunk, ezekért még fizetnek is, ha elhozom őket.

– Jó, jó fiam, de miután felvetted a pénzt, miért nem viszed az első tragacsbezúzóba?

– Mert szeretem őket!

– Ezeket a randa izéket nem lehet szeretni! Ráment a fél életem, hogy megszabaduljak tőlük, aztán a másik felébe te idehozod, azt hiszem már a háromezrediket!

– Öregem, szeretem a Trabantot. Olyan aranyos, legömbölyített formája van. Maga a tervezői szenzáció, ahogy kétütemű motorral, fűrészpor karosszériával, papundekliből készült székekkel működőképes járművet hoztak létre. Bűbájosak, semmiért sem válok meg tőlük. Az igaz, hogy télen nagyon macerásak, mert a pedálok mellett befütyül a szél, de ezzel megoldották nyárra a légkondit is, arról ne is beszéljünk, hogy a volán kezelése kész bicepszfejlesztő, a három pedál pedig olyan izomerőt követel, hogy konditeremre sincs szükség. Ha valaki kibírja azt a szűk területet, ami egy Trabin belül van, soha az életben nem lesz klausztrofóbiás.

– Ezeket már százszor hallottam, fiam, de mit akarsz velük csinálni, mert megmozdulni sem lehet tőlük.

– Öregem, 800 forintért vettem tíz hektár földet. Ha nem tudnád, mindenki örül, ha megszabadul a termőföldtől. Azt nem várhattam, hogy nekem fizessenek, a névre vételért, kvázi ajándékként megkaptam. Oda tervezek egy Trabantültetvényt.

– Megbolondultál, fiam? A Trabant nem növény!

– Mondd, jártál te már a Hortobágyon? Elmondod, mi van ott?

– Mi lenne, csudadolgok. Miért fiam, szerinted mi van a Hortobágyon?

– Szerintem az égvilágon semmi. Ezerszer voltam ott, kiállok a semmi közepére, és nézem a nagy semmit. Jönnek a külföldi turisták, kifizetik érte a rahedli pénzt csak azért, hogy láthassák a nagy semmit!

– Ne mocskoskodj, fiam, még hogy nagy semmi a Hortobágy a gémeskútjaival, vagy a szürke marhákkal.

– Hát marha az van bőven, öregem!

– Öreged a…! Na, szóval, ne marházz senkit! Azok az állatok egy ősi szarvasmarhafajta, Magyarországon őshonosak!

– Én még soha nem mentem külföldre tehénnézőbe. Ne játssz velem, még hogy a Hortobágy maga a csoda. Mondd meg nekem, a semmin kívül mi van ott?

– Hát a szürke marhák, a gémeskutak...

– Igen, szürke marhák szorgalmasan legelik reggeltől estig a semmit.

– Láttál már szürke marhát, hogy milyen kövérek? Még hogy a semmit!

– A nap úgy szétpörköli azt a silány, szikes talajban fogant fűfélét, hogy a színe egybeolvad a homokos, ahogy te szoktad nevezni lankával, így a marhák a semmi közepén eszik a semmit.

– Az okoskodásodat eddig hallgattam! Válaszolnál végre arra, hogy mit csinálsz ezzel a rengeteg Trabanttal? Iszonyodom tőlük!

– Mondtam már, hogy ültetvényt csinálok belőlük. Ugye nem gondolod, hogy ha a Hortobágyot annyian megbámulják jó pénzért, akkor egy ilyen kies ültetvényt kevesebben és kevesebb pénzért néznének meg? Év elején Trabantültetés lesz! Mindegyiket beássuk tengelyig, persze nem mi, hanem azok a balfácánok, akik lepengetik nekem a 100 000 Ft-ot az ültetés díjául. Lesznek, öregem, nem is kevesen. Tavasztól őszig mindennap lehet a Trabantültetvény fejlődésében gyönyörködni. Közben én ide-oda járkálok velük, amikor nem látják, és a keréknyomokat légzőgyökérszerűségnek nevezem majd. Te is tudod jól, mennyire szeretem ezeket a kis, aranyos kétüteműeket! Nyár végén, ősz elején majd sokkal többet kérek. Az egyszerű ültetvénynézés 50 000 Ft lesz, mindössze az ültetés fele. Viszont eljön az ősz vége, amikor is ott a nagy Trabant-szüret. Mindenki kiáshat egy darabot. Megsúgom neked, hogy eszem ágában sincs úgy beásni őket, hogy használhatatlanokká legyenek. Éppen hogy, éppen hogy! Mindegyiket meg akarom mozgatni, amilyen gyakran csak lehet, hadd pöfögjenek. Olyan muzsikáló, fülbemászó hangjuk van, odavagyok értük. Leszüretelünk, egy külön erre a célra lekerített területen összegyűjtjük mindet, néhány napig ott maradnak egymásra zsúfolva, majd szépen, takarosan ugyanúgy visszarakom őket a helyükre, ahogy voltak. Megjegyzem, a Trabant-szüret nagyon drága lesz, még az árat sem tudom. Úgy gondolom, két év alatt olyan gazdagok leszünk, hogy a legkedvesebb szó, amit a világon valaha hallottál, a Trabant szó lesz. No, akkor csinálok egy felnőtt- és egy gyerekpályát, ahol jól kipróbálhatja mindenki a termés után leszedett friss Trabantot. Ralizni is lehet tíz darabbal, többet nem vagyok hajlandó veszélyeztetni. Ha valaki ronccsá tesz egyet, az előzetes szerződés alapján tíz darab Rolls-Royce-szal köteles kárpótolni. A kisebb rongálódásokat kijavítom magam, nem engednék senkit hozzájuk nyúlni. Kamuból a legmenőbb mezőgazdasági autószerviz végzi a helyreállítási munkálatokat. Akkor veszek egy akkora területet, amin elfér a világon létező összes Trabant, és tejelnek nekünk. Nagyon szeretem őket, de ha már vannak, és ilyen sokan, akkor hajtsanak hasznot. Azért vannak, nem?

– Nem rossz, amit mondasz, fiú, csak egy gond van az egésszel. A Trabant nem növény, hogyan fogsz erre engedélyt szerezni?

– Ugyan már, csak egy kis kenőpénz kérdése az egész! A földek parlagon állnak. Ha egy rendezett ültetvényre kérek engedélyt, nem azon fog rágódni senki, hogy Trabantot vagy cukorrépát termelek. Én speciel, konkrétan Trabantot akarok termelni. Be is fogom nekik bizonyítani, hogy az ültetvény állandóan prosperál, így a kezdeti nehézségek után, dúsgazdagként már az apró-cseprő, kenőpénzes dolgokkal sem kell foglalkoznunk.

– Meghoztad a kedvem! Hány nap múlva szabadulok meg ezektől a borzalmaktól... aranyos kis Trabantoktól, fiacskám?

– A területet már megvettem Baranyában. Hallottál már az Eurodisney-ről?

– Persze.

– Első lépésben Baranyahortobágynak fogom nevezni a területet, mert valamilyen reklám a Trabantültetvény szóhoz még kell. Garantálom, hogy két év múlva fel sem fogod tudni becsülni a vagyonunkat. Rendes vagyok, öregem, adok belőle neked is, meg a muternak is.

– Jól van, fiam. Támogatom, ültesd a Trabantot! Csak annyit jegyzek meg, mint egyszerű ötletet, hogy akár Trabantmadár Költőhelynek is nevezhetnéd az egészet...

– Én ültetvényben gondolkodom, fater, de semmilyen hasonlóan előremutató ötlettől nem zárkózom el.

2011. szeptember 30., péntek

A párt kizárva

Szokatlanul gondterhelt ábrázattal lődörgött végig a műhely közepén aranykezű ifjú lakatosunk. Rá is kérdeztem.

– Miért lógatod úgy az orrod?

– Lógatom az orrom!? Egyszerűen ideges vagyok! Képzeld, a Fekete odajött, hogy lépjek be a pártba.

– Fekete, a Kerekes-brigádból?

– Igen, ő a lakatosok párttitkára.

– De hát, ő csak egy lakatos…

– Az, fene a...

– Nézd öregem, én azt javaslom, mondd azt, hogy még nem vagy lelkiekben felkészülve ilyen magasztos kihívásra, gondolkodási időre van szükséged.

– Ezt mondtam én is a nyavalyásnak!

– Ne nyavalyásozd Feketét, ő egy csendes, magának való pasas, senkinek nem ártott!

– Nem véletlenül mondják, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap... Hát ez nem ugat.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Egyelőre semmit, de rettenetesen idegesít.

– Újabban nekem is szokatlan a modora...

– Eddig olyan jó haveri viszonyban voltunk. Négy munkapaddal előttem dolgozik. Ha kellett,

szerszámokat kölcsönöztünk egymásnak. Ha belegondolok, hogy ilyen hülyeségek jutnak az eszébe! Én meg a párt! Hallod már! Tiszta lúdbőr-borzoló!

– Annyit mondok neked, hogy én semmilyen körülmények között be nem lépnék!

– Remélem, én sem fogok…

Másnap reggel munkakezdés után alig fél órával, ismét belebotlottam Gézába, akinek szinte

láthatóan remegett az idegrendszere annak ellenére, hogy alapból kiegyensúlyozott, jó hangulatú, másokat biztató és buzdító gyerek volt.

– Mi bajod van?

– Mi lenne? Az az alak odajött, és megkérdezte, hogy gondolkodtam-e!

– Viccelsz? Tegnaptól ma reggelig?

– Igen! Azt mondta, ha három órán belül nem döntöm el, hogy be akarok-e lépni, akkor a sorjázóban találom magam...

– Ne hülyéskedj! A fatered művezető, egyszerűen leállítja.

– A faterem egy kényszerből párttag, míg ez a dinnyefej, úgy tűnik, hogy belső meggyőződésből, vagy valamilyen érdekből.

– Azt akarod mondani, hogy apád nem tudja leállítani? Van legalább száz beosztottja, ez pedig csak egy sima szerszámlakatos.

– Egészen biztos, hogy nem tudja megtenni.

Délután kettőkor megtörtént a nagy esemény. Addigra Géza beadta a belépési nyilatkozatot, amit elbírálásra vettek át, pedig hát egyértelmű volt, hogy az elbírálás előzetesen megtörtént, minek értelmében Géza párttag kell, legyen. Ennek fényében már nem voltam olyan biztos, hogy a korábban felépített haditerv jó lenne; vagyis ha valamikor is felvetődne valamelyik időutazóban, hogy párttagságra buzdítson, egyszerűen – a Gézának adott tanács szerint – kijelenteném, hogy lelkiekben felkészületlen vagyok én erre. Néhány évtized szükségeltetik, hogy összekapjam magamat. Álmaim szerint soha többet eszükbe sem jutottam volna. Nem úgy működött, ahogyan elgondoltam, pedig egészen más történetet is tudok, attól voltam olyan felbuzdult és magabiztos. Apám és anyám történetét.

Apám úgy oldotta meg a párt kizárását önmagából, hogy valahányszor felszólították a tagsági kérelem megírására, nagy aprólékossággal leírta önéletrajzában magyar katonai szolgálatát, nem utolsó sorban nyugati fogságát, ezzel rengeteg fekete pontot szerezve magának ahhoz, hogy sohasem fogadták el a kérelmét. Ma hihetetlen, de akkor az sem volt mindegy, hogy éppen merre volt valaki fogoly.

Anyám egy olyan időszakban, amikor a párttagság visszautasítása adott munkakörökön belül szinte államellenes bűncselekménynek minősült, húzta, halasztotta, tolta, taszította, de Gézához hasonlóan nem tudta megkerülni a felvételi kérelem megírását, amire természetesen igenlő, azaz túlságosan is pozitív választ kapott. Munkahely-változtatás után, egy adott pillanatban úgy gondolta, hogy a párttagság esetleg segíthetne valamiben, de a lusta aktatologatók egy év alatt képtelenek voltak elküldeni a tagsági könyvet. Anyám így nem tudta az akkor még igen pozitív státuszt beírni sehova. Nagyon mérges lett, hiszen beerőltették. Az iskolaigazgató, ott tartózkodása után néhány hónappal, magához hívatta.

– Kolléganő, maga nem is mondta, hogy párttag. Miért?

– Azért, mert nem vagyok az!

– Itt a tagsági könyve, most küldték postán.

– Kilépek a pártból!

– Mit mondott?

– Azt, hogy kilépek a pártból.

– De hát alig lépett be...

Édesanyám, mielőtt felvette volna a tagsági könyvét, írt egy nyilatkozatot, hogy kilép a pártból. Meg kell hagyni, szüleim nem voltak gyávák, sőt adott helyzetekben nagyon-nagyon bátran viselkedtek. Jól tudta, milyen következményei lehetnek ennek. Hetekig félt utána, de egy olyan társaságnak, amelyről egyre tisztább képe volt 1952-53-ra, nem óhajtott tagja lenni, még akkor sem, ha nem kapott fizetést. Egy fityinget sem!

Mind a ketten elmondhatták, hogy nem őket zárta ki semmilyen párt, hanem ők zárták ki a pártot magukból.

2011. szeptember 30., péntek

Ott-ragadtan

A tizennégy éves székely leánykával elindult, az akkor még tényleg fapados szerelvény az általa nem éppen kedvelt Bukarest irányába. Elérhető közelségben csak Kolozsvár volt elég nagy város, oda viszont özönlöttek a hasonló korú, leánykatonai szolgálatra bevonuló székely menyecskék. Talán harminc éve fejeződhetett be az a szokás, hogy bármilyen jómódú is volt egy család, a fiúk katonai szolgálatával járó kellemetlenségéhez hasonlót illett átélni egy lánynak is. Ezért ők két-, néha hároméves szolgálatra szegődtek, zömmel Kolozsvárra, sokuk pedig Bukarestbe.

A csendes, megszeppent, jóravaló és tisztességes leány, majdhogynem katonaláda jellegű kofferjével, a nyelvtudás hiányában szorongva érkezett meg a nem különösen szívelt fővárosba. Trianon után jó húsz évvel, a felek egyik oldalról sem kedvelték egymást. Mi tagadás, az elmúlt bő kilencven évben sem történt eget rengető változás az egymáshoz viszonyulásban.

Az idegen nyelvet harsogó nagyvárosban, az iskolában jó tanulással beszerzett, csekélyke román tudásával kellett boldogulnia. Sikerült rátalálnia a zsebében lapuló, papírszeletre leírt címre. Szerencséjére rendes családhoz került, a férfinek kisebb gyára volt. Konyhai alkalmazottként, mint legfiatalabb és legreprezentatívabb, a felszolgálást kapta kötelezettségül, reggeli, ebéd és vacsoraidőben, valamint a lurkók iskolába szállítását, majd azok hazakísérését a megfelelő időben.

Jó nyelvérzékkel hamar tisztességes nyelvtudásra tett szert és beilleszkedett az alkalmazottak körébe, akik között volt még egy magyar leány és egy öreg, sváb hölgy. Ez utóbbi, a szakács, mesterségének minden csínját-bínját tudta, a jellegzetesen romános ízek elővarázsolásának művésze volt. Néhány szót gagyogott magyarul is, így a teljes elidegenedés és magárahagyatottság nem uralta el soha Melindát. Egy tört magyarsággal beszélő sváb hölgy mellett egy fiatal magyar lánnyal is válthatott néhány mondatot anyanyelvén.

Politikával nem foglalkozott, ám váratlanul hatalmas esemény történt, ha otthon éri, a bőréből kiugorva ünnepel, de ilyen körülmények között az ellenkezőjét eredményezte. Először félelemmel telt el, mi lesz a román lakosság részéről, utána az aggodalom, hogyan jut haza…

A város különböző pontjain szolgáló székely leányok addig valahogy értekeztek, akkor viszont mindenki megrettenve, kezét tördelve tépődött a hazajutáson és annak reménytelenségén. Történt ugyanis, hogy a bécsi döntés értelmében ismét mozdult a határ, és olyan helyzet alakult ki, hogy Bukarestből nézve, saját szülőföldjük hirtelen külfölddé vált. Annyi maradt egyértelmű, hogy semmi sem egyértelmű. Útlevelet nem adtak a hirtelen külföldnek számító Székelyföldre, ám másként nem lehetett odajutni.

Így Melinda azon nem kevés székely leányzók egyikévé lett, akik akaratukon kívül a mai kisszámú bukaresti magyarság korai megalapítói lettek. Gyermekei még kínkeservvel, törve beszélik a magyart, de unokái már hallani sem akarnak esetleges magyar gyökerekről, függetlenül attól, hogy a nagymama nem csak gyökereiben székely-magyar. Dédunokái pedig már a nagyszülőket is szégyellik, akik kicsit még hebegik a dédi nyelvét.

Hát ilyen helyzetek is előfordulnak ebben az egészen sajátságos közép-európai olvasztótégelyben. Mielőtt valaki az egyoldalúság jegyében magából kikelve a plafonra ugrana, gyorsan tisztázom, hogy a másik oldalon is legalább ennyi nehezen kezelhető ügy van. És még hány oldalon ezen a vén kontinensen…

http://boerpeterpal.blogspot.com/2011/09/ottragadtan.html

2011. szeptember 29., csütörtök

Magány nélküli magány

Porzik az úton a Magány, nagy dölyfös felvágósan, egyenes derékkal lovon érkezik. Le sem pillant szeme sarkából semmibe nézett ebédjére. Hirtelen szeszélyből rájön, nem is éhes! Kantárt kanyarítva, ágaskodó pejlova bal hátsó lábán pördül egy nagyot, és vágtában elillan. Ő meg, egyedül ott maradtan, annyit érez csupán, hogy már a Magánynak sem kell.

Szegény, magányos maga, sajgón néz utána, jobban fáj, mintha maradt volna. Jól összeverve, összerugdosva kevésbé évődne a sebek égésén. Így, a Magány által is magára hagyottan, nem csak csontjai, húsa, zsigerei, hanem az is fáj, ami megfoghatatlan, valahol a mellkas közepén, egyszerre az agyában és az összes sejtjében, körmében és hajszálaiban is. De visszahívná dölyfös derekú lovasát, hogy legalább a Magány társaságában magányoskodjon! Úgy mégsem olyan keserves… Lenne a szolgája vagy a lábtörlője, mégsem így saját szellemében, Magánytól mentes magányra ítélve. Kivel fog beszélni? A Magánnyal jól el lehet társalogni. Önnön magában, önnön magának sem bókolni, sem lázongani nem tud, nem üvölthet, és nem mosolyoghat. A Magány most így jól kitolt vele, aljasul elszemtelenedve, dölyfös gőg-eresztéssel, böfögő vigyorával, szóra sem méltatta és magára hagyta… Kitépi a szívét! Ki bírja ezt így ki? Milyen jó lenne egy figyelmes börtönőr vagy hóhér társasága, a Magány nélküli magánynál az is jobb, de ő még a Magánynak sem kell.

2011. szeptember 29., csütörtök

Férjfogócska

Tele volt a város a tánciskolát propagáló plakátokkal. A két minden heccben benne lévő kebelbarát úgy döntött, hogy egy kicsit felpezsdítik ott a hangulatot. Túlkorosan bár, de beiratkoztak. Nagyon nehezen tudták eljátszani -meg sem próbálták-, a komolyságot, maga az a szó, hogy tánciskola, a nevetés felsőfokát hozta ki belőlük.

Nagy hangon, sőt egyenesen vagánykodó harsogással érkeztek az első órára. Szokásuktól eltérően nagyon relatívan értelmezve az időt, teljesen komolytalan és haszontalan dolognak fogva fel az egészet, itt nem alkalmazták az amúgy minden másban érvényesnek minősülő precízitásukat. Megszeppent gyereksereg, náluk négy-öt évvel fiatalabbak ültek körbe és egy tag, túl komoly, önmagától elérzékenyült hangon, illemórát tartott. Ők harsogva bebattyogtak üres széket keresve, amikor a békés előadó hirtelen úgy rájuk förmedt,

hogy egy pillanat alatt a megszeppentek szintjére zuhantak.

Teltek, múltak a hetek, egész jó bulinak minősült az egész, talán az illemórák, azok kimaradhattak volna a maguk gyermeteg stílusában, de a rengeteg lány már kevésbé. Csabesz az egyik éppen érettségi előtt álló lánnyal igen jó kapcsolatba keveredett, elsősorban a tánciskola keretén belül. Miután ezek mindig nappal zajlottak, így mindig nappal kísérte őt haza. Kicsit meglepte amikor a lány azzal állt elő, hogy szeretné, ha megismerné a szüleit, ilyen helyzetbe soha nem volt azelőtt. Esze ágában sem volt nősülni és semmilyen komoly kapcsolatba keveredni senkivel. Annál is inkább meglepte, mert a hazakíséréseken kívül gyakorlatilag semmit nem követett el.

Egye fene, gondolta, olyan nagy baj nem lehet belőle, kipróbálja milyen az az olyan, mikor lányos családnál, a szülők aggódva csemetéjük sorsa felől, leellenőrzik az estleges lovagjelöltet, pontosan tudva, ha egy kicsit emlékeznek saját fiatalságukra, hogy ezzel természetesen semmit nem védenek ki, afféle önmegnyugtatás az egész. -Ám legyen!

- Jaj, nagyon örülök, édesapám már úgy várja, hogy megismerjen!

- Édesapád? Te így hívod a faterodat?

- Igen. Miért, te hogy hívod a tiédet?

- Fater, Apu. Nem tesz semmit. Egyáltalán honnan ismer az édesapád?

- Ó, sokat meséltem neki rólad.

- Rólam? De hát semmit nem tudsz rólam tulajdonképpen! Az egészet három szóban elmondhattad neki: tánciskola, hazakísérés, beszélgetés. Ennél többet nem nagyon tudtál neki mesélni.

- Dehogynem. Nagyon érdekli a munkád és hogy az egyetemre jársz.

- Bumm, és akkor mi van ha egyetem?

- Tudod neki az nagyon nagy szó és innen a tizenkettedikből, nekem is az. Na, akkor bejössz?

- Most? Elment az eszed, rá sem vagyok készülve. Tudod mit, holnap erre jövök a munkavégzés és az előadások kezdete között, ha ez megfelel neked és a kedves papádnak.

- Nem csak neki, anyukám is nagyon vár, meg a húgom is.

- Ez itt egy családi összeesküvés? - Kacsintott az aranyosan mosolygó, huncutkás, alacsony termetű, igen csinos lányra.

- Ne legyél már ilyen undok!

- Tessék kérem megnyugodni, itt leszek holnap. Fáradalmaim előzetes díjazásául, kérnék szépen némely csókokat!

- Úgy beszélsz, mint egy fiskális. Nesze a csók! - És Pircsike a nyakába ugrott.

Eljött a másnap, Csabesz a városon belüli lehető legtávolabbra elvillamosozott a lány kedvéért. Miután leszállt, mappájával a hóna alatt, elindult a családi ház irányába. Kicsit osztotta, szorozta az idejét, aznap még millió tennivalója volt, úgy fél órára saccolta előzetesen a vizit maximális idejét. Gondolataiból mintegy rémült sokkal ébredt magára, amikor előre nézve a kapuban kisebb seregnyi, füligmosoly társaság élén -papa, mama, gyerekek-, várta az a leányzó, akit bár szimpatizált, de semmi több.

- Ez itt a családom. Édesapám, édesanyám és a húgom. - Előszónokolt Pircsike.

- Tiszteletem... - itt egy kicsit elakadt, mert a lány családi nevét elfelejtette. Nem volt gond, a bácsi majdnem a nyakába ugrott.

- Kedves Csabesz, úgy örülök hogy megismerhetem, kerüljön beljebb! Margit néni és Sancika, a kisebbik lányom. Úgy vártuk már a személyes megismerkedést!

Csabesz egy kicsit megijedt, hogy mit akarnak rajta személyesen megismerni olyan emberek, akik néhány nappal ezelőtt a létezéséről sem tudtak, de azért beténfergett.

- Ha meg nem sértem, tegezhetem?

- Hogyne tegezhetne. - Akkorra már kiderült, hogy a bácsit Józsi bácsinak hívják, így könnyedén a kisujjából

Csabesz hozzátette - Józsi bátyám, megtisztel.

- Gyere menjünk be a nagyszobába, ott készítettünk neked egy kis figyelmességet.

A fiú egyre kellemetlenebbül érezte magát, főleg mikor a szobába betoppanva egy kisebb násznépnek is elegendő

sütemény és alkohol mennyiséggel terhelt gyönyörű damasztabroszos körasztal mellé tessékelték.

- Hát mesélj magadról! Mondhatom úgy, hogy fiam?

- Mondja Józsi bátyám, nyugodtan mondja. - ha magának ez jó, gondolta Csabesz.

- Na, akkor igyunk az egészségünkre, az egészségetekre! - Tette hozzá jelentőségteljesen.

- Egyedül vagyok Józsi bátyám.

- Ej, mesélte a lányom, hogy vicces figura vagy.

- Én tényleg egyedül vagyok.

- Egyedül, egyedül. Meddig vagy egyedül, nem sokáig leszel már egyedül, nem kell itt pironkodni!

Itt már Csabesz nagyon szerette volna felborítani az asztalt, bár vonzó volt a lány, láthatóan szorgalmas, rendes emberek közé cseppent, csak éppen kicsit nagyon rámenősek. Megint csak osztott-szorzott magában, egy szó, mint száz, ő olyan szerepet játszik ebben a nem kívánt darabban, amit ezek elvárnak tőle, aztán innen az utcára kikerülve máshová, ilyen szerepet többé semmilyen szereposztásban nem róhatnak rá.

Közben valaki megkopogtatta az ablakot. A húgocska odaszólt:

- Zotya van itt.

Mindenkinek lehervadt a mosoly az arcáról, hirtelen törni lehetett volna a csendet, vagy vágni!

- Ki lehet ez a Zotya? - Gondolta Csabesz, akitől így berezeltek.

- Vendég jön? - próbálta oldani a feszültséget.

- Á, semmi, semmi, oda se figyelj barátom, a lányomat figyeld inkább!

- Figyelném Józsi bátyám, de nem látom sehol. Hová tűnt Pircsike?

- Mindjárt jön, nem kell félni nem rohan el előled.

Addigra Csabesznek a napnál is világosabb volt, hogy ez a lány nem hogy nem fut el előle, hanem rárohan, sőt az egész család, annyira a férjfogó hangulat hatalmába kerültek. Aztán kisomfordált a mama és a hug a szobából, majd elnézést kérve az apa is. Úgy gondolta Csabesz, ha már ennyire családtagnak tekintik, körülnéz, mi folyik itt. Alig hogy kitette a lábát a szobából, a mama, az igen kedves mama, aki lépes mézként csurdogálva ejtette ki a nevét is, hónaljon ragadta.

- Gyere már drága Csabesz, nézd meg a színt!

Vajon mi van ezeknek a színjükben. Arról nem tudott, hogy kocsilerakatuk lenne. Egy drótkerítéssel körülvett,

kátránypapírral fedett falerakathoz vezette a kedves Margit néni.

- Na látod, ez a szín. Légy szíves egy kicsit maradj itt és nézelődj!

Életében annyi farakást látott már, meg bicikli küllőt, kerti szerszámot és vasdarabokat, hogy ezek nem ajzották fel az érdeklődését, amennyiben ez volt a céljuk. Csabesz félperces nézelődés után visszasétált az udvarba. A mama nekirohant.

- Kedves Csabesz légy szíves egy kicsit még nézz körül a színben!

- De hát körülnéztem, nincs ott semmi, farakások vannak.

- Nem baj, de most ne gyere be, mert baj van!

- Most nem baj, vagy baj van? Szóval maradjak, ne maradjak, mit szeretne?

- Azt hogy maradj kint a színben.

- Miért?

- Hosszú, majd elmeséljük.

- No fene, - gondolta Csabesz - hirtelen anyóssá változott időnek előtte a drágalátos Margit néni vendéglátóm.

Csak azért is megtudom, mi folyik itt. A kapuhoz ment és kinyitotta. Idegesen sétált Pircsike le, s fel a Zotya nevű valakivel, hátranézett olyan sötét szemekkel, amilyeneket azelőtt még soha nem látott a mosolygós lány arcán.

- Menj be légy szíves!

- Ha akarok bemegyek, ha nem, nem! Mondd már, mi van?

- Az van pajtás, hogy szétverem a fejedet!

- Az én fejemet? Miért vernéd te szét?

- Tizenegy hónapja fűzöm ezt a lányt, pár nappal ezelőttig együtt jártunk. A szüleinek nem klappoltam valamiért,

téged jobban szeretnek úgy látom.

- Érdekes történet, erről valahogy nem meséltél nekem Pircsike.

- Ne szövegelj, fekete öves karatés vagyok!

- Ragyogó! Én semmilyen öves semmilyen vagyok, ilyen értelemben. Úgy tudom, hogy azok nem szoktak csak fekete övesekkel verekedni. Mondanék valamit, járjatok csak nyugodtan együtt, köszönlek, nem kérlek.

- Ne beszélj már zöldségeket Csabesz!

Ekkor fordult sarkon Csabesz, mindenkin áttörtetve magát valahogy visszajutott a nappaliba, pedig igyekeztek az útját elállni kifelé és befelé is. Fogta a mappáját és elköszönt.

- Majd jövök még Margit néném, Józsi bátyám, most sok dolgom van éppen.

Mire visszaért a kapuhoz a majdani szülők és Pircsike által nem óhajtott lovag, aki egy évet fektetett az értelmetlen udvarlásba, eltűnt, vagy eltüntették, nem lehet tudni. Már csak a zavarodott Pircsike állt a kapuban. Megpróbált ugyanúgy mosolyogni, mint érkezésekor.

- Csabeszkám ne menj el, menjünk vissza a nappaliba és folytassuk, ahol abbahagytuk.

- Édes egyetlenem! Folytasd nyugodtan, ahol abbahagytad. Itt kint volt a kedves barátod, akiről nem is beszéltél, én meg odabent, aki nem is vagyok a barátod, csak olyan nem szerelmi szinten. Nekem ez magas!

Hirtelen jobb kéz felől előkapta a mappáját, majd teljes lendületből megállva visszarántotta és két kézzel megfogva, sokkal nagyobb erővel csapta a földhöz.Teljes hosszában ketté szakadt, így két oldalt egy-egy füzettel és ceruzával megtöltött mappa hirtelen két fél lett.

- Aranyos Pircsike, látod a mappámat milyen szépen szakadt végig középen? Ilyen szépen szakadt el ami lehetett volna esetleg, talán, ki tudja, ha nem ilyen rámenősen és hazug módon viselkedtek. Na, jól szétrongyoltam itt mindent!

Felszedte a földről a cuccait, hóna alá vágta és megnézte melyik irányba van távolabb a villamos megálló. Szüksége volt egy kis sétára. Biccentett a lánynak, sarkon fordult és elment. A színüres villamoson a kerekek csörtető ritmusára agyában ismétlődött, nem nő-sü-lök meg so-ha, nem nő-sü-lök meg so-ha, nem nő-sü-lök meg so-ha.

Ezt a fogadalmát négy hónapon át be is tartotta…

2011. szeptember 29., csütörtök

Részeg fészek

- Ne nevess, te keservesen sejtelmes, vigyorgó, fondorlatos gyerek! A brigádban Józsi lesz a neved! Lapos fejeddel belenézel a potyába derékig. Húzd ki magad, tudod, mint tengerik a zsákban, te csak egyedül vagy, a potya nem rád vár! Vidd arrébb az irhád, nem szeretem nyomasztó közelséged, kicsi ez a világ ennyi törtetőnek. Ne játszd meg magad kölyök! Nem azért húzod be a nyakad, ha volna akkor a farkad, mert olyan szende és alázatos vagy, rátörtél a posztomra! Mind a három szemem rajtad lesz! Ne faggatózz, hogy miért három, majd meglátod, mikor a bőrödön is szem lesz, nem egy, de ezer. Az ilyenektől óvakodjunk! Haver, te orvul ki akarod golyózni alólam a sámlit. Ez az én trónom, tudod? Ezt a hokedlit, amin ülök - vagy sámlit -, nevezd ahogy akarod, saját magam hegesztettem, csórtam rá egy darab deszkát, nem adom senkinek! Amit elértem, az az enyém, nem osztozkodom. Kis pozició is pozíció. Egyesek azt mondják, hogy dispozició, de nem az! Nem adok én dispoziciókra, egyszerűen nem bocsátom áruba -még elvi szinten sem-, a kikönyökölt, úgy gondolom, valakiságomat. Nem eladó! Fiatal vagy, ugyanolyan sanda-sunnya, mint én voltam, kevés beszéddel, alázatoskodva, mintha semmi nem érdekelne. Ismerem a fajtádat... Nem adom! Megteszek mindent, hogy repítsenek a környezetemből, mert fertőzöd a három méteres körzetemben a nyugalmat. Most megengedem, hogy állva maradj és nézheted amint eszek. Te pofátlan disznó, nem azt mondtam, hogy ülj le a földre és vedd elő a tarisznyádból az elemózsiádat! Máris elszaladt veled a ló. Teszek róla, hogy holnaptól -ha megérem-, dobjanak egy jármot a nyakadba a srácok. Szántani nem kell, de egyéb baromi munkára szükség van. Arra vagy alkalmas, mint én lettem volna, de itt most én vagyok a góré, ne feledd! Csendesen lapítasz nagyon, azt hiszed, túl jársz az eszemen, pedig dehogyis, dehogyis!

- Józsi bátyám, Józsi bátyám! Nagyon piros a feje, ne igyon már több vodkát, haza kéne menni! Itt szövegel magában már egy órája. Fiúk, fogjátok meg, rakjátok ki a kocsma elé!

- Ha nem baj, Guszti bátyám, én feldobom a biciklim csomagtartójára és hazatolom. Majd szólok az anyósának, úgy helyre teszi, mint a huzat! Folyton azt képzeli magáról, hogy valami főnök, vagy mi. Sokat veszíthetett… No, dehát ilyen a házasélet, lemondásokkal jár. Nem? Azért nem nősülök!

- Te kis veréb, nyomod a sódert Guszti bá bagolynak? Én tényleg nem vagyok nős, de te igen! Vidd haza azt a szerencsétlent, aztán iparkodj, mert szétveri a sodrófát az asszony a hátadon. Uzsgyi hazafelé!

2011. szeptember 29., csütörtök

Le a láncokkal

– Asszony! Mi ez a csinn-bumm cirkusz az ablak alatt?

– Mi lenne, édes egyetlenem, emberjogi tüntetés!

– A rosseb egye meg, ki tüntet már megint és miért?

– Drága párom, a sok sületlenséggel szemben, most valami igazán fontosért tüntetnek a lányok.

– Ez egy lánytüntetés? Feltűnt nekem, hogy erős, asszonyi sikongás tépi a dobhártyámat, egyetlen férfihangot sem hallok. Ilyennel még nem találkoztam. Legjobb tudomásom szerint az egyenjogúságot elértétek. Ahogy azt az egyik kedves jó barátom szokta volt mondani, "ha férfi vagy, légy férfi, ha nem, akkor is, elvégre emancipáltad magadat, Manci."

– Ha-ha-ha, nagyon vicces a barátod. Asszonyi szemmel sokkal fontosabb dologról van szó. Persze, hogy egyenjogúak vagyunk. – Itt elmosolyodott a hölgy, mintegy jelezve önmagának, "de naiv vagy, öregem! Még hogy egyenjogúak! Csak nem képzeled, hogy valaha is döntési helyzetbe engednélek? Hosszú évek alatt küzdöttem ki magamnak a mindenben egyedül döntő szerepet; hogy úgy tűnjön, a te kedves, drága érdekedben történik, szépen csomagoltam. Te maradj csak nyugodtan a tévéddel és az újságoddal, abban dönthetsz, hogy melyik csatornát nézed, és milyen rovatot olvasol.” És folytatta:

– Tudod, drágám, minden kornak megvan a maga szépségideálja. Az én lánykoromban még eltiporták azokat, akik valamit is tettek a külsejük egyénibbé alakításáért. Elég volt egy csábosabb smink, máris lekurvázták az ember lányát. Hát ennek akarunk véget vetni.

– Akartok? Édes egyetlenem, akartok? Nem látlak ott lent a sok vézna leányka között.

– Még hogy vézna leánykák! Ők a szépségideál, tudhatnád.

– Igen, szoktam nézni a tévében a szépségversenyeket, ilyen kis csenevész vékonykák a befutók.

– Hát erről van szó, drága párom. Miért is ne adathatna meg ez mindenkinek? Egyesek így születnek, mások, akik nem, startból hátrányos helyzetűvé válnak.

– Anyus, ugye nem akarod azt mondani, hogy a nem csinos nőket gyorsan kikiáltjuk kisebbséggé? Elsősorban nincs is nem csinos nő.

– Visszavonom, természetesen igazad van, drágaságom! Másodsorban nem kisebbségről van szó.

– Tudom, a többségről!

– Ne pofátlankodj!!! Egy szó, mint száz, a mai szépségideál, az általad csenevésznek nevezett darázsderék, 170 cm magassághoz olyan 38 kg testsúllyal. Képzelheted, aki nem úgy születik adottságilag, tételezzük fel, hogy akár 50 kg is van 170 cm magassággal, milyen brutális lelki traumán megy keresztül! Igen, igen nagyon nehéz volt kiharcolni, hogy a tizenhat éves lányok a depressziós állapot elkerülése végett jogosan dönthessenek a szilikonbeültetésről, ócska és ostoba ellenérvek tucatjával szemben.

– Anyus, tudod jól, hogy egy tizenhat évesnek huszonhat éves korára egészen más mellméretei lesznek.

– Na és! Egyszerűen kiveszik az implantátumot.

– Ez nem olyan, mint egy hajcsat, amit ha akartok, kivesztek, máskor meg visszateszitek. Műtétileg történik, ha jól tudom, teljes narkózisban.

– Joguk van rá!

– Na, most azt magyarázd meg nekem, tulajdonképpen miért tüntetnek ezek a lányok, mert még mindig nem értem! Ha valaki duckónak születik alkatilag, abból soha nem lesz vékonyka.

– Te hímsoviniszta, ezt nem néztem volna ki belőled!

A férfi már tényleg kezdte elveszíteni a fonalat, és nagyon őszinte rácsodálkozással kérdezte.

– Mit nem néztél volna ki belőlem, angyalom?

– Azt, hogy ilyen elnyomó disznó vagy! Tudniillik léteznek módszerek, amelyekkel bárki elérheti a számára kívánatos testsúlyt. Anorexiának és bulimiának nevezik őket.

– Igen, ez két betegség, drágaságom.

– Látod, ez is olyan, mint a balkezesség. Ötven éve, kvázi betegségnek tekintették, ma meg a világ legtermészetesebb dolga.

– Igen, anyuskám, igen. Tudod, miért van ez? Mert tényleg a világ legtermészetesebb dolga, de az anorexia és a bulimia nem.

– Ha így folytatod, elválok! – sikított fel a hölgy. – Kérlek szépen, elvárjuk, hogy szaktanfolyamokat indítsanak ingyenesen, minden lánynak elérhetően, lehetőleg annyit, hogy azt a lakhelyétől számított ötven méteren belül elérje.

– Milyen tanfolyamokat? – kérdezte igen hangsúlyosan, a feleségében heveny érzelmi rohamokat látó férfi.

– Milyen tanfolyamokat? Egyszerűen meg kell tanítani a lányoknak, hogyan kell anorexiássá és bulimiássá válni. Nekik erre alanyi joguk van!

– Ezért tüntetnek?

– Igen. Alapvető jogaikban sérültek, így kormányzati szinten is és az önkormányzatoknak is kutyakötelességük az esélyegyenlőség nevében nem csak demagóg fecsegésekkel elborítani, hanem valódi esélyegyenlőséget teremteni.

– Anorexia és bulimia szaktanfolyamokkal?

– Úgy van drágám!

– Életkortól függetlenül?

– Nem lehet alsó életkori határt szabni! Egy nő ugyanis a belső érettségétől számítható nőnek, nem pedig életkor alapján.

– És felsőt?

– Miért kellene felső életkori határt szabni?

– Ó, de megnyugtattál. Nos, a 153 cm magasságodhoz a 96 kg nem illik. Úgy gondolom, jogoddá, sőt kötelezővé teszem számodra egy ilyen tanfolyam elvégzését.

2011. szeptember 29., csütörtök

Három esélyes köröm

Abban az időben a fogorvosok még nem használtak kesztyűt. A fertőzésveszélyt még orvosi körökben is bagatellizálták, sőt nem is ismerték, bár, ha ismerte volna is, az minimálisan javított volna Kovács doktor helyzetén. Kovács doktor ugyanis mély depressziója mellett, ami nem tette lehetetlenné a fogorvosi tevékenységét, de jelentősen gátolta abban, hogy azt eredményesen művelje, sikeresen összeszedett még egy körömbetegséget is. Akarva-akaratlan, a páciens szájában matatva igencsak kellemetlen látványt gerjesztett. A kellemetlen probléma a jobb kezének középső ujján honolt. Egy darabig, amíg az kevésbé látványos formát öltött, igyekezett behajtva elleplezni páciensei elől. Miután megsárgult és ledobta a körmöt, ragtapasszal próbálkozott, ám úgy nem gyógyult, hanem egyre rosszabbodott. Kénytelen-kelletlen, bőrgyógyászhoz fordult furcsa és alattomos, önmagát legalább annyira, mint betegeit zavaró gondjával, miután sokadik női páciense, ujját meglátva – az érzéstelenítő injekciót hatáson kívül helyezve – szétsikította a rendelőjét. Kisvárosban dolgozott, a hír terjedésével pácienseinek száma is csappanni kezdett. A bevételkiesés már olyan szintet érintett, amit letargikus állapotban sem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Régi ismerőse, dr. Szebeni soron kívül fogadta.

– Szervusz, Géza, régen láttalak. Mi a gondod?

– Szervusz, Elemér! Lehetetlen szagok terjengenek itt nálatok.

– Fogorvos létedre ilyenekkel traktálsz. Ha tehetem, a közeletekbe sem megyek, ömlik az éterszag minden irányból. Na, de mi is a gond?

– Az ujjam. Nézd, hogy néz ki! Tiszta sárga, a körmöt már ledobta.

– No, lássuk. Igen. Ne érj hozzám, ha lehet, a másik kezeddel sem!

– Miért?

– Nem szeretnék megfertőződni.

– Ez annyira fertőző?

– Így szemre annak tűnik. Elvégzünk néhány vizsgálatot. Régi haverként leszólok a laborba, csinálják meg azonnal, aztán beszélünk.

Kovács doktor lemélabúzott a laborba. Vér- és váladékvétel után visszasétált a rendelőbe. Őszintén szólva, nem szerette a bőrgyógyászati rendelőket. Tisztában volt azzal, hogy mi mindent szedhet össze ilyen helyen. A helyzet akkor kezdte aggasztani, amikor korábbi barátja, aki ezekkel a veszélyekkel nap, mint nap szembesült, leleteit átfürkészve, két lépést hátrált.

– Pajtikám, lehetőleg ne fogj meg semmit, a kilincset majd kicseréltetem.

– Annyira nagy a gond?

– Nézd, leleteid alapján a helyzet háromesélyes.

– Három?

– Igen. Általában két esély szokott lenni, de esetedben van egy harmadik. Első, hogy meggyógyul és visszaképződik a köröm, vagy nem gyógyul meg, és így marad.

– És mi a harmadik lehetőség?

– Meggyógyul, de nem képződik vissza a köröm.

– Mit javasolsz, mit csináljak addig, amíg a három esélyből valamelyik valósággá válik.

– Először is ne fogj senkivel kezet. Írok fel gyógyszert, ami vagy hat, vagy nem. Itt nálunk, a bőrgyógyászoknál ez eléggé mindennapos.

– Tudom, pajtás, azt is hozzáteszem, miután tanultam egy kis bőrgyógyászatot, természetesen alapfokon, tisztában vagyok, hogy nem a ti hibátok.

– Nem a mi hibánk, nagyon sok hasonló tünetű betegség van. A tiéd a három esély felsorolása mellett, laborleleteid alapján három különböző betegség lehet, éppen ezért kértem, hogy ne érj hozzám, sem semmihez.

– Más bajom is lehet, mint hogy nem képződik vissza a köröm, vagy esetleg így marad ilyen rondán, ahogy most van?

– Ha arra gondolsz, nem fogsz belehalni. Elég baj az neked, hogy fogorvosként így hátráltatva leszel hivatásod gyakorlásában. Viszont én sem szeretnék egy olyan betegséget elkapni, amit saját magamon nem tudok meggyógyítani, ugyanis az elég rossz reklám lenne nekem, bőrgyógyásznak.

– Aha! Azért egy kő leesett a szívemről. Mit tanácsolsz, mit csináljak addig, amíg kiderül, hogy beborul-e.

– Először is ne borongj! Tudok a lelki gondjaidról, néhány hétre szabadságolnám magam a helyedben.

– Megtehetem egy hónapra vagy kettőre is, van bőven szabadságom.

És Kovács doktor kiballagott a rendelőből a három esélyes körömmel. Hazament, és felesége nem ismert rá, amikor az órákkal azelőtt még mély depressziótól kínzott férj az ajtón bedőlve hahotázott.

– Képzeld, drágám, háromesélyes körmöm van!

– Ha szabad kérdeznem, mire esélyesek a körmeid? Valamit nyerni fogsz velük? – próbált bekapcsolódni a rég elfelejtett vicces tónusba a feleség.

– Hogyne, akkorát lehet velük nyerni, hogy csoda. Lesz körmöm, nem lesz körmöm, vagy lesz is, meg nem is.

A háromesélyes köröm végül a legjobbat választotta. Így a felülvizsgálatra, a bekopogtatás után benyitó Kovács doktor széles mosollyal nyújtott kezet Szebeni doktornak, aki hátrahőkölt, majd a gyógyult körmű ujjat látva, megnyugodva viszonozta a kézfogást.

Talán ez volt a depressziójának oka, vagy csak egy következmény, melynek elmúltával betegei új, gyógyult Kovács doktort kaptak vissza.

Küldés e-mailbenBlogThis!Megosztás a TwitterenMegosztás a FacebookonMegosztás a Pinteresten

2011. szeptember 29., csütörtök

Szép az élet, víg az élet...

Szokatlanul gerinces tartással, intellektuálisan tekintett egymásra a két toprongy, és kicsit udvariaskodó, nyakatekerten cifrázott körmondatokban kezdtek el beszélgetni.

– Igen tisztelt egykori igazgatóhelyettes úr, engedelmével az egész mérnöki diplomája és valamikori titulusai nem jogosítják fel arra, hogy saját körzetemben meggátoljon beszerző tevékenységben.

– Nézze, tanár úr, mindenki úgy szerez be, ahogyan tud. Ez a két utca történetesen az én fennhatóságom alá tartozik, mint azt voltunk bátrak megbeszélni, emígy nem lehet szemrehányása.

– Tisztelettel emlékeztetném, az a megbeszélés inkább monológ volt, amiben elmondta, hogy maga mely utcákban kíván gyűjtögetni, és nekünk, többieknek mely utcák járnak. Ez nem a mi köreinkre jellemző magatartás!

– Ugyan már, ne rázzuk itt a rongyot, két csóresz hajléktalan vagyunk!

– Erről beszélek, igen tisztelt mérnök úr. Hagyhatna nekünk, többieknek is elemózsiához jutási lehetőséget.

– De tanár úr, akkora ez a város, rengeteg az utca, miért pont ez a kettő zavarja?

– Tudja, jó lenne már egyszer egy olyan nagygyűlésfélét tartani, ahol nem egy vagy két személy mondja meg, hogy kinek melyik utca jár, egyeseknek zsírosabb, másoknak kongó kukájúak.

– Bizarr ötletei vannak! Hajléktalan-nagygyűlés?!

– Tudja, mérnök úr, arra gondoltam, ha a geológus, a szociológus, a közgazdász és bíró ismerőseik felosztanák a beszerző területeket, talán kevesebb panaszra és szemrehányásra lehetne számítani.

– Meg tudja szervezni?

– Meg, de nem elég ez a néhány ember, az egész intellektuális kasztnak ott kellene lenni.

– Miért nevez bennünket kasztnak, tanár úr?

– Szakmai ártalom, történelmet és filozófiát tanítottam, tudja, és itt tényleg vannak kasztok, mi vagyunk az értelmiségi kaszt.

– Akkor csinálja meg!

– Engedelmével magát is megkérném, hogy hívjon ide mindenkit, akit tud.

– Ez néhány napot igénybe fog venni. Mindennap találkozunk, tudja jól, de úgyis képtelen az ötlet, mert túl sokan letahóztak már ahhoz, hogy ha a csillagos ég a hálószobám teteje, akkor legalább a gerincem maradjon a régi.

– Igen, mérnök úr, a családjaink és lakásaink odalettek. Van egy bíró is közöttünk, akiről el sem tudok képzelni, hogy került ide…

– A bíró esetét ismerem. Egy igen magas pozíciójú gyanúsított perében meg akarták vesztegetni, de ő, balga, elutasította a szép summát, kirótt neki vagy tizenöt évet. Szépen megszervezték, hogy az utcára kerüljön, a fellebbviteli bíróság pedig felmentette az elítéltet.

– Nem annyira meglepő, csak azt ne mondja, hogy van itt olyan, aki saját hibájából került ide.

– Van, de kevés... No, néhány nap alatt megcsináljuk. Maradok tisztelettel, de most kérném szépen, szabadna további gyűjtögető tevékenységemet folytatnom? Nagyon éhes vagyok...

– Alászolgája, megyek én is a magam körzetébe.

Ősz eleje volt, olyan három-négy nap után sikerült megszervezni a nagygyűlést. Addigra mindenki tudta, miről van szó, és tulajdonképpen örültek is neki, kivéve azokat, akik a kimondottan zsíros körzetek korlátlan urainak gondolták magukat.

– Barátaim, megnyitom az ülést... Bocsánat, most nem én ülnökölök, szakmai ártalom… – szólalt meg a bíró.

– Ha szabad javasolnom – bólintott a szociológus a bírónak –, igenis ott lenne a helye a döntők között, ismerjük és tiszteljük magát.

Egy másik irányból valaki azt mondta:

– A szociológusnak még inkább, mert jól ismeri az egyes körzetek lakosságának anyagi helyzetét, ami a kukák tartalmát gyökeresen meghatározza.

– Na, és a geológus úr! – jelzett valaki egy másik irányból –. Neki még térképe is van, fel tudná írni, kinek melyik utca dukál.

– Úgy van, továbbá a közgazdász urat is javasolnám! – szólt egy csendes határozott hang. Mindenki odanézett.

– Maga ki? Hoppá! Úgy néz ki, mint egy pap, olyan papi-civilszerű van a nyakában.

– Jól gondolja, hajléktalan-pasztorációt végzek.

– Á, akkor maga csak átmeneti hajléktalan.

– Nagyon téved, a püspököm azzal a feltétellel engedélyezte a plébániám otthagyását hajléktalanok lelki gondozásáért, ha ez egy életre szól.

– Farkasok közt van már egy papunk is. Orvosunk korábbról volt, Szűcs doktor személyében, aki az élhetetlenebbek közül való. Nem zsebelt be magának elég hálapénzt, így ő is ide került. Mindenesetre, nélküle nagyon nehezen húznánk ki a telet.

Elvégezték a beosztást. Nem mondhatjuk, hogy teljes egyetértésben, de a végeredménnyel majdnem mindenki egyetértett. A bíró mint jogi szakember ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki aláírásával hitelesítse a felosztott területeket. Ez meg is történt. Ekkor emelkedett szólásra a lelkész.

– Ha nem veszik zokon, nem kellene még szétszéledni. Van itt egy mindenkit mindennél jobban érintő időszak, a tél. A mínusz húsz fok tesz legnagyobb kárt bennünk.

– Így van – helyeselt a doktor –, van valami elképzelése?

– Annyit szeretnék kérni, ha valaki tud olyan melegvizes, vagy fűtéscsövekről, amelyek hosszabb szakaszon a szabadban vannak, jelezze.

– Atyám – szólt oda valaki –, olyan már régen nincs!

– Nem úgy gondoltam, hogy több száz méteren. Legyen csak néhány méter, vagy néhány tíz méter, azt gyönyörűen leszigeteljük fóliával, rongyokkal kibéleljük, aláfekszünk egymás mellé, mint a heringek, és ami a leglényegesebb, a mindennapi biztonságos alvásunk meglesz.

– Nem elvetendő ötlet, de mondjon egy ilyen helyet!

– Geológus úr, megkaphatnám a térképét!

– Parancsoljon, kérem.

– Itt, itt meg itt.

– Én magam is ismerek néhány olyan helyet, ha valaki még tud, jelölje be. Amennyiben ezt meg tudjuk valósítani, senki se csak magára gondoljon, hanem tényleg szóljon mindenkinek!

– Abban a pillanatban, ahogy ott hagyjuk, mindjárt birtokba veszik mások!

– Nem! Minden nap ketten fogják őrizni, és annak a kettőnek az elemózsiáját a többiek összegyűjtik.

Ekkor a híres, de peches színész elkezdett szavalni.

– „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet...”

– Művészkém, ezt már megoldottuk.

–„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegedjenek az emberek.”

– Ezen dolgozunk, művészkém.

– „Ej-haj, víg az élet, szép az élet, vidámak vagyunk...” – fakadt dalra.

– Ezt nem ismerem, ez mi?

– Egy operett első két-három taktusa, különben ismeretlen. Valamikor játszottam benne, de már elfelejtettem a szöveget.

– Az nem árt, ha vidámság is van – szólt a lelkész –, aki igényli, annak minden lelki segélyt megadok, de jó lenne esetleg egy olyan himnuszféle.

– Teljes mértékben támogatom a gondolatot – szólalt meg jó katonásan az egykori főtiszt, aki szintén elég pancser volt ahhoz, hogy utcára kerüljön. – No, emberek, ki vállalja a himnusz elkészítésének feladatát?

– Ezredes úr, ne játsszon az idegeinkkel! – szólott a zongorista. – Ki más, mint én! A kezdősor már megvan.

A színész újból elkezdte, magába roskadtan.

– „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet…”

– Vehetünk a bőség kosaraiból... Milyen szép nevet adtunk a kukáknak!

– Akkor, „valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegedjenek az emberek!”

– Éppen ezt próbáljuk megoldani, meg azt is, hogy szép legyen az élet, és legyünk vidámak...

– Hej-haj, szép az élet, víg az élet, vidámak vagyunk...

2011. szeptember 27., kedd

Fagyos szerelem

Mínusz 20 fok nem éppen ideális hőmérséklet az alig tizenhat éves szerelmes fiataloknak, akik hosszas városbeli andalgás után értek a leányka szülői háza közvetlen közelébe, amúgy nagykabátok által gátoltan ismerkedve. Ez gyakorlatilag az első pillanatok után elvesztette realitását, így a központban elkezdett andalgás mintájára, háztömböket megkerülő, sétának nevezett olvadozásba kezdtek, nyolc-tíz méterenként megállva, nagykabátostól egymásba gabalyodva. Hiába perzselt mindkettőjük belsejében kohóhőfokon a vágy, azt a nyavalyás nagyon sok mínuszfokot semekkora területen nem volt képes átmelegíteni. Szívük-lelkük izzott, ereikben a vér forróbb volt a gejzír kisugározta termálvíznél, mindennel foglalkoztak, csak a pontos idővel nem. Időnként azt is elfelejtették, hogy éjszaka van vagy nappal, bár a sötétségtől és a csendtől ez elég nyilvánvaló volt. Csak nézték egymást, beszélgettek, mosolyogtak, majd nagykabátjaikkal újra meg újra összegabalyodtak. Egy idő után valami sokadik érzés eljuttatta a lány agyához, a szív forrását legyőzve, hogy a szülei a leeresztett redőny résein keresztül ideges és aggódó szemekkel, mintegy telepatikusan próbálják értésére adni: órák óta a házon belül volna a helye. Nehéz elválás volt, olyan mintha egy életre kellett volna kettészakadniuk, de menni kellett.

A fiúban az idegeket és ereket forraló vágy nem sokat csitult. Órájára pillantva döbbent rá, hogy az éjszaka közepén ugyanolyan aggódás közepette várják a város távolabbi pontján szülei, mint a lányt. Vágtában indult a folyó irányába, egy pillanat alatt lelőtte még az elméleti lehetőségét is az első hídig történő eljutásnak, amivel legalább egy órát került volna: a folyó betonszilárd jegére bízta magát. Rohantában, hogy el ne csússzon, a fagyott hó segítette bakancsait, amelyek annyit süppedtek minden lépéskor, hogy az egyensúlyvesztéstől nem kellett félnie. Mire a folyópartig ért, a csikorgó fagy némileg lejjebb csavarta a felajzott vágyak lámpását; a futástól kipirult arccal, a fagyos szél kíméletlen és kéretlen további hűsítésével, végigfeküdt a gátoldalon, és mint szánkó csúszott le a vízszintig. A jégre taposott és elindult. Három, négy próbaruganyozás után a biztonságot tökéletesnek gondolta. Sietett. Jó messze volt már a parttól, amikor átvillant az agyán, hogy valahol ebben a magasságban a túlparton kanálisbemenet van, meleg lét ömlesztve a folyóba; nappal a hó és jég láthatatlanul elrejtette a szemek elől azt a helyet. Csak minimálisan aggódott, mert ismerte a környéket, következésképpen félnivalója nem lehet. Ám, ez a percnyi biztonságérzet a mélyben megroppant. Közeledett a folyó közepe felé és mikor a hó és jég által felerősített fényviszonyok mellett, az éjszaka síri csendjében, sikoltó nyikorgást hallott bakancsa alatt, a hang a szívébe nyikordult. Egyáltalán nem érzett már biztos talajt – jég formájában – a lábai alatt. "Remek úszó vagyok, semmi gond nem lehet", ez az ostoba gondolat is, ahogy született, úgy halt meg benne. Ismeretei szerint sehol máshol nem olyan mély a víz, mint épp itt. A jég alá merülve, ha nem is hal meg azonnal, de a léket még egyszer meg nem találja, ha mégis onnan egyedül ki nem jön. Visszatérni már nem szabad, a túlpart éppen olyan messze van, mint ahonnan indult. Megállni sem, hiszen a súly minél tovább van egy adott ponton, annál nagyobb megterhelést jelent az elvékonyodott jégrétegre, és végül túlságosan sietni sem szabad, mert az erős lépés ugyanezt eredményezi.

Mialatt határozottan, nem túl gyorsan, nem túl lassan haladt, minden egyes lépésnél nyüszítő jégnyikorgás emlékeztette, nem biztos, hogy jól döntött. Olyan szívesen lett volna a parton. Azért az egy órányi nyereségért nincs az az ego, amelyik még egyszer saját magára erőltette volna a folyón átkelés képtelen gondolatát. Roppant és nyikorgott, sziszegett a jég a talpa alatt. Közeledett, érzékelte, hogy ismét szilárd, már nem ropog, nem recseg, nem sír. Megnyugodott, ám nyugalma ismét szertefoszlott, amikor a bakancsa sarkig süllyedt a jégbe. Enyhe gőzölgést vélt felfedezni a túlsó gát alján. Rádöbbent, hogy egyenesen a kanális bejáratának tart. Óvatosan megfordult, nyolc, tíz lépést hátrált, amíg ismét biztonságosnak nem érezte a jeget, majd elindult a folyásnak felfelé. Semmi kedve nem volt további hősködéssel kockára tenni bármit is, túl nagy a vesztenivaló. Ötven métert gyalogolt kemény jégen, mikor balra fordulva eljutott a partig. Négykézláb mászott fel a gát tetejére, vett egy nagy levegőt, és egy rövidtávfutó sebességével, vágtában elindult haza.

Megint tanult valamit, és megint megmenekült.

A legnagyobb tuskóvá vált...

Úgy tűnt, a rakás melletti tuskó örök tétlenségre ítéltetett. Az idő előzőleg csonttá fagyasztotta, ám egy napon, előbb meglágyult, majd lassan kiengedett a kérges szív, amiről az emberek azt hiszik, hogy nem is létezik. Pedig az a bölcs, sokat tapasztalt, igencsak érző, megérezte a telet. Sokat használták, rengeteg fejszecsapás alásuhanását fogta fel, csak úgy potyogtak mellette a szétvágott hasábok.

A föld aranyos lett, majd enyhén zöld, mint a kiskacsák. A tavasz, egy napon, a legnagyobb sebességi fokozatba tette magát, s egyetlen pillanat alatt terítette szét mindenhová a föld frissét. Másnap – talán mégsem huszonnégy óra alatt történt, de nekem úgy tűnik –, már minden tarkállott, a bimbók, csak úgy törték fel a rügyeket, s a sok zsenge, mindenféle szín betakarta, a kívül sem piros alma Földet. Úgy nézett ki a beteg, mintha semmi baja sem lenne.

A tuskó, fölszabadulása után több héttel, minden elkezdte nyelni a vizet. Az összevagdosott, kialvadt szívű vénség, meggondolatlan pillanataiban visszakívánta a recsegő fagyot és a havat, ami mindent befehérít, amíg egy nagy szélfútta kormosság szürkét nem csinál belőle. Minden út vezet valahová, de a nagy sárár után, megkopott korábban sem fenséges burkolatuk.

Valamikor, a nyár közepe táján, a vén tuskó abbahagyta a morgolódást. Megjött a tavasz... Hosszú nyarunk lesz az idén, sütkérezek, beeresztem háncsaimba a meleg szeretetét és a szeretet melegét, gondolta, és másnap arra ébredt, hogy ég, nem lángokkal, hanem a szívének egyre nehezebben viselhető Nap hevétől. Három hétig szenvedett. Amikor alább csendesedett, megkókadt minden az ózonpajzs nélküli védtelenségben.

Az akác háromszor virágzott, a bodza talán négyszer. A fiatal, mindenféle kisebb és nagyobb virág, nagyon nagyon összezavarodott. Vágytak a napra, sokáig akartak irulni, pirulni, de nem kisülni. A három-négy hetes nyár után eljött augusztus közepe. A lábon álló fű szénaillatot árasztott.

Nem tudta, mi tévő legyen, ilyenkor még nem őszülhet, hiszen a nyár három hónapig tart, nem három hétig. Villanásnyi tévedése után rádöbbent, hogy mégis itt az enyészet, és mire kettőig számolhatott volna, alászállott a tél-elő. Megzengette a térerőt és a kisültek után, a mindenbe beletörődni kénytelen rönk sem csodálkozott azon, hogy hetek óta újra csépelik.

Talán, novemberben eljön a nyár, decemberben a tavasz, januárban tél is lehet...

Ki tudja meddig követ jegeset, az Isten tenyerébe odagömbölyödött zöld világ? Tavasszal, nyáron, ősszel, télen vagy fordított sorrendben. Kevert kártyákkal odatessékelte a rönkön túli, legnagyobb tuskóvá vált mosolygós teremtmény, mert így szép az élet. Unokáink majd megtapsolnak érte!

Egy otthont kaptunk, szeresd, gondolta a tuskó, mert kétes, hogy itt lent kapunk-e másikat, vagy kiérdemeljük-e, hogy legalább favágótönknek állítsanak, oda a szétcsapdosott, szorgos időálló mellé.

Légó

Gáborka ugyan tudta, hogy apuka az ilyesmit nem szokta elnézni, mégis megette Jocó süteményadagját. Annyira megkívánta, hogy úgy gondolta, inkább letölti a rárótt büntetést. Meg is kapta a magáét, a belső szoba sötét sarkában kellett térdelnie, és ezernégyszázig számolni magában.

Kicsit soknak találta, nyolc évesen még elég nehezen ment neki az olyan nagy számok értelmezése, de hozzálátott. Száznegyvenhatnál tartott, amikor búgásszerű hangot hallott. Előbb azt gondolta, motorok vagy páncélos járművek, de már átélt néhány légiriadót, hamar rájött, hogy csak idő kérdése és felordít a sziréna. Meg is történt, velőtrázó hangjával belerepesztett az emberek szívébe.

Az otthoniak, ahogyan senki más sem, nem mérlegeltek, ismerték a teendőket. Sarkon fordultak, és rohantak a ház alatti pincébe, az óvóhelyre. A gyakorlatok mindig nehézkesek, de amikor a valóság lóg az ember feje fölött bomba formájában, minden kapott tanács és parancs azonnal előjön.

A szirénák hangja belemart a csontvelőbe is, az emberek úgy szedték a lépcsőfokokat, mintha mindenki futóbajnok akarna lenni.

Az alagsorban már megvoltak a törzshelyek, leültek és beszélgettek. Gábor édesapja, Sarkadi úr jó modorú úriemberként viselkedett, bár szomszédjait bizonyos mértékben lenézte. Állami köztisztviselőként dolgozott, cselédlányuk is volt. Az élet ugyan kényelmesebb egy magánházban, csupán a megszokás tartotta a bérház második emeletén. Nem költözött el, amikor meglódult a szekere.

Márpainé üldögélt vele szemben, eléggé gondterhelt arccal.

— Mondja, szomszédasszony, maga mit kezd ilyenkor az értéktárgyakkal? Bezárja egyáltalán a lakást?

— Soha, szomszéd úr. Az egész vagyonom itt van a zsebemben. Kifizetem a számlákat, megveszem Gyurkám gyógyszereit, ami marad, az a kosztpénz. Egyébként öltözködni sem tudnánk, ha az én drága uram nem lenne három úriember cipőkitaposója. Ezért van mindig feltörve szegénykémnek a lába, viszont az összes használt ruhát nekünk adják. El sem tudja képzelni, milyen jó holmit vetnek le! Mindenki azt hiszi, hogy üzletből öltözködünk.

— Szerencséje van, szomszédasszony! Maga nem fél ilyenkor? Klárikám, bújj hozzám, fektesd fejedet a vállamra!

Egy iszonyú durranásba beleremegett a pince, nagyon közeli lehetett. Közben Gáborka odafent számolt. Már az ájulás környékezte, annyira félt, hogy legszívesebben kivetette volna magát az ablakon, de apuka sosem szerette a gyávákat, ő maga is nagyon bátor volt.

Egy becsapódástól kitárult az ebédlő ajtaja, a szekrény üvegei csörömpöltek, de talán azt is mondhatnánk, hogy hátborzongató zenét csilingeltek. Idegtépő dallammal töltötték be a lakást.

A gyermek a besötétített ablakokat figyelte, úgy villogtak a ledobált bombák, ahogyan nyaranta a vihar közben cikázó villámok. Egyik a másik után fütyült, a fiú a hangerőből már tudta, nagyjából mikor repíti a dörrenés a gerincébe a rettenetet.

Anyuka és apuka, most kényszerből Imolával és Leventével beszélgettek. Már nem derogált olyan nagyon lesüllyedni, mert ha nem is vallották be még maguknak sem, akkor is féltek.

Jocó elvegyült a többi gyerek társaságában, megpróbált úgy tenni, mintha játszana. Minden csattanáskor fel-felugrott a magasba, hogy ne látszódjon ijedtsége, az nem igazi férfira utal, s ő bizony már elmúlt öt éves is. Nem viselkedhet úgy, mint egy pici baba.

Gáborka fogvacogva számolt. „Nyolcezer-hatszáztizenöt, kétszázhuszonhárom, ötszáznegyvenegy, tizenkettő”, közben csorogtak a könnyei. Nem bírt tovább térden maradni, nem baj, ha apuka többlet büntetést ad, muszáj felkelnie, muszáj az ablakhoz mennie, látnia kell, mi történik. A lépcsőházba nem mert kimenni, ha a légós bácsi észreveszi, nagyon megbünteti, sokkal jobban, mint apuka. Egyedül kell tovább várnia. Remegett, sápadtan odabotorkált az ablakhoz, és annyira elmozdította a lógó drapériát, hogy éppen kiláthasson.

Este tíz volt és mégis szinte világos. Látta, ahogyan elsuhannak a gépek. Nem is gondolta azelőtt, némelyikből megszámlálhatatlan, negyven-ötven bomba szóródott ki. Mindenfelől rázkódó robbanások hallatszottak.

Nem számít, csináljon amit akar a légoltalmis, le kell mennie apukáékhoz, és elindult az ajtó felé.

— Klárikám, hol van a gyerek?

— Joci ott játszik a többiekkel.

— Nem, nem ő. Gáborka!

— Gondolom, ő is…

Összenéztek, felugrottak.

— Mennem kell!

— Szomszéd úr, ne tegye! A légoltalmi parancsnok lelövi!

— Húsz éve vagyunk szomszédok.

— Az ilyen esetben nem számít.

A pince megremegett, és a vakolat kezdett hullani.

— Ez telitalálat volt... Én megyek!

Kitárta az ajtót, majd berántotta maga után. Tévedett, alighanem a szomszéd ház esett áldozatul. Ha ember lett volna a harctéren, azt mondanák elesett.

Nem volt már túl fiatal, negyven felé járt, de szaporább léptekkel, ereje teljében levő kamasz sem rohant volna jobban fölfelé. Feltépte az ajtót, és szembe találta magát a nyolc éves, hófehér hajú, remegő gyermekével. Nem tudott beszélni, egyikükből sem jött ki egy hang sem. Átölelte.

— Itt vagyok, Gáborka, nincs az az ellenség, akitől meg ne védenélek. Figyelj, játsszunk csapd le csacsit! Húzzuk egymással szembe a foteleket, na gyere!

A kis jéghideg kezek szinte fel-alá pattogva remegtek tenyerében. Időnként odasuhintott, legalább melegítse át. Valahogy el kell vonni a figyelmét, gondolta. Egy idő után a gyerek is visszacsapott. Hagyta, hogy eltalálja. Megfogta két kezét és örömmel érzékelte, már nem annyira hidegek.

— Másszunk be az asztal alá, úgy mint Jocival szoktad! Jó?

— Igen apuka, és mit csinálunk ott?

— Távcsöves megfigyelők leszünk, nézzük az ablakot, mennyire villog, és kiértékeljük a helyzetet.

— Csodálatos, akkor hasznosat csinálunk végül is.

— Bemászunk az asztal alá, most én vagyok a mozdony, te a vonat. Fröcsköl a víz, itatunk. A fűtő fekete, mint egy varjú. Néhányszor lapátoltam havat fél órán keresztül, el sem tudom képzelni, hogyan bírja szinte egész nap. Jön a mozdonyvezető, képzeld, ő is olyan, mint egy kosztanya, minek is pazarolnák idejüket tisztálkodásra. Mint egy kémény belülről, olyan a szag. Felfűtöttek, azt hiszem indulásra kész vagyok. Téged most engednek le a gurítón. Durr, összecsattannak az ütközőink! A masiniszta megnyitja a szelepeket, aztán lassan, nyekeregve elindulnak a csuklós négyszögek. Most vegyük az irányt a drapéria felé.

— Apuka, azt mondta, felderítők leszünk, távcsővel…

— Igen, de vonatos felderítők!

— A vonatokat bombázni szokták…

— Mi láthatatlan vonat vagyunk. Óvatosan húzd el a sötétítőt, mit látsz odafent?

— Repülnek és szórják.

— Igen, Gáborka, de én nagy fekete madarakat látok, amik uralni akarnak, aztán előbb-utóbb egész tömegükkel a földre zuhannak.

— Ezt nem értem, apuka…

— Nézz ki még egyszer! Most mit látsz?

— Pöttyöket, távolodó pöttyöket.

— Ez azért van, mert kifogytak, nincs már mit ledobniuk. Azt hiszem, az üzemanyagjuk talán annyira elég, hogy visszasettenkedjenek a kiindulópontjukra, ha nem, beállnak egy tűzhely mellé, nagy, fehér sapkásan csirkét sütni. Jobbra, balra tekintenek és sunnyogva, hogy senki ne lássa, elkezdik falni a sült csirke combját.

— Apuka, ez olyan mókás.

— Vigyázz, hogy beszélsz fiúgyermek! Nem, nem ijesztgetlek, de ez valami példaféle akart lenni. Ezek a repülők nem tudják felfogni, hogy tulajdonképpen önmagukat eszik.

Apuka megsimogatta Gáborka fejét, és a kisfiú haja leesett, mint egy paróka. Bár sosem látott még ilyet, nem is hallott efféléről, és még nyugodtnak sem nevezhette magát, de a gyermeket meg kellett nyugtatnia.

— Mire kitavaszodik, göndörebb és feketébb lesz a hajad, mind Rabcsányi Ede trombitaművészé.

— Ki az a Rabcsányi?

— Nem tudom, kisfiam, most találtam ki...

— Már megint szirénáznak!

— Nem, nem, gondolkodj!

— Ja, most fújták le. Akkor elmentek? Hurrá! Fel lehet kapcsolni a villanyt?

— Igen, megteheted. Úgy hallom, a lépcsőházban is beindult az élet.

— Érdekes, kopognak apuka…

— Igen, benne felejtettem a kulcsot belülről.

Az ajtóig futott, kinyitotta és széles mosollyal fogadta Klárikáékat. Felkapcsolta a villanyt.

— Mi van veled? Csak azt ne mondd, hogy örülsz ennek a későesti ház alá kényszerülésnek!

— Dehogy örülök, annak sokkal inkább, hogy végre elhúztak.

— Mit csináltak?

— Elrepült az ellenséges légierő.

— Így már érthető. Jut eszembe, hol van Gáborka, és ki az a kis kopasz, töpörödött öreg mögötted a ruháiban? Miközben feljöttél, befogadtál egy kibombázottat?

Minden előző megpróbáltatást ennél sokkal jobban tűrt a gyerek. Megingott, és hang nélkül, falfehéren zuhant a padlóra.

Nagy, aki jól le tud nézni

Csákója csúcsa túlmutatott a sakkasztalok szélén. Orrmagasságban döfködhette volna le a figurákat. Egy gordiuszi csomós megoldással — nem önkezűleg tette — lefűrészeltette a lábakat, és az asztalok mögött ülőket is derékig beásatta.

Igen, a kis ember naggyá vált, már fentről lefelé éreztette önnön zsenialitását. Valamikor a nagypapa még a helybeli vendettabajnokságok családi főszervezőjévé szánta, ám lefelé nőtte ki magát ebből, ugyanis tizenkétéves kora után elfelejtett tovább magasodni.

Ez csak akkor baj, ha az ember addig legalább nem százhetven magas. A száznyolcvanasok már soha nem foglalkoznak a testmagassággal — helyesebben alacsonysággal —, de ő lábujjhegyen, felmagasított sarkú csizmával is egyedi sapkára szorult, melynek oldalra vagy előre fordított csúcsát tekintette a testmagasság alsó határának.

Mi más lehetett volna, mint katona? Nem mintha a pályát lebecsülném, de roppant megroppantsággal a töpörödöttség nyújtotta aláesés. A századosi rendfokozat mit sem jelentett neki. Amikor dandártábornok lett, úgy érezte magát, csupán egy lúd, aki sajátos libapásztorságot művel önnön fajtája mögött.

Sikkantós csúszdák útjai vezették a mélységes magasságba, mert nem lehet ő más, csak a fél világ ura. Itt lenyúlt képzeletbeli énképe magaslatából, és megvakarta a fejét, még adott is egy páros pofont a lent bámészkodó kisöregnek, aki egyetértett önmagával. Csak a megalkuvók képesek megelégedni egy odalökött fél világgal. Kell neki a másik ötven százalék is!

Igen jótékony hatással bírt szerény lezsugorodottsága, az emberi mellénygomb nadrágszárra varrását is kötelezővé tette, mert ki nem állhatta, hogy szemek helyett mindig gombokat néz. Kiválasztotta a leg—guggolóképesebb marconákat, mert nem a nagydarab ember impozáns, főleg ha az ő közvetlen közelében van. Olyankor elvárása volt, hogy egy sebtében beszerzett gyalogsági ásóval egy méter mély állást ássanak, mert a csákós fő nem lehet magastalanabb. Szerette az ilyen szavakat, mert az alacsony szó kiejtése fegyverhasználatra ingerelte.

Ó, szegény! Lehetett volna ellensúly és visszahúzó erő, egy a sok trabális izomagy közül, de mert a sors keze hátulról taszította a felnövés felé, tudta, hogy igazi nagy nagyra nőtt lett.

Amikor az első három országot megszabadította a szabadságtól, abbahagyta önnön locsolását. Úgy gondolta, már nem szükséges ilyen furcsa pótcselekvésekhez nyúlnia, hadd nyelje serege a többit is. Nagyon sok, élesbe került gyakorlatot rendezett, ahol katonái tökéletes életszerűséggel gyakorolhatták az elesés harci eseményt, ami az élettelenséghez vezet.

Ilyenkor ez a zseni, ott helyben osztotta szét a kiemelő jutalmakat, és a jól teljesítők számától függően egy-kettő, öt-tíz tömegsírral tüntette ki őket, egészen a nagy orosz gáncsakcióig, amikor a tisztesség minden heroikus valamijét felzúgva, azok bevezették a biológiai—vegyi fegyvert, a mínusz negyven fokos hideget.

Alighanem előre beoltották az összes katonájukat, mert közülük szinte senkin nem fogott ez a káros kórokozó, ám az övéi fehér pantallóikba kövültek. Még elbaltázott idejében is, ott Elbán, a kisstílűség háborús szobáit felülvizsgáló bizottságokhoz küldte egymás után a beadványokat. Kiadta önmagát, és egy asztal tetejéről — hogy a magasra rakott tükörben ne csak az orrától felfelé lássa alakját — belekiabálta a vakvilágba, hogy száz napot adjatok, és országomat egy Waterlooért, ha nem viszem diadalra a mindenkit uralás ügyét.

Szent Ilonán, napról napra gyengülve bágyadtan lábadozott, s a fogyás végre meghozta a látszólagos daliásodást. A falat püfölte két öklével, mert nem az egykor kikiáltott hadvezérzseniként, hanem az akkor mindenki fölött állóként akart lenni. Nem kicsi, hanem nagy, aki jól le tud nézni.

Boér Péter Pál, 2018. április 26., csütörtök, 08:01

RÖNTGEN!

Most akkor hogy is van ez? A képen a férfi már kopaszodik, de még negyven sincs. Fejkendős feleségének karján vasgyúró fiú ül, morcosnak tűnő tekintettel.

Elől egy huncut, hunyorgó, alacsony kicsi lány, középen hosszú copfos, magas, balról meg egy igazi kis bika hallgat a maga három esztendejével.

Ott hátul idesejlik még a konyha, és a fűtő* ajtaja is belóg a képbe. A kút tekerője vajon megvan még, mert az ereje teljében levő, kopaszodó férj és mosolygós felesége már nincsenek ezen a pályán. Legelsőnek a bikaalkatú három éves ment el, talán tizennyolc évvel később, őt követte a karon ülő kicsi duzzogó. A lányok dédmamák és a konyha is elszállt a semmibe, magával vitte a házat, a fészert, a csűrt, az ólakat, a pajtát és mindent.

Most valami egészen más van ott, amit és akiket majd valaki talán szintén megsirat elmúltuk után.

Úgy tudom, ezt nevezik az anyagi világban életnek. Még szerencse, hogy ez csupán a kezdet. János bátyám, Rozáli néném, Laci, Pityu, ti már előre mentetek. Eljön a mi időnk is, pontosabban, letelik, hogy elkezdődhessen.

Szőr Bundafej

Fapipa úr attól félt, hogy otthon a felesége kérdőre vonja, pedig csak Szőr Bundafej nevű kutyáját sétáltatta. Meglátott egy ősrégi mozit, azt sem értette, hogyan került oda. Bementek, és megnéztek egy filmet.

Jegyet nem kellett vásárolniuk, a kékköpenyes takarítónő előre köszönt, óriási elemlámpával helyükre vezette őket a szinte üres nézőtéren. A kutyára mosolygott, és megjegyezte.

— Nem szeretném, hogy valakinek a bokájába harapjon, adok neki egy kispárnát.

A kutya udvariasan hallgatott, majd, mikor a hölgy visszaérkezett, ropogósan bokán harapta. Az megsimogatta buksiját.

— Aranyos vagy, Bütyök!

Az eb ezernyi apró darabra szedte a kispárnát, és elhelyezkedett gazdája ölében.

Aztán a kijáratnál, elhagyva a tömeget, elindultak hazafelé. Az összes néző más irányba indult, ők pedig elcsodálkoztak, milyen szép, szinte tízméternyi széles, sövény övezte lett a járda, teli méteres törzsű fákkal.

Így a Lombok, a létező, de nem túl erős közvilágítást kellemes homállyá szelídítették. Este tíz óra körül járt az idő. Miközben ebe ide-oda rohangált egyik kaputól a másikig, azon is elcsodálkozott, hogy az egész utca úgy néz ki, mintha nem önmaga lenne. Emberszabású, blokktalan, panel nélküli, valódi lett.

— Bundafej, miért haraptál a takarítónő lábába?

— Azért, mert egy távoli rokonunkat láncra verte. A szívem is belefájdul...

— Jó, mondjad… — Itt Fapipa úr megdermedt. — Te kutya, mióta tudsz beszélni?

— Kölyökkorom óta, de csak ritkán élek a lehetőséggel, életemben most először. Egyébként az Ubulfejet abbahagyhatnád, nem szeretem hallgatni.

— Értve!

— Elmondom. Szegény, úgy érezte, nagyon szereti a gazdája. Mint te engem! Mit is kezdene nélküle, gondoskodik róla, majdnem minden második-harmadik sötétség után, miután a sárga világos pöttyöket és a nagy kék etetőtálat nézegette, gyönyörködött bennük. Még énekelt is neki, mert enni kapott. Szerinte vigyázott rá. Neki adta azt a gyönyörű, zárt hátsóudvart, ahol kicsit unalmas, mert nem látott ki, de biztonságban volt. A gaza óvta és védte. Úgy szerette, hogy még lánccal is odakötötte. Tény, hogy ezt nem értette pontosan, de a gazda nagyon okos! Mit is enne, mit is inna nélküle? Talán előző nap is kapott vizet, de nem biztos... Amikor a nagy fényű forrósító leváltja a sárga etetőtálat az égen, jó lenne egy kicsit több víz, mert néha nem tudta miért, de ilyenkor is látta a sötétet és a sárga világító pöttyöket. Sőt minden más színű karikát és pöttyöt is. Csodaszép volt! Csak olyan furcsán érezte magát, de a gazda szereti, és bármikor megvédi bármitől! Amellett okos és ügyes. Kinek van ilyen háza, mint neki? A saját holmiját adta, hogy ágya lehessen. Érezte a szagát. Szegénynek rossz lehet abban a túlméretezett házban… Még soha nem volt bent, el sem tudta képzelni, honnan vesz annyi rongyot, hogy neki is legyen ágya. Lám, neki ezt biztosítja. Szokott bekiabálni, meg énekelni is estefelé, olyankor is, mikor már nagyon éhes volt. Ő is mindig nagy szeretettel visszakiáltott. A baj, hogy a rokonom nem értett emberül. Azt mondta: „Menj már arrébb, te rohadt dög, a beledet taposom ki, ha itt ugatsz éjjel, nappal. A héten már kaptál enni, nesze ezt oszd be négy-öt napra. Ja, itt egy kis víz is.” Bár értette volna a “becézgetését”. Könnyűnek érezte magát és mindenfelé rengeteg színű katicabogár vagy más lebegett körülötte. Kicsit szomjas volt... meg éhes... Nagyon!! Mi baj lehet a gazdával? Érezte, hogy otthon van, mégsem „tud odamenni”. Mit csináljon? Biztosan bajban van, ő meg nem bír lábra állni, hogy szétszakítsa a láncot, és a segítségére siessen. „Nagyon szeret engem a gazda és én is nagyon szeretem őt. Mi van velem? Nem érzem a szagokat, nem hallok rendesen, minden forog...”

‘Ó, a fene egye, hát nem idedöglött ez a törpetoportyán. Már büdösödik, franc a pofáját. Nem elég, hogy zabáltattam, most vermeljem el. Szerezhetek másik dögöt helyette, hogy a hátsó udvarban, hosszú láncon a farakások között, a tolvajokat megvédjen. Ez már a harmadik az idén...

— Jól van, Bundafej, elbőgöm magam! Emlékszel még arra az éjszakára?

— Melyikre?

— Amikor te, azaz Szőr Bundafej kutyisztikusan viselkedett. Hogyan is tehettél volna másként? Úgy véltem, talán nem is érted magad, csak érzed. Hátsó lábaidon álltál, kifeszültél teljes testedben, és valamit vártál, mert folyamatosan simogattam a fejed. Érzékelted, hogy ugyan szeretlek, mert a fejsimogatásnál kellemesebb érzés csak a szívből jövő rámosolygás, de jelen van némi hanyagolás is, olyan „lapogatom a fejed, és akkor nyugton maradsz” módra. Neked nem ez kellett, hanem az a másik, sokkal erősebb, amiért az összes kutyát otthagynád, biztosan kapnál érte legalább három fülvakarást. De gyönyörű is az, mikor az oldaladat vakarják, lapogatják, és néha, mert rossz fát teszel a tűzre — ez ilyen emberi szöveg, azt hittem, nem tudod mit jelent —, kapsz egy játékos pofont, menten szétharapdálnád a felhőket. Félórája álldogáltál hátsó lábaidon, és úgy, de úgy emelted a fejed, hogy öröm volt nézni. Tátott szájjal, félig kinyújtott nyelvvel lihegtél. Emlékeztél, hogy amikor odanyalsz — mert az a legszívadóbb kutyadolog —, mindig pofán csapnak. Önmagad láncra verve, próbáltad visszatartani ezt az indíttatást, azért, hogy lenézzek rád, elmosolyodjak, és két — az se baj, ha egy — szót szóljak hozzád. Utána még az is lehet, hogy megkockáztatsz egy szeretet-nyelvnyújtást. A kutya nem tudja magát ellenőrizni ebben, úgy vélem, csak ha nagyon erősek a céljai, mint akkor. És megkaptad! Megvakartam a füled mögött, éppen ott, ahol legjobban esik. Kicsit orrcimpáid szétfeszítve, amolyan kutyavicsorgást mímeltem. Nagyon jól értetted, szétvetett a boldogság. Alig vártad az estét, amit fűben hempergőzve, a csillagokat szétszimatolva töltöttél, és minden cimbora öröm üdvrivalgását fogadva, nagyra tárt szemekkel a Holdat mustráltad, majd beleharaptál. Persze csak az illúzióba, de olyan jól esett az íze, hogy eldöntötted, végigénekled azt az éjszakát. Egy ilyen örömteli nap után a legkevesebb, ha szerenádot adsz. Olyankor mindig kijövünk, mogorván, de jó hangosan beszélünk hozzád. Nekitámaszkodtál a körtefának, és azon az éjszakán végig a hátsólábon-állást gyakoroltad, mert nagyon megerőltető volt az a félóra. Két-három alkalommal majdnem mellső lábaidra kényszerültél pottyanni. Ilyen nem következhet be még egyszer! Reggel igen nagy csodálkozást váltottál ki, addigra önkiképzett eb lettél, aki bicegve ugyan, de már támaszkodás nélkül is meg tudott tenni hátsó lábain néhány lépést.

— Ezt most miért mondtad el?

— Csak! Beeee! Egyébként honnan tudod, hogy mit és hol csinált ez a takarítónő?

— Kutya vagyok.

— Ja, igen. Evvel mindenre válaszoltál.

— Nem váradi?

— Nem.

— Bár ez a mozi itt a hátunk mögött, azt hiszem el is tűnt.

— Rosszabbat is tudok róla, ez egy gyilkosság társkitervezője.

— A mindenit!!!

— „Lakodalom van a mi utcánkba, ide hallik zengő muzsikája...” Ezt nyikorogta a rezes banda. A trombitás hatalmas hangszere teljes teste köré tekeredett, csak azt nem értették, hogyan fog kimászni belőle valaha is... A násznép, a menyasszonnyal és vőlegénnyel a templomba tartózkodott, esküvő esetének fennállása miatt. A férfiak, nem kis mértékben ittasság-közeli állapotú csapata, a zenekarral kornyikált a templom előtt. Időnként egy-egy ember kijött csendre inteni őket, mert úgy nem lehet rendesen esküdni. Visszavettek egy cseppet a zűrzavarból, majd újra kezdték. Megjelent egy alak, bűnbánóképű, végtelenül szomorú ükapámmal, egy póráznak nem nevezhető dróton, maga mellett. Azt mondta, megy, „oszt levágja a fejét”! Móresre kell tanítania, mert megevett egy csirkét! Egy „jóakaró” érdeklődött: „Te Lajos, hogy akarod ennek a kutyának a fejét levágni, hát szerteszéjjel harap?” Azt felelte, elviszi a dögkútig, hozzáköti egy fához, jó szorosan, és ott pusztul! Majd vigyáz ő magamra, csak ne féltsék! Ükapám csak állt, a szerencsétlen, érezte, hogy nagy bűnt követett el és iszonyatos büntetést fog kapni, amit kutyafejjel jogosnak is vélt, mert az ő gazdája is mindig és mindenben helyesen döntött. Leszegett fejjel vinnyogott, mint egy síró gyermek, pedig pár órával előbb, még minden betolakodónak nekiesett volna, akkor csak állt bűnbánóan. Minden férfi zsebében volt egy flaska, így aztán Dezső jól teleitta magát borral. Ez esetében, legalább egy decit jelentett, nyolc-tíz üvegből külön, külön. Közben az esküvés megtörtént, már majdnem jöttek is kifelé a templomból, mikor megjelent a derékig véres Dezső bá. „Olyan vót, mint egy hülye kis kölyök”, hencegte, vinnyogott magában, meg bámult a bamba szemeivel, oszt hagyta, hogy odakössem a fához. Mikor felemeltem a baltát, csak bámult, mint egy dilis. Ilyen zaklatottság után megérdemlek még egy korty bort, nemde?

— Ki volt ez a Dezső?

— A nő ura!

— Borzasztó! Képzeld, Bundafej, a város tele volt ilyen és ehhez hasonló mozikkal. Megpróbálom neked elmagyarázni. Az Ifjúsági mozi semmiben sem hasonlított a többihez. Olyan gyönyörű plakátegyüttest, mint ami ott volt, ritkán lát az ember, az összes létező mozi műsorával, és képzeld, nem este nyolctól vetítettek, hanem naponta hat előadásban! Édesapám az órájára nézett, és uccu el a hármas gimnázium előtt, csak futott és rohant, ritkán láttam olyannak a fatert. Benn apám elkezdte olvasni, a hihetetlenül jó film szövegének feliratát. Fura mozi volt, borzasztó nagy vetítővászonnal, pedig otthon, a kultúrházban is széles vászon volt, ám úgy látszik, a szélesnél is van szélesebb. A nézők nem beszéltek, én nem tudtam eldönteni, itt mindenki megkukult, senkit nem érdekelt a film? Otthon olyan jókat kiabálunk. Közben kiderült, hogy a mozi neve Arta, azaz művészet… Később hét egymásután következő napon, megnéztem a Piszkos tizenkettőt, aztán az utolsóról kijövet, egy limonádéra átléptem a Japortba. Mire megittam, lebontották a mozit! Ritka keservesen esett, mert ugyan az indiános film terme sokkal kicsinosítottabb volt, de nekem mégis, a „piszkos tizenkettes” Ifjúsági tetszett akkor a legjobban. Kertet alakítottak ki a helyébe, de sosem mentem közelébe sem. Bár szépen virágzott, gyönyörű söröző asztalok, székek és málhába rakott sörösládák borultak virágba. Jól termett, mert sörkert volt, de én bojkottáltam. Valahányszor ránéztem, mindig az Ifjúsági mozi jutott az eszembe. Első „önálló” mozizásom, az Oradea — értelemszerűen Nagyvárad — moziban esett meg, amikor unokahúgomékkal rárobogtam a Love Story-ra. Mai napig szívesen nézem… Talán négyszer-ötször is láttam. A Piszkos tizenkettőt — a hetes számú bemelegítés után — még kétszázszor. Már nem tudom követni, hogyan vándoroltatódtam át a Transilvania mozgóképszínházba, egy csapat katona közé, ejtőernyősökről szóló propagandafilmet nézni. A Crisana és Patria mozikat nem szerettem, nagyon egy kaptafára épültek, olyanok voltak, mint a hirtelen nőtt panelek. A Május 1 moziba, ami rossz hírénél sokkal jobb állapotban volt, talán el is lehetett volna néha menni, de juszt sem! Az egyedüli, ősiben honoló Ősi moziba nem volt érdemes betévedni.

— Érdekes…

— Meg szép is volt!

Ekkor a mozi utolsó látogatója, vagy valamelyik udvarból kigördülő kocsi indult el feléjük. Mert érdekes, a házak kapui előtt nem volt egyetlen kijárat sem, a kimondottan keskeny és gyér közlekedésű, csendes utca irányába.

A kocsi elől félrehúzódtak, hadd menjen szegény, gondolták. Fapipa úr akkor vette észre azt a gödröt, amit emlékezete szerint még szilárd járdakéreg fedett másodpercekkel korábban. A kocsi fékezett, mégis óvatlanul, csúszva pottyantak bele a lágy cementbe. Elkezdtek süllyedni, mégsem nyitott ajtót senki. Meg voltak győződve, hogy néhány centiméter süppedés után szilárd talapzatot érnek a kerekek.

Fapipa úr és a kutya is nézték az emberek nyugodt tekintetét, ami csak akkor változott meg, mikor már az arcuk is épphogy látszott. Aztán a kocsit elnyelte a beton.

Fapipa úr pillanatnyi tanácstalanság után a gödörbe vetette magát, segíteni akart, de csak süllyedt és süllyedt. Már nyakig ért neki a beton, de még a kocsi tetejét sem érték a lábai. A kutya megijedt vagy csak okosabb volt gazdájánál, a sohasem használt pórázát bedobta, Fapipa úr már csak fogaival tudott belekapaszkodni.

Szőr Bundafej nekifeszült, de mert a lehetetlent nem ismerte, természetesen kihúzta.

— Ez így nem megy. Apropó, ezeknek fogy az oxigénjük, meg segítség is kellene. Mint látom, egyedül nem tudok mit tenni. Jó a beton ezen fajtája, a telefon hullámait is kettészakítják, így se ki, se be nem tudnak értekezni. Figyelj, Bundafej, rohand végig az utca összes házát, tépd ki az ablakokon bevezetett kábeltévé zsinórokat, közben ugass, ahogy csak bírsz!

A kutya bólintott, nekilódult, tette a dolgát. Ám egy kivételével az összes házban visszadugták a csatlakoztatóba a kihúzott vezetéket. Kinyúltak az ablakon, felhúzták a lógó kábelt, aztán leengedték a redőnyt. Az a bizonyos kivétel kicsapta a kiskaput, hozott egy lapátot, hogy agyonüsse Szőr Bundafejet, ám ő nem hagyta magát. Elrohant, közben a lapátos kergette, így vezette oda gazdájához.

A pasas odaért, majdnem beleesett a gödörbe, ahogyan félreugrott.

— Mi ez itt?

— Láthatja. Az előbb belezuhant egy kocsi az összes utasával és elnyelte a beton. Ki kéne őket szabadítani! Én már lemásztam, de ha ez a kutya nincs, ez a drága — már nem mert kutyamód beszélni vele és róla —, most én is valahol ott hevernék, ki tudja milyen mélyen a beton alatt.

— Szerintem, ki kellene húzni őket, úgy tudom elég kevés levegő van egy olyan kocsi belsejében, bár ennyi idő alatt lehetetlen, hogy elfogyott volna. Rohanok a létrámért.

Mindent úgy tett, mintha egy macska forró parázson futkosna. Hangtalanul visszajött, az ablakon senki nem nézett ki.

Bundafej megjegyezte.

— Itt marhák laknak.

Ekkor egy hölgy kinyúlt, palacsintasütővel jól fejbe csapta, visszarántotta és leengedte a redőnyt. Így már ő sem látott, és nem is hallott semmit.

— Valamit kérdeztél az előbb, válaszolnék. Igen!

A lapátos ember ekkor érkezett meg cókmókjával, mindent hallott. Szemében némi rosszallás látszott.

— Nem mindenki marha. Rosszul mondtad, kiskutyám!

A lapátos embert nem foglalkoztatta a kutya beszédképessége, a palacsintasütős hölgyet sem, aki az éjfélhez közeli időpontban valószínűsíthetően sütögetett. Érdekes… A két férfi leengedte a létrát, amit elnyelt a még meg nem kötött beton.

— Ekkora mélységre nem számítottam.

— Megvallom, én sem.

A lapátos ügyködött.

— Nagyapám nehézbúvár volt a szennyvizeseknél, valahol a pincében meg van a teljes felszerelése. Pár másodperc és jövök.

Ez az ember tényleg tudott sietni. Magába sem csípett, rohant és felöltözve érkezett. Pedig az a szerelés, a maga ólom-tappancsaival írtóra nehéz tud ám lenni, ő meg ugrándozott benne.

— Ide, a fejem tetejére akasszátok fel a láncot, és eresszetek!

— Hol a lánc?

— Hol lenne? A hátamon!

— Ja, ez a rettentő nagy vasizé? Nem bírom levenni.

— Majd ketten a kutyával.

— Szerencséd, hogy kutyába vettél! — morogta Szőr Bundafej, aztán leszerelték a hátnehezéket. Egy kampóval a megfelelő helyre akasztották, aztán húsz méter mélyre eresztették a pasast, de nem ment tovább. Annyi lánc volt összesen, ő meg még így sem érte el a kocsi tetejét.

— Most mi a túrót tegyünk, Bundafej?

— Szerintem húzzuk fel. Úgy emlékszem, nem volt levegőtartálya, de abba a felszerelésbe beleszorult annyi, amennyi neki kell.

— Köszi, utána meglátjuk.

Húzták, ameddig csak bírták, aztán a fejéről letekerték a sisakot. Vett egy nagy levegőt, és belevisított az éjszakába.

— Idióták! Azt hittem megfulladok! Nem vacakolok tovább ilyen kétbalkezesekkel, egyszer majdcsak betömik ezt a gödröt. Rondítja a szép üres utat. Bár mindig ilyen lenne, nappal is! Pedig itt még ilyenkor sem szokott csend lenni. Nyüzsögnek, ordítoznak.

A lapátos kapta a holmiját, és úgy tűnt el, mint szürke szamár a ködben. Bevágta a bejárati kiskaput, majd egy másik fémes kongású ajtót, ami a pincelejáró volt. Úgy döntött, aznap odalenn alszik. A nagypapa búvárruháját úgyis meg kellett fürdetni.

Fapipa úrnak csak ekkor jutott eszébe, hogy talán ki kellene hívni a rendőrséget és az egyéb illetékeseket. Bundafej még egyszer bevakkantott a serpenyős asszonyság ablakán, aki ettől kidobta a telefonját. Mire a rendőrséget hívták, már ő is megjelent. Kikapta Fapipa úr kezéből és belekiáltott, a túlsó oldalról meg vissza.

— Tehát oda hívnak rendőrt?

— Igen, itt mocskos disznók vannak!

A diszpécser, leellenőrizve a hívást indította az első arra kószáló rendőrt, aki pár pillanat múlva belerohant Fapipa úrba.

— Hékás, maga mit művel itt?

— Kérem szépen, abba a gödörbe, ott maga mögött, úgy két-három órája személyzetével beleesett egy kocsi, ki kellene menteni őket.

— Mit beszél, milyen gödörbe?

A zsaru ráment a felületre, ugrándozott.

— Ember, ezt ma itt egy négydimenziós rajzolóművész készítette. Már csak segítségnyújtás elmulasztásáért is, fel a kezekkel! Mert bármit látott volna, nem illik engem iderángatni órákkal az esemény után.

Fapipa úr meglepődött. Megfordult, tarkójára rakta a kezeit. Filmekben látta... A rendőr odament, mind a kettőt lehúzta, és Fapipa urat megbilincselte. Na de volt ott egy kutya is, aki igencsak rosszallta a bánásmódot. Torkaszakadtából ugatott, elhátrált.

A rendőr, hogy jobb tüzelési pozíciót vehessen fel tett néhány lépést hátra. A kutyát négy lövéssel sem tudta eltalálni, de a Fapipának mennie kell. Ő sem értette, miért lett ilyen lövöldözős azon az estén, de a jelentésben majd rendezi.

Bundafej hátrált, oldalra lépett, és lenézett a mélybe. A rendőr bezuhant, és elnyelte a beton. Majd a járda ismét rajzokkal teli szépséggé lett.

Fapipa úr felnyögött, széttárta karjait, ezzel Fapipánét akaratlanul pofonvágta.

— Mi van veled, Töhötöm? Fél órája nyögdécselsz, kiabálsz. Hol segítséget kérsz, hol ugatsz.

— Reggel van?

— Az.

— Fel kéne kelni. Bundafej mit csinál?

— Kicsoda?

— Szőr Bundafej!

— Tapsimanóról beszélsz? Bár már ezt a Bundás nevet is elmondtad néhányszor. Szerintem az őrhelyén tölti szolgálatát, mint mindig. Figyelj! Ugat.

— Beszélt, kutyául! Észrevette, hogy felébredtünk. Amúgy valóban elég rondát álmodtam. Nyisd ki az ablakot!

— Jé, ide egy nagy gödröt rajzolt, valami mai művész...

— Neee!

Miénk a gyár, nekünk dudál

A nyugovóra térés utolsó előkészületei közben valaki megkopogtatta az ablakot. Tamás — előbb gondolkodás nélkül — az ilyen helyzetre felállított saját szabályzatának idevágó tennivalóit akarta életbe léptetni. Már nyúlt is a gázspray után, aztán kitekintett az ablakon, és olyanná vált, mint egy csonttá fagyott örökmozgó. Csak nézte hatalmasra meredt szemekkel, pislogásképtelenül a vele szemben álló arcot, majd a lazuló görcsből kilépve ismét mozgásképesen nekirontott az ajtónak.

— Apám, hogy kerülsz ide, huszonöt éve nem láttalak?! Megsirattunk, pedig nyoma sem volt halálodnak, csak negyvenöt éves voltál még. A túlvilágról jöttél?

— Maga kicsoda, fiatalember?

— A fiad vagyok, apám, igaz, most én is negyvenöt évesen, mint akkor te voltál. Nagyon érdekes, így hetvenévesen fiatalabbnak látszol, mint korábban. Mondd, odaátról jöttél?

— Tomikám, mit csináltál magaddal, hogy így megöregedtél? Milyen túlvilág, miket beszélsz itt összevissza? Tegnap este lefeküdtem, aztán gőzöm sincs, de meglátogattam II. Erzsébetet. Együtt teáztunk az éjszaka közepén, ha tudnád, milyen jó csaj!

— Vénasszony, papa…

— Ne haragudj, álmomban nagyon dögös volt, bögyös, és valami puha labdákkal üres konzervdobozokra célba dobáltunk. Megjegyzem, nagyon fáradt is vagyok, fehér éjszaka után.

— De papa, ez nem egy éjszaka volt! Amint látod, most is este van, tizenegy körül jár…

— Milyen szép nagy fiú lettél, kopasz vagy és őszes a bajuszod…

— Most ne beszéljünk ezekről a jelentéktelen dolgokról, talán inkább arról, hol a ménkőben császkáltál huszonöt éven át!

— Mindig ezzel a huszonöt évvel jössz. Mondom, hogy nem mentem sehová. A hülye álmom, úgy látom mégis kirepített valahová, mert nem tudok bemenni ebbe a felpuccolt lakásba. Honnan vettétek ezt a kafa kaputelefonos bejárati ajtót? Muszáj volt, hogy az ablakon dörömböljek, különben nem tudtam volna bejönni a saját lakásomba.

— Jaj, papikám, ez a lakás, gyorsan jegyezd meg, már évtizedek óta nem a tiéd.

— Már hogyne volna fiacskám, csak eressz szépen be!

Tamás a megkukult, ázott verébre hasonlító, középkorú felesége mellett végre tényleg beengedte, és közelről még százezerszer biztosabban látta, ez tényleg az apja.

— No, fiacskám, akkor jó napot! Csak egy délutáni hülye, olyan rémálomnak nevezett izém lehetett, nyomás az ágyba. Azt hiszem, még mindig álmodom, mert ilyen öreg nem lehetsz, alig fejezted be az iskolát. Ez a petyhüdt pocak nem illik egy kamaszhoz! Ki ez a dögös csaj?

— Papi, ha már anyáról nem érdeklődsz…

— Tényleg, hová lett anyád?

— A télen búcsúztunk el tőle…

— Hová ment?

— Ne értetlenkedj itt már annyit, ez itt a feleségem, és fogjuk az egészet csendesre, mert ha a gyerekek is felébrednek, végképp kitör a ramazuri. Szóval hová húztál el huszonöt éve? Szegény anyám, azt hittem, megbolondul, pedig az összes holmid a lakásban maradt a kulcsaiddal együtt. Még az ágy is meleg volt utánad.

— Sok a szöveg, kisfiam. Most lefekszünk szépen, te visszafiatalodsz, reggelre elfeledjük ezt a marhaságot, anyád is előkerül, és majd jól felelősségre vonom, hová mászkál el az engedélyem nélkül. Nekem a gyárban a helyem, mert dudál a gyár, nekünk dudál.

— Papi, még egyszer ilyet ne mondj! Hogy csináltad, hogy szemernyit sem öregedtél?

— Mi a fenétől öregedtem volna pár óra alatt olyan látványosat? Szóval, dudál a gyár nekünk, dudál! De hogy a francba van, hogy most, az esti váltás idején nem hallom a dudálást?

— Kapaszkodj meg, öregem, huszonöt teljes esztendeje tűntél el, ha jól értem, te sem tudod, hová. Mi megsirattunk rendesen, de már csillagokként kerengenek a fejem körül a zagyvaságok. Ilyeneket, hogy dudál a gyár, meg mit tudom én, ne mondj, mert kicsinállak!

— De hát az köztulajdon, kisfiam! Majd az igazgató elvtárs…

— Ki ne mondd még egyszer ezt a szót! — fortyant fel, láthatóan minden álmosságot levetkőzve, a megöregedett kisfiú.

— Nem értem, kisfiam, a párttitkár elvtárs…

— Jaj, papa, ha még ilyeneket mondasz, tényleg nagy smafuba rángatod magadat, meg minket is. Tudod, itt most kapitalizmus van!

— Na ne hülyéskedj, kisfiam, és hol a széfed?

— Micsodám?

— Hát a kapitalizmusban mindenki tele van pénzzel zsákszámra. Nem azt mondom, a huszonöt évvel ezelőtti miénkhez képest csúcs ez a lakás, de remélem, van egy rendes, dollárral teli széfed is.

— Nincsen papa, egyik napról a másikra alig élünk.

— Akkor ez nem kapitalizmus! Na, reggel megdumálom a párttitkárt és az igazgató elvtársat is.

— Apuka, kérlek, ne folytasd ezt! Van millió párt, de egy sem elvtársozik, ilyeneket nem lehet ma mondani. Lehetni lehet, csak nem hasznos, nem célszerű. És van még egy hírem: lebontották…

— Mit bontottak le, kisfiam, a portásfülkét?

— Nem, cakli-pakli az egész gyárat!

A fiával egykorú papa egy kicsit meghökkent, aztán becsukta a szemét és lekevert egy rendes nagy taslit hazudós túlnövekedett fiának.

— Ilyen hülyeségeket ne mondj! A mi gyárunkban, amelyik nekünk dudál, az elképzelhető legeslegmodernebb felszerelés volt, van! Megértetted? Nem is tudom, hány hektárnyi területű, és minimum tízezren dolgoznak benne.

— Papikám, a gyárat már tizenöt éve szétbontották, nyoma sincs!

— Ne hülyíts, kisfiam — szinte sírva mondta a semmiből előkerült papa —, én még sosem késtem egy napot sem, most így, huszonöt év után kínkeservesen visszakönyörgöm magam! Gondolom, a portásokat nem cserélték le, azok mind jól ismernek, majd beslisszolok, és visszacserkészem a munkahelyemet. Nem érdekes, mert miénk a gyár, nekünk dudál!

— Ezt már voltál olyan kedves mondani néhány tucatszor, papa. Ne tedd többet, mert senkinek sem dudál az a nyavalyás gyár már réges-régen.

— De hát mit építettek a helyébe, fiam? — görbült zokogóra a valahol túl hosszan hibernált vén negyvenöt éves Tamás papa.

— Mit építettek volna? Amit mindenhol, minden gyár helyén. Plázát.

— Mit, kisfiam?

— Üzletet, boltot!

— Ja, ha csak egy boltról van szó, akkor maximum a kapu mögötti tűzoltó sufnit bonthatták le.

— Apukám drága — feszültek mindkét oldalról egyre jobban az idegek és érzelmek —, ez nem olyan bolt, az egész gyár területét elfoglalja, azt is, ami valaha szabadon volt.

— Na idefigyelj, kisfiam, holnap bemegyek az iskolába és elmondom, hogy egy krónikus hazudozó lett belőled! Olyan bolt egyszerűen nincs, képzelegsz! Mars nyugovóra, hol a vekkerem?

— Azt már régen kidobtuk…

— Akkor szólok a telefonébresztőnek.

— Melyiknek?

— Hogyhogy melyiknek?

— Legalább húsz telefonszolgáltató van, de nem tudok róla, hogy ébresztési szolgáltatás létezne, mindenki fel tudja ébreszteni magát a saját telefonjával.

— Na intézkedjél, hogy a munkába indulásomra egy ilyen mostani marhaság ébresszen fel! Aztán reggelre kialusszuk ezt az egészet, és ráncba szedem a sok nagyotmondót. Mert miénk a gyár, nekünk dudál, ezt jegyezd meg!

— Megjegyeztem, papa… Tönkre akarsz tenni bennünket…

George

George csapkodott végtagjaival. Úszott az örömben, mert abban a nagy tengerben a mindenség remegett. A sötétben is jól látott, vagy inkább talán érzett, érzékelt. Tudta, hogy hatalmas, vég nélküli óceánja az élet. Sehol sincs más hely, ezért ha netán eszébe is jutna elköltözni, lehetetlen, a tengere mélye nem engedi ki.

George megvakarta fejét, aztán kedvenc úszómedencéjében — ami az óceánból lett — nagyon meglepődött, mert nekivágódott a vízi világ falának. Ki akart törni, de legalább szélesíteni szerette volna beszűkült lakhelyét. Nem sokat ért el, minduntalan visszaszűkült, ettől egyre kellemetlenebbül érezte magát. Bár nincs hely a világon — egyáltalán világ sincs — azon kívül, de egyre furcsább volt minden.

Egy szörnyű napon, úszni próbálás közepette, valahová eltűnt az óceánból zsugorodott tavacska vize, s minden rászorult. A falak préselték. Halálfélelme támadt, majd elájult a fájdalomtól. Belekarmolt a meder oldalába, de egyre kegyetlenebbül feszült rá minden. Ájultából magához kellett térnie, mert egy szorító csőbe került, ahol érezte, elérte a vég.

Tüdejét préselte, és végigégette a levegő. Egy kéz lábánál fogva emelte fel. Fejjel lefelé lógott, még a rászáradt tengervizet is lemosták róla. Nem értette, miért kínozzák, és vajon miért vették el tőle a legszebb és legkellemesebb helyet, ahol nyugodtan fürdőzhetett volna tovább, ha hagyják.

Most vakít a fény, semmit sem lát, és egy idegen kiáltozik. Két domb között egy nagyobbra fektetik, teljesen kiszolgáltatott. Valaki hozzáér, és odébb emeli.

George, a világra jövetele utáni első táplálkozásába kezdett. Tán ilyen sem szokott gyakran történni egy szülőszobában...

Boér Péter Pál:

Süntelenül

A dombtetőn, a hölgy árnyékos oldaláról, egy ritkás, hosszú borostájú szerzet figyelte a felé közeledőt. Nagyon szép volt az a völgy, ahonnan araszolva döcögött felé valami olyasmi, mint a mesebeli kis gömböc. Gyakorlott szeme, messzelátó nélkül is észrevette a térden aluli lábakat, így megértette, hogy a felpuffadt zöld dió formájú teher gyalogtúrája nem önerőből történik, mert széttaposott emberi cipellők csoszogtak alatta.

Terhével eltakarta a mögötte húzódó erdősávot. Lassan, a jobbján magasodó löszfalat is eltakarta. Közeledett. A figyelő ember pedig a domb tetején állt.

A bandukoló, bár tökéletesen ismerte a helyet, minden magaslatról az gondolta, hogy felért a tetőre.

Persze, amikor az ember két centinyit lát csak cipője orra elé, érthető ez a jelenség. Nem adta fel, pedig terhe lassan már betakarta, s bár kőhajításnyinál is közelebb volt, a cipői sem látszottak már. Valahogy mégis felért. Szeretett volna megfordulni, vagy megpihenni, de ebben a helyzetben ez teljesen lehetetlen volt. Állt, tehát, mint mákszemnyi csiga a hatalmas csigaház alatt.

– Erő, egészség, jóember! Mit cipel a hátán?

– Én kérem semmit! Csupán csak ezt a mogyoró méretű, apró hátizsákocskát hajítottam magamra. Talán a hámját látja?

– Nem uram, maga egyre inkább világháborús víziaknára hasonlít, csak úgy nőnek ki puttonyából a lólábak.

– Hihetetlen! Ezt az egészet honnan veszi? Ismétlem, semmi sincs a hátamon, bár nem lehetetlen, hogy a kis unokám belecsempészte a sünfiókáját. Nagyon szereti, hiába mondom neki, hogy engedje szabadon. Az erdőszélen, a második házban lakunk, ott, látja?

– Én igen, de maga nem.

– Honnan veszi? Tökéletes a látásom, a sasé sem jobb!

– Amennyiben a hangyákat vizslatja, elhiszem. Nem sünóriás van a hátán? Van nálam egy irdatlan patkómágnes. Ott, negyven, ötven méterrel odébb tartom egy tokban.

– Mondja, ki a túró maga?

– Én kérem a lólábkilógástalanító vagyok. És maga?

– Hasonlít a szakmánk, én lólábtalanító vagyok.

– Na idefigyeljen! Úgy tűnik, van egy nagy közös lóláb, ami átvette az összes többi szerepét. Nyugodtan dőljön hátra, a földig ér, sőt be a völgybe. Megtámasztja! Várjon, itt ez a rönk, leülhet. Ha elmondja a nagy, megnőtt össz lóláb kilógásának titkát, segítek visszaszerelni.

– Uram, maga gondolatolvasó!

A kérdező rutinos ember volt, tudta, hogy valamibe, talán az egész lóláblógás megoldásába belenyúlt.

– Homályosan, derengően csupán azt mondhatnám, némi emberismeret és empátia többlet dagasztja jellemem, és persze a hihetetlen szerénység.

– Értem. Akkor el kell mondanom, igen, leszereltem őket és bár olyan kövérek voltak lábak nélkül, mint két óriásvakond, de a hámot, lószerszámot és minden egyebet cserélnem kellett. A hengergőzéstől már elfogytak, úgy néznek ki, mint két sovány vipera, vagy vízisikló...

Vajon miről beszélhet ez az ember, gondolta a furcsa szakmájú kiderítő mester. Ha jelét adja, hogy az egészből egy szót sem ért, baj lehet, sőt még abból is, ha félrekérdez. Tehát még hagyta egy picit.

– A lovaim...

– Igen bizony, a lovai.

– Segít visszaszerelni?

– Segítek!

Vajon mit akar ez visszaszereltetni, gondolta.

– Nézze, egy hónappal ezelőtt jutottam arra a döntésre, hogy a nyolc patás helyett, kéthengeres meghajtású szekerem lesz. A kocsik is gyorsabban mennek, nem? Ám ezek a lovak nemsokára spárgányira fogynak.

– Milyen lovai vannak?

– Márkásak kérem, szabvány méretű lábakkal. Most már be kell vallanom, hogy ez tényleg az. Ideraktam a hátizsákba – a nyolc aktív láb mellé – az összes pótalkatrészt. Ezek felcserélhetőek, bármelyik bárhová visszaszerelhető.

– Értem.

A kérdező válasza, ebben az esetben igazság közelinek látszott. A lólábkilógástalanító, megszokta a meghökkentő helyzeteket. Belül nagyon nagyra tátotta a száját, mert ilyenről még ő sem hallott, de ha kimutatja, a puttonyos visszakozik, és az egész lólábkilógástalanítás bedől a duga mélyébe.

– Hány csavarkulcsa van?

– Minden szerszámból van épp annyi, hogy ha segít egy fűrészbakra felrakni a lovaimat, húsz perc alatt visszaszereljük a lábakat.

– Első, hátsó lábak?

– Nem, kérem! Mondom, hogy mindegy, mert szabványlábak.

– Ember, nagyon jó ember, fogja meg a kezem!

– Már hogyan tudnám ekkora súly alatt? Alig látom a cipőfűzőjét.

– Nyissa ki végre a szemét!

– Jé, ez a hasam!

– Úgy van. A nagy lóláb összement, a kicsik is visszahúzódtak. A hátán, most tényleg maximum almányi hátizsák csücsül. Úgy látom, meggörbítette! Mondja, szokott felelőtlenül beszélni?

– Előfordul kérem tisztelettel...

– Mondta már azt, hogy így, vagy úgy görbüljön meg? Soha nem szabad ostoba vágyakat – mondhatni átkokat – árasztani sem másra, sem magunkra!

– Mondtam ilyet, kérem szépen, amikor leszereltem a lólábakat, mert úgy tudtam, ezeket nem lehet leszerelni.

– A hátizsákjából megint kilógott a nagy, központi teherviselő patkós. Vallomása után, maga is kiegyenesedett!

– Jaj de kedves! Nem tudom hogyan csinálta onnan, de megvakarta a hátamat is, ami már nagyon viszketett.

– Dehogy, kérem! A kilógó lóláb patkója, összementében végighorzsolta. No, megoldottuk a rejtélyt, magának már nincsenek kilógó lólábai, a lovairól nem szerelt le semmit, menjen szépen haza!

– Köszönöm, uram! Parolázzunk le, ha gondolja tegeződhetünk is.

– Törme Lék vagyok, barátaimnak csak Lék.

– Panda Bende vagyok, szólíts nyugodtan Panda Bendének.

A jövevény, sudár egyenesre kiegyenesedve, hetykén szedte lépteit a völgy felé és lassan távolodott.

– Egy újabb lóláb lógást ikszelhetek ki... De akkor mi a szöszt láttam, ha vallomása szerint nem lóghatott ki semmi? A pasas azt mondta, nem szerelte le a lovainak a lábát, tehát hazudott. A lóláb kilógásának oka a kettős hazugság... Egyszer azt mondta, hogy leszerelte, másodszor azt, hogy nem. Végül is, valami köztes megoldást alkalmazhatott, engem is jól átvert! Csak azt nem tudom, hogyan tűntek el a kilógó lólábak? Még tanulnom kell, fejlődni, hogy a bonyolultabb eseteket is meg tudjam fejteni, talán a hölgy napos oldaláról...