Villogó orrú űrlények

Nagy Erdőben

Élt egyszer

Mindenféle

Állat, ember.

Kik megfértek

Békességben,

Bánatban és

Nagy örömben.

Addig, míg:

Egy sötét

Éjszaka,

Villogó orrú

Űrlények hada,

Ezt az erdőt

Megszállta,

Lakóit

Elvarázsolta.

Egyik reggel

Arra ébredt

A kis szorgos,

Ügyes hangya,

Nem fér be a

Hangyabolyba.

Szólítgatta

Többi társát,

Egyet hajtott:

„A nem jóját!”

Ám a hangya,

Ki kint rekedt,

Nem látott ő

Már egyebet,

Társai szemében

Csak félelmet.

Nem értette, nem tudta,

Hogy…

Egy sötét

Éjszaka,

Villogó orrú

Űrlények hada,

Ezt az erdőt

Megszállta,

Lakóit

Elvarázsolta.

Dobbantott a

Lábaival,

Majd’ összedőlt

A bolyfal.

Őneki csak

Könyörögtek,

Sírtak-ríttak

És remegtek.

Társai sem

Értették azt,

Miért lett ő

Óriás nagy?

Mert:

Egy sötét

Éjszaka,

Villogó orrú

Űrlények hada,

Ezt az erdőt

Megszállta,

Lakóit

Elvarázsolta.

Híre ment a

Nagy Erdőben,

Hogy a lények

Nagy erőkkel

Uralkodnak és

Bántanak,

Mindenkit át-

Változtatnak.

Mert:

Egy sötét

Éjszaka,

Villogó orrú

Űrlények hada,

Ezt az erdőt

Megszállta,

Lakóit

Elvarázsolta.

Bánatában

A nagy hangya

Elbujdosott

Volna,

Sehol egy levél,

Vagy egy barlang,

Mely neki elég

Nagy lett volna.

Rótta útját

Így azután,

Egyedül és

Csak sötétben,

Mert:

Egy sötét

Éjszaka,

Villogó orrú

Űrlények hada,

Ezt az erdőt

Megszállta,

Lakóit

Elvarázsolta.

Az ördög, mikor

Hírét vette

Ennek az

Esetnek,

Háromágú

Vasvilláját

Magához

Ragadta.

Ám eltátotta

A száját,

Leejtette majd’

Az állát,

Hogy nőhetett

Meg ennyire

Legkedvesebb

Vasfegyvere?

Mert:

Egy sötét

Éjszaka,

Villogó orrú

Űrlények hada,

Ezt az erdőt

Megszállta,

Lakóit

Elvarázsolta.

Varázstükör

Elé lépett,

Izgatottan

Belenézett,

Alig vette

Észre magát,

Igen kicsi

Ördöggé vált.

S dühében

Mit tehetett,

Egyre vörösebbé

Lett.

Mert:

Egy sötét

Éjszaka,

Villogó orrú

Űrlények hada,

Ezt az erdőt

Megszállta,

Lakóit

Elvarázsolta.

Ezt meglátta

A kis törpe,

Belekezdett a

Nevetésbe.

Dőlt előre,

Aztán hátra,

Csak épp nem

A lábára.

Az ördög előbb

Dühös lett,

De ő sem hitt

A szemének,

A kis törpe

Nagy lábakon,

Furcsán nézett

Ki nagyon.

Mert:

Egy sötét

Éjszaka,

Villogó orrú

Űrlények hada,

Ezt az erdőt

Megszállta,

Lakóit

Elvarázsolta.

Együtt nevettek

Most ketten,

Ám a törpe

Hirtelen

Nagy könnyekkel

Pityergett.

Ekkor látta

Meg a lábát,

Szinte átlépte

A házát.

Fagyott mosoly

Ült az arcán.

Mert:

Egy sötét

Éjszaka,

Villogó orrú

Űrlények hada,

Ezt az erdőt

Megszállta,

Lakóit

Elvarázsolta.

Hullt a könnye,

Záporozott,

Azután meg

Ámuldozott,

Ha csak egyet

Is lépett,

Megkerülte

A Földet.

Ezért a törpe

Egy helyben állt,

Várta vissza

A csodát.

Mert:

Egy sötét

Éjszaka,

Villogó orrú

Űrlények hada,

Ezt az erdőt

Megszállta,

Lakóit

Elvarázsolta.

Ezermester-

Kezű Jani

Alig győzött

Csodálkozni.

Megfogott egy

Csavarhúzót,

Azután egy

Kalapácsot.

A szerszámos

Ládából

Ezer keze

Kipakolt.

Mert:

Egy sötét

Éjszaka,

Villogó orrú

Űrlények hada,

Ezt az erdőt

Megszállta,

Lakóit

Elvarázsolta.

Hárman sírtak,

Sírdogáltak,

Csak a Jani

Örült ma,

Felderült az

Orcája,

Nagyon jól

Tudta,

Mindennel végez

Nemsokára.

Mától ő lett az

Erdő mestere.

Mert:

Egy sötét

Éjszaka,

Villogó orrú

Űrlények hada,

Ezt az erdőt

Megszállta,

Lakóit

Elvarázsolta.

Eltelt egy nap,

No meg kettő,

Mégsem jött el

Az új idő.

Semmi meg nem

Változott,

Mindenki ugyanolyan

Maradott.

Hangya maradt

Óriásnak,

A kis törpe

Nagy lábnak,

Az ördög

Miniatűr,

Jancsi ezer

Kezével

Érezte magát

Remekül.

Mert:

Egy sötét

Éjszaka,

Villogó orrú

Űrlények hada,

Ezt az erdőt

Megszállta,

Lakóit

Elvarázsolta.

Egy viharos

Éjszaka,

Az űrlények

Nagy hada,

A Nagy Erdőt

Itt hagyta.

Elrepültek

Messzire,

Több millió

Fényévre.

Ezért maradt

Itt minden,

A megszokott

Új rendben,

Mert:

Egy sötét

Éjszaka,

Villogó orrú

Űrlények hada,

Ezt az erdőt

Megszállta,

Lakóit

Elvarázsolta.

Fodor Dávidnak

Rezes Erzsébet

A patkány sajtja

Egyszer volt egy uraság,

Egy nagy fekete patkány.

Uralkodott kevélyen,

Dühösen és mérgesen.

Volt egy kincse rejtélyes,

Kerek sajt, mélyfekete.

Minden ember és állat

A csodájára járt nála.

Örült neki igazán,

S kiadta parancsba lám:

Kötelező volt azt nézni,

Megcsodálni, megbámulni,

Mert a király így akarta,

A fekete patkány maga.

Minden évnek egy napján

Udvarában volt vigasság,

Hálát mondanak királyuknak,

No meg a nagy fekete sajtnak.

Hoztak sok-sok ajándékot,

Dicsérték az urat nagyon,

De egyetlen szó sem volt

A szájukból, mely igaz vagyon.

Nagyra hízott a teste-lelke,

A hamis szavakat fülelte.

Elhitte, hogy nagy király,

S a népe meg oly silány.

Egyszer aztán híre jött,

Hogy egy rab elszökött.

Ő volt a legnagyobb gaz,

Országában legvadabb.

Azt is tudta ám a nép,

A sajtra feni fogát épp.

Ekkor patkány, a király,

Körbe vette önmagát,

Katonával és fegyverrel

Megvédi fekete aranyát.

Vigasságnak vége lett,

Mindenki haza mehetett.

Bezárkózott a király,

Vitte magával a sajtját.

Betakarta, elrejtette,

Ablakokat jól megnézte,

Őrizte a nagy kincsét,

Életét és szeme fényét.

Eljött a tizenkettő,

Az óra nagyot ütött,

Itt volt már a sötét éjfél,

Patkány-király nagyon félt,

Azonban az álom-manó

Őt mélyen elaltatta.

Szuszogott az ágyában,

Két nagy kéz betakarta,

Elkobozta a kulcsát,

Mely őrizte aranyát.

Kinyitott egy ládikót,

Kivette a nagy sajtot,

Megszagolta, megnézte,

Majd rögtön visszatette.

Eltűnt gyorsan, ahogy jött,

Az ablakon kiszökött.

Nem hallotta őt senki.

Ekkor a fény kialudt,

Minden sötétbe borult.

Eltűnt a csodás palota,

Nem volt itt más csak

Egy sötét csatorna

Patkány-király fekszik lent,

A nagy sajtja előtte,

De nem mozdul, nem néz fel,

Örök álomra hajtotta fejét.

„Mondtam neki, ne tegye,

A fekete sajtot, ne egye!”

„Nem hitt neked sohasem,

Életének így hamar vége lett.”

„Látod, figyelj a másikra,

Mert nem tudhatod soha,

Mikor lesz sorsod rosszabb,

Melyet megváltoztatni

Nem áll módodban!”