A „Csingilingis csodakutak” meséiből

Lelkes Miklós: A különös sakk-készlet

Gyönyörű szép, kedves és jóságos volt a fejedelem leánya. Tizennyolcadik születésnapjára annyi ajándékot kapott, hogy száz szolga egy álló napig nem győzte becipelni a palota nagytermébe, ahol a kíváncsiak megtekinthették. Volt ott minden: selyempárnák, díszköntösök, gyémántokkal ékesített papucsok, cobolybundák, hermelinpalástok, aranyozott nyergek, ezüstveretes kincses ládikók telis-tele mindenféle csudadologgal, szobor- és festmény remekművek, sőt még élő kölyöktigris és piros nyakörves medvebocs is.. - és még mindig hozták-hozták az újabb ajándékokat a palotakert elé!

- Az ajándékom egy sakk-készlet, ebben a dobozban, mert úgy hallottam, leányom, hogy szeretsz sakkozni - hajolt meg egy öregember. Ám csak azzal az ifjúval ülj le sakkozni emellé, aki megdobogtatja szíved. Ugye, tudod, miképpen értem?!

A fejedelem leánya tudta és mélyen elpirult. Királyfiak, hercegek és más mindenféle rendű-rangú fiatalemberek gondoltak egyre többet erre a csodaszép leányra. A leány szívét azonban egyikük sem volt képes megdobogtatni.

Az Idő azonban rendszerint meghozza azt, amit el kell hoznia. Egyszer egy bátor tekintetű, daliás, de egyszerű öltözetű fiatalember kért szállást a palotában. Láttára a fejedelem leányának szíve hevesen elkezdett dobogni.

A Szív dobogott, nyugtalankodott, de az Ész kérdezett:

- Tényleg ő az, akinek örömmel ajándékoznád oda a szíved?!

A leánynak eszébe jutott az öregember egykori ajándéka: a sakk-készlet. Eddig még ki sem vette dobozából, pillantást sem vetett rá. Most odament a fiatalemberhez és látszólag közönyös hangon kérdezte:

- Sakkozna velem, uram?!

A fiatalember szíve akkorát ugrott az örömtől, hogy majdnem kiszökött tágas mellkasából. Még csak szólni sem tudott. Csillogó szemmel nézett a leányra és bólintott.

A szolgák már hozták is a sakk-készletet. A leány elámult. Mestermunka volt a javából: a fehér figurák ezüstből készültek, finom arany díszítéssel, a feketék meg márványból. A parasztok, lovak, futók, a két király és a két királynő szemei szikrázó drágakövek voltak és olyan kíváncsian tekintettek a sakkozni készülőkre, mintha élnének.

A fiatalember mindenáron győzni akart. Miért? Azért, mert a fejedelem leányának szépsége és kedvessége már legyőzte őt és úgy tudta gyermekkori meséiből: mindig a nyertesé lesz a királykisasszony keze. Ő következett. Megragadta a fekete lófigurát, de abban a pillanatban egy varázsálom kellős közepén találta magát díszes szerszámú fekete ló hátán. Közben úgy érezte: hatalmas, bűvös erejű szempár figyeli.

Két hadsereg készült összecsapni ezen a hirtelen jött tájon. Az egyik fekete, a másik fehér lovakon nyargalt. A fekete lovasok izgatottan harsogták feléje:

- Légy a vezérünk, és miénk lesz a győzelem!

A fiatalember szívén csodálatos érzés árama futott át és feltartotta kardját. Az egymásra rontani kész lovasok megálltak.

- Mint lehetnék vezéretek, ha azt sem tudom miért küzdötök?! - kiáltotta. Én csak igazságos ügyért harcolok!

A fekete lovasok közül is, a fehérek közül is kivált néhány, és terjedelmes elbeszélés, tekervényes vita kezdődött. Közben mindkét táborból egyre többen hagyták ott a csatateret. Rájöttek, hogy gonosz varázslat fordította őket egymás ellen. A fiatalember végül egyedül maradt. Lova felemelkedett vele a levegőbe és szivárványhídon át visszanyargalt vele a valóságba. Ott találta magát a sakktábla mellett. A fejedelem leánya jókedvűen mondta:

- Matt! Kedves uram, köszönöm a játékot. Ön vesztett.

Lógó orral járkált a fiatalember, és csak az vigasztalta némiképpen, hogy a fejedelem leánya meghívta vacsorára, a vacsoraasztalnál pedig - talán sajnálatból? - a legfinomabb falatokat az ő tányérjára tette. Másnap pedig új sakkjátszmára adott neki lehetőséget.

Igen, de alighogy megérintette az első sakkfigurát, a drágakőszemű futót, az máris felkapta őt és szaladt vele az álomvarázslat birodalmába. Bármily nevetséges is volt, az óriásivá lett futó úgy vitte őt karjaiban, mint egy gyereket. A fiatalember ismét úgy érezte: valahonnét szépséges és titokzatos szempár figyeli.

Megérkeztek. Fekete sakkfigurák gyülekeztek egy nagy vár előtt és lelkesen kiáltották:

- Légy a vezérünk! Csellel bejutunk a várba és elfoglaljuk! Színleljünk barátságot a fehéreknek! Egy rókaarcú emberke ezt a versikét ordítozta: Róka, róka, ravaszság, hazugságnak szabadság! Fülelj, füllents, kiskoma, s úgy győzöl majd, mint soha!

A fiatalember kiugrott a futó karjaiból, kardját magasra tartotta és így kiáltott:

- Soha! Azokra a fehér bástyákra az én vezetésemmel sohasem fogjátok kitűzni az álnok ravaszság zászlaját!

Ebben a pillanatban ezüstös füstté lett a különös álomkép. A sakkfigura karjaiba kapta őt és visszavitte a sakktábla mellé. Ő maga sem hitte el, hogy mindez megtörtént, arra gondolt: álmodta csak a sakktábla mellett. Tehát aludt? Micsoda szégyen! Vagy mégsem aludt?

A fejedelem leánya rámosolygott és feltűnő kedvességgel mondta:

- Sajnálom, de ma is vesztettél! Matt! Viszont ma is elvárlak vacsorára! Feltétlenül legyél ott!

A fiatalember most még inkább lógatta az orrát, mint az előző napon. A fejedelem leánya azonban vacsoránál most is mellette ült, megint az ő tányérjára rakta a legjobb falatokat, gyönyörű kezét időnként az ő kezén pihentette és olyan vidáman beszélgetett vele, hogy a fiatalember kissé megvigasztalódott. Talán még nincs veszve minden, a megígért holnapi sakkjátszmát igenis ő fogja megnyerni, ha törik, ha szakad, ha eső hull, ha hó!

Igen ám, de harmadjára is alig ült le a sakktábla mellé, már nem is ott volt, - hanem egy ostromlott vár fehér királyi tróntermében. Feketeruhás harcosok szegezték kardjukat a legyőzött fehér király és királynő szívének. Amikor őt megpillantották, felordítottak:

- Te légy a királyunk, Nagy Vitéz! Legyen tiéd a kiváltság, hogy kardoddal átdöfhesd a király és a királynő szívét! Az ő napjuk leáldozott, a tiéd feljött! Éljen! Éljen!

A fiatalember úgy érezte: varázsos női szempár kíséri ebben a hihetetlen álomban. Feltartotta kardját és haragosan kiáltott a körülötte karddal hadonászó sokaságra:

- Nem teszem ezt, és ti se merjétek! Esztelen vérontás volna, amit még az sem indokol, ha igazságos ügyért harcoltok!

Ezekre a szavakra ezüstszínű köddé vált minden, majd a köd lassan szertefoszlott és a fiatalember megint ott találta magát a sakktábla mellett. Lehet, hogy eddig is ott volt, csak képzelete játszott vele ilyen furcsa játékot?

A fejedelem leánya áthajolt a sakktábla felett és megcsókolta a fiatalembert:

- Matt! Hát ezt a játszmát is elvesztetted, te kis álruhás királyfi! Ám azért ne búsulj olyan veszettül, mert a sakkban vesztettél ugyan, de a szívek nagyjátszmájában talán mindketten nyertünk. Remélem, ma vacsoránál ugyanolyan bátor leszel, mint varázslatos álmaidban. A kardod, persze, most majd hüvelyében hagyhatod..

A fiatalember - aki valójában tényleg királyfi volt, csak nem szeretett ezzel dicsekedni - felemelte fejét, ránézett a fejedelem leányára és annak csillogó szemeiből mindent megértett.

Lakodalmukkor mindketten hálás pillantást vetettek a bűvös sakk-készletre. A sakkfigurák ekkor felemelkedtek a levegőbe és gyönyörű táncba kezdtek. A fekete király a fehér királynővel táncolt egy kört, a fehér király pedig a fekete királynővel. A két fiatal azonban nemsokára már csak egymás szemét látta és ölelésükben egyesült boldog álom és boldog valóság.

Lelkes Miklós: Az ördög három hegye

Az ördögnek, Hegyesszarvú Hegyekenherceg Hubának, három hegye volt. Egyik vulkán, füstölgött a teteje, úgy hívta: Füstös Marci. A másik csupasz volt, időnként kőlavinák indultak el róla, nagy robajjal gurultak szerte a szikladarabok, ezt Dörgő Daninak nevezte el. A harmadik barlangokkal volt telis-tele, ennek a Lyukas Kelemen nevet adta az ördög.

Jótettek végrehajtása nem az ördög feladata, mégis túlzás az, amit e hegyes szarvú patás megengedett magának. A közeli falucska felé el-elgurított vagy hajított egy-egy sziklát és hahotázott a megrémült embereken. Az egyik szikladarabtól le is sántult a bíró kutyája .Azt a kutyaütőjét!

Szegény volt a falucska: Csurrancseppen. Hibázott rá a mondás: „Ha nem csurran, cseppen.” Nemigen jutottak pénzmaghoz, kicsike haszonhoz az emberek, nem is csurrant, nem is cseppent, csak az eső, meg tavasz kezdetén az olvadó hó leve.

Vanámeszem János, a falu legerősebb legénye egyszer így fogadkozott:

- Megfejem ám én egyszer ezt a szikladobáló ördögöt, ha nem is kecske, csak kétszarvú pokoladta!

Ha nem hallotta volna e fogadalmat a falu gyönyörű szép leánya, Tulipános Ilonka, talán nem is lett volna belőle semmi krónikába illő. Ám tekintélyt akart szerezni János Ilonka előtt, ezért összesúgott-búgott a faluba vetődött vándorszínészekkel. E súgás-búgás után megjelent a legény az ördögnél, nem mondom, hogy minden félsz nélkül, de éppen ezért nagy hanggal. Különös öltözetben volt: hatalmas, darutollas süveg billegett a fején, testén pompás zsinóros mente feszült, lábán rámás csizma büszkélkedett, hóna alatt pedig nagy tekercs papiros alkalmatlankodott. E cifra öltözetben rárivallt a nagy szemeket kigúvasztó ördögre:

-- Hegyesszarvú Uraság! Én a király Főudvari Főtanácsának Nevezetesen Névtelen Senkije vagyok! Azt akarja, hogy haddal jöjjön Önre a király?! Lenne akkor haddelhadd! Hónom alatt a rendes rendelet, eszerint rendetlenség és fővesztés mellett tilos pipáló hegyet Marcinak elnevezni, az ilyen csak Pál keresztnévre hallgathat! Ön talán keresztezni akarja őfelsége akaratának fenséges útját?!

Megijedt az ördög, félt a királytól, azt javasolta: kereszteljék át Füstös Marcit Pipázó Pálra. Ennek János perecropogtatás nélkül is kerek-perec ellentmondott:

- A papunk tiltja az ilyen átkereszteléseket! Hanem, tudja mit, bajbajutott ördöguraság, egy zsák aranyért átveszem magától a hegyet, így nem lesz haragos magára a király. Én megtehetem.Velem a király nagyon elnéző, múltkor is úgy elnézett mellettem, hogy meg se látott.

Hozta az ördög a zsák aranyat.János meg összehívta a falubelieket. Beültették a hegyet körös-körül szőlővel. No ezzel még nem lett rögvest vége a csurrancseppenbeliek szegénységének, mert idő kell amíg a telepített szőlő jó termést ad, de ez is bekövetkezett. Hálálkodtak a falubeliek Jánosnak, Tulipános Ilonkától még egy csókot is kapott.

Fellelkesedett a csóktól János, olyannyira, hogy megint beállított az ördöghöz a múltkori színészmaskarában:

- Hé, te! Továbbléptem a ranglétrán, most már a király Főudvari Főtanácsának Kutyábasevett Kutyákugatta Fősenkije vagyok! Nyugtalan a király: nagyon zajos a hegyed, tudod, az a Dörgő Dani, meg nagyon leomlós. Már le is sántított egy harapós ebet! Agyon kell ütnöd ezt a haszontalan kövesdanit, ha nem akarod, hogy haddal jöjjön ellened, haddelhaddot csináljon a király! Megvan még az a hatvanhat fontos buzogányod?

Megijedt az ördög, hozta a buzogányt. János felparancsolta őt a hegytetőre, ott pedig kupánüttette vele a hegyet. Fülét a hegyre tapasztotta János, hallgatódzott, majd kijelentette:

- Ez meghótt! No de ha már nem él, még ha eddig rosszalkodott is, most már megilleti a tisztesség: el kell temetned. Megvan még az a ménkűnagy talicskád?

Három napig talicskázta a földet az ördög az agyonütött hegyre. Ezt követően János mormogott valami szertartásfélét, hogy nyugodjon békében ez a Dani, majd mindezért két zsák aranyat követelt és kapott az ördögtől.

János a falubeliekkel almafacsemetéket ültetett a hegyre. Egy-két év múltán sok-sok piros alma mosolygott az arrajárókra, a leszüretelt gyümölcs pedig jópénzért kelt el a városi piacon. Hálásak is voltak a falubeliek Jánosnak, különösen Tulipános Ilonka, akitől két csókot is kapott a legény. Megörült János a csókoknak, már a leánykérés is megfordult a fejében, de ahhoz még nem volt elég bátorsága. Az ördöghöz viszont ismét beállított a szép tollassüveges jelmezben , a papirostekercset sem felejtette ki a hóna alól. Csak úgy foghegyről vetette oda az ördögnek:

- Hé, te, szőrösmuki! Most aztán megsüvegelhetnél, ha volna süveged! Én már a király Főudvari Főtanácsának és Legelső Főminiszterének Folytonfontoskodó Fősenkije lettem! Hallottuk, hogy lyukas a hegyed, az a kedvetlen, kellemetlen Kelemen. Lyukas hegy a királyság csúfsága! Akinek ilyen hegye, azt nem éri el a király kegye, hadonászó hada viszont nagyonis! No, persze, én segíthetek rajtad, - de csak három zsák aranyért vagyok erre hajlandó. Átveszem tőled a hegyet, megszűnik a fejfájásod és nyugodtan elmehetsz a pokolba vasvillaforgató vitéznek.

Az ördög ezt a hegyet nem nagyon szerette, mert amikor belebámult az egyik barlangba a szemét megkarmolta az ott tanyázó és onnan éppen kibámuló hiúz. Igaz, az ördög végül kihúzta a hiúzt, de szertefoszlott azon hiú ábrándja, hogy a hiúzkihúzást meg lehet úszni hiúzkarmolások nélkül. Odaadta hát Jánosnak a három zsák aranyat, vállára vette buzogányát és ménkűnagy talicskáját hazatólta a pokolba.

János pedig megbeszélte a falubeliekkel, hogy a barlangokkal teli hegy túristalátványosság lesz. Az is lett.Nagy tábla hirdette János vendégcsalogató versikéjét:

A mi falunk nagyon falus.

Mihozzánk fuss Icus, Macus!

Itt megtudod Pali, Pista:

boldogságnak mi a titka!

Hegyünkön sok barlang tátog:

táthatjátok majd a szátok,

jót ihattok, jót ehettek, -

jópár dolgot megtehettek!

E versike eléggé csacskamacskás? Mi tagadás, így van. Nevettek is rajta falun és városon. Előbb nevettek, utána viszont mégis elutaztak Csurrancseppenre. Ha már ott voltak, pénzt is költöttek erre-arra, bár volt aki csak verset költött.

A falu lakói szegényből jómódúvá lettek, de - okosan - jómód mellett is ragaszkodtak a barátságos jómodorhoz. Szépen megköszönték Jánosnak, amit értük tett és díszpolgárrá akarták választani. A legény azonban bevallotta, hogy inkább szívpolgár szeretne lenni, méghozzá csakis Tulipános Ilonka szívében. Ilonka erre elpirult, előugrott, megölelte Jánost, háromszor megcsókolta és azt mondta neki:

- Már régen az vagy, te kis csacsi…

Lett is hamarosan olyan zenebonás lakodalom, hogy még az ördög is meghallotta ott lent a pokolban. Hallani hallotta, de cseppet sem bánta: közel volt az ő lakodalma is Csetepatés Juliskával, a legneveletlenebb ördöglánnyal, aki oly bájosan nyújtogatta hosszú nyelvecskéjét a pokolbanjárókra, no meg kénköves gombóccal is hajigálta őket, és denevéreket röptetett a hajukra…Ó, nincs ördöngősebben ördögös ördöglány, mint Csetepatés Juliska! - legalábbis egy bizonyos ördög, a hegytelenné lett Hegyesszarvú Hegyekenherceg Huba, így gondolta, így érezte.

Lelkes Miklós: A perzsa cicus

Kedves, erős, daliás, szorgalmas legény volt Kitartó János. Szántott, vetett, ásott, kapált, halászott, vadászott, - mindig azt csinálta, amit kellett.

Egyszer még tanítványa is akadt: titokzatos tekintetű, elegáns öltözetű úr. Megkérte Jánost, hogy oktassa ki a vadászat tudományára, tíz csengő aranyat fizet érte.

János igen megörült: sok pénz volt ám az akkor! Igaz, ami igaz, ő is sokat tanult ettől az úrtól, ám a végén csak egy kézszorítást kapott tőle. János nem merte elkérni a tíz aranyat, csak célozgatott rá, ilyesféleképpen:

- Láttam egyszer tíz aranyos madárkát! Ó, de szívesen fogtam volna őket a markomba! Mind a tízet!

Az úr azonban, bár megtanult Jánostól puskával jól célozni, ezt a célzást nem értette meg. Másutt járt az esze. Talán Perzsián, ahová készült?

Hitte János, hogy sohasem látja többé az adósának megmaradt urat, azt a tudós Különcbölönc Benedeket. Ám nem minden adós marad örökké az. Két év múlva ki kereste fel a meglepett Jánost? Hát nem más, mint éppen ez az úr, Különcbölönc Benedek! Örült János: most megjön a tíz arany!

Aranyakról szó sem esett, de János különös ajándékot kapott: egy perzsamacskát, barátságosan-tréfásan szigorú pofikájú, hosszú szőrű, végtelenül türelmes természetű cicust. Az mindjárt helyet is talált magának Jánosnál, a pipacsokkal és margarétákkal díszített párnán.

Elment a fura úr, ott maradt a cicus. János így szólt, hangosan, de csak önmagához:

- No az aranyakat megint elfelejtette!

Szegény János majdnem leesett a székről, amikor a cica embernyelven megjegyezte:

- Mindig ilyen feledékeny volt! Múltkor megígérte, hogy ad három halacskát az akváriumból, - de azt hiszed: adott?!

Kiderült: a különös úr varázsló. A cica azonban nem volt vele elégedett, mert embernyelvre tanította, miközben ő az egérnyelvet szerette volna elsajátítani.

Okos volt János, tudta: nem szabad kifecsegnie a cica tudományát. Még bolondnak néznék őt, - vagy ellopnák tőle a cicust a cirkuszosok!

Hamarosan szokatlanul nagy árvíz tologatta magát előre a falu felé. Már János kiskertjében pocsékoltatta a zöldségféléket. Így szólt János a cicushoz:

- No te kedves szőröske, aki okos, most szökne! Legyünk mi is okosak, menjünk innen!

A cicus azonban másképpen vélekedett:

- Csak türelem, türelem! Az nemcsak rózsát terem! Majd menekít minket víz, aki okos: ebben hisz!

János kétkedően ingatta a fejét, de azért maradtak még. Jól tették, mert gyönyörű, nagy csónakot sodor a víz János zöldségeskertjébe. Abba került: díszpárna, díszpárnára a cica, ennivaló, innivaló, utána meg, az evezőpadhoz, János. Már mentek is a vízen.

Egy idő múlva száraz partot pillantottak meg, rajta kis vityillóval. János ott ki akart kötni, de a cica másképpen vélekedett:

- Csak türelem, türelem! Feneked nem tűhegyen! Jobb helyre is vihet víz, aki okos: ebben hisz!

Szót fogadott János, tovább evezett. Ahová értek, már nyoma sem volt árvíznek, sőt, egy csinos sziget tűnt fel, pompás házacskával. A ház előtt rózsakert volt,

benne fenségesen szép leány üldögélt, könyvvel a kezében. János egyből ki akart kötni a szigeten, de a cicus másképpen vélekedett:

- Csak türelem, türelem! Evezgess itt, csendesen! Figyeld mit csinál e lány! Némely leány kész talány!

Igaza lett a cicának, de csak félig: a leány nem volt "némely". Ellenkezőleg: kiszaladt a partra, integetett, hahózott. János közelebb evezett, beszélgetett vele. A beszélgetés során a talány teljesen eltűnt, mert kiderült: a leány valóban leány,

szívesen látja Jánost és a cicust ebédre. Mindezt cseppet sem titkolta.

A leány szülei is szeretettel fogadták Jánost és a cicát. A perzsamacska teljesen ismeretlen volt azon a vidéken, ami nem csoda, mert az a táj igen messze esett Perzsiától. A leány megkérte Jánost: hadd legyen a cica az ő szobájában, legalább a vendéglátás idejére!

A vendéglátás ideje sokáig tartott, mivel a leány szülei felfedezték: a legény igencsak ért a kertészkedéshez. A leány meg azt fedezte fel, hogy nem közömbös a szívének ez a kedves, daliás legény. A perzsacica meg felfedezett egy akváriumot, díszhalakkal. Azt már nem árulom el, hogy mit evett a cicus aznap este a díszpárnán... mert én nem szeretek árulkodni!

Múltak a napok, ment a rózsafák gondozása a rózsalugasban, a rózsákat azonban hiába termette a türelem, mert a türelmetlenség elérkezett. A leány, Csodakerti Klára, valamint János úgy vélték: vége a türelemnek, kezet kezért, csókot csókért, szívet szívért, - jöhetne az esküvő!

Klárika szülei nem ellenezték a dolgot, mert megismerték Jánost, no meg felismerték azt is: nem szabad a szerelmes leányszívet elszakítani attól, akit szeret, ha az is szereti őt.

A lakodalomra - honnan, honnan nem - beállított Különcbölönc Benedek is. Kiderült: joggal, mert Klárika az unokahúga. Az adósságát - a tíz aranyat -

most is elfelejtette megadni, de némileg enyhítette a dolgot, hogy bőkezű nászajándékot hozott, óriási gyémántokkal és más drágakövekkel ékesített ezüstládikót, amely testvérek között is megért tízezer aranyat. No és a perzsa cicusnak is hozott valamit, amit az elismerő nyávogással fogadott: egy szótárt, amelyik a legfontosabb szavakat tartalmazta perzsa, valamint egérnyelven.

Lelkes Miklós: A kétarcú palota

Egy koldus üldögélt az árokparton. Kabátja kopott volt, de tiszta. Tarisznyájából asztalkendőt vett ki, rátett egy karéj fehér kenyeret. Neki akart látni szűkös ebédjének.

Nem akárki figyelte őt néhány lépésnyi távolságból, láthatatlanul: a varázslókirály. Ez a nagyhatalmú úr kíváncsi lett: vajon a koldus megosztaná vele a kenyeret?

Ő is koldusruhát varázsolt magára és öreges, barátságos hangon megszólította. Még kérnie sem kellett: a koldus rögtön félbevágta kenyerét és olyan udvarias, szíves szavakkal kínálta, akár egy fejedelem.

Szó szót követett, ha nehezen is, megeredt a koldus nyelve. Igen érdekes történet képei peregtek a varázslókirály előtt. Ez a koldus valamikor király volt, hatalmas palotában lakott, de országát most ellenség sanyargatta, ő maga pedig földönfutóvá lett.

- Biztosan jó és igazságos király voltál - mondta a varázslókirály. Abból is látszik ez, hogy milyen készségesen, kedvesen kínáltad, adtad nekem kenyered felét, pedig az magadnak is kevés volt ebédre. Köszönet érte!

A koldus szomorúan hajtotta le fejét:

- Nem voltam jó király! Erre már régen rájöttem vándorlásaim során lent, a nincstelenségben. Amikor fent voltam, a trónon, inkább hízelgő, haszonleső udvaroncaimra hallgattam, mint józan eszemre. Gőgös voltam, sokszor csak báb mások, a csalók kezében. Bizony, én is oka vagyok balsorsomnak, nem csak ellenségeim!

A varázslókirály elmosolyodott:

- Nos úgy látom, ha nem is voltál jó és igazságos király, a szűkös esztendők megtanítottak miként lehetnél azzá! Segítek rajtad. Menj haza, bátran. Ellenségeidet hamarosan rémképek gyötrik majd, még álmaikban is. El fogják hagyni országod földjét és te újra beköltözhetsz pompás palotádba.

Nem hitte mindezt a koldus, de amikor a különös, jósló szavú ember elbúcsúzott tőle, a volt királlyal lábai önkéntelenül is elindultak, vitték visszafelé, hazájába.

Alighogy hazaért, az ellenség máris fejveszetten menekült. Ismét ő lett a király.

A nép már elfelejtette régi sérelmeit, lelkesen ünnepelte.

Elsuhant egy esztendő ujjongó virágtavasszal, gyümölcsdajkáló nyárral, szüretelő ősszel, hóbundában tűnődő varjúkárogásos téllel, - és a varázslónak eszébe jutott árokparti találkozása a koldussal. Kíváncsisága feléledt, gondolta, utánanéz miként uralkodik újra királyként a királyból lett egykori koldus, szívén viseli-e népe gondjait.

No ez a hatalmasnál is hatalmasabb varázslókirály, ha egyszer belefogott valamibe, alapos munkát végzett. Így volt most is. A magukba süppedten töprengő szegény kunyhócskákba éppúgy ellátogatott, mint a megelégedetten nézelődő módos házakba vagy a hencegő, úrhatnám kis kastélyokba. Tapasztalt jót is, de még több rosszat. Úgy látszik, gondolta bosszúsan, feledékeny emberkén segített: megint szívesebben hallgatja az udvaroncok mézes-mázas muzsikáját, mint a meghallgatásra érdemes őszinte szavakat.

A palotában éppen nagy volt a dínomdánom. Patakokban folyt a legkitűnőbb borocska, hivalkodó-kényeskedő ételekkel megrakott tálak sorakoztak itt is, ott is. Még a királyi udvar kutyái is aranytálakból ették a százféle pecsenyét. A rögtönzött színpadon csiricsáré öltözetű ripacsok, félnótás zenebohócok szónokoltak, hangoskodtak, kilimpkalimpáltak. A király kíséretében levő udvaroncok részegen nevetgéltek, tapsoltak. Szórták, pazarolták az ország pénzét.

A varázsló hirtelen ott termett a király előtt, kopott ruhában, az egykori koldusöltözetben. A király csodálkozott: mint került ide ez a szegényes külsejű ember? Nem ismerte meg jótevőjét. A varázsló azonban elővett egy darabka fehér kenyeret és felmutatta.

A király visszahőkölt, leintette a zenét. Most már egyszeriben mindenre emlékezett. Szinte szívébe döfött hálátlanságának tudata. Visszaélt ennek a bűvös hatalmú embernek a jóságával, aki egykor kézen fogta, kivezette a reménytelenségből! Miként is tehetett ilyet?!

Ajkairól lassan jöttek a remegő, restellkedő szavak:

- Ó, Nagyhatalmú Idegen! Belátom: ismét méltatlan voltam arra, hogy igazi király legyek! Újra kezembe veszem a vándorbotot!

Le akarta venni fejéről a koronát, de a varázslókirály egy intéssel megállította:

- Úgy van, ahogy mondod! Mégis adok neked egy utolsó lehetőséget, és segítséget is hozzá. Ezentúl kétarcú lesz a palotád, de ezt csak te érzékeled majd. Bűvös választóvonal lesz minden terem közepén: egyik oldalán a megszokott pompás királyi öltözetben látod magad, de mihelyt a túloldalra lépsz át a kopott koldusgúnyát pillantod meg magadon és visszatérnek vándorlásod, balsorsod emlékei. Ez utóbbiakról így nem fogsz megfeledkezni többé.

A király letérdelt a varázsló előtt és hálásan mondott köszönetet. Udvaroncai viszont nem látták, hogy uralkodójuk térdel, nem hallották szavait, a varázslóét sem. Szemük, fülük nem fogta fel a történteket. Mozdulatlanul álltak azóta, hogy a király leintette a zenét. Amikor magukhoz tértek, tovább folytatták a mulatozást. A király viszont elbúcsúzott tőlük és távozott a teremből. A kényes orrú udvaroncok egy kicsit meg is orroltak ezért uralkodójukra.

Másnap azonban sokkal több okuk lett a sértődésre. A király végett vetett henye udvaroncéletüknek, a pénzszórásnak. Elkezdte jutalmazni az arra érdemeseket, és büntetni a bűnösöket. Egy szóval: a király elindult azon az úton, hogy igazából király legyen.

Az is lett varázslatos kétarcú palotájában: messze földön híres, bölcs, igazságos király.

Lelkes Miklós: A legrövidebb mese

Ugye, ti is hallottátok azt a becsapósan kurta mesét, amit gyermekkoromban én?! Így hangzik: "Volt egyszer egy rézkilincs. Tovább nincs!".

Tetszett nekem ez a mese, de bosszankodtam rövidke voltán. Azontúl igen vádlóan néztem a szobaajtók rézkilincseire...

Nos egy háromunokás varázsló-nagypapa egyszer elhatározta, hogy megrendezi a Nyúlfarknyi Mesék Versenyét. Győzzön az a mese, amelyik a legrövidebb, de azért legyen füle-farka!

Jöttek is a mesék, mert nem akármi volt ám a jutalom! Közhírré tétetett, hogy a legnyúlfarknyibb nyúlfarknyi mese nyúl farkába kapaszkodhat, és így utazhat el Meseországba. Ott törpe-mesékkel és óriás-mesékkel komázhat, csónakázhat az Óperenciás tengeren... és mindezt a varázsló költségén!

No, amelyik mese tehette, régi, hosszú ruháját gyorsan átszabatta, bárhogy szabódott is a szabó. Így tett a "Piroska és a farkas" című világhíres mese is, de hiába, csak nem sikeredetett ennél rövidebbre köntöse: "Piroska, farkas, nagymama. Farkas nagymamát bekapja. A bajból később nagyobb van: Piroska is a farkasban! Vadász lő, farkas-hasat vág. Így ment meg nagymamát, Piroskát."

Elsőnek egy szárnyas paripa érkezett meg a versenyre. Táltos volt az, nem más! Büszkén nyerítette légbőlkapott meséjét:

Táltos

szálldos.

Vége,

s már most!

- Nem jó! - csóválta a fejét a varázsló. Rövidnek rövid, de kinek-minek van vége?! A táltosnak vagy a mesének?! Ez nem egyértelmű mese!

- Minek kell egy mesének egyértelműnek lennie? - méltatlankodott a szárnyas paci és szárnyaszegetten elballagott, akár egy zab nélkül ottmaradt közönséges lovacska.

No de máris jött a Hencegők Hencegő Hercege: az óriási üst. Egyből odaöntötte meséjét a varázsló elé:

"Üst. Füst. A tűz ég. Kész lett az ebéd!"

A varázsló megint csak elégedetlenkedett:

- Rövidnek rövid, de hol az ebéd?!

- A mesében! - felelte az üst. Ám a mesében levő mese nem valami mesebeli lakoma a valóságosan éhes szájnak-gyomornak. Az üres üst bánatosan kongott, zörgött, elgörgött.

Jöttek-jöttek a pindurka, picike, picurka, pöttömke, pirinyó, sőt, icike-picike mesék... Ilyenek, mint: "Nincsen már mákom. Mesém bezárom." vagy: "Török törpe törte fejét. Ez mesének éppen elég!"

A varázsló egyik mesét sem kiáltotta ki nyertesnek. Lehet, hogy talán túl sokat kukacoskodott, mert még ezt a mesét sem találta elég jónak:

Kurta utcán kukac. Érte

csőr nyúl. Vége, mert elérte!

Ám ki jelent meg hirtelen a Nyúlfarknyi Mesék Versenyén?

Júj!

Egy kalóz!

Félszembekötősdivel, fekete kalózkendővel, trombitacsövű pisztollyal...

No, ha ő is mesét mond - vélte a többi mese - az nem érvényes, mert biztosan rablott mese... hm-hm, illetve talán mégis érvényes, mert az a mese nem tehet arról, hogy őt egy kalóz elhurcolta!

A marcona tengeri rabló büszkén rántotta elő a mesét, mint valami mesebeli kardot:

Kincs volt-nincs, de -

már mese se!

- No ez a nyertes mese! - bólogatott a varázsló. Ez máris nyúl farkába kapaszkodhat és indulhat Meseországba. A kalóz urat azonban le kell tartóztatnom... azaz, pontosabban, fel kell tartóztatnom egy kis időre, amíg kap három puszit a fejbúbjára. A meséje kap még egy magától nem író varázsceruzát és egy varázsfüzetet is...

Előfordul, - holtversenynek hívják - hogy ugyanazt a díjat kapja egy másik versenyző is. Most is így történt. Szilvike meséje volt a másik szerencsés. Így hangzott: "Szilvaszem, szép kék. Mese volt. Még kék?!"

A harmadik mese, Fannikáé, vígaszdijat kapott: gyönyörű, piros-sárga búgócsigát. Ez a mese ugyanis, bár szótlan volt, de távolról sem volt rövid. Fannika még nem tud beszélni, de édes arcocskája, csodálatos, igéző szemecskéje egyre mondja, mondja a világ legszebb, csillagokat felragyogtató meséit...Nem röviden, hanem hosszan, de a varázsló-nagypapa, ha Fannikára néz, ezt korántsem bánja.Sőt!