Berci

Berci soha nem tudott leásni a gyökerekig, mert azok egyszerűen nem voltak. Valakinek, valamikor, valamiért nem kellett. Már ezt sem értette. Erre nem volt magyarázat, legalábbis elfogadható. Kisgyermek emlékeiben ott voltak a nők, akik megpróbálták pótolni az anyját. Vagy úgy tettek, mintha azt akarnák. Házaspárok - akik felmérték a választékot, kit lehet elvinni, sajátjukká nevelni. Ő nem volt sem kedves, sem szép. Valahogy mindig ott maradt.

Később már ott is akart maradni. Ha kérdezték, csak állt bambán, és megpróbálta a nyálát csorgatni oldalt a szája szélénél. Egyszer hallotta, amint egy nő megkérdezi a nevelőjét: - Normális egyáltalán ez a gyerek? Persze, hogy az volt, de mennyire! Később már ki sem vitték bemutatni – „a Berci marad” -, felesleges lett volna égetni magukat vele.

Eleinte azt bizonygatta magának, hogy őt nem érdekli az anyja, bárki is legyen. Később villanyoltás után bebújt a takaró alá, és elsuttogta a szót: „anya, anyukám”. Figyelte a szívét, vajon mit szól hozzá. Kisebb remegést érzett magában, valami furcsa idegen érzést, amiről azt gondolta, talán ilyen lehet a szeretet.

Az apa szóra nemigen állt rá a szája, még gyakorlásképpen sem, mert csöppet sem tetszett neki az a pár férfi, aki látogatóként megjelent az intézetben, az anyák mellett. Ha közelebb került hozzájuk, érezte, hogy büdösek, hiába rajtuk a mosott, bár kicsit gyűrött ruha. Bagószagúak, mint a nagyobb fiúk, akik dohányozni szoktak a vécében. Meg még valami furcsa szag áradt róluk, és majdnem olyan bambán is néztek, mint ő szokott, csak épp a nyálukat nem csorgatták. Az anyák olykor eléjük lökdösték a gyereküket, hogy csókolják meg. Na, ebből sem kért volna soha.

Bercinek nagy fülei voltak, és kicsit furcsán álltak a szemei, mintha nem tanultak volna meg egyszerre mozogni. Kövér is volt, pedig igazán nem evett sokat. Eleinte csúfolták a nagyobbak, mivel azonban ő elhallgatta a dolgot, nem sírt, nem dühöngött -, békén hagyták. Néha el is verték, de később már ez sem fordult elő.

Berci nem tudta, mit jelent, ha szeretnek valakit, és azt sem igazán, milyen lenne, ha ő szeretne. Igaz, minden évben egyszer összegyűltek a fenyőfa alatt, de nem értette, hogy mitől kellene azon az egy napon jobban szeretniük egymást, mint bármelyik másikon. Kíváncsi volt rá, miért könnyezik pont akkor minden ott levő nő szeme, ha máskor meg ugyanazok a szemek elnéznek mellette.

Azt viszont már megtapasztalta, hogy milyen a verés, és milyen, ha senki nem törődik igazán az ember gyerekével. Azt is átgondolta már, hogy ez nem jó érzés, de fogalma sem volt arról, hogy mi lehet az igazán jó, mondjuk az öröm - úgy szívből. Azt sem nagyon értette, hogy tulajdonképpen ki is az „állam”, aki állítólag őt gondozza, és akinek olyan hálásnak kellene lennie. Azt meg végképpen nem tudta, hogy mi is lehet a hála.

Most meg azt mondják itt neki, hogyha az ember meg akarja tudni, hogy valójában kicsoda, akkor le kell ásni a gyökerekig. Mi van abban ásogatni való, hogy ő Berci, bővebben meg Karácsony Berci, merthogy akkora már ki kellett hozni a kórházból, ahol szépen ott „felejtette” az anyja. Legalábbis is mondják, de miért is hazudnának pont ebben? Egyébként sem kereste őt még itt soha senki. Most az a bajuk, hogy nem beszél. Hát ő nem is fog, legalábbis még egy ideig. Minek? Amíg beszélt, senki sem figyelt rá, most meg mindenki kíváncsian méregeti, azt bizonygatják, hogy bánatában megkukult.

Azt azért érezte, hogy ezzel nem lehet sokáig eljátszogatni, mert még azt fogják hinni, hogy tényleg „gügye” lett, annak pedig következményei vannak. Hallott már ilyet. Viszont egy darabig feltétlen jó lesz, legalábbis addig, míg rá nem találnak azokra a bizonyos „gyökerekre”, amik ugye mindenkinek vannak.

Egy darabig jó lesz így, mert most azután törődnek vele. Jönnek a nevelők látogatni, meg a többi gyerek, még hoznak is mindig valami finomságot. Az orvosok kedvesek, meg a nővérek is. Ha ilyen

a szeretet, akkor az jó érzés, annyi szent. Az is igaz, hogy amilyen ügyes ez a doktornő, nem sokáig tarthat neki megtalálni, amit keres. Ő azért rajta lesz, hogy ne menjen túl gyorsan.

Azután meg majdcsak lesz valahogy. Berci remélte, hogy hamar fel fog nőni, de szentül elhatározta, hogy ő bizony sohasem lesz gyűrött, bagószagú ember. Később meg, ha egyszer gyereke lesz, és az asszonynak kedve támadna ottfelejteni a kórházban, hát úgy elveri, mint őt párszor a nagyobbak az intézetben. És ha ezt jelenti a „gyökerek”, akkor az ő gyerekének már nem kell keresgélni.

István a saját fülében hallotta dübörögni a lépteit, amint lefelé haladt a csarnok vaslépcsőjén. A nagy műhely mindennapos agyhasító zaja most el sem jutott a tudatáig. Csak az járt a fejében monoton visszatéréssel, hogy pár nap, és nem lesz többé munkahelye. Sem neki, sem a ma még itt dolgozó több mint száz embernek. Sokszor erejüket meghaladva gürcöltek a hideg, huzatos, zajos nagy csarnokban, pénz mégis csak akkor volt kevéssel több, ha nem egy műszakot töltöttek le. Ma épp hogy beért, hívatta a főnök.

Ahogy az arcára nézett, már tudta, hogy baj van - és nem is kicsi. Kollár magyarázott, hol elveszett a hangja, hol felerősödött. Ő pedig csak nézte a köpcös, erős férfit a rozoga széken, amint kézzel-lábbal, nagy hévvel magyaráz.

- Nincs megrendelés István, ezt próbáld megérteni, és elfogadni. Ez ellen nem hatnak sem a te érveid, sem az enyémek. Vége. Érted? Vége. Ennyi volt. A cég, amelyiknek dolgoztunk, úgy húz el innen, mintha soha itt sem lett volna. Nem tudok olcsóbban szállítani, nem fizethetek nektek már ennél kevesebbet, bebuktam, nem kellek. Beruháztam az életemre, és most szórhatok szét mindent. Még magyarázkodhatok is itt, nektek, a családomnak, és mindenkinek. Mert rám fogják mondani, hogy mindig csak az orromig látok.

Kollár feje, mint a cékla, István attól félt, hogy megüti a guta. Így hát felemelte a kezét, mintegy csitításképpen, és kilépett az irodából. Most majd el kell mondania az embereknek - néhány perc múlva több száz élet hull itt cserepeire. Úgy, mint az övé, mert fogalma nem volt arról, hogy mihez fog kezdeni. Kollár fentről figyeli a kalitkából, amint megállnak a gépek, és az emberek köré gyűlnek. Fentről - ahelyett, hogy ő jött volna le. Mióta ide került, így volt ez, a főnöke nem értett az emberekhez, a munkához sem igazán, így ő lett a helyettes. A papírokkal viszont nagyon jól boldogult, alig volt segítője. Komputert hordott a nyakán, ezt mindenki elismerte. Egy adminisztrátor jött, hetente háromszor 8 órára, ebből három alkalommal egy-egy félórára behúzták a kalitkán a függönyöket, mert Kollár lökdöste odébb az íróasztalt milliméterenként Ilikével a tetején. Termetéhez viszonyítva gyors volt, mint a villám, de Ilike minden alkalommal megújulva távozott. Az már más kérdés, hogy a feleségére hogyan hatott volna, ha egyszer egy ilyen függönyös periódusban érkezik a férjéhez.

Leérve a csarnokba, az asztalához ment, és bekapcsolta a villogószirénát, ezzel jelezték a zajban, hogy valamiért le kell állniuk a gépekkel. Perceken belül csend lett, az emberek olajosan, maszatos kezükben törlőrongyokkal megindultak felé. István elmondta, amit kellett. Előbb néma csend, azután iszonyatos kiabálás következett. Leintette őket.

- Emberek, sorban, ha lehet, egy árva szót nem értek ebben a hangzavarban.- Azután legyintett idegesen a kezével - különben is mindegy már.

- Szóval ennyit ér a tudás István - mondta öblös, vastag hangon az öreg János. Nem sok volt már neki a nyugdíjig, még átképzőt is elvégzett, hogy itt megfeleljen. Egy faluban laktak valamikor, jól ismerték egymást.

- Ezért tanultál te, meg az ott fenn - mutatott Kollár búvóhelyére -, hogy végül ennyit mondjatok nekünk? Ezért érdemes volt egyetemre járnod, ha csak ennyi telik tőled. Mégis megmondanád, hogy mi a fészkes fenével foglalkoztok ti, ha még azzal sem számoltok időben, hogy mi lesz, ha egy munkának vége? Nem ma tudta meg az a nagyokos ott fenn az már biztos. Miért nem próbált meg valami más lehetőség után nézni? Én nem mondhatom nektek azt, hogy törjétek fel a betont, és csináljatok melegágyat a csarnokból. Termeljetek sárgarépát, vagy hozzatok szalmát, meg malacokat, azért tanultatok, hogy lássatok lehetőséget magatok előtt. Vagy nem? Mi lesz itt mindennel? Eladjátok, kidobjátok, széthordják az ócskavas gyűjtők? És velünk is mi lesz? Hányszor kezdjem még újra az életem, jóval túl az ötvenen?

Egyre nagyobb lett a csend, ahogy az öreg beszélni kezdett. Hallgattak rá a többiek, tisztelték. Egyszerű szakmunkás volt, de becsületes, és mindig, minden helyzetben tudta, mit kell mondani. Nem csak mondani, tudta a megoldásokat is. Sokszor húzta ki őket a csávából egy-egy ötlettel, ami felgyorsította a munkafolyamatot. Nagydarab fekete, amolyan kunos típus volt, szigorú arccal, de nemes lélekkel.

- Emberek, itt nem nagyon van már miért kiabálni. Ilyen világ ez, mi már csak magunkra’ vagyunk benne. Az onnan nem fog lejönni – mutatott ismét felfelé -, hogy megbeszélje velünk, mi legyen ezután. Beinduljunk még a gépekkel? – fordult István felé.

- Be, Jani bátyám, pár napig még van munka. Kollár két nappal előtte majd szól, ha végleg vége. Akkor kiadja a béreket, egyéb járandóságokat, meg a papírokat is. Azt mondja, még ő sem tudja, hogy mihez kezd, de ha szüksége lesz még emberekre, azt maguk közül választja majd ki. Mindenesetre, aki tud, az próbáljon máris munka után nézni, ne vesztegesse az időt. Majd érdeklődöm én is, hátha volna hely, ahová többen is átmehetnénk. Van még pár napunk. Arra kérek mindenkit, ne veszítse el a fejét.

- Na gyerünk emberek - intett az öreg a többieknek, és felnézett a „magaslesre”, tekintetével Kollárt keresve. Az viszont már nem volt ott, valószínű a hátsó lépcsőn távozott. Nem szerette a zűröket, a zavaros helyzeteket. Ha valami azzá vált körülötte, akkor kiszállt belőle. Elvágta, mint orvos a köldökzsinórt a gyermek és az anyja között. Egyedül a házassága volt kivétel, ott a felesége vágott, ő meg tudomásul vett.

Annyit már tudott - a gépeket megveszi a „multi”, és viszi magával. A csarnokot még bérbe is adhatja, jó helyen van. Vagy szétszedi, és úgy adja el, a telekkel együtt. Vesztesége, ha jól kalkulált, nem lesz a felszámolásból. Majd kitalál valamit. Addig nem élnek nagylábon. Megoldja, ezt tudta. Az emberekkel volt gondja - nagyobb háborúra számított, kicsit gyanúsnak tűnt neki ez a nagy belenyugvás. ”Mindegy, ez legyen Isti gondja” - zárta le magában a napot - „megfizetem érte”.

A csarnokban tovább folyt a munka, még gyorsabban is az átlagnál, az embereket vitte, hajtotta a düh, a gyűlölet, a főnökeik és a világ ellen. István szomorúan látta az arcokon, hogy ma sokak számára a kocsmában végződik majd a nap. Az övé és az öregé biztosan nem, azt tudta.

Meg azt is, hogy ma nem fogja megvárni az öreg barát a munka végeztével egy jó dumára az autóbusz indulásig. Mindketten tisztában voltak vele, hogy most nem volna már miről beszélni.

A műszak végén elkerülték az emberek, nem azon az ajtón mentek ki, amelyiken szoktak, hanem a műhely végénél. Az öreg zárt, és odavitte neki a kulcsot.

- Szervusz fiam - mondta azért megszokásból, és nyújtotta a kezét.

- Jó pihenést Jani bátyám - válaszolta, és megszorította a kérges kezet.

Az öreg háta, ahogy távolodott, túlontúl egyenesnek látszott, mintha minden erővel bizonyítani akarná, hogy akihez tartozik, az soha nem hajlik, legfeljebb törik. István elhomályosult szemmel nézett utána, annyira sajnálta, mintha az apja lett volna. Még pepecselt, és rakosgatott az asztalán egy darabig, várta, hogy elinduljon a munkásokat szállító busz, mire kiér a levegőre. Valami szorította a gyomrát, hányingere volt, és szakadt róla a víz. Miközben az arcát törölgette, az öreg szavai jártak a fejében, és tudta, hogy igaza van. Nem azért tanultak, hogy veszni hagyják az értékeket. Most még sincs más, csak a tehetetlenség. Mindenki csak a maga hasznát nézi, és a legrövidebb távon. Mélyeket lélegzett, hogy múljon a rosszullét, miközben elindult kifelé. Még pár nap, és nem lesz más ő sem, mint annyian már ebben az országban: munkanélküli. Hányszor lehet egy életet újra kezdeni? Talán az öreg tudta volna a választ, ha megkérdezheti tőle.

A tengert látni

A lány csak állt a homokos parton, miközben a lábát nyaldosta a végtelen halványzöld színű víz néhány apróbb hulláma. A látóhatárnak sehol sem volt vége, beleolvadt az égkékjébe, a hatalmas erejű, önelégülten terpeszkedő tenger, melyen az óriás hajó is apró bárkának tűnt. Hullámok indultak valahonnan a végtelenből, hol kimagasodva, hol visszasimulva a felszínre. Néhányuk elérte a partot, és nagyot nyújtózva a homokon, visszahúzódott a mederbe. Ezer hófehér csipkére törtek a parti sziklákon, tompa robajló hangot hallatva maguk körül. Sirályok cikáztak mindenütt, alacsonyan szállva, zajos csapatokban. A látvány maga volt a csoda, olyannyira az, hogy az első percekben képtelen lett volna szavakba formálni. Bal felől, a parti sziklán egy magányos sirály álldogált, mint egy ottfelejtett fél szív, akiért már nem jön soha senki.

Leült, a kilökődő hullámok elé játéknak, tenyerével végigsimította a vizet. Még így is érezte a hatalmas erőt és lüktetést, amely egyetlen pillanat alatt képes lenne megváltoztatni a világot. Amikor végre belépett a vízbe, átengedte magát annak a soha nem érzett ölelésnek, melyre csak egy ilyen természeti óriás képes. Most gyengéd és kedves, de a következő pillanatban már bármit megtehetne. Olyan kicsinek érezte magát, mint valaha talán még az anyaméhben, amikor nem volt semmi más, csak egy megtermékenyített pete.

Csend és nyugalom volt a lelkében, mint otthon, a szerelme ölelése utáni első pillanatban, amikor még nem volt sem a földön, sem abban a káprázatos levegő nélküli magasságban, amit az egyszerre érkezés pillanatában érzett.

A nevető, kiáltozó emberek hangját elnyelte a messziről érkező hullámok zaja, de a mozdulataikban ott volt a játék és a szabadság öröme. Az ott élőknek mindennapos volt a látvány, aki messziről jött, annak ünnep.

Az úszás után jóleső fáradtsággal süllyedt a parti homokba. A késődélutáni nap már készült a tengerbe merülni, néha szégyenlősen megbújt egy-egy felhő mögött. Amikor előkerült, széles vörös hidat épített a vízen, apró aranylóan szikrázó csillagokkal a tetején.

Amit a lelkében érzett, az maga volt a feltételek és kérdőjelek nélküli boldogság. Az igazi öröm, melynek megléte az életben néha csak pillanatokig tart, mégis mindig képes rá emlékezni az ember.

Pillanatok, melyek senki máshoz nem tartoznak, csak ahhoz, aki átéli. Senkitől sem függenek, és senkihez sem kötődnek. Nem lehet átadni, elvenni, vagy elrontani. Csak hozzátenni, mellé rakni valamit belül, amitől egésszé lesz. Hány ilyen pillanat mellett megyünk el az életben, anélkül, hogy tudatosodna bennünk - gondolta. Csak azért, mert sietünk, nem érünk rá átélni, megélni. Még velünk sincs a „most” ideje, már toljuk hátra, és várjuk a következő percet, órát, napot. Hány nap telik el, amíg végre bölcsek lehetünk, annyira bölcsek, hogy örüljünk a mának? Hány óra és perc, amíg megtanulunk befelé figyelni úgy, hogy hozzá tudjuk adni a környezetünk látványához azt a pluszt, amitől az egésszé válik? Amitől színes lesz a kép, zene a szó, és csodás dallammá fejlődik egy egyszerű muzsika.

Egész életünkben várunk valamire, sokszor talán meg sem tudjuk fogalmazni, hogy épp akkor mire. Érzésekre, tárgyakra, szakaszokra az életünkben, és meglehet, hogy elsétálunk, vagy rohanunk a legfontosabbak mellett.

Otthon majd megkérdezik: Na, milyen volt a tenger? És ő válaszol: Csodás! Végeláthatatlan és gyönyörű! Előveszi a fotókat, amelyek nem sokban különböznek a reklámokon és prospektusokon láthatóaktól. Nevető emberekkel, szerelmes párokkal, pálmafákkal, vagy anélkül. Az érzéseit nem tudja lefotózni, bár vannak, akik erre is képesek, de azok ráéreznek a másik lelkére. Úgy művészei a fotóknak, mint mások a szavaknak, az ecsetnek, vagy a ceruzának.

Enyhe szellő siklott át a homok felett, az éppen lebukó nap bevonta a hidat a tenger felett. Amikor végleg eltűnt, kicsit felerősödött a szél, nagyobb fehér tarajú hullámokat sodorva a part felé. A hatalmas víz látványa, így a szürkületben is lenyűgöző volt. Perceken belül a parti lámpák fénye lepte el a környéket, a közeli szálloda teraszán vacsorához készülődtek a vendégek.

Felvette a ruháját, közben érezte, valószínűleg kicsit sok volt a nap fényéből. Néhány helyen érzékeny volt a bőre. Kezébe fogta a papucsát, és lassan elindult a szálloda irányába. Még maradt néhány nap a csodára, a gondolatokra, hogy szavakká érhessenek benne.

Átlagos volt a forgalom a rövidke utcában, melynek mindkét oldalán üzletek sorakoztak. Az emberek sétáltak, bámészkodtak, majd betértek valamelyikbe.

A sikoly velőtrázó volt a késő őszi napsütésben, és szinte minden szem a helyet kereste azonnal, honnan érkezett. Az egyik üzlet ajtaján a fiatal lány szinte kizuhant, teste megfeszült, majd hátra ívbe meghajolt, mint egy kihúzott íj, melybe már bekészítették a nyilat. Azután hirtelen elvágódott. Feje a következő üzlet betonlépcsőjén koppant, majd azonnal vérezni kezdett. Színe elveszett a piros pulóverben, melynek az elején még ott lógott az árcédula. Mintha kimerevedett volna a kép, az emberek szinte kővé dermedtek. Nem mozdult senki, a lány sem.

Újra nyílt az üzletajtó, egy asszony rohant ki rajta sikoltozva:

- Alma, Úristen Alma!!!!! Segítség!!!!!

A lányhoz rohant, átölelte, ott a földön, hangosan zokogva. Akkor már többen meglódultak feléjük, de az asszony felemelkedett, szemében eszelős félelemmel védekezőn maga elé tartotta kinyújtott karját. Senki sem mert közelebb lépni. Leült a földre, óvatosan az ölébe emelte a lánya fejét, miközben az ő ruhája is csupa vér lett. Hirtelen sötét felhő takarta el a napot, és mint nyáron szokott, záporszerűen esni kezdett. Véres vízcsíkok indultak útjukra a járdán. Pillanatok alatt mindenki bőrig ázott.

Valahol mentő szirénázott, a hang egyre közeledett, majd megállt az út szélén. Megelevenedett a kép, ahogy a két mentős kiugrott az autóból, és a sebesülthöz sietett. Az anya néma fájdalommal a szemében tűrte, hogy lefejtsék öléből a lányát, de ő már akkor tudta, amikor még senki: halott volt.

A mentősök hosszú perceken át küzdöttek az újraélesztéssel. Senki nem mozdult a környezetükben. Végül feladták, és az akkor már néma, eszelős tekintetű anyával együtt a lányt is a mentőkocsiba tették, majd a szirénát bekapcsolva elindultak.

Ekkor már megmozdultak az emberek, mindenki tudni akarta, mi történt. Megjelent az üzlet tulajdonosa is, kulccsal a kezében, készült bezárni a külső rácsot.

- Mondja már mi történt! - szólalt meg valaki a szemtanúk közül.

- Nem akarta a piros színű kardigánt a lány. Egyre idegesebb lett, ahogyan az anyja ráadta, és igazgatta rajta. Végül már dadogott és rángatózott, majd kirohant az üzletből. A többit már látták, azt hiszem. Bezárok - tette hozzá csendesen -, nekem mára elég volt. Behúzta a rácsot, csörrent a kulcs a zárban, majd eltűnt.

A hirtelen újra bekövetkezett csendet egy idősebb nő törte meg:

- Ennyi az élet, bele lehet halni egy piros pulóverbe is.

Néhányan még dörmögtek valami olyasmit, hogy: „Minek is erőszakoskodott az anyja, ha tudta, hogy beteg”, mások meg azt: „Túl önállóak már ezek a fiatal lányok”, megint mások meg azt: „Ki a csuda gondolhatta, hogy ez lesz a vége”.

Az igazság mégis az volt, hogy mindenki meg volt szeppenve. Lehet, hogy titkon fogadalmat tettek, hogy ezután jobban vigyáznak egymásra, szeretteikre, hogy nem fognak senkivel erőszakoskodni. Lehet, hogy egy darabig az ott álldogálók közül majd nem vesz fel senki piros színű ruhadarabot, - mert eszébe jut az, amit itt látott.

Tény, hogy másnapra az üzlet kirakatából eltűnt minden, aminek piros színe volt. A vért pedig amúgy is elmosta a hirtelen jött, furcsa zápor.

Úgy érezte, összedőlt a világ, minden romokban hever, a mázsányi súlyú törmelék egyedül rá nehezedik. Nyomja, préseli bele a földbe, és képtelen minden ellenállásra.

Az orvos? Nem tudta, melyik csoportból való: a jobbikból, vagy a rosszabbikból? Végül is honnan tudni, mi a kevésbé kegyetlen: szárazon, ellentmondást nem várva közölni azt, ami nem változtatható, vagy apródonként kegyes szeretettel adagolni, hogy már soha többé semmi sem fordulhat jobbra?

- Nem akarok meghalni! – csak ez az egyetlen gondolat jutott az eszébe, ez sikongott, jajgatott, ordított legbelül. Semmi más.

- Rosszul van? – kérdezte az orvos. Hárítón intett mindkét kezével.

- Van valakije, akit ide hívhatok? – hangzott az újabb kérdés. Ő csak a mozdulatot ismételte meg a kezével, és nyomatékul a fejét is ingatni kezdte jobbra, balra.

- Gondolja át alaposan, amiről beszéltünk, azután várom vissza. Az orvos a kezét nyújtotta, de addigra ő már elindult az ajtó felé. Nem lépett vissza, nem köszönt, nem csukta be maga után az ajtókat. Egyet sem, amíg ki nem ért az utcára.

Esett, hideg, ködös kora őszi délelőtt volt. Felnézett a felhős égre, majd becsukta a szemét, és hagyta, hogy a hideg esőcseppek mossák az arcát. Átvillant az agyán, hogy odalenn, már ilyet sem érezni. Addig azonban van még pár hónapja. Fájdalmakkal, csillapítókkal, és várakozással. Arra az egy napra, amikor mindennek vége lesz. Tudta, hogy e nélkül soha semmi másra nem tud már gondolni ezután. Szeretett volna vinnyogva sírni, kétségbeesetten ordítani, megvádolni az egész világot, - az életéért. Amely ennyire igazságtalanul rövid lesz. Lehajolni az ázott földre, és onnan kikaparni, ami még járt volna neki: férjet, gyereket, családot. Napsütötte közös nyaralásokat, együtt síelést, szánkózást a hóborította hegyekben. Egy szál fehér rózsát anyák napján a gyereke kezében, sohasem volt férje szerelmét a dupla ágyon. Egy vacak filmet a düledező mozi hátsó sorában kuncogva, a szerelmével. Egy lassú táncot a következő utcabálon, valakivel összesimulva a sötétben.

Nem tudta, melyik fájdalom a nagyobb, a testi, vagy amit a lelkében érez. Egész eddigi életében azért küzdött, ami ezután következett volna. „Ezután” azonban már nincs.

Érezte, hogy valaki meglöki, de abban a pillanatban el is kapja a könyökénél.

- Bocsánat! - hallotta a szelíd hangot. Kinyitotta a szemét. Egy nagyon sápadt, sovány, beesett arcú férfit látott maga mellett.

- Innen jön, ugye? – mutatott a kórház épületére a férfi, és megpróbált valami halvány mosolyfélét varázsolni megtört arcára.

- Kérem, ne féljen tőlem, nem akarom bántani. Semmivel sem lesz jobb, ha agyonázik. Jöjjön, megiszunk egy kávét, itt az étteremben.

Egyetlen értelmes szó nem jutott az eszébe, de hagyta magát a könyökénél tartva irányítani. Benn leültek egy félreeső asztalhoz. A férfi tiszta fehér zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és megtörölgette az arcát, kicsit a haját is. Nem bánta, nem tiltakozott, még mindig képtelen volt megszólalni. Akkor is hallgatott, amikor a férfi megmondta a nevét, és elmondta azt, hogy ő is a kórházból jött ki. Látta őt maga előtt menni -, féltette, azért ment utána. Míg a meleg kávét kortyolgatták, hallgatta a férfi kedvesen nyugtatónak szánt szavait.

- Aki ilyen helyre egyedül jön, annak nincs senkije. Higgye el, ez talán jobb is így, mert aki szeret bennünket, annak jobban fájna. A végén pedig ő marad egyedül. Bár így sem jó, ha senki nincs, mert nehezen oldódik a kezdeti dermedtség, ilyenkor jó lenne beszélni valakivel. Csak megkérdezni, hogy: -mondd, miért pont én? És teljesen mindegy lenne, hogy mit válaszol, csak jó volna hallani a hangját. A nagy fájdalmak, a halál, magányos érzés, oda senki nem tud igazán követni, de jó a tudat, hogy legalább ott van valaki a közelben.

Csak az első időszak a nehéz, amíg megértjük, hogy tényleg vége. Az elején még felvennénk a harcot bármivel és bárkivel. Küzdenénk, úgy hisszük, elviselnénk mindent, csak mi kerüljünk ki győztesen. Görcsösen kapaszkodunk ebbe az egy életünkbe, ami megadatott, ragaszkodunk, bármi áron. Úgy érezzük, elvesznek valamit tőlünk, ami nekünk is járna, úgy, mint bárki másnak, aki végig élheti.

Később elfáradunk, fogy az erő, és ezzel egyenes arányban nőnek az elviselhetetlen kínok. Előbb jön a belenyugvás: jöjjön, aminek jönnie kell, már nem hadakozunk. Végül felfoghatjuk úgy is: van módunk egy ideig még elviselni az életet. A szebb napok ajándéknak tűnnek most itt a földön, Isten szép ege alatt. Akkor is, ha éppen így esik, mint most. Bár, ha kinéz az ablakon, látni fogja, hogy próbálkozik már a napfény a felhők között.

A férfi elhallgatott, ő pedig az ablakra nézett. Már tudott gondolkodni. Ha gyerek és család nem is, talán egy film lehet még a rozoga moziban. Egy tánc az utcabálon. Ők ketten még elkísérhetik egymást egy darabig, az utolsó úton.

Kisütött a nap.

- Sétálunk egyet? – kérdezte a férfi.

- Semmi más dolgunk nincs - válaszolta csendesen -, azután hozzátette - köszönöm!

Sűrű, nehéz köd ül a gyógyvizéről elhíresült, dombok közé szorult bükki falucskára. Bár a nyár utolsó napjait számláljuk, birkózik a hűvös reggellel a felkelni készülő nap. A párában nehezen bontja magáról a szürkeséget a dombra épült fehérre meszelt, piros cseréptetős katolikus templom, melyben hirtelen megszólal a harang. Először lustán, erőteljesen, majd gyengén elhalkulón. Még nem látni a köré épült temető fehérlő síremlékeit az öreg fák között, de az egyre erősödő nap fényében, majd elrendeződik a táj.

Tegnap még 30 fok volt, ma már arra ébredtünk, mintha megérkezett volna az ősz. Az éjjel dörgött és villámlott, szakadt az eső, „mintha dézsából öntenék”. Az éjszaka rémítő fényekkel megszaggatott sötétjében reménytelennek tűnt a mai reggel. Azután mégis győzedelmeskedett az örök éltető, ez a melengető, simogató, biztató fény ott odafenn. Lassan csillogni kezdenek a fák levelein megülő esőcseppek - mint ezernyi színes gyöngy a lustán nyújtózkodó faágak lombjai között.

Az udvarban kitartóan kergeti a kiválasztott tyúkot a nagy vörös kakas, majd kukorékol néhány messze hangzót, válaszra késztetve ezzel a környékbeli társait. Előkerül „Cici”, a fiatal bakmacska éjjeli körútjáról és várja a ház asszonyát, aki majd enni ad neki. Szeretném megsimogatni, de riadtan megfutamodik. Nem ismer.

Később megérkezik Margit néni a tejjel, Aranka, a lánya üveget mos. Ma szilvalekvárt főzünk. A gyermekkor előbújó izgalmával öntözöm az edényekből a tegnap ledarált szilvát az üstbe, és úgy kevergetem ott, míg forrni nem kezd, mint aki csodát fog látni.

Beszélgetünk Arankával, amíg felváltva mozgatjuk a derékszögű kavarót, mely lehetővé teszi, hogy elég messzire kerüljünk a pöfögő, fröcskölő finomságtól. Sikítok néhányat, amikor mégis eltalál egy – egy „lövedék”, majd gyorsan lenyalogatom a kezemről a váratlan adományt, és közlöm, hogy: ez egyre finomabb.

Benn a konyhában 80 éves örökmozgó édesanyja számolatlanul süti a palacsintákat, melyeket a munka végeztével frissen főtt szilvalekvárral fogunk „betakarítani”.

Délre jár a nap az égen, mire egyre sűrűsödik és fogy az üstben a lekvárszerű massza, egy késsel kapargatjuk az oldalát, hogy ne égjen rá. Ez már valódi kóstolgatás. Végül kijön Margit néni, és kimondja a régen várt szót: „Jó”. Én még kavargatok, miközben Aranka üvegekbe tölti, majd leköti a tetejét, végül kosárba rakjuk, és jól betakarjuk. Ez a dunszt, itt fog kihűlni.

A palacsinta nagyon finom a kimaradt lekvárral, mire végzünk az evéssel, alig marad pár darab.

Újra eszembe jut régi otthonom, a nagyanyám, az üst, a lekvár, a tyúkudvar, a kert végében kezdődő búzamező. A szomszéd pék kemencéjében sütött nagy kerek kenyér illata, a hatalmas szőlőfürtök, és a leszedett sárgabarack a fateknőben. A falut járó egyetlen cséplőgép a mezítlábas gyermekhaddal a nyomában.

A következő nap újabb meglepetés vár, igazi kézzel nyújtott rétes, almás-krumplis, és túrós, meg mákos. Margit néni keze alatt engedelmesen nyúlik asztalnyit a tészta, sőt még azon is túl. Vékony, mint a hártya, és tudom, hogy az ő generációjával majd elmúlik ez is. Marad a gyári réteslap, ami semmiben sem hasonlít már ehhez, amiben benne van a készítő öröme, a néző csodálata, talán attól olyan finom az íze.

Esténként beszélgetünk, egy régi világról, ahol a háború miatt az apa már nem is láthatta megszületett lányát. Margit néni magára maradva harcolt az élettel naponta lányáért és önmagáért. Soha többé nem ment férjhez, ez után az alig házasság után, melyben éppen csak beteljesedett egy szerelem, és máris vége volt. Elvágta egy értelmetlen puskalövés, mely megtörténhetett volna fordítva is, a másik lövészárokban, egy másik katonával. Tíz nap telik el úgy, hogy a televízió közelébe sem jutok, nincs számítógép, még rádió sem, sőt esténként úgy fekszem le, hogy már nem is kapcsolok villanyt. És mindezt észre sem veszem.

A testemet a gyógyvíz, a lelkemet az ottani világ keríti az újjászületés közelébe. Itt sohasem voltak gyárak, az emberek a földből és a vízből éltek. Ízes, magyaros tájszólással beszélnek, tisztaszívűek, és vendégszeretők. Vasárnaponként templomba járnak, imádkoznak azokért is, akik körülötte fekszenek örök nyugalomban. Meg talán értünk is, akiket néhány hétre, évről évre házaikba fogadnak, mint egy tévelygő, rohanásból betérő családtagot.