Kustra Ferenc József:

Katonalevél a Don kanyarból!

Menetel a katona, egyre távolabb az otthona,

Hazamenetelni nem lehet… Talán csak koporsóba.

Szeretett feleségem és édesanyám, gyerekeim!

Januárban mondták, hogy leváltanak minket,

És kapunk ellátmánynak nem tetves inget.

Lehet, hogy holnap már nem leszek a lövészárokba,

S pár nap múlva meg fölszállok, a hazai vonatra!

Tudom, Te, édesanyám, meg a gyerekek otthon nagyon vártok,

És hazamenjek ez a leghőbb kívánságom… s Ti kívánságtok.

Szólnék én hozzátok,

Csókolnám az orcátok,

Rátok zúdítanám szeretetem,

Élném veletek, boldogan életem.

Mi van veletek, hogy éltek, van mit ennetek?

A gyerekek az iskolába rendesen mennek?

Édesanyám, a tehén, meg a ló megvan-e még?

És a learatott termésből nektek van-e elég?

Otthon, most mekkora a hó?

Ángyoméknál kehes a pejkó?

A gyerek, ha megy iskolába, legyen meleg a lába,

Ha beteg lesz… nem lesz pénzetek orvosságra.

Ma van január tizenegyedike, számolom a napokat,

És így még egy napig aggódva figyelem a hangokat,

Mik az oroszok felől jőnek, ide hallatszanak

És itt-ott mellettünk még aknák is, robbannak!

Szemem, kicsit most is könnyes, nézek hazafelé,

Ha aknasüvítést hallok, a lelkem hideg lelé.

Tegnap eltűnt a Botos Józsi, a nagygazda fia,

Egy akna erre süvített és pont telibe találta…

Ma reggel a Pista barátom élet nélkül maradt,

Mert felállt a távcsövével, és élte megszakadt…

Jó lenne, ha volna varázslat, én hazarepülnék,

Hozzátok… én ide vissza nem kívánkoznék.

Remélem e levelem után, hamar ölellek benneteket,

És csókolhatom az engem nagyon váró kezeteket…

Szólnék én még hozzátok, de nincsen már hangom,

Fegyverropogásban, csak motyogok fennhangon.

Itt a hóban a halál pokoli mosolya, mi sokakat elkábít,

És ha ránk villantja, akkor gonoszul, sokakat elcsábít.

Én majd igyekszem neki ellenállni, nem visszamosolyogni,

Ezt inkább nektek hagyom, és rátok fogok mosolyogni…

A vég, - figyelem, közeleg -, látom én!

De ez, amit a legkevésbé szeretnék én!

Inkább otthon csókot lobbantanék az ajkadon,

Eldőlnénk közben… a konyhai pamlagon…

Várom már a tiszta inget, meg az otthont,

Élet, remélem ezen a fronton, ide, átront…

Vágyok utánatok kedveskéim,

Majd mesélek, a család estéin…

A baka, fiú, a férj, az apa,

Kit nagyon… nagyon várjatok haza:

Szerencsés Pista.

Menetelne a katona, menetelnie… már nincs hova.

Viszik már a koporsóba, neki más… ez az otthona…

Levél üzenet…

Versben és eredeti Basho féle haikuban…

Üzenek nektek... túlvilágról,

Az avar rothadó aljáról…

*

Rothadó illat

Száll mezőn, csiklandozva.

Tar cseresznyefa.

*

Többen is össze vagyunk már taposva,

Most ránk lépett egy hízott disznó talpa.

*

Talp alatti lét

Csökkenti aktivitást.

Lesz majd új élet.

*

Olyan kicsike voltam én,

Szüleimet sajnálom én,

Őket tavaly leverték a dióverő karóval,

Aztán elmentek a füst alakú légi hajóval.

*

Diófa lombja

Sárgulva, elbúcsúzik.

Reggel, dér lepi

*

Testvéreim is itt vannak velem valahol,

De elvesztettük egymást, míg szálltunk a fáról.

*

Vérpiros levél

Üde színfolt, múlásban.

Eredményt nem hoz.

*

A révész meg csak átengedett a légen,

Öreg már ő is, baksist nem kért, mint régen.

*

Tangozó levél,

Szerelmetesen? Mélybe…

Visszaút nincsen.

*

Beködölt szívvel megyünk lefele a szivárványos avarba,

Mily’ szép is lenne, ha nem az utolsó volna az életútba.

*

Elfárad, rőtes

Levél, már aludni tér.

Alá hintázás.

*

Felettünk, porzó ködhomály látszik a csillagfényben,

Mi meg csak egyre jobban múlunk a lidérces éjben.

*

Szomorkás múlás,

Felhők alatt, terjedőn.

Álom, táncot rop.

*

Kilesek, látom fent vonuló, károgó varjú hadakat,

Úgy tűnik, hogy az Isten másképp bírálja el madarakat.

*

Vándormadarak

Sehol laknak. Utazók.

Ahol idő jobb.

*

A szél kacskaringósan szaladgál felettünk,

És ez már sok! Fájva fázik a fonnyadt testünk.

*

Krizantém csokrok,

Még élnek, virágoznak.

Elmúló világ.

*

Testeinkre az elmúlás vég-palástja terül,

Életelőadásnak vége, függöny belendül.

*

Aranyszín levél,

Keveredik fonnyadttal.

Közös elmúlás.

*

Felettünk szomorúan táncol egy fűz,

Álmokat belőle, szél messzire űz…

*

Álmok elúsznak,

Természet, aludni megy.

Élet is lejár…

*

Temetőben megújhodást várva, zörgő csontváz ül egyedül,

De neki már csak a múlt zenekara, nyekeregve hegedül.

*

Holtaknak hangját

Hordja a megvadult szél.

Reggel, ködpára.

Vecsés, 2015. november 3.

Kustra Ferenc József

Szomorkás tél elő…

Szomorkás tél előben búsan szitál az eső,

Csak lassan hullik... tudjuk, lesz ő még havas eső!

Most minden szürke, ködös, felhővel borított a táj

Hogy elmúlt meleg napfény, a színek… mindenkinek fáj.

A tél elő, még nyálkás, sűrű ködöt is kipipál,

Lassan csontvázak a fák, ez mi majd tájat, tipizál.

Az eső áztatta vastag avar immár nem zizzen,

A múlt őszi táj sokszínűsége benne már nincsen.

Lassan közeledni fog a sírmárvány hidege,

Ha nincs jó kabátunk, átölel… hideglelése.

Sírokat is belepi majd a hó, mécsest gyújtani nem lehet,

De addig halottak napján temetőben gyújtunk egyet-egyet.

Szeretteink ott laknak... hideg sírban így kapnak kis meleget.

Meglátogatjuk őket, mit otthagyunk… gondolatunk s szeretet.

Járhatunk bármerre, csinálhatunk bármit, de akit szerettünk

Nekünk hiányzik… jobb híján szeretettel őrzi őt a szívünk.

Kedves halottunk! Bízzunk, hogy föntről őrzi ő léptünk,

Ha ő már nincs velünk, legalább ennyi legyen nékünk.

Valaha éltek álmodoztak, cipelték… tán’ a keresztet,

De, hogy itt legyenek, erre nem adhatnak be keresetet.

Mi meg itt maradtunk, lehet egyedül,

De nem gondolunk rájuk szenvtelenül.

Temetőben, az ódon kovácsoltvas kapu nyikordul,

Jönnek mások is, megyünk be együtt… van ki családostul.

Legyünk kicsit együtt elhunytakkal, legalább lélekben,

Mi jövünk el hozzájuk… Ők már itt laknak a sírkertben.

Amerre nézünk, mindenfelé mécsesek tengere árad…

Múló idő a sírokra mohabársony terítőt ráad.

A szomorkás tél előben búsan szitál az eső.

Hidegben majd elvásunk, ha zúdul ránk havas eső!

Vecsés, 2013. október 22.

Kustra Ferenc József

Ködtől sikamlós avarban lépkedünk

Ködtől sikamlós avarban lépkedünk a temetőben,

Virágot, mécsest viszünk örök, nem múló szeretetben.

Milliónyi mécses világítja ódon temető utat,

Megyünk előre szemünk a szerettünk sírja után kutat.

A sorsunk úgy akarta, hogy ne sűrűn járjunk itt,

Pedig tán' jó lenne többször is jönni egy kicsit.

Őseinkkel, úgy spirituálisan tartani kapcsolatot,

Ülve kispadon, merengeni, érezni szív parancsolatot.

Most elsején is kimegyünk és bár tudom, oly' sokan lesznek,

De szeretett halottaink minket úgy várva epekednek.

Viszünk majd mécseseket, az lesz, az örök szeretet lángja

És virágokat, koszorúkat teszünk sírok fejfájára.

A halottak napján, pisszegve zajong a síri csend.

A mécsesek máglyáján, csend... a halottak napi rend.

A szomorúság palástja ráfeszül a környékre,

Itt kell érezni, most legfontosabb az ember hite.

Kispadon majd ücsörgünk, beszélgetve a régmúltba révedünk,

Így majd előjönnek az örökre szép emlékek, ez örömünk.

Idézzük pillanatokat, történéseket, anekdotázunk,

Szólunk közbe őseinkhez, és átéljük saját gyarlóságunk.

Itt szinte hűvös a csend és mélységes a síri nyugalom,

A sírotok a testeteknek az örök börtönnyugalom.

Friss krizantémok, virágok, gyertyák sokaságának

Az emlékezés márványokba vésett fájdalmának,

E tömegnyi hozzátartozó nem tud ellenállni,

Mindenki sír, zokog, emlékezik, nem tud leállni.

Vedd észre, ahogy itt ülsz, a múltad jelez itt Neked...

Éld át szeretettel, vedd észre, ez belső érzésed.

Feltörik a fájdalom lelkünkbe és könnyeket elsírunk...

Majd nekünk is eljön az idő, amikor itt lesz... a sírunk.

Vecsés, 2013. október. 24.

Kustra Ferenc József

Aki egyszer toll percegtetőnek beáll

Aki egyszer toll percegtetőnek beáll,

Annak a nyugalma, örökre tovaszáll…

Estéit, gyertya halvány fényénél tölti,

Lúdtollát, elgondolkodva… sercegteti.

Aztán, mire a papirusz tele lesz,

A szálgyertyából, szétfolyt, amorf csonk lesz!

Az agyonkoptatott ceruza csonkját markolva,

Lassan, bénul a kéz, mi a gondolat hiánya…

A ceruza, ha volna hegye, még leírná,

De a lélek, azt, akkor is örökre fájná…

Papiruszba vésett igazságok,

Csak zúgnak a szélben, mint platánok,

És a régmúlt, halott emlékei…

Olyan már nincs, kinek elmeséli…

Kicsit leültem, írás közben elszunnyadoztam...

Mire ébredtem, gyertyám leégett… konstatáltam.

Vecsés, 2015. február 12.

Kustra Ferenc József