Az éberség emléke

Hen panta einai. Egy vagyok ezzel a hegyek közé duzzasztott, hatalmas tömegű apeironnal. Egy vagyok a 25 méteres mélységgel, amellyel a felszínről, úszás közben szembe nézek, valahányszor tempózás után, hosszan kinyúlok a vízen és halszerűen haladok előre. Tagjaimban, szerveimben, csont és vérsejtjeimben és tudattalanomba hatol a kékes- zöldes ős szubsztancia, posedidoni éberséget idézve belém ömlik és szétárad sejtjeimben az egység-fluidum. Valahányszor elérem az átló szerinti közép sávot, megállok az úszásban és akárcsak most is, a hátamra fekve, a felszínen lebegek miközben a hátamban érezve a 25 méteres mélységet.

Ez az éberség mámora. A gyönyör, ahogy egynek érzem magam az alattam húzódó tudattalan mélységgel s a felszínen a napsugarak által világított - melegített víztükörrel. Ma nem esik a tó fölött az eső, és ezért a nap átragyog a kárpát-tájon és ilyenkor nem csak a víz őselemével lehetek egy, hanem a vízzel együtt a tűzzel, a földdel és a levegővel is. Ezáltal, az anyagban dolgozó tudatom egységben van a természetet szülő ősszubsztancia alapelemeivel.

Ahogy megláttam, megszerettem ezt a hargitai patakokból duzzasztott tavat, ezt a két hegyoldalról beömlő esővíznek a befogásával létrejött, a mélyben a beömlő patakok sodrása által, a felszínen viszont a hegyi szelek által mozgatott állóvizet, amelynek az átló szerinti és órákig tartó többszörös átúszása által, negyven nyolc évesen sikerült legyőznöm minden maradék gyávaságomat és halálfélelmemet. De nem csak a halálfélelmet és a maradék gyávaság-foszlányokat sikerült legyőznöm e hatalmas víztömegben átlósan úszkálva, hanem elsősorban a negatív gondolat- és képzetalkotásra való hajlamomat is, és ezzel együtt, a tudattalan gyűlölködésre: a csendes neheztelésre való önkéntelen késztetéseimet is sikerült feloldanom ebben, a többszöri a halál közeli tudat-állapot által létrehozott éberségben. Abban a helyzetben és állapotban ugyanis, amikor kilométernyire van tőled mindkét part és alattad a tátongó mélység, ha nem is leszel hívő, de legalább babonás igen. És nem mered megengedni magadnak, nem csak a gyűlölködés és a negatív képzet-alkotásnak a luxusát, de még a leheletnyi sors-neheztelések luxusát sem: az emlékeid mélyéről felbukkanó és a benned korábbról (esetleg születésed óta) lappangó negatív és romboló vágyak, sötét gondolatok és képzetek fenntartásának, azok árnyalásának és átélésének a luxusát sem. - Ezt a mágikus feszültséget nevezik az alkimisták a kiégetés műveletének.

Persze, nem mindig és nem minden nap vágok neki a tó átló menti átúszásának, hogy ebbe, az életveszély-tudat által biztosított, mágikus éberségbe kerüljek. Van, amikor csak száz, vagy kétszáz méternyit úszok a tó közepe felé és ott hanyatt fekve a vízen, fülemben a víz csendjével és szememben a zöld hegyormok által szegélyezett kék ég-űrrel, vagy a milliméteres résnyire behúzott szempilláim között besütő napsugarak színes panoptikum-látványával élem át a Neptunuszi egységet. Ilyenkor, mint most is, minden sejtemben és sejtelmemben érzem, hogy egy vagyok az elemekkel és ugyanakkor egyek bennem és általam az őselemek. Hogy egy vagyok a Teremtővel és ezáltal az egység-élmény által, a teremtő is egyé válik bennem és általam a teremtéssel. Milyen egyszerű mindez: ebből az éber egység-élményből, ebből a kábulattól mentes józan mámorból hiányzik minden hétköznapi ellenségkép, minden földhöz ragadt dogma, minden feszültség-okozó érdekképzet. Ez a mennyei boldogság. Ez az éberség boldogsága.

De mondom, ezt az élményt, mint most is, csak akkor élem át a legmélyebben, akkor azonosulok teljesség boldogságával, amikor a tó közepén hátamra fekszem a vízen és így, hátamban és tarkómban a tó mélységével és szívemben a föld és a lét központjával, a füleimmel is a vízbe merülten: mindössze a víz csöndjét észlelve, szemhéjam alatt a bárányfelhős ég-űr látványának emlékével egyfajta személytelen tudattal lebegek a határtalanságban.

Arra eszmélek, hogy enyhén fázik a tizenkét évvel korábban még vese, hólyag és dülmirigy gyulladások által gyötört medencém és a deréktájéki hátrészem. Hasamra fordulok és miután néhány derékmelegítő bálna-csavart produkálok, megkeresem az induláskor felvett irányt és ugyancsak a felmelegedés érdekében erős tempóban úszok száz méternyit, majd a több levegőhöz jutás érdekében, a visszafordulok a hátamra és így, hátúszásban folytatom az utat tovább, háttal a menetiránynak miközben a szempilláimra ragadó vízcseppek által felbontott napsugarak szivárványszínű kaleidoszkópjában gyönyörködök. Az enyhe megfázástól az jut az eszembe, hogy ezelőtt tíz évvel még egy vesemelegítő gyanánt használt, a két végénél összevarrt nyaksállal a derekamon aludtam a sátorban a Zetelaki éghajlatnál sokkal melegebb Besenyői tó partján. Sőt: annak ellenére, hogy a Besenyői tó nem volt olyan hosszú, legalábbis nem annyira hosszú mint ez, a gát mellett száradó csónakoktól - ahonnan indulni szoktam – felúszni a Külüllőnek, vagy a Sikaszó pataknak a beömléséig, Besenyőn még nem jutott volna eszembe az átlós átúszás megkísérlése. És mire mindezt végig pergettem az emlékeimben és a gondolataimban, nem csak azon kapok észbe, hogy - mivel számomra egyelőre megmagyarázhatatlan okokból hátúszás közben erősebben - vagy helyesebben(?) húzok a bal karommal, annak ellenére, hogy jobb kezű vagyok - elég jól eltértem a menetiránytól, de a tó közepét is számottevően elhagytam. Jó lesz tehát arccal a menetiránynak fordulva, a sikaszói ágnak az országút felőli oldalát megcélozni, hogy majd a déli oldalnak a mentén ússzak fel a torkolat előtti tisztásig, ahol nem állnak ki, az elárasztott erdőt jelző facsonkok vízből és ahol a nálam gyakorlatibb eszű személyek melegednek a tűző napfényben. Persze, hogy egy kicsit irigylem őket, miközben biztos vagyok abban, hogy ők, amennyiben napozás közben a tó felé fordulva, észre is veszik a hatalmas víztükör nyugalmát megbontó fejemet, most egyáltalán nem irigyelnek engem. És erről az este alaposan kielemzett irigység kérdése jut az eszembe....

Szóval, az irigység pontosan olyan negatív információt szétsugárzó erőteret hoz létre bennünk és körülöttünk, mint az aggodalom, vagy a sajnálat és akárcsak az aggodalom esetében, amikor azt a (reálisan, vagy csak képzeletben) ránk leselkedő negatívnak, veszélyesnek, vagy kellemetlennek képzelt élethelyzetet, amit el szeretnénk kerülni, vagy amitől meg szeretnénk szabadulni valósággal beidézzük az életünkbe az aggodalmaskodás szellemével, az irigység negatív ereje még inkább lehetetlenné teszi a mástól elkívánt tárgy megszerzését, élethelyzet elérését, vagy személyekkel (mások szeretőjével, férjével, feleségével barátjával), vagy azokkal egyenértékű személyekkel való szoros (szeretői, élettársi, baráti) viszony létrehozását. Sőt, ha furfangos mesterkedések következményeként (csalással, korrupcióval, hízelgéssel, stb.) el is érnénk az irigyelt tárgy birtoklását, vagy az irigyelt lét-állapotot, az sokkal több boldogtalanságot fog okozni, mint amennyi boldogság elérését véltük elérni az irigység perceiben, óráiban és napjaiban. Miközben mindezt, normál tempó közben végigpergetem az agyamon, a sikaszói ágnak a tóba való torkolatához, a tóval való eggyé olvadásának a képzeletbeli vonalához érek és ezt abból is érzem, hogy a víz néhány fokkal melegebbé, bocsánat langyosabbá válik. Ideje is, mert a tó közepi misztikus élményeket követő éberség vesztések közben és a víz-meditáció utáni erőltetett tempózást követő fáradság hullámok alatt, a tudattalanomból egyre gyakrabban feltörekvő félelem érzetek kezdtek fárasztani lelkileg.

De, amint testemmel a déli ág meleg áramlatait megérzem és azt is tudomásul veszem, hogy túl vagyok a nehezén, a lelkem is ellazul és mellúszásban nyugodtan betempózok a sikaszói ágba, a déli parttal egy vonalban, száz méteres távolságban, hogy a halak lelki nyugalmára oly érzékeny, vodkázó - szivarazó pecázók kedély állapotát ne zavarjam. Így haladok kitartóan a torkolat előtti tisztás irányába. Ez már csak kitartási próba, minden misztikus élményt nélkülöző, egészég-erősítő harci tett. Arra viszont jó e három kilométeres veszély-próbát követő partközeli, ütemes légzésbe szőtt tüdő- és szív tisztítás, hogy a tó közepén szerzett, teremtményi – teremtői lét közötti kiegyenlítődési élmény, a csontsejtjeim memória-raktárába simuljon épen és kitörölhetetlenül mindörökre.

Ulisszesz

Hazatérek: már semmi nem köt a fontoskodás oltárához.

A szabadság nem káprázat és nem eszme-harc a nagy seholnak torlaszain,

hanem októberi tudás-szeretet. Isten anyaöle és anyahüvelye: szabad örvény,

szabad szakadék, amelyben minden kockázatot magamra vállalva,

egyedül és tudatosan hatolok előre. Mindent magamra vállalok tehát.

Az ellenség itt én vagyok: Én, az anyag-anyaölbe szédült káprázatok régi foglya,

akinek folyton "egyedül kell kiinnia a keserűség méregpoharát".

Magamra vállalom e nagyarányú szeretet-örvénylő felelősség-drámát.

Ezen kívül nem létezik semmiféle kijózanodás. Magamra vállalom a bűnt,

a mérgeket, a kegyetlenség vétkét, a nyüzsgés savát, a gonosz gondolatok

és a fontolatlan tettek hazatérő árnyát, mert e nélkül nem érhet bőrömhöz

a fény-meleg, az enyhülés, a derű, a nyugalom, a szeretet almája

és igazából nem érhet az értelmemhez semmiféle ébredés.

Nem bántom a reményosztó szédülteket.

Nem bántom a napi gyötrést személytelen hatalmakra kenő költő nagytatákat,

ahogy nem bántom a hamiskártyás gazdagokat és a politikus nagybácsikat sem.

A túlvilágon felébredhetnek. És nem bántom az Isten első akarata ellen fogamzásgátlókkal védekezve-imádkozó nőket, és nem a templom - panaszfalra buzgón jegyzetelő, nyugdíj-nagymamákat. Ők is megkapják majd mindazt, amire vágynak: megpihennek, vagy tovább örvénylenek a nyugdíj osztó, önkényes Istenük húsfaló-ágyának túlvilági káprázatában.

Az én vezérem befelé vezérel.

Nem érdekel semmiféle szent háború,

ahogy nem érdekel semmiféle érdek-templom, csoport-isten, vagy magán-isten,

de befelé vonz az isteni ködökön túlról hívó fénylő szabad értelem.

Értem a vízválasztó szó hatalmát, értem a taszítás tőrvényét

és értem mindazt ami a színes hangulat-ködökhöz kötve létet lékel.

Szerelmes szobámba az éberség áldása véres motorzajjal a fényhullámok piheszárnyán érkezett. Én vagyok már szülőlelkemben

a nagyhatású kitartás békéje, amelyben lágyan dúdolom és hallgatom az első éneket.

A bölcsek köve,

Avagy a lótuszkehely közepében ragyogó ékszer csodálatos álma

Az örök kezdettől bennem van az éberség boldogsága és én az öröklét boldog ragyogása vagyok, mert én vagyok az isteni Én határtalan világossága, és én vagyok az örök osztódó-sokszorozás csodálatos álma, amiként én vagyok az élet-forrás világokat szülő alanya és tárgya, és e pulzáló ragyogásban én keltem a határtalan teremtés-vágyamat újra és újra, hogy ragyogjon örökké az ős-boldogság és lehessen örök fény-árama a létezést szülő öröm-fakadásnak.

Én vagyok, aki ebben az ős- boldogságban ragyogok, és én e boldogság határtalan ragyogása vagyok. És e ragyogás boldogsága a mágikus szeretet-magomban él és a fénymag-tudatomban a teremtői vágyam boldogul: Ő, az Én, és Ő a külső és a belső nyugalom-erény, amiben az örök-szeretet a tejuton áramolva lüktet, és amiben én önmagam vagyok a kezdet és a vég, mert én az isteni magomban a teremtést életre-szerető nyugalmas rajongása vagyok a megváltásra született életnek.

A derűs bolondságban lakozó öröklét-tudatom az, az életforrás ami, örökkévalón és mindenhatóan az egyetemes egységben buzogva anyagot és életet teremtve, lüktetőn felragyog. Ez, a teremtőn ragyogó, nyugalmas Én-tudat az Én-boldogságban van és ez a Boldogság a határtalan öröklétnek az önmagát tápláló teremtő magjában van. Tehát én is a teremtő-megváltó őserő magjában vagyok és a teremtő én is Én vagyok. Mert mindig az örök teremtésben él az, aki örökkévalón Én vagyok. Az örök boldogságban lakozó Én hozza létre folyamatosan a boldog öntudathoz szükséges életet és az áldott életet, amelynek a fény-szerelme mindent ami volt van és lesz, a létben és az anyagban is, örökre egybefog.

A megváltás a boldogságért van és a teremtés a megváltásért van. Minden anyagi és anyagtalan boldogság feltételt és boldogság kelléket tehát, az abszolút Boldogság hoz létre bennem és velem. Ezért az Istenen kívül, az egyetlen Én-en kívül, nincs semmi más a teremtésben, nem létezik semmi, és senki olyan, mint, amitől, és akitől félni kellene, olyan erő, hatalom, vagy lény, vagy másik Én, aki nem ebben az egyetlen ősi boldogságban van, és ami egy másik létezésben lenne, és akire, még annál is kevesebbet, de haragudni kéne. Nincs, mert nem lehet ilyen más-isten, tehát ellenség sem létezik, sem kint, sem idebent. Haragudni magamra, a magomra, a ragyogva teremtő boldog önmagomra? Tehát a szeretetre? Vagy a szeretetet Boldogsággá változtató a fényre? Az egyetlen valós értelemre? Az egyetlen szeretet-magomra, aki Én vagyok az örök létezésben, vagy, a boldogságot szeretetté szelídítő határtalan fényben…, arra haragudni? Nem lehet. Amit lehet, az a boldogság ragyogásának és a ragyogó boldogságnak az örök és folytonos átélése, az arany öntudatom határtalan megszülése és átélése, úgy kint, mint idebent.

Kozma Szilárd:

A labirintus kijárata

Csecsemő mivolta ellenére, máris teljes jogú családtaggá nőtte ki magát a hét hónapos második eposzunk: a dédnagyapám által faragott szobaszekrény előtt a magzat burkát az utolsó pillanatig magán tartó, majd azt egy életerős

nyomulással szétpattintva, rakétaként a tenyeremben landoló Etelka. A Csíkszentkirály fölötti Bakó Nyaka nevű erdő tisztásán született, négy éves nővére: Medárda által kommentált egyetemes jelentésű gőgicséléseit az író-mondataim pötyögtetése közben fél füllel hallgatva, elszégyellem magam, amiért ahelyett, hogy Etelka ősi hangjait figyelve, fejteném meg a lét mélyhangú értelmét, és ahelyett, hogy az iskolai évek alatt belém tömött és a felnőtti harminc évem alatt is kísértő, az élet csődjét hirdető modern költők, írók és önmagukat bölcsnek tudó filozófusok - lásd a híres nyolcvan éves Bohumil Harbalnak a szállodaszobája ablakából végre hajtott öngyilkos ugrását, amit én hét évvel korábban tisztán megálmodtam! - steril gondolatait vallatnám. Jól tudom, hogy én is, a véremben ezekkel a civilizált írói vírusokkal fertőzötten élek, de Hamvastól már megtanultam, hogy az életnek - akár az irodalomnak - nincs esztétikai értelme: mindkettő

azért van, hogy azokat valaminek, ami náluk sokkal többet jelent, meg tanuljam feláldozni.

Nem csak a két gyermekem miatt, hanem az élet értelmének az általam tovább fejlesztett gondolata miatt is, természetes számomra, hogy az ágyban és párnák közt történő távozásom utolsó percéig, ez éber megismerési - kiegyenlítődési törekvések közben, ennek, az életnél és az irodalomnál magasabb cél megvalósítása érdekében, nem csak jól hangzó mondatokban, hanem ténylegesen is őrizzem meg a végre egészségessé vált - az egész lét befogadását célzó

- életemet.

Hiába hirdették meg az esőerdők, a növény és az állat faj pusztulásához vezető globális lehetőségek paradicsomát a múlt századi liberálisok - hogy most, a mélyebb talajrétegekben élő mikroorganizmusok évről évre történő kiveszése által felvillantott apokaliptikus képzetek sorolásától eltekintsek - és hiába álmodott polgárjogot és jobb létet a dolgos kezű termelő-fogyasztó munkások számára a Duna hullámait nézve a rakodóparton merengő József Attila, mert az Uránuszi szellem által manipulált nyugtalan költőink tragikus halált szenvedtek mielőtt Csontváry Cédrusához elzarándokolhattak volna, és az öngyilkossá vált József Attila is, a poklok démonait szabadította saját magára és a csalódott szerelmesekre a Nagyon fáj című versével. Miféle példával szolgál ma a számában egyre jobban sorvadó nemzetnek, Az élet él és élni akar című verset költő, de büszke Nyilasi mellkasát szörnyű betegségek otthonává dagasztó, majd csendben kimúlt Ady Endre példája? Jobb lenne, ha többé eszembesem jutna - de mégis mindig eszembe jut, mert az Ady vírus nekem is itt bujkál a magyar írói véremben, akárcsak az agyamban a hízelgőit dicsérgető, biszexuális Faludy György és a többi, általam követni egyáltalán nem óhajtott „néma, költő” példaképe. Akárcsak az újabb, és egyre kevesebb számú és még kevesebb gyermeket nemző és még több magzatot már az anyák méhében kiirtó, kora kamasz korban öngyilkosságot fontolgató, depressziós nemzeti ifjúságnak a kötelező magyar irodalom- tananyaga.

Hogy miért jut eszembe az öngyilkos költőink és az anyagi jólét felé - ahogy a kábultak nevezik: az európai egészséges létbiztonság felé - iparkodó, örök elégedetlen magyar nemzetnek a sorvadása, az Etelka egyetemes gőgicséléseit

és az életörömével mindenkit legyőző Medárdának a „szakértői” kommentárjait fél füllel hallgatva, egyelőre én sem értem. De tudom azt, hogy nem tudnék a tegnapihoz és a tegnap előttihez hasonló idillikus délutánnál biztonságosabb létet elképzelni, amitől máris a semmivé lesz az ifjú korom verses emlékei közül a lelkem felszínére törő depressziós hangulat. Hiszen miközben a játék babáit a mellére szorító és már most, a hozzá és a kishúgához hasonló egészséges gyermekeket világra hozni készülő Medárda lányunk kommentárjait és az Etelka gőgicséléseit hallgatom írás közben, tudom, hogy ha befejeztem ezeket az esztéták orra alá tört borsónak szánt, kijárati mondatokat, nem kocsmába és nem kávéházba megyek az opus születését néhány sörrel és vodkával megünnepelni, ahogy tettem azt számtalanszor régen, hanem kávé illat nélküli karate edzésre, ahol a melankólia, a szomorú költészet, az öngyilkosság, és a többi izgalmas irodalmi-téma, a klubtársaim közül, senkit nem érdekel.